Megszöksz vagy megszoksz? - Musashi Gekkou magánküldetése

Épp a mindennapi edzésem végeztem. Amikor is Dino-san az irodájába hivatott. Fogalmam sem volt róla mit akarhat. Így hát gyors magamra kaptam az ingem és már rohantam is. Amint közeledtem az ajtóhoz Romario-san jött ki és mondta Dino már vár. Beléptem és illően köszöntöttem.
- Jó reggelt Dino-san! – hajoltam meg
- Á Gekkou! Neked is jó reggelt! Fáradj beljebb!
Azzal beljebb mentem és Dino-san elkezdte a mondandóját. Romario-san mint mindig, ott volt a szobában, így éreztem, hogy valami fontos dologról lesz szó.
- Miért hívattál Dino-san - kérdeztem
- Nos az ok, amiért hívattalak, a következő: Szeretném ha elmennél edzeni, aféle próbaként.
- Edzeni? Próbaként? Na de miért? – kérdeztem meglepődve
- Nézd Gekkou elhiszem nagyon jó vagy és bizonyára jó kiképzést kaptál. De van egy nagyon kedves ismerősöm Szicília mellett egy birtokon, aki nagyon jó illuzionista. Sokat tanulhatsz tőle.
Ekkor Romario-san lépett hozzám és a fülembe súgta:
- Eredetileg ő akart edzeni! Azonban valahányszor megneszel valamit Japánban, rögtön szalad oda! Már az idegeimre megy! Annyira gyerekes semmit sem változott! Pedig már Tsunayoshi-kun sem gyerek.
- Na de Romario – szólt közbe Dino-san
- Mert nincs igazam, Főnök?
- Hát de fontos ügyeim vannak! – szólalt fel Dino
- De itt is lennének ügyei! – szólt vissza Romario
- De kézben tartom az irányítást!
- Igen! Azt látjuk!
Ezzel egy jó ideig vitáztak. Én meg csak álltam s már lassan nem tudom türtőztetni magam és elnevettem magam, de akkor Dino-san hozzám szólt:
- Komolyra fordítva a szót! Az ellenség rendkívül titokzatos és nagyhatalmú! Mindenkinek erősebbé kell válni, annak érdekében, hogy maximálisan ki tudja venni a részét a harcokból!
- De mégis miféle harcokból!? – kérdeztem
- Most még nem mondhatok többet. De mindenki mindent időben meg fog tudni! Most a dolgod az, hogy fejlődj.
- Értettem! De mégis milyen lesz az edzés? Mi célt szolgál? Mit kellene tudnom róla?
- Erről sem mondhatok többet! Tudnunk kell, hogyan reagálsz különböző tényezőkre!
- Legyen hát! De megbízhatok az emberben akihez megyek?
- Természetesen meg! Már tudja menni fogsz! De vigyázz!! Attól kezdve, hogy a birtokra lépsz, már elkezdődik az edzés.
- Vettem! Mégis mennyi időre megyek?
- 1 hónapra! Addig mi további információkat szerzünk a dolgok állásáról!
Ekkor ismét Romario lépett oda s ismét fülembe súgott valamit
- Pontosabban a Főnök oda vissza fog utazgatni Japán és Olaszország közt! Mi pedig addig információt gyűjtünk.
- Hé! Ez nem igaz- csapott az asztalra Dino-san
Ám abban a pillanatban, hogy rácsapott egy nagy kancsó repült le az asztal széléről. Az asztal mellett lévő terráriumba esett.
- A francba! - kiáltott fel Dino-san
- Gekkou-san menj arrébb! – ordított rám Romario
- Hm? Miért? – csodálkoztam értetlenül!
Amint ez elhangzott egy hatalmas teknős jelent meg előttem. Teljesen meglepődtem, ám már nem volt időm reagálni. Mivel hatalmas nyomást éreztem és a földre estem. A teknős elvesztette az egyensúlyát és rám esett.
- Ez meg mi a franc – ordítoztam teljesen meglepve
- S- Sajnálom Gekkou - motyogott kínosan Dino-san
- Ő az én állatkám Enzo. Sajnálatos módon, ha víz éri, akkor megnő! Elnézést kérek ez az én hibám! – nevetett Dino-san
- A főnök ügyetlen, mint mindig!
- Romario ez nem igaz!
- Hát, evvel vitatkoznék!
- Romario kezdesz olyan lenni, mint Reborn!
- O-Oké ne most kezdjenek el újra vitázni, csak szedje már le valaki rólam ezt az izét! – ordítottam egyre mérgesebben.
- Jaj, máris!- jöttek oda
Amint leszedték rólam s újra normális méretűvé zsugorodott, Romario-san lépett hozzám és elmondta, hogy Enzot ha megnő, senki nem tudja irányítani. Azután Dino-san ismét bocsánatot kért és elmondta a pontos címet.
- A birtok Szicília keleti részén található, Siracusa megyében. Az olajbogyó ültetvényekről fel fogod ismerni. Ha így nem találnád, kérdezősködj és keresd Don Armando gyermekét.
Ezzel elköszöntem és amilyen gyorsan csak tudtam összecsomagoltam. Az út némiképp csendesen zajlott, mivel nem először jártam Szicíliában. Amint megérkeztem elindultam a Dino-san által mondott hely felé, azonban mikor odaértem, nem várt látvány tárult elém.
- Olajbogyó ültetvényeket nézzek mi? De hát itt csak az van? – akadtam ki
- Előbb is eszembe juthatott volna, hogy nem csak egy ember az, ki olajbogyó termesztéssel foglalkozik Szicíliában – gondoltam magamba

Akkor megpillantottam egy embert, ki épp az egyik fán ült és a termést nézegette. Rögtön odasiettem hozzá, hogy megérdeklődjem, merre találom a célállomásom.
- Adjon isten jó termést uram! – köszöntem illendően
- Köszönöm Fiam! Jó napot!
- Elnézést ha megzavartam! Meg szeretném kérdezni, merre találom Don Armando gyermekét.
- Nagyon illedelmes vagy fiam! Ritka manapság az ilyen!
- Köszönöm!
- Nos, lássuk! Ezen az úton ahol vagy menj végig, majd fordulj balra s ott lesz a birtok. El se tévesztheted!
- Nagyon szépen köszönöm! – ezzel elköszöntünk s elindultam az úton

