Musashi Gekkou

Az informátor!
Kiélezett küzdelem Szicília partján!

Egy napon Szicília partjain volt találkozóm egy másik család besúgójával. Úgy értesültem, ő tud valamit a rejtélyes családról és így talán a nyomukra bukkanhatok. Pontban este 8 órakor volt a találkozónk egy rozoga faházban. Némiképp hamarabb érkeztem, hogy felmérjem a terepet, de amint megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben, beléptem. Nem sokkal utánam érkezett az ember, kit mindenki csak „Patkánynak” nevezett. Habár kis család tagja volt, messze az egyik legjobb informátor egész Olaszországban. Miután megbizonyosodtunk egymás kilétéről, így szólt hozzám:
- Nincs sok időnk Gekkou! Ahogy levelezésünkben már elmondtam, a család, ki az árnyak mögött rejtőzik, habár ismeretlen, de rendkívül nagyhatalmú. Nem hagynak nyomot maguk után. Így rendkívül nehéz volt utánuk járni. Azonban mivel a Chiavarone családnak sokkal tartozok, így ebben a borítékban van minden irat, amit megtudtam róluk. - majd egy karmazsinvörös borítékot húzott elő a zsebéből, amin egy számomra ismeretlen pecsét állt.
- Köszönöm az információkat! Ígérem, meghálálom még ezt! – azzal a táskámba tettem a borítékot s elindultunk az ajtó felé.
- Bizonyára így lesz! Ha megéled a pillanatot, hogy megtehesd. Rendkívül veszélyes utat jársz, ifjú barátom.
- Aki nem mer, az nem is nyer, Ricchi uram!
- Ez valóban így igaz, de az ellenség keze messzire elér...
- Messzebbre, mint gondolnád! – hangzott egy hang kintről s hirtelen hatalmas robbanással repült szét a faház.
Ami a házból megmaradt, vörös lángokkal égett és a robbanás utáni csendben csak az ellenség kacaját és beszélgetését lehetett hallani.
- Micsoda egy könnyű meló! Szánalmasak ezek a kis férgek!
- Igazán nem értem, miért minket küldtek, mikor csak néhány csótányt kellett eltaposni.
- Egy lövés, két halál! – nevetett az egyik ellenség, kinek egy halálfejes tetoválás virított a karján a vörös lángok perzselte éjszakában.
Épp indulni készültek, mikor váratlanul egy hangot hallottak maguk mögött:
- Ne becsüljetek le egy illuzionistát! – ordítottam rájuk.

Azonnal hátranéztek s meglepődve látták, hogy semmi bajom nem esett. Ugyanis még mielőtt a támadás bekövetkezett volna, érzékeltem az ellenség jelenlétét, hála a környékre kihelyezett zsinegeimnek, amiket elrejtettem köd lángokkal. Bizonyára nem elit kategóriás tagok, mivel egy fejlettebb képességű egyén simán kiszúrta volna ezeket. Mikor egy zsinór elszakadt, az illúzióm megszűnt. Így értesültem a jelenlétükről és informátorommal a faház hátulján kimenekülve idejében kijutottunk. Elrejtettem magam legjobb tudásom szerint, de csak addig, míg Ricchi kellőképp messzire menekült. Mikor elhagyta az utolsó általam ellenőrzött terület határát, csak akkor bújtam elő. Ellenségeim nagy meghökkenésére.
- Lám–lám! Egy svábbogár még életben maradt!
- Hé! Nem svábbogár, hanem csótány! Mondtam már neked Guido!
- Srácok! Nem azért, hogy közbe szóljak, de a kettő ugyan az! - szóltam rájuk megfáradt tekintettel.
- Fogd be! Lényegtelen milyen bogár vagy. El fogunk taposni!

Azonnal támadásba lendültek, habár volt alkalmam megfigyelni az ellenfeleim. Az egyik, kit Rocconak hívtak, egy nagydarab vihar lángokkal rendelkező hájpacni. Az ő fegyvere valószínűleg valami bombák lehettek, melyeket vihar lángokkal gyújtott meg. A másik neve Guido volt. Kisebb, köpcös arcú, képessége azonban még ismeretlen volt előttem. Habár nem tűntek nagy számnak, nyilvánvalóan jó kiképzést kaptak, így óvatosan vágtam a csatába. A nagydarab azonnal hozzám vágta a bombáit, amit nagy nehézségek árán sikerült kikerülnöm. Rettentően kifárasztott csupán az, hogy elkerüljem a bombáit, hiszen a vihar lángok miatt még nagyobb körzetben hatott a pusztító erejük. Ám akkor hirtelen megjelent mellettem a társa egy tőrrel a kezében. Váratlan támadás volt s nem számítottam rá. A fáradtságtól egyre lankadó figyelmem miatt nem sokon múlott, hogy betaláljon. Szerencsére az utolsó pillanatban elő tudtam rántani a Tessent, így kivédtem a támadását és azon nyomban visszalöktem. Azonban, abban a pillanatban a teljes testem elnehezedett s alig tudtam mozdulni, mintha minden erőm elszállt volna. A helyzet súlyosságát tetőzte, hogy számos bomba repült felém, amik hatalmas robajjal értek földet.
- Nézd már Guido! A csótány még nem találkozott eső lángokkal! – szólalt meg hangosan a nagydarab.
- Heh! A párosunk legyőzhetetlen, mint mindig! – kacagott fel a társa.
- Szóval bejuttattad az eső lángjaid a szervezetembe és az bénított meg. – szólaltam meg a gomolygó füst közepette.
- Elismerem, hogy megleptetek és nem sokon múlott, hogy bekapjak azok közül a bombák közül egyet.
Mindkét ellenfelem rendkívül dühös lett, hogy még mindig élek.
- Te nyamvadt kis féreg! Miért nem tudsz végre meghalni?!
- Hogy a fenébe élted túl?!
- Nos, még az utolsó pillanatban sikerült megvágnom a lábam az egyik senbonnal, melyeket a csata közben szórtam el. Utolsó pillanat volt, igaz, de túléltem.
- Te kis...!

Ezzel üvöltve rontottak nekem. A nagydarab rengeteg bombát dobált rám, teljesen kiszámíthatatlan sebességgel. Csak a katanamnak köszönhetően tudtam távol tartani őket. Ám nem lazsálhattam. A társa folyamatos támadásokat intézett tőrével felém s nagyon nehéz volt koncentrálnom, nehogy újból megbénítson. Az előbbi támadása rengeteg erőt kiszívott belőlem s ennek tetejében még a nagydarab is folyamatosan bombázott. Tennem kellett valamit, méghozzá gyorsan, különben nem jutok előrébb a családom ügyében és Dino-sannak is szerettem volna végre felmutatni valamit. Elszántam magam. Egy váratlan pillanatban megpörgettem a kardom, majd fordítva elkaptam s egy váratlan felfelé vágással megvágtam Guidót, akinek kezéből messzire repült a tőr. Ekkor a nagydarab még hevesebben kezdett támadni s szünet nélkül csak hajigálta rám a bombáit. Arra már nem figyelt, amit a társa ordított neki:
- Várj Rocco! Te idióta! Térj észhez, én vagyok! Hát nem látsz?!
De a nagydarab csak fojtatta a támadást, míg végül társa összeesett. A nagydarab boldog tekintettel fordult hátra.
- Láttad ezt Guido? Legyőztem! - mosolygott önelégülten.
Ám a mosoly hamar lehervadt az arcáról, mikor engem látott meg társa helyett. Amikor a földre nézett, társát látta kiütve s nem engem.
- E-ez meg hogy lehet? – kérdezte kétségbeesetten.
- Én egy illuzionista vagyok, nem egy csótány vagy minek neveztél. A dolgom az, hogy ami van, eltüntessem, ami nincs, azt megteremtsem. Így tanított apám a szentélyben.
- De hát engem hogyan? Hisz végig távolságot tartottam és Guidóval harcoltál közvetlen!
- Nem számít a távolság, s nem számít, hogy kivel harcolok. Egy illuzionistának egyszerre több ellenfelet is meg kell tévesztenie olykor és illúzióban tartani azokat. A katanam megpörgetése kapcsolta be az illúziót. Már az is az volt, hogy a társad kezéből kirepült a tőr. A társadra öltöttem a saját alakom, én pedig az ő alakját felvéve mögéd kerültem. Nem sok esély volt rá, de bevált.
- Rohadék! – szaladt felém dühösen.

Ám én sem tétováztam. Villámgyorsan előrántottam a katanam s egy pillanat alatt kettéhasítottam a bombáit, majd gazdájukat is utolérte pengém. Mindketten a földön hevertek, ám még életben voltak. Nehéz küzdelem volt s habár együgyűek voltak, egyértelműen remek volt a csapatmunkájuk. A taktikájukkal egy teljesen kipihent embert is 5 perc alatt kifárasztottak volna. Én pedig alapból sok energiát felhasználtam csak arra, hogy a lángjaimmal elrejtsem a zsinegeim, míg informátorommal találkoztam. Sosem gondoltam volna, hogy az eső és a vihar lángok ennyire veszélyesek együtt. Pont jókor tudtam bevetni az illúzióm, bár ha nem sikerült volna, kifogyok az erőmből és valószínűleg most én feküdnék ott félholtan. Itt mutatkozik meg, hogy az erő s a tudás mellé jól jön néha egy kis szerencse is!
Amint kifújtam magam kicsit, odamentem az egyikhez és magához térítettem.
- Hé! Kik vagytok? Kinek dolgoztok? Hallod? Térj magadhoz!
- Hehe! – kacagott fel a kisebbik.
- Nem mondok semmit! Ölj meg most rögtön, mert én aztán nem mondok semmit!
- Tudjátok, sokan mondták már ezt! Ám a képességem arra találták ki, hogy kiszedjek dolgokat emberekből.
- Ha meg tudtad volna tenni, már megtetted volna! Te is fogytán vagy az erővel és különben sem vagy még ehhez elég erős illuzionista!
- A fene azt az okos fejed! - gondoltam magamban.
- Hát legyen! De így vagy úgy, de beszélni fogtok!

Átsétáltam a nagydarabhoz és őt kezdtem magához téríteni. Tudtam, nincs sok energiám, de ha valakin, akkor ő rajta még képes vagyok egy illúzióra. Észrevettem ugyanis, hogy ő sokkal védtelenebb az illúziók ellen, mint a társa. Amint magához tért, gyenge, de annál lényegre törőbb illúziót bocsájtottam rá. Abból indultam ki, hogy a vállán lévő tetoválás bizonyára azért halálfej, hogy menőbbnek tűnjön. De ismerek egy mondást: „Amitől félünk, az tesz minket erősebbé”. Így hát illúziómban magamra öltöttem a halál képmását:
- Üdvözletem Rocco! Én vagyok a végzeted! Én döntöm el ki él és ki hal! Egy kérdést jöttem feltenni neked. Rajtad áll, hogy életben maradsz-e!
- M-mi, hogy én meg fogok halni? Az lehetetlen! – ordítozott.
- A kérdésem a következő: Kinek dolgozol s mi a célotok?
- Rocco! Ne mondj semmit neki! Az csak egy illúzió! – ordította a társa.
- Ó, maradj már csendben! – dobtam oda egy senbont a társa elé.
Habár ezt a nagydarab nem halhatta. Ha hallotta volna se fogta volna fel, mivel teljesen kétségbe volt esve. Rettentően meg volt rémülve és kétségbeesetten vergődött. Kicsit enyhítettem az illúzión s mikor lenyugodott, ismét megkérdeztem:
- Kinek dolgozol s mi a célotok?
- M-mindent elmondok, csak ne ölj meg! A családunk neve...

Ám ebben a pillanatban egy hatalmas villám sújtott le, porrá égetve Roccot s mire hátranéztem, már Guido is ilyen sorsra jutott. Rettentően gyors és erős villám lángok voltak ezek. Ahogy felpillantottam, megláttam a szikla tetején egy csuklyás nőt, aki hangosan kacagott. Különös nőszemély volt. Zöld színű haja egy része kilógott a kapucnija alól. Mikor zöld szemeibe néztem, furcsa barátságos érzés fogott el, bár tudtam, ő egy ellenség. Amint ott álltunk egymást figyelve, arra gondoltam, ha megtámad, nekem végem. Kifogytam az erőmből s már egyetlen illúzióra sem vagyok képes. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem támadott, hanem hozzám szólt:
- Semmit sem tudhatsz meg, boy! Ne kutakodj, ha nem akarsz megsülni! – majd azzal a hirtelenséggel ahogy jött, el is tűnt.
- Boy?! Hisz alig lehetett idősebb nálam! – bosszankodtam.

Miután elment, egy kicsit megpihentem, majd megbizonyosodtam, hogy informátorom épségben van-e. Szerencsére így történt. Leültem egy kőre, elővettem táskámból a borítékot és feltörtem a pecsétet. A borítékban 3 kép és 3 irat volt. Az egyik képen az előző zöld hajú lány volt egy meglehetősen mogorva kinézetű fickóval. A második képen egy kastély, a harmadikon pedig egy rejtélyes kapucnis alak. Az iratokból kiderítettem, hogy a céljuk a maffia világ egymás ellen ugrasztása. De az, hogy ezt miért szeretnék, nem derült ki. A hátralévő 2 oldalból nem értettem semmit, de mivel úgy gondoltam Dino-san tudni fogja, eltettem a táskámba a borítékkal együtt és haza indultam. Hulla fáradtan értem haza szicíliai otthonomba, amit Dino-santól kaptam ideiglenesen. Másnap miután kipihentem magam, egyből Dino-sanhoz siettem, hogy megmutassam neki a megszerzett információkat.
- Tehát nem sok mindent sikerült kideríteni róluk? – kérdezte Dino-san.
- Nem. Teljes létük rejtélybe burkolózik.
- Sejtettem. Mi se jutottunk semmire.
- Ám annyit megtudtam, hogy a céljuk az, hogy egymás ellen fordítsák a szövetséges családokat.
- Nagyszerű Gekkou! Ez máris több, mint amit mi megtudtunk!
- Köszönöm Dino-san, de nem csak az én érdemem ez!
- Tudom, de akkor is hálás vagyok! Elkérhetem ezeket az iratokat?
- Természetesen! Én úgy sem tudtam már többet kihámozni belőlük. – feleltem egyből.
- Ezt bízd csak rám! Azonban, ha így áll a helyzet, akkor a legfőbb dolgunk megerősíteni a kapcsolatunk a szövetséges családokkal!
- Legfőképp a Vongolával. – vágtam közbe.
- Így van! Most azonban elmehetsz, pihend ki magad! Nehéz éjszakád volt, de örülök hogy sértetlenül megúsztad!
- Köszönöm Dino-san.
- Még egy perc, Gekkou! – szólt utánam.
- Szép munka volt! – szólt utánam mosolyogva.
- Nagyon szépen köszönöm! – hajoltam meg.

Ezzel visszamentem a lakásomba. Ám tudtam, ez csak az első próbatételem volt. A Guido nevűnek igaza volt, még túl képzetlen vagyok illuzionistaként. Ezért elhatároztam, hogy attól a naptól fogva, minden nap edzek. Tudtam szükségem lesz erőre mert az utam még csak most kezdődik!

Egy hónapja töltöttem be a 15. életévemet. Mint minden nap, azon a napon is futással kezdtem a reggelt. Ahogy a szentély kapujába értem, egyszer csak apám jött velem szembe.
- Jó reggelt Gekkou! – mosolygott rám.
- Neked is apám! – válaszoltam vissza.
- Mondd, velem tudnál jönni egy kicsit?
- Persze, csak edzettem.
Azzal követtem őt a szentélybe, ahol leültünk és apám belekezdett a mondandójába:
- Fiam! Csaknem 4 éve már, hogy megkaptad a felszereléseid. Mostanra tökéletesen uralod a lelked, a tested, a gyűrűd és a lángjaid.
- Így van. - bólintottam kicsit büszkén.
- Most azért hívattalak ide, mert eljött az ideje, hogy megtanítsalak téged valamire, amit még sok-sok évvel ezelőtt tanultam a mesteremtől. Mivel köd lángokkal rendelkezel és birtoklod a Musashi katanak egyikét, biztosra veszem, hogy hasznos lesz neked. Legalábbis hasznosabb, mint számomra. Segít majd lekötni az erőd.
- Mire célzol ezzel? Mire akarsz megtanítani?
- Úgy hívják: Kiri no Ken, vagyis a Köd Kardjának technikája. Számtalan fajtája van, ám amire én megtanítalak, az egyik legveszélyesebb és legbonyolultabb változata. Azaz a Kiri no Ken – Jusanbutsu. Ez a technika évezredeken át öröklődött a buddhista harcosok között. Létrehozója egy Shingon szektabeli szerzetes, ki megelégelte a szörnyű valóságot és illúziókba menekült. Ezeket az illúziókat egy kardtechnikába sűrítette, melynek 13 formája volt és továbbadta fiának, ki osztotta elképzelését. Generációról generációra szállt, azonban egy generáción belül csak egyetlen fő örökölhette a tudást. Mivel még nem halt ki a technika, ez bizonyítja, hogy mennyire hatásos, hisz mindenki megélte azt a kort, hogy továbbadhassa.
- Azt hiszem, értem a fontosságát. De mégis honnan és miért tudsz te egy radikális szekta által használt kartechnikát?
- Ez hosszú történet fiam és nem ide tartozik. Sokkal fontosabb, hogy mint említettem, nem lesz egyszerű megtanulni és használni se. A tanítványok nagy része az elején csupán 1 formát tudott használni és életük továbbhaladtával volt képes feloldani a többi formát.
- Rendben apám! Bármire készen állok, hogy erősebbé váljak és jobban megismerjem a képességeim!

Attól a naptól kezdve rendszeresen edzettünk. Apám szerint először is tovább kellett erősítenem a mentális képességeim, ezért a kezdeti 3 hónapot főként a korlátaim meghatározásával és meditációval töltöttem. Miután ezzel végeztem, következett az a szakasz, melyet apám csak úgy hívott: „a kard megismerésének folyamata.” Egyfajta kovácsmesterséget tanultam. Megismertem a kardok gyenge pontjait s tudtomon kívül az állóképességem is nőtt, mivel folyamatos hőt és párát kellett elviselnem. Ez csupán 1 hónapot vett igénybe, de legalább 1 évnek tűnt. Az 5. hónappal kezdetét vette az erőnléti edzés, ami fizikai és mentális terhelést egyaránt jelentett. Minden egyes nap meghatározott számú feladatot kellett végrehajtanom. Ez alatt apám különféle illúziókkal tartott sakkban és nem egyszerű kis illúziók voltak azok. Minden türelmemre és higgadtságomra szükség volt, hogy ne őrüljek bele. Egy napon például a hegyekben edzettem fent a sziklákon, mikor is a sziklák egy virágzó rétté változtak. Ez általános esetben nem is lenne gond, ám az én esetemben a sziklákon egyensúlyozva kellett végigmennem egy adott útvonalon. Minden figyelmemre szükségem volt, mert egy rossz lépés és szörnyet halok. Egy másik alkalommal hatalmas lávaoszlopok törtek fel előttem és a figyelmetlenségem miatt másodfokú égési sérüléseket szenvedtem, ami miatt majdnem 4 hétig ágyban feküdtem. Csupa ilyen próbatétel elé voltam állítva 6 hónapon keresztül. Egyre türelmetlenebb kezdtem lenni és egy napon, mikor már 10. hónapja edzettünk, kérdőre vontam apám:
- Apám! Tudod, tisztellek és becsüllek, de mikor fogok végre valami hasznosat is tanulni? 10 hónapja minden nap csak edzettem és még semmiféle kardtechnikát nem tanítottál!
Ám erre ő csak így felelt:
- Megértem a türelmetlenséged és bocsánatod kérem, hogy nem mondtam hamarabb ezt, de féltem, hogy eltántorít a dolog. A 13 kardforma nem az egyetlen, ami ezt a számot takarja. 13 hónapon át kell készülni, hogy egyáltalán megtaníthassam a formákat, majd ismét 13 hónap, hogy minden alakot elsajátíts. Ahhoz, hogy megtanuld, meg kell mutatnom őket és még ha a leggyengébb módon mutatom is meg, ha nem vagy felkészülve, azonnal meghalsz!
- De miért nem ezzel kezdted apám? Tudod jól, hogy nem adom fel olyan könnyen!
- Tudom, de akkor arra koncentráltál volna és nem a feladatokra.
- Ebben igazad van. Sajnálom, hogy engedetlen voltam!
- Ne tedd! Én megértelek! Én is ilyen voltam fiatalkoromban.
- Ezek szerint, most egy újabb 3 hónapos szekció következik?
- Így van. A mentális szekció!
- De hisz már egyszer túlestem a mentális erősítésen!
- Az csak rávezetés volt. Ami most következik, az a Három Menedék.
- A Három Menedék? Elég vallásosan hangzik…
- Így van! A Három Menedék a buddhista reflexió egyik legfontosabb gyakorlata. Elmélkedés Buddha, a dharma és a szangha igaz tulajdonsága fölött. Ezeket a tulajdonságokat nevezik a Dharma Tükrének, melyek segítenek a gyakorló számára elérni a megfelelő tudatot.
- Nem igazán értem mi ez az egész, de ezek segítenek, hogy ne örüljek bele a látottakba?
- Így van!
- Ezt akartam hallani! Akkor kezdjük is el!
- Ne olyan gyorsan ifjú tanítványom. Ahhoz hogy megtehesd ezt. el kell mondanod a kötelező szavakat.
- Kötelező szavakat? - kérdeztem.
- Így van, olvasd ezt fel kérlek.
- Rendben: Menedéket veszek Buddhában, a dharmában és a szanghában, amíg a megvilágosodást el nem érem. A nagylelkűséget célzó és egyéb tökéletesítő gyakorlatért szerzett érdemeimért. Érjem el a megvilágosodást, minden utazó érzőlény javára.

Eképp vette kezdetét a 3 hónapon át tartó tanításom, melyben megszabadultam a világi lét szenvedéseitől. Tökéletesen el kellett sajátítanom mindent, mivel nem akartam meghalni. Ezek a hónapok a megtisztulással és az elmém megszilárdításával teltek. A személyiségem is radikális változásokon ment keresztül. Az eddigi megfontoltságom még nagyobb szintre emelkedett. Elemző képességem is rengeteget fejlődött és a túlontúl heves természetem is elcsendesedett némileg. Az idő leteltével egy szinte teljesen új emberré váltam. Azután apám arra utasított, semmit ne tegyek, hanem 1 héten át csak pihenjem ki magam. Engedelmeskedtem és teljesen kipihenten álltam elé a következő héten.
- Itt vagyok, apám! – szólítottam meg.
- Mielőtt bármibe is belekezdenék, megszeretnélek dicsérni! Az eltelt hónapok alatt rengeteget fejlődtél. Büszke vagyok rád, fiam!
- Köszönöm apám! Ez nagyon sokat jelent!
- Akkor kezdjük is! Itt jövök! – mondta.

Ezzel elkezdődött az, amire 13 hónapon át vártam. Összeszedtem minden erőm, hogy az illúzió ne mérgezhesse meg az elmém. Apám hirtelen elővett egy shakujot, ami igencsak ismerős volt számomra.
- De hisz az… csak nem?
- Így van! Ez az a bot, ami felélesztette a benned rejlő erőt és most ez a bot fogja megmutatni neked, hogyan válj erősebbé.
Apám megpörgette a botot és ekkor hirtelen elvesztettem az egyensúlyom. Utolsó pillanatban azonban megtámaszkodtam a katanamon. Mikor pár pillanat múlva feleszméltem, egy hatalmas cseresznyefa mező közepén álltam, ahol mindenfelé virágszirmok lengedeztek. Az ég sötétkékben pompázott és ez még jobban kiemelte a cseresznyevirágok gyönyörű rózsaszín színét. Magával ragadó látvány volt és ha nem kaptam volna alapos edzést, biztosan összeroskadtam volna. A virágszirmok szépen lassan mindent elleptek és szinte teljesen elveszettem az érzékeim feletti irányítást. Egyszer csak egy halk suttogásra lettem figyelmes a szirmok mögül:
- Kiri no Ken – Jusanbutsu: Első forma - Fudo!
Mire rájöttem honnan jön a hang, már késő volt. Apám egy centiméterre állította meg előttem a botot.
- Ha nem csak gyakorlás lenne, már halott lennél! – nevetett fel.
- Legalábbis eszméletlen! – vágtam közbe kissé morcosan.
- Igazad lehet! – hangzott fel ismét a kacagás.
- Viccet félretéve, ez hihetetlen volt apám! Követni se tudtam!
- Látod fiam, ezért mondtam, hogy nem lesz könnyű!
- Mi történt volna ha betalálsz? – érdeklődtem.
- Nos, először is szépen lassan virágszirmokra kezdtél volna bomlani, majd az emiatt létrejövő fájdalom és kétségbeesés miatt, közvetlen agykárosodást szenvedsz.
- Ez kedves…- szörnyedtem el.
Attól a naptól kezdve a napjaim úgy teltek, hogy 1 nap edzés és 1 nap pihenés. Apám szerint a pihenés azét kell, mert nem szabad az elmém folyamatos illúzióknak kitenni. 1 hónapom volt, hogy megtanuljam az első alakot, így igyekeztem mindent megtenni. Apám minden 2. nap megmutatta a támadást és időről időre többet figyeltem meg belőle. 1 hét elteltével sikerült megfigyelnem, így egy napon megpróbáltam visszatámadni. Mikor apám felém közeledett, felhasználtam az illúzióját és megpróbáltam mögé kerülni.
- Kiri no Ken – Jusanbutsu: Első forma- Fudo!
Sikerült apám mögé kerülni, ám ő pillanatok alatt meglátott és a földre terített. Majd felsegített és hangosan felkacagott.
- Remek volt, Gekkou! Csak így tovább fiam, de azért még csiszolj rajta!
- R-rendben, igyekszem! – motyogtam kicsit megilletődve.

Attól kezdve egyedül edzettem, hisz apám azt mondta, csak addig mutatja a formákat, míg el nem tudom sajátítani. Ha már megtanultam, nekem kell megerősítenem. Így hát így is tettem. Minden nap gyakoroltam és erősítettem az illúziómon. 1 hónap elteltével apám semmit sem kérdezve elém állt és így szólt:
- 1 hónap alatt elsajátítottad az első alakot, de erre a legtöbb tanítvány képes. Mostantól kezdve minden egyes formára 1 hónapot kapsz, ha megtanulod, ha nem! 1 hetet kapsz a megfigyelésre és a további időben pedig elsajátíthatod őket. Azonban, ha nem sikerül se csüggedj, ha erősebbé válsz biztosan sikerülni fog! Mint mondtam, az eddigi mesterek is életükön át oldották fel a technikákat.
- Tudom apám. Én mindent megteszek!
- Rendben, akkor lássunk is hozzá! Megmutatom neked a 2. formát.
Minden ugyan úgy történt, mint legutóbb. Apám megpörgette a botját és hirtelen mosódni kezdett minden körülöttem. De ez más érzés volt és amint körülnéztem a táj is másmilyen volt. Egy végeláthatatlan kanyonban voltam. Rettentő hőség uralkodott a hatalmas meredek sziklapárkányok között. A szél hangján kívül mást nem is halottam addig, míg egyszer csak a szélben egy különös hang tűnt fel.
- Kiri no Ken – Jusanbutsu: Második forma - Shaka!
Abban a pillanatban leszakadt az ég és folyamatos kőhullás kezdődött. Felettem mindkét oldalról gördültek felém a sziklák és csak hatalmas nehézségek árán tudtam kikerülni őket. Nem bírtam volna ki sokáig, így hát megpróbáltam visszatámadni az első formával. Azonban, mikor elkezdtem felhúzni, nem várt eredmény jelentkezett. A cseresznyefák, melyeket felhúztam, azon nyomban elszáradtak és csak további tápanyagként szolgáltak apám illúziójának.
- Ez lehetetlen! – lihegtem kimerülten.
Amint ezt kimondtam, hatalmas kő esett közvetlen a hátam mögé. Mikor hátranéztem, csak annyit láttam, hogy apám bújik ki a kőből, de már reagálni nem tudtam. A földön fekve végeztem. Hatalmas ütést kaptam apámtól a nyakamra. Az illúziónak vége szakadt, én pedig feltápászkodtam.
- Ez fájt!
- Megmondtam fiam! Nem bánok veled kesztyűs kézzel!
- Észrevettem!
- De meg kell mondjam, meglepett, hogy az első formával akartál visszatámadni. Jó ötlet volt, ám ha felül akarsz kerekedni egy másik fél illúzióján, ahhoz sokkal nagyobb elszántság és erő kell. Most magadra hagylak, gyakorolj szorgalmasan!
Ezzel apám elment, én pedig ott maradtam. 1 héten át minden 2. nap megmutatta a technikát ahogy ígérte és ahogy letelt, nem jött többet. Minden mozzanatát megfigyeltem a technikának és igyekeztem minden erőmet beleadni, hogy sikerrel járjak. Ám néhány napon keresztül még csak az illúziót sem tudtam rendesen felhúzni, nem hogy a támadást fejlesszem. Hihetetlen nehéz dolog volt egy akkora teret fent tartani és közbe még koordinálni a kövek hullását mindkét oldalról. Mikor végre sikerült elsajátítanom, már csak 4 napom maradt a következő forma kezdetéig. Így felosztottam az időmet. Az első felén mindent megtettem, hogy maximálisan kihasználjam a 2. forma adottságait. A második felén pedig pihentem, így kipihenten állhattam apám elé a 3. hónap kezdetén.
- Felkészültél? – kérdezte.
- Igen! – bólintottam.

Ezzel kezdetét vette a 3. forma bemutatása. Apám szokásos módon felhúzta az illúziót, ám ezúttal már felkészültebb voltam és vártam rá. Ezt apám is tudhatta, mert nem sokat teketóriázott. Azon nyomban támadásba lendült. A harmadik forma egy elég kegyetlen, mégis gyönyörű forma. Egy hatalmas és misztikus tó partján találtam magam. A partján álltam, ahol fűzfák húzódtak végig. Egyszer csak valami megszorította a lábam és felfelé indult el. Mire bármit is reagálhattam volna, már rajtam volt. Egy hatalmas lótusz tekeredett körém. A karmazsinvörös virág azon nyomban a vízbe rántott, ám ennyivel nem úsztam meg. Úgy éreztem, hogy elszívja az erőmet és így is történt. Folyamatosan gyengültem és lassan már csak a kétségbeesés maradt, mikor egy utolsó kétségbeesett mozdulatommal sikerült elvágnom a lábamról a növényt és sikeresen a partra jutottam. Ekkor a virág is feljött és kinyílt. Apám állt benne és a fejét csóválta.
- Azt hittem, hogy majd megpróbálod kivédeni a másik két alak kombinálásával. Ha megtetted volna, kiszáríthattad volna a tavat és akkor az illúzióm megtörik.
- Könnyebb mondani, mint csinálni! – köhögtem fel némi vizet.

Attól a pillanattól kezdve még elszántabban gyakoroltam, ám a 3. formát nem voltam képes elsajátítani. Teltek a hónapok és a 13 hónap alatt, a 13 formából csak 2 tudtam használni. Igaz, a többit is megfigyeltem, de képtelen voltam használni őket. Miután letelt a 13 hónap, apám magához hívatott a szentélybe, ahol minden kezdődött.
- Fiam! 2 év telt el, mióta elkezdtük az edzést. Lassan már felnőtt korba lépsz és nem tarthatlak itt tovább. Remélem nem tartod ezt a 2 évet pazarlásnak! Én büszke vagyok rád, hisz a mesterek közül rajtad kívül csak 6-an voltak képesek elsőre 1-nél több technikát elsajátítani. – szólított meg.
- Köszönöm apám! Nem tartottan pazarlásnak, ám reméltem, hogy kicsivel többre viszem, mint 2 forma. De beletörődtem ebbe. Idővel bizonyára a többit is képes leszek használni. Addig is továbbfejlesztem azokat, amiket tudok és megpróbálok erősebbé válni!
- Ez a beszéd! Ne is add fel, hisz nagy tehetség lakozik benned! Még 1 évet nálunk tartózkodsz, addig használd ki az időt és erősödj meg testileg és lelkileg!
- Így lesz apám!

Így történt tehát, hogy apám megtanított nekem egy egyedi és erős kardstílust, ami pont illik a köd lángomhoz. Az összes formát ugyan még nem sajátítottam el, azonban biztosra veszem, hogy Dino-san vezérlete alatt el fogom és ezzel hasznosabbá és erősebbé válhatok!