Joe Smith.

-Szép napunk van ma. Tökéletes az idő arra, hogy egy kicsit sétáljak a városban. – Majd fel is öltözöm és elindulok a nagyvilágba. Séta közben betérek néhány üzletbe, és néhány szükséges dolgot beszerzek, mert otthon már kezd elfogyni. Egész délelőtt sétálgatok, az emberek folyamatosan megfordulnak utánam, még most is, pedig már néhány hónapja itt élek, de úgy tűnik, nem vagyok nekik egy szokványos látvány. Ahogy az óra elüti a delet, úgy döntök, hogy hazaindulok, mert már kezd nagyon melegem lenni. Fú, de utálom a forróságot. Inkább egy kis szelecske, kellemes idő, nem ilyen kánikula. A sok ember meg itt szaladgál mellettem, igazi droidok ezek, nem törődnek semmivel, csinálják a dolgukat. Nem semmi.
-Ah, végre itthon. – pakolok le a konyhában – No, mi ez itt? Csak nem egy levél? Na, vajon ki lehet az? – nyitom ki a borítékot. Hatalmas döbbenet száll rám, miután elolvasom.

Szoszi, Joe!

Kyle vagyok (tudod, a detroiti Kyle, Dub C öccse), és szeretném a segítségedet kérni. Miután elmentél, a banda szembefordult Markkal, mert nem volt frankó, hogy ő nyomja a cuccost, mi meg megsérülünk, mert ő nem fizet. Ezért Mark leállt a drogokról, de a new yorki nagykutyáknak ez nem tetszik, így folyamatos harcokat vívunk egymással. Tegnap éjszaka egy kis csapat betört Mark lakására és elrabolták őt. Folyamatosan próbáljuk kiszabadítani, egyelőre kevés sikerrel sajnos. Remélem, számíthatunk rád, a levélbe mellékelve van egy repülőjegy, egyenesen Detroitba. Sok sikert!

Előre is köszi a segítséget!

Kyle

-Mark? Kyle? A banda! Muszáj segítenem nekik! – majd elindulok a hátizsákomért, hogy bepakoljam a cuccaim. Ezt nem szabad félvállról venni, ha az igazi családom veszélybe kerül, nekem lépnem kell. Joe Smith nem olyan ember, aki ne segítene a családján.
-Na, de miez? Ó a rohadt, tetű posta! Ez a gép most szállt fel, tíz perce! Francba, ráadásul pénzem sincs most jegyre. Muszáj lesz valamit kitalálnom. – mit lehet ilyenkor tenni, elindulok egy könnyebb kis melóra, hogy gyorsan szerezzek valamennyi pénzt. Ahogy megyek, érzem, hogy most bárkit el tudnék intézni, annyira felpörögtem, hogy alig bírom visszafogni magam. Amint elérek a célpont házához, rátöröm az ajtót. Szegény csávó, épp a WC-n trónol, de nekem kell a pénz, így muszáj hamar végeznem vele. Rádobok egy kést, mire ő feláll, letolt gatyával elkezd szaladni a fegyveréért, de én még időben tarkón talpalom, erre ő elesik, én meg átszúrom a szívét nemes könnyedséggel. Nem volt nagy ügy. El is viszem a srácot, a találkozópontra, ahol egy ismeretlen átveszi a hullát, majd hozzám vág némi pénzt, ami elég egy fapados járatra Detroitba. Rohanva megyek a reptérre, a legközelebb detroiti járatra váltok egy jegyet, majd leülök a váróban, miután becheckoltam. Már tűkön ülök, amikor bemondja a hangosbemondó, hogy nemsoká felszáll a gép, ezért beszállhatunk. Nem sok mindenki ment ezzel a járattal, végül is, ki kíváncsi egy gyárvárosra, ahol a sok műgengszter gyilkolja egymást, de mégis, ez az én otthonom. Teljesen megnyugtat a tény, hogy hazatérek.

Elég hosszú repülőút után indulok el a gettóba, ahol az életem kezdődött. Mi a… Ez a hely. Teljesen úgy néz ki, mint ahol atombomba robbant. Mindenhol törmelék, vérfoltok, a házak falai megbontva, a táblák kitépve. Egy igazi csatatér. Szóval Kyle igazat mondott, itt elég brutális a helyzet. Ahogy sétálok a házak között, rám törnek az emlékek: mennyit bunyóztunk a srácokkal, a grillezések, meg úgy az egész itt eltöltött idő. Hirtelen elszakadok az emlékeimtől, mert lövéseket hallok a szomszéd utcából, így odasietek. Egy srác (feltehetően a banda tagja) véd épp meg egy kisgyereket, miközben egy öltönyös hegyomlás szórja a golyóit egy AK-ból. Hatalmas dicsőség lehet neki, hogy gyengébbekre támad. Máris előveszem a fegyverzetem, majd az öreg késeket használva, megtámadom a fickót, aki a nagy testéhez híven, iszonyat lassú, alig bírja elkerülni a támadásom, majd rárontok a boxerrel, mire ő rám talpal egyet, s én felkenődöm a falra. –Mekkora hülye vagyok. Mit akarok egy ekkora hegyomlástól közelharcban? – gondolom, majd újra a késekhez nyúlok, amiket most már precízen, pontosan elhajítok a különböző szervei felé. A nagy részük be is talál, így a fickó összeesik, majd hangos üvöltés közepette adja a tudtunkra, hogy feladja, és a halálán van. Amint végzek, a srác és a kisgyerek odalép hozzám, hogy köszönetet nyilvánítson.
-Hallod, köszi, tesó! Manapság már nem igazán van itt védelem a fiataloknak.
-Azért ezt nem mondanám, te hősiesen helytálltál.
-Köszi, de esélyem sem volt a fickó ellen. Ez egy igazi nagykutya, New Yorkból.
-Mi a neved?
-Matt Johnson.
-Örvendek, Matt. Én Joe Smith vagyok.
-Te vagy Joe Smith? Pff. El sem hiszem, hogy a menekülő ember mentette meg az életem. Te jó ég, micsoda szégyen.
-Milyen menekülő ember?
-Azt terjesztik, hogy amikor forró lett a talaj, megpattantál.
-Ezt mégis ki mondta?
-Mark, a régi tagok, mindenki az egész gettóban. Nem vagy szívesen látott vendég itt.
-Aha, értem. Akkor csak azt áruld el, hogy hol lakik Kyle.
-Milyen Kyle?
-Kyle. Dub C öccse, tudod.
-Jaaa. Az a Kyle. Ma már ICK-nak nevezik a területen.
-ICK?
-Ice Cube Kyle.
-Az igen. Szóval már mindenkinek van beceneve errefelé.
-Ja ja, na szóval ott lakik abban a tömbben, biztos megtalálod. Na lépek is, nem akarom, hogy megtudják, segítettem a menekülő embernek.
-Jólvan, köszi a segítséget.

A menekülő ember, mi? Szép fogadtatás, mondhatom. Majd rá kell kérdeznem Kylenál erre. Bár, lehet, hogy igazuk van, elmenekültem, csak a körülmények mások. Forró lett a talaj, Mark drogfüggő volt, majd elküldött, én meg elmentem, ez történt. De igazuk van, ha igazi testvér lennék, nem hagyom itt a gettót, akkor. Na, melyik lehet az, van itt annyi lakás. Johnson, nem, Anders, nem, King, nem, aha, megvan! Tényleg egyszerű megtalálni, hatalmas betűkkel van rátagelve az ajtóra, hogy ICKyle. Bekopogok, hátha lesz valami. Kisvártatva kattan a zár az ajtón, majd kinyílik az ajtó.

-Yo, Joe, mi a rés, tesó? Örülök, hogy látlak, papa. Gyere beljebb.
-Hali Kyle. Látom, nem adod kicsiben. – majd mosolyogva rámutatok az ajtón lévő tagre.
-Ja, muszáj volt kiírni, mert mindig Mrs. Andershez mentek be a srácok, amikor engem kerestek, az öreg néni pedig nem igazán szereti a váratlan vendégeket. Főleg nem hajnali kettőkor. Na, gyere be. – beérünk a nappaliba, Kyle egy sima kis lakásban lakik, semmi extra, olyan, mint az én házam kb. – Dobd le magad. – mutat az egyik fotelre, majd kimegy a hűtőhöz. – Kérsz egy sört?
-Ja, dobhatsz egyet. – majd idedob nekem egy doboz csepegtetett kenyeret.
-Köszi.
-Nincsmit, szívesen látlak, egy igazi hős az én házamban.
-Miféle hős?
-Hát te, tesó! Mindenki tisztel téged itt a gettóban, amit tettél, az egy legenda errefelé.
-Akkor most álljunk meg egy percre.
-Mi a gáz, haver?
-Gáz? Csupán annyi, hogy egy kissrác az utcán, amikor megmentettem az életét, menekülő embernek nevezett, meg, hogy én nem vagyok szívesen látott vendég errefelé. Erre te meg azt mondod, hogy hős vagyok? Elmagyarázhatnád ezt.
-Nos, miután elmentél, Mark elkezdte terjeszteni a sztorit, hogy elmenekültél, mert beszartál, meg ilyenek. Aztán, a többiek, meg elmondták az igazat, de Mark megfenyegette őket, hogy ne szálljanak szembe vele, mert szarul járnak, ezért ők is azt mondták, amit Mark. De mindenki tudja, hogy hős vagy.
-Értem. Szóval, miről is lenne szó?
-Markot elrabolták, ahogy említettem és fogva tartják itt a szomszéd kerületben. Oda fészkelte be magát az ellenség, egyszerűen a közelükbe se tudunk férkőzni, annyira védik a területet. Minden próbálkozásunk harccal végződik, és mindig a mi területünk rongálódik. Kilátástalan a helyzet teljesen. Szóval, akkor segítesz?
-Persze, hogyne segítenék, végül is