Hosszú és szép tájon vezetett keresztül utam, ám semmi nem volt fogható ahhoz, amit akkor tapasztaltam mikor az úti célom megláttam. Teljesen különálló volt a többi ültetvénytől. Gyönyörű szép friss fű és lágy szél lengedezte körbe a helyet. Az olajfák mind egészségesek és a háttérben dombok húzódtak. A birtok épületei egyaránt hófehérek. Fehérségüket még jobban kiemelte a háttérben gyülekező zivatarfelhők láncolata. Különös látványt nyújtott, ugyanakkor mégis szemkápráztató volt. Ahogy a lábamtól egészen a horizontig nyúltak a birtok fái. Hatalmas terület volt s mindez összeivódva a tenger morajával, káprázatos élményt nyújtott. A birtok épületei ugyanis a tengerhez közel épültek. Ezzel ellentétesen pedig húzodott a fák végeláthatatlan vonulata. Ezzel tehát megpillantottam a célállomásom.

Amint tovább haladtam, még mindig a gyönyörű táj tartott sakkban. Sosem hittem volna, hogy egy hely ilyen gyönyörű is lehet. A szentély ahol felnőttem is gyönyörű volt, de ehhez nem hasonlítható. Mindkét irányba gyönyörű táj és kellemes lágy szellő remek illattal. Egyszer csak hirtelen olyan érzésem támadt, mintha mocsárban vagy sárban járnék. Pillanatra megálltam és amint letekintettem tényleg abba voltam.
- Nagyszerű! Mondhatom! – bosszankodtam.
Levertem a cipőmről a sarat s tovább mentem, hisz nem vagyok én egy városi ficsúr, aki ne lenne hozzászokva az ilyen terephez. Gyerekkorom óta járkáltam fel a hegyre apámmal, hogy friss gyógynövényeket szedjünk, így hozzászoktam a nehéz terephez. De amint azon merengtem, egyszer csak a birtok sokkal inkább egy kastélyra kezdett hasonlítani. Ám nem egyszerű kastély volt, mintha már évszázadok óta nem lakná senki és semmi. Közelebb léptem egy fához és megvizsgáltam. Teljesen ki volt kiszáradva és már semmi nem emlékeztetett arra a tájra, amit nemrég tapasztaltam. Ahogy a többi fát néztem, azok is hasonló állapotban voltak. A földre néztem s megtaláltam a fák kiszáradásának okát. A föld teljesen ki volt száradva teljesen száraz volt és nem csak száraz, hanem terméketlen is. Nagyon rossz érzésem támadt ezzel a hellyel kapcsolatban. A hatodik érzékem súgott nekem valamit szóval óvatosan haladtam tovább. A kezem folyton a kardomon volt s végig éberen figyeltem. Egyszer csak egy ősrégi ajtóhoz értem nem vagyok udvariatlan, így bekopogtattam rajta. Alig kopogtam hárma az ajtó máris kitárult előttem. Mit ne mondjak ez eléggé meglepett. Már amúgy is elég fura volt ez a hely, de ez még csak tetőzte a dolgokat. Beléptem az ajtón illedelmesen meghajolva
- Jó napot! Elnézést a zavarásért. Van itthon valaki? – kérdeztem.
Ám amikor felnéztem nem láttam mást, csupán pusztulást és gyötrelmet. Mindenfele csak tüzet láttam. Minden égett s a tűz előtt mindenfelé holtestek álltak. Orrfacsaró bűz csapott meg és hirtelen teljesen elvesztettem az önuralmam. Mindenfelé vér és pusztulás. Fogalmam sincs mi történt itt ám hatalmas volt a pusztulás. Teljesen ledöntött magával a látvány. Hosszú ideig öklendezve próbáltam talpon maradni. Szerzetes növendék hozzá voltam szokva a halálhoz, de nem ilyen mértékben. Mindenfelé testrészek és holttestek. Eluralkodott rajtam az őrület kis híján összeestem. Rosszullétemben azt a dolgot szorítottam meg, ami a kezembe akadt, a katanam. Az ismerős csattanásra magamhoz tértem és erőt vettem magamon.
- Így igaz ennyitől nem futamodhatok meg! – szólaltam meg.
- Amíg a kardom mellettem van, semmi nem állíthat meg!
Ekképpen álltam fel katanammal az oldalamon. Amint visszaszereztem a józan eszem, hogy talpra álljak, elindultam a tetemek felé. Nem akartam mást, csupán egy imát elmondani értük, hisz elvégre növendék voltam így illendő. Azonban amint közelebb értem egyszer csak egy kislány tűnt fel előttem. Váratlan volt majdnem kirántottam rá a kardom. Egy fekete hajú vörös szemű kislány volt. Habár különös volt, nem mondanám, hogy ellenségnek tekinthettem volna. Elvégre mégis csak egy kislány volt.
- Szia, Kislány! – szólítottam meg.
- Mit keresel te itt?
- A szüleid itt vannak?
- Hogy hívnak? Tudod mi történt itt?
Ám akár hogyan is próbáltam valami információt megtudni tőle semmit nem szólt. Csak nézett azokkal a vérvörös szemeivel. Akkor még egyszer megpróbáltam!
- Rendben bizonyára illetlen voltam, azért nem szólsz hozzám!
- A nevem Musashi Gekkou! Akár hiszed akár nem én is Szicíliában születtem!
- Esetleg te lennél Don Armando gyermeke?
- Hogy hívnak kislány?
A második próbálkozásom sem járt sikerrel. Mikor már kis híján feladtam, egyszer csak megszólalt:
- Megszöksz vagy megszoksz?
- Hogy micsoda? Ezt meg mire véljem? – néztem rá értetlenül.
Habár nem volt sok időm ezen tűnődni, mert azon nyomban hatalmas nyomást éreztem a gyomromban. Amint letekintettem a kislányt láttam, vagyis hát a kislány karját amint teljes terjedelmében a hasamba mélyed. A gyomromban éreztem a kezét. Rettentően fájt és fogalmam sem volt mi folyik itt. Rettentően megdöbbentem.
- Mi a fenét művelsz? – ordítottam fel.
De amin felpillantottam, már nem ő állt előttem. Egy különös lány állt előttem. Első látásra korombéli lehetett, talán 18 év környékén volt, csodaszép hosszú fekete hajjal. Amint a szemeibe pillantottam, különös kihívás csillogott mélybarna szemeiben. Akár két macskaszemet láttam volna. Különös kacérság égett bennük. Magasságilag egy kicsivel felettem járt, ezért némiképp kényelmetlenül éreztem magam. Elég jó testalkatú volt, sőt mondhatnám úgy, kifejezetten vonzó lány volt. Meglehetősen zavarba is estem emiatt, ám amint feleszméltem rögtön meg akartam szólalni.
- Tiszteletem hölgyem… én! – ám ebben a pillanatban ismét szóhoz se jutottam
Ugyanis ahogy így megszólaltam tovább láttam a lányon és megláttam a kastély belsejét. Mindenfelé első osztályú selyem textilek, pompás festmények és asztalterítők. Az üveges szekrényekben szépséges evőkészletek sorakoztak. A földön szőnyegek leterítve mindenfelé. A plafonon egy színarany csillár lógott lefelé. Amint az ablakot néztem, gyönyörű függönyök takarták el. Odaléptem hozzá és széthúztam. Amint kinéztem az ablakon meglepetésemre, a vártól egészen más látvány tárult elém. Újra gyönyörűen ragyogtak a napfényben a gyönyörű, egészséges Olivafák.

Ahogy tátott szájjal álltam ott az ablaknál csodálva a kinti tájat, egyszer csak megszólat mögöttem a lány.
- Egyszerűen borzalmas illuzionista vagy, ha még egy ilyen szintű „ócska” cuccot sem vagy képes feldolgozni! Hát látom, Dino agya még mindig nem nőtt be. Minden jött menttel jót tesz és őrzőjének fogadja be!
- Hé-hékás nem vagyok holmi jöttment! Ez egyébként sem volt „ócska cucc” igen erős illúzió volt!
- Tévedsz, ez egy kis semmiség volt és nem érdekel ki vagy, csak kövess!
Ezzel elindult felfelé a mögötte lévő lépcsőn, ami eddig ott sem volt legalábbis nem vettem észre ott lett volna. Valamiféle emelet felé haladtunk felfelé. A lépcső különösen díszes volt meglehetősen alaposan megfaragva különböző állat és növénymintákkal. Miután felértünk egy hosszú folyosó nyúlt el mindkét irányba. Én követtem a lányt bal oldali irányba. Ahogy követtem őt, különös festményekre lettem figyelmes a falon. Egyszerre voltak élettel telik és halált sugárzóak. Amint ott haladtunk, a lány egyszer csak megállt egy különös zöld ajtónál ám épp ez nem láttam és belé mentem.
- Aú! Elnézést nem vettem észre!
- Figyelj az orrod elé kölyök!
- Mondtam már, hogy elnézést és nem vagyok kölyök!!
- Nem érdekel a bocsánatkérésed! Ez lesz a te szobád! 2 óra múlva gyere le, ott találkozunk! – s ezzel elviharzott.
Miután elment, beléptem a szobába, ahol ismételten elámultam egy kicsit. Hatalmas szoba volt, mégis meghitt érzetet sugárzott. A bútorok a fal és minden dísz összhangban volt és maximálisan első osztályú minőségűek. Ámulatom múlta után ledőltem, hogy kipihenjem az utazásom és az események fáradalmait. Álmomban, eszembe jutottak gyermekkorom emlékei és megértettem, hogy a szentélyben a „családom” mindenben támogat. Nem adhatom fel olyan könnyen és nem hozhatok szégyent a mesteremre, hisz apám tanított és edzette az elmém. Még mindig a fejemben csengenek a szavai az utolsó éjjelemről a szentélyben.
- Fiam! Nem lényeg milyen erős próbatétel elé állít az élet! Amíg hiszel magadban, bármire képes vagy!
Szinte már majdnem el is felejtettem a tanításait a nagy hajtás miatt, de hála ennek az eseményeknek újra feljöttek és soha többé nem felejtem el őket. A pihenés után, lementem az aulába, ahogy azt megparancsolta nekem. Nem régóta ismerem ezt a különös lányt, de bármiféle habozás nélkül a lényegre tért és kis híján leszedte a fejem. Ordítva kezdte a mondanivalóját bármiféle felvezetés nélkül.
- Jegyezd meg, nem lesz sétagalopp a következő 1 hónap. Leszarom, hogy milyen fegyvered van, nekem az a feladatom, hogy az illúzióidat és a tudatodat erősítsem meg. Majd te magadtól rájössz, hogy lehet a fegyvert és az illúziót létrehozni.
- Eddig 10 emberből csak 1 tudott átmenni az 1 hónapos próbán. Egyetlen egy ember, akit a mai napig rühellek érte!
Ezeket a szavakat mondva állt elém. Amikor elértünk ahhoz a bizonyos egyetlen egy emberhez, valahogy megváltozott a hanglejtése és a szemében különös düh csillogott, ami némi tiszteletet is takart.
- Értem én, de az én kardom pont hogy támogatja az illúziókat!
- Megmondtam nem érdekel! – harsant fel.
- Hát nem valami társaságkedvelő annyi szent! – sóhajtottam fel
- Már ettől a pillanattól kezdődik a kiképzésed. Menj pihenj és egyél! –majd azzal ismét eltűnt.

Az étkező felé indultam el, hogy amint mondta egyek egy keveset. Nem tudtam pontosan merre az étkező, de finom illatok terjengtek az egyik ajtó mögül, így kikövetkeztettem, hogy biztosan az. Amint afelé tartottam, elmerengtem. Szinte semmit nem tudok még arról a különös lányról.
- Csinos lány, de még a nevét sem tudom. – mormogtam magamban, miközben beértem az ebédlőbe.
Az asztal mellé léptem és leültem az első székre, ami a legközelebb volt az ajtóhoz. Ahogy körbe néztem, több tányér volt lefeddve az asztalon.
- Váó, micsoda elegancia! – sóhajtottam fel.
- Ilyet se egyhamar fogok még egyszer enni!

Azzal felemeltem az első tányér fedelét, melyben sült pulyka volt. Ám nem akármilyen, a látványból látszott, hogy a legjobb minőségű és hihetetlenül omlós hús volt. A következőn nem nagy meglepetésre, olivaolajos tészta. Az azt követőn pedig olasz paradicsomszósz, aminek illata mélyen belém égett még gyermekkoromból. Tehát valószínűleg a régi recept szerint készült. Teljesen elámultam, de tovább tekintettem és megláttam a távolabbi tányéron egy furcsa húst. Különös volt, rákra hasonlított, ám mégsem volt az, mivel pici lábai voltak és meglehetősen zsírosnak néztek ki. Mellette egy kisebb tálban, egy fehéres szósz volt, amiben kis bogárra emlékeztető darabkák voltak. Amikor jobban megnéztem, azok valóban bogarak voltak. Mindenesetre mivel ennem kellett, nem is foglalkoztam az ismeretlen és kétes eredetű dolgokkal, hanem kiszedtem magamnak a paradicsomos-Olivaolajos tésztát és egy pulykacombot vettem magamhoz. Egyszer csak - szokása szerint – megjelent a különös lány és mellém ült. Igazából nem zavart, mert gondoltam ő is enni fog. Így is történt, ám ő az általam kétes eredetűnek vélt húst vette maga elé és ráöntött egy kicsit a mellette lévő bogarakból. Azután ugyan azzal a mozdulattal, a pulykámra is lendített az öntetből.
- Jó étvágyat! – mondta
- Hé! Hékás! Én nem kértem ebből a micsodából! Mégis hogy képzeled, hogy csak úgy ráöntöd azt a valamit a másik ételére!
- Először is! Az nem a te ételed, hanem az enyém, mert én ajánlottam fel neked. Másodszor ahelyett, hogy rinyálnál inkább köszönd meg nekem, mivel a bogarak egy olyan enzimet tartalmaznak, ami segít a koncentrációban. Mint illuzionista neked tudnod kell, hogy milyen fontos a koncentráció.
- Jól van na! Tudom. – motyogtam az orrom alatt.

Ahogy ezt kimondtam ő már el is kezdte majszolni a bogarakat, mintha csak borsót enne. Ahogy ezt láttam, egyre inkább nem akaródzott, hogy egyek bármit is. Teljesen elment az étvágyam, de nekikezdtem, mert egyrészt ne menjen kárba, másrészt pedig:
- A tudásért és a fejlődésért mindent!
Egyébként sem vagyok olyan finnyás ember, hisz egy buddhista szentélyben nevelkedtem, ahol nem volt válogatás. Így hát hatalmas iramban kezdtem befalni az ételt. Meglepetésemre, egyáltalán semmi mellék íze nem volt az öntetnek, így nyugodtan elfogyasztottam az ételt.
- Köszönöm az ételt finom volt! – szóltam miután végeztem
A lány erre egy cseppet sem reagált, hanem csak ennyit szólt hozzám:
- Kövess!
- V- Várj! Hékás, még csak most ettem. – de addigra már kiment az ajtón.
Gyorsan utána siettem s amint a folyóson követtem, egyszer csak újból megjelent a korábbi illúzió. A kastély romos állapotban és mindenfelé lángok kapaszkodnak az ég felé. A lány egyszer csak ismét kislány lett. Továbbra is elindultam utána, ám egyre jobban elfogott a rettegés
- Még egyszer nem fog ki rajtam ez az illúzió! Már láttad egyszer Gekkou! Szedd össze magad! –nyugtattam magam.

Azonban hiába tudtam, hogy ez csak illúzió sehogy sem tudtam kitörni belőle. Csak apám tanításainak és a katanamnak köszönhettem, hogy nem őrültem bele a látottakba. Rettentő erős mérgező hatása volt az elmémre eme illúziónak. Amint kétségbeesetten próbáltam kitörni az illúzióból, egyszer csak különös ködre lettem figyelmes a kislány körül. A köd mintha teljesen kőrbe vette volna és abban a pillanatban megszűnt a különbségérzetem a valóság és az illúzió között. A kettő teljesen összekavarodott bennem s már inkább nem is törődtem azzal, hogy megállapítsam és külön válasszam a kettőt. Nem hiányzott ugyanis, hogy abba őrüljek bele, hogy ezen töprengek. Amint visszaértünk a szobámhoz megszólítottam.
- Ez aztán nem volt semmi, kis híján megőrültem! Még életemben nem éreztem ekkora mérgező erőt egy illúziótól, ami ennyire közvetlen hatott volna az agyra. Nem segített az sem, hogy már láttam, na meg az sem, hogy becsuktam a szemem. Minél inkább próbáltam kitörni belőle, annál jobban magába szívott. A végére már teljesen egybefolyt, a valóság és az illúzió közti határ.
Amint ezt végigmondtam, ő semmit sem válaszolt, csak mosolyogni kezdett. Valahogy éreztem, hogy nem fog hátast dobni az észrevételeimtől, de azt nem gondoltam, hogy látom még őt mosolyogni. Meglehetősen aranyos mosolya volt, el kell ismerni. Amint ott álltunk azonban egyszer csak mégis megszólalt:
- Yumemi! Yumemi Armando.
Ezzel egy különös kis mosollyal az arcán elindult a folyóson, ahol is pár pillanattal később eltűnt.

Ahogy teltek a napok, egyre inkább fejlődtem. Igaz, hogy az első 2-3 nap szinte úgy játszadozott velem, mint macska az egérrel, de aztán óráról órára és napról napra többet érzékeltem a valóság és az illúzió közötti különbségekből. Meglehetősen ellentétére fordultak az én evési szokásaim is, hisz még ha borzalmas ízűek is a bogarak, de segítenek koncentrálni. Minden nap reggelire hatalmas lárvákkal kezdtem a már jól ismert szósszal. Nem volt sok időm finnyáskodni, hiszen erősebbé kellett válnom. Egy idő után már képes voltam átlátni, azon az illúzión amivel Yumemi az érkezésemkor és az első ebédem után próbára tett. Már teljesen átláttam rajta s gond nélkül tudtam, hogy mit tegyek. Teltek a napok és úgy éreztem egyre inkább fejlődöm. Bevallom ez jó érzéssel töltött el, de kicsit aggasztott az, hogy az én Tanítom még mindig olyan komor, mint az ég viharos időszakban. A legutóbbi mosoly óta, még csak hasonlót se láttam tőle. Már a 10. napja tartózkodtam Yumemi birtokán. Épp fürdésből tértem vissza a szobámba.
- Ez jól esett. Nincs is jobb, mint egy jó fürdés a kemény edzések után. – sóhajtottam fel.
Ám amint ott öltöztem a semmiből egyszer csak előtűnt Yumemi. Nagyon meglepődtem, mert ilyet még sosem csinált, hogy fürdés időszakában jelenjen meg csak úgy. Kis híján meztelen voltam.
- Huh! Ez meleg volt!
- Yumemi! Mi a frászt keresel itt… Éppen fürödtem!
- Azért kopoghatnál, vagy valami mielőtt bejössz valahova!
- Hahó! Figyelsz te rám egyáltalán? – bosszankodtam.

De ő szokásosan ügyet se vetett a szavaimra, ám most valahogy másképpen. Eddig mindig egyfajta szimpla nemtörődömséget láttam rajta, de most látszott, hogy valami baj van. Egy kis aggodalmat láttam megülni a szemében és mióta itt vagyok, még sosem láttam ilyennek. Az egész testtartásából látszott, hogy valami igencsak bosszantja. Ahogy csak ott álltunk szokásához híven, bármiféle felvezetés nélkül csak úgy megszólított.
- Mit mesélt neked Dino erről a képzésről?
- Hogy mi?
- Jól halottad! Mit mesélt neked Dino a képzésről? – faggatózott.
- Nos, csak annyit mondott, hogy elküld egy edzésre, ami 1 hónapig fog tartani, na és, hogy egy nagyon jó illuzionista vagy akitől sokat tanulhatok!
Láttam, hogy erre kicsit mérges lett, de utána ismét megszólított:
- Akkor nem mesélt semmit róla, a szerencsétlen hülye…
- Mégis miről kellett volna mesélnie?
- Jól figyelj!
- Az egy hónap abból áll, hogy az első 10 napban fizikailag felkészítelek a megpróbáltatásokra. A tested és a koncentrációdat felerősítem. Viszont a következő 10 nap a mentális tűrőképességed teszteli – ezzel hirtelen elindult felém.

Ahogy közeledett egyre inkább látszott, hogy ki akarja bontani a törölközöm. Amikor hozzám ért időben elhúzódtam, de az újbegyein különös hidegséget éreztem és hirtelen valami megkarcolta a bőrömet.
- Ez meg mi a fene lehetett? – gondolkoztam el.
Eközben folyamatosan hátráltam a felszereléseim felé. Tudtam valami nincs rendben és el kell érnem a katanam. Akkor hirtelen eddig még soha nem halott hangon szólt hozzám
- Én nem bírom tovább – elpirult majd vetkőzni kezdett.
Én természetesen nagyon meglepődtem. Nem csak azért, mert még tőle sosem láttam ilyet, de mivel szentélyben nevelkedtem szerzetesek között, így lányt még nem láttam hasonló mozdulatokat végezni. A szentélyben megtanultam az önmegtartóztatást, de mivel nem nagyon láttam lányokat így élesbe kicsit nehezebb a dolog. Tovább hátráltam miközben folytatta a beszédet ugyan azzal a különös hanggal.
- Annyira bejössz, hogy nem hiszem el, hogy tovább bírnánk együtt a kiképzést… Ez az átkom Gekkou… Ezért nem bírták a jelentkezők a próbát, mert én se bírtam.
Már csak pár lépésre voltam a kardomtól, azonban Yumemi is egyre közelebb ért. Az utolsó pillanatban sikerült elérnem és kihúztam a kardot.
- Kiri no Ken! – szóltam fel és ezzel becsuktam a szemem

Koncentrálni kezdetem, mert éreztem valami nincs rendben. Nagyon mélyre nyúltam az elmémben, hogy találjak valami magyarázatot, amikor is hirtelen meghallottam apám hangját, amit még elindulásom előtti este mondott nekem.
-Ne feledd fiam, mindig van erőseb illúzió! Ha felkészülsz rá és tudod, az se mindig segít. De sose feledd el a gyökereid a szentélyben.
Ekkor valahogy megértettem apám szavait és szorosabban markolva a katanam felordítottam.
-Ez csak egy illúzió a fenébe is! KAI!
Mikor kinyitottam a szemem, Yumemi állt előttem teljesen felöltőzve és egy kesztyűvel a kezén, melyből 5 db 20 centis penge állt ki.
- Megőrültél majdnem megöltél! Mégis mi a fene ütött beléd?
- Na meg nem csak ez még a saját tested is felhasználod az illúzióban? Mégis meddig mész te el!
- Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? – ordítottam.

Miután abbahagytam láttam, ahogy felsóhajt majd hozzám szólt:
- Vedd észre… a semmi egyenlő a mindennel… a semmiből elvehetsz akármennyit, az ugyanannyi marad. Ez végtelen. Ezt kell megértened. És igazat mondtam, tényleg ennél a pontnál tovább egyetlen férfi sem bírta.
Ahogy ezt elmondta nekem felettébb foglalkoztatni kezdett a kérdés, ami már igen hosszú ideje érik bennem. Nem tudtam kapok-e értelmes választ, de azért megpróbáltam:
- Megértem! Azonban, azt mondtad egyetlen férfi az, aki kibírta a próbáid. Ha annyian elbuktak, akkor mégis ki az, aki kibírta?
- Felettébb érdekelne, hogy mégis ki az a rejtélyes 1 ember.
Valahogy sejthettem volna nem kapok választ, mivel ő csak folytatta hozzám intézett monológját.
- Ne feledd! Ez már a kitartás próba része… Holnaptól már nem tudom garantálni, hogy nem fogsz becsavarodni…

Aznap este úgy aludtam, mint akit fejbe vágtak, mint minden este, mióta Yumeminél edzek. Azonban reggel mikor felkeltem és a reggeli teendőimet végeztem, sehol sem találkoztam Yumemivel. Ez felettébb meglepett mivel a tegnapi mondandója alapján, arra számítottam, hogy a tőle megszokott nyugodtsággal fog kiparancsolni az ágyból. Reggeli után körbejártam a házat, ám sehol sem találtam, így hát elhatároztam, hogy a nap folyamán gyakorolok kicsit a felszereléseimmel. Felmentem a szobámba értük és kimentem a kertbe.
- Mostanában eléggé elhanyagoltalak, nem igaz? – szólaltam meg mikor megmarkoltam a katanam.
- Úgy látom, ma lesz egy kis időm, így tudok egy kicsit erősíteni a kardforgatói képességeimre is.
Azzal kihúztam a hüvelyéből és elkezdtem a gyakorlást. Szikrázóan meleg nap volt, így hát fizikailag is kellőképpen tudtam edzeni. Különös volt ennyi idő után ténylegesen foglalkozni a kardtechnikámmal. Ám nem azért mert elfelejtettem, hanem mert különös módon mikor a kardomat akartam bevonni a köd lángjaimmal, azok sokkal erősebbnek bizonyultak, mint régen. Nem akadtam fel ilyeneken, hanem elkezdtem a gyakorlást. Először is az alap kardforgatói képességeimmel gyakoroltam. Szimpla vágások és meghatározott számú csapások. Ahogy ezt végeztem, itt is észrevettem változásokat. Sokkal pontosabban és gyorsabban sikerült végrehajtani ezeket, mint anno. Így hát tovább léptem és a kardtechnikámra léptem át. A Kiri no Ken azaz a köd kardjának technikája. Apámtól tanultam és büszkén viselem a jogát, hogy használhatom. Teljes nevén Kiri no Ken – Jusanbutsu. A technika melyet egy radikális szektabeli szerzetes hozott létre. Ez az én kardtechnikám. Elég régen használtam már a formáit, ezért először csak random illúziókat állítottam fel különböző emberek formájában, akikkel harcolhattam. Miután ezzel végeztem, eljött az ideje, hogy végre használjam az első formát.
- Na, lássuk! Mennyit segít ez a kis fejlődés a kardtechnikáimban. Gyerünk!
- Kiri no Ken – Jusanbutsu: Első forma- Fudo

Amikor ezt kimondtam elkezdődött az illúzió. Hatalmas cseresznyefák nőttek ki mindenfelé a területen és meglepetésemre sokkal erőteljesebben. De nem csak ez változott meg, eddig az első formát csak sík területeken tudtam használni, és csak 2 tucat normális fát tudtam létrehozni. Ám ezúttal a fák hatalmasak voltak, sokkal többen és az épületet is szétrombolva nőttek ki sokkal gyorsabban.
- Hűűű! Ez nem semmi! –álltam ott megszeppenve.
- Jól van Gekkou, higgadj le! Ez a saját illúziód ennyire ne légy lenyűgözve! – nyugtatgattam magam.
Miután ezen túlestem a második forma is rengeteg erősödésen és gyorsasági változáson ment túl. Meglehetősen meglepődtem ezeken, hisz eléggé régen használtam a technikáim, sőt egyáltalán a kardom és mégis sokkal, de sokkal jobbak lettek a képességeim. Észbe se kaptam és a nagy gyakorlások közepett és már lemenőben volt a nap.
- Hoppá! Már ilyen késő lenne? – kérdeztem.
- Akkor irány a ház – s ezzel bementem a nappaliba.
Leültem egy kicsit, hogy pihenjek, ám gondoltam egyet és inkább megvacsoráztam és elmentem fürdeni. Miután lefürödtem a szobámba mentem és lepihentem. Bár egy elég furcsa dolog, nem hagyott nyugodni. Túlságosan is nyugis napom volt. Mióta itt vagyok az itt töltött 11 nap alatt, még sosem volt ilyen nyugis napom. Kicsit aggódtam ugyan Yumemiért, mert egész nap nem láttam, de szerintem tud magára vigyázni, így hát a fáradtságtól elnyomva aludtam el. Azonban a mostani álmom, nem volt olyan békés, mint a napom. Az álmomban megjelent a katanam, a Musashi Gekkou! Nem tudtam mire véljem, hisz elég ködös volt minden. Különös helyre vezetett, ami meglehetősen ismerős volt, de fogalmam sincs honnan. Az ég vérvörösen izzott, a föld sivatagos volt és kopár. Mindenfelé homok és homok. A szél homokviharokat támasztott és teljesen elszívta a folyadékot. Ám ebben a kietlen sivatagban, különböző állatok jelentek meg. Volt, hogy vérszomjas dingók vettek körül. Oroszlánok tekintettek prédájuknak és hatalmas elefántcsorda akart széttaposni. Úgy tűnt a tőlem elszívott folyadék táplálta őket és egyre erősebbek lettek. Egy idő után a katanam a kezembe vándorolt és visszatért minden erőm. Akkor halottam meg a szél suttogásában egy különös szófoszlányt:
- Fugen
Nem tudtam mire véljem, ám azt igen, hogy valami ismerős érzés fogott el végig, amíg ott voltam. Mikor azonban kihúztam a katanam, az álom eltűnt, és én mély alvásba süllyedtem. Különös álom volt annyi szent.

Amint ott mélyen aludtam, egyszer csak különös zajra lettem figyelmes. Yumemi volt az, igencsak paprikás hangulatban. Ahogy ébredezek, egyszer csak hozzám szól:
- Gekkou, úgy néz ki, hogy a trainingednek, hamarabb vége lesz, mint gondoltam.
- Hogy mi? Még most keltem. Lennél szíves elmagyarázni miről beszélsz?
Ahogy ezt kimondtam, Yumemi elővette a kesztyűjét, amivel korábban akkor találkozott mikor meg akart ölni. Ezzel együtt, hirtelen hatalmas mennyiségű gyilkos szándék kezdett áradni belőle, és a tőle meg szokott különös lila köd vette körül és elkezdett felém szaladni.
- Hé Yumemi! Ez nem vicces ugye tudod? Ne gyere közelebb! Na jó a kisszekrényig eljöhetsz! Hééééé, Túljöttél!!
- Fejezd be a hülyéskedést Gekkou és húzd le a fejed!! – ordított rám.
Le is húztam és abban a pillanatban vettem észre, hogy a támadás nem ellenem irányult, hanem az ágy mögé. Ahogy hátra pillantottam egy különös árnyalakra lettem figyelmes. Igencsak fura volt, akár egy szörnyeteg. Ha nem nevelkedtem volna illúzió használóként, bizonyára már ordítva szaladtam volna ki. Különös sötétlilás köd áradt belőle, ahogy a támadás alatt szertefoszlott. Barátságtalanul rideg aura sugárzott belőle. Ámbár nem tudtam kellőképp megfigyelni, mivel pillanatok alatt szertefoszlott. Ám ezután különös hang szólalt meg:
- Yumemi-Yumemi… Te ebből sosem tanulsz? Minek még több áldozat a „próbáidra” , ha néhányan még neked sem tudtak ellenállni? Megölted őket, miközben csáberődet használtad fel, és miért? Hogy megtaláld annak a hülye Chiavarone családnak az őrzőjét! Ahelyett, hogy velem együtt felemelkednél, és elfoglalnánk Olaszországot.
- Ez meg mi a franc volt? – kérdeztem meg kissé megilletődve.

Azonban nem csak megilletődve, ettől a hangtól a hideg futkosott a hátamon, valahogy teljesen az inamba szállt a bátorságom. A szerzetesek közt is találkoztam pár fura dologgal, de azok ennek a közelében sem voltak. Rettegni kezdtem és ez volt az első alkalom, hogy igazán rettegtem. Furcsa érzés volt, de ugyanakkor legbelül éreztem, hogy ezt is meg kellett tapasztalnom egyszer. Ekkor ismét felrémlettek bennem Apám szavai a múltból:
- Gekkou Fiam! A félelem nem „gonosz”. Segít megismerni a gyengeségeidet. Ha megismered a félelmeidet, kedvesebbé és erősebbé válhatsz.
Ahogy ez megtörtént, erőt vettem magamon és kiugrottam az ágyból, habár tudtam, hogy hihetetlenül erős illúzióval van dolgom, hisz Yumemit is felülmúlta. De nem érdekelt, felkaptam a kardom, ami az ágyam mellé volt támasztva és készenlétbe álltam, mindezt egy szál bokszernadrágban.
- Hupszi! Ezt elfelejtettem! – nevettem fel
- Még szerencse, hogy nem csúszott le! – próbáltam oldani a saját feszültségem.
De nem volt sok időm ezen viccelődni, hisz különös szituációban voltunk. Ahogy ott koncentráltam eszembe jutottak Yumemi szavai, amiket nemrég mondott nekem:
- A semmi egyenlő a végtelennel…
És valóban pont ez a szituáció kezdett előtűnni. Bármit is tettem, bárhogy próbálkoztam, sehol sem láttam és találtam még csak érzékelni se tudtam ellenséges jelenlétet, nemhogy gyilkos szándékot. Mintha egyszerűen csak semmivé foszlott volna. Ahogy őt kerestem, egyszer csak a tekintetem Yumemire tévedt, ám az a Yumemi, akit megismertem ez idő alatt sehol nem volt. Teljesen ellentéte volt korábbi önmagának. A megfontoltsága és a higgadtsága eltűnt és helyükre a kiszámíthatatlanság és a káosz lépett. Megpróbáltam valamivel hatni rá, így hozzászóltam:
- Hé Yumemi! Ne aggódj, itt vagyok, segítek neked! Nem vagyok valami erős a szemedben tudom, de hidd el, nem vagyok olyan pancser, mint aminek gondolsz.
- Támogatni foglak, amiben csak tudlak! Számíthatsz rám! Fel a fejjel! – mosolyogtam el szokásosan

Igazából nem szoktam, így viselkedni vadidegenekkel, de az alatt a 12 nap alatt a barátomnak tekintettem, és én a barátaimat sosem hagyom cserben. Bíztam benne, hogy a szavaim némiképp megnyugtatják őt. De az arcán továbbra is a kétségbeesést láttam, mintha nem is halotta volna mit mondtam. Láttam róla fogalma sincs, mit tegyen, és hogy fogjon hozzá. Akkor megint megpróbáltam, de ezúttal hangosabban és erőteljesebben
-Yumemi térj magadhoz! Nem kell egyedül szembeszállnod ezzel a valamivel. Nem igazán tudom, mi folyik itt, de a katanam a tiéd rendelkezhetsz az erőmmel! – ezzel megragadtam még erősebben a katanam és kirántottam a hüvelyéből.
- Hova tűnt az a lány, akit megismertem? Mi? Válaszolj!
Lengettem meg előtte, de hasztalan volt. Yumemi egyetlen szavamra se reagált csak állt ott és őrlődött magában. Kis idő után csak ennyit hallottam tőle:
- A francba! Így nem lehet harcolni, hogy te is itt vagy!

Miután ez elhangzott, hirtelen megragadott és magával ráncigált.
- Hé Yumemi! Nekem is van lábam! Különben is, hová a francba megyünk? – kérdeztem.
De ő csak ráncigált tovább, mintha semmit sem halott volna. Eddig se vett figyelembe, de legalább néhány mondatom meghallotta, de most még annyira se reagált semmire. Miután a szobája elé értünk, betuszkolt és az ágyára lökött, de olyan erővel, hogy időbe telt volna, hogy felkeljek. Amint ott feküdtem, ő elkezdett turkálni az éjjeli szekrényben. Fogalmam sem volt mit kereshet, de bizonyára valami fontos lehetett, mivel igencsak nagy intenzitással kereste. Azután hirtelen megállt és egy nagy tégelyt vett elő, ami úgy tenyérnyi nagyságú volt. Valamiféle zöld színű kenőcs volt benne. Amint kinyitotta, fogta magát és levette a felsőjét, azután pedig bekente a mellkasát ezzel a zöld kenőccsel. Kicsit zavarba jöttem, mert nyilvánvalóan ő nem illúzió volt ezért el is fordultam. De mire újra visszanéztem, már a felsőmet húzta fel és az én mellkasomat s a teljes hasfalam bekente ezzel a valamivel.
- Hékás! Mi a fene ez?
- Egy kis „boszorkányság” – mondta kicsit hencegve.
- Értem, de én is be tudtam volna magam kenni. – pirultam el.
- Ez most lényegtelen… a terv a következő: Ezt a hogyishívjákot, ~ mert istenigazából még nem tudom besorolni, és nincs időm elmesélni mindent ~ legutóbb úgy tudtam eltüntetni, hogy a legutóbbi próbás, aki itt volt, őt koncolta fel, és ezzel a trutyival megmártva szabdaltam szét. Nem tudom miért pont ez a gél, de ez hat nála. – meséli Yumemi.
- De valahogy ezek után nem lenne fer, ha téged is kinyírnálak!
- Ez rendkívül kedves tőled! – mosolyogtam erőltetetten.
- Szerintem allergiás a gélre, de lehet én is az vagyok… trutyialergia… - mormogtam.
- Elég volt a hülyeségekből, Gekkou! – mordult rám s eközben az arca cseppet sem változott.

Ahogy ez elhangzott, csak álltunk ott. Elkezdtem gondolkozni mit is tehetnénk. Amint ott próbáltam gondolkodásnak látszó tevékenységet színlelni, egyszer csak tényleg eszembe ötlött valami. Hála a katanamnak.
- Mond Yumemi! Azt az anyagot ötvözetekre is rá lehet vinni? Teszem azt egy kard pengéjére?
- Igen de, hogy jön ez most ide?
- Hát úgy, hogy akkor van egy ötletem!
Elmeséltem neki, hogy félig meddig a kardom és az adta az ötletet, hogy az előző emberkét felkoncolta.
- A tervem a következő: Bekenem a katanam azzal az anyaggal és szembenézek vele. Felhúzok a kardtechnikám segítségével egy igen erős illúziót és te elrejtőzöl benne úgy, hogy táptalajul fogom szolgáltatni a te erősebb illúziódnak, hogy biztos ne vegyen észre. Előre szólok, ne ijedj meg a cseresznyevirágoktól, hisz azokkal foglak eltakarni. Te ez idő alatt a háta mögé kerülsz és egy nagyobb szövettel ~ ami ezzel a folyadékkal van átitatva~ megleped, és ráteríted azután pedig, ketten támadjuk meg. Amennyiben bármi rosszul sül el az én részemről! Nem a te felelősséged, te folytasd tovább a terv szerint! Az utolsó energiámmal is fent fogom tartani azt az illúziót, ami elrejt!
- Bolond! Milyen gyerekes egy terv! Mégis, hogy képzeld egy percre is fel tudod tartani őt! Százszorta erősebb nálad! Meg mi ez a hülyeség, hogy feláldozod magad, míg én megtámadom? Ez lehetetlen… badarság! – szólt rám
- Yumemi! Te mióta itt vagyok, lebecsülsz, de azt még soha nem vetted észre, hogy mikor elkapott az illúziód, mikor edzettél, sose használtam a kardomat. A kardom az én erőm s én vagyok a kardom ereje. Ne becsülj le! Meg fogom tenni, amit kell, a szituációtól függően. Lehet, hogy néha komplett idióta vagyok, és lehet, nem vagyok annyira nagy esélyes, mint az előző jelentkezők. De egy valamim van, amijük nekik nem volt. Nekem van szívem, vannak érzéseim és egy sajátos egyéniségem. Tisztelek, mint tanítómat és nem foglak cserbenhagyni!
- Hülye! Mégis miért mennél értem ilyen messzire, mikor én állandóan csak szekáltalak az itt töltött idő alatt.
- Ha nem tetted volna, nem fejlődtem volna semmit és különben is ez vagy te és hálás vagyok neked. Egyébként, ha tudni szeretnéd miért, én könnyedén választ adhatok. Nem akarom, még egyszer a nagyara becsült mesterem arcát annyira kétségbeesetnek látni. Jobban szerettem, ha azokban a szép szemekben nem félelem, hanem kacérság ég. – mosolyodtam el.

Erre nem válaszolt semmit, csak hosszú ideig csendben állt, de a szemembe egy pillanatig se nézett.
- Rendben! Nyírasd ki magad, ha akarod! Én nem vállalok ezért felelősséget, hisz te vállaltad el. Avass be a részletekbe!
- Ez a beszéd! Nos, terveim szerint kicsalom a nappaliba, ott könnyedén háta mögé tudsz kerülni. Téged az első pillanattól fogva el foglak rejteni. De illúzióval létre hozok rólad egy másolatot. A cseresznyevirágok fognak vezetni és a te illúziódat fogják táplálni, tehát bánj velük kedved szerint. Azt az izét meg bízd rám. Azonban minden fegyverünket kenjük be ezzel a folyadékkal, hisz ez az ütőkártyánk.
- Még mindig egy oltári nagy hülyeségnek tartom ezt az egészet! Különben sem garantálom működni fog a kardodon. Na meg ha meghalsz, nekem az egész terv csődöt mond! Pluszba még egy halott vére fog rajtam száradni.
- Bízz bennem, nem hagylak cserben! Ha én meghalok, míg a kard épp az illúzió fent fog maradni, tehát te biztonságban maradsz és simán megölöd azt a valamit. Amennyiben lepel alá kerül, a folyadék nem fogja átereszteni őt és materizálódnia kell valamilyen formában, így meg tudod majd ölni! Az én vérem meg nem fog rajtad száradni! Engem nem te öltél meg, hanem közösen harcoltam veled, maximum abba halhatok bele!
- Oké! Legyen hát! - bökte oda kedvetlenül.
Azzal bekentük a fegyvereink és magunk a krémmel, és elindultunk a nappaliba. Yumemit egyből elrejtettem a legerősebb illúziómmal, amit csak tudok. Ezen kívül illúzióval, létre hoztam belőle egy másolatot. Mivel a saját illúziós képességem le volt kötve így, már csak a kard nyújtotta lehetőséget használhattam. Amint lementem a lépcsőn elkezdődött az akció!
- Hát elkezdődött.
- Figyelj oda barom! Ne jártasd a szádat, közeledik! – mondta az ál Yumemi!
Akkor hirtelen, különösen borzongató érzéssel együtt, feltűnt az ellenfelünk. Így tehát szembe kerültünk, azzal a szörnnyel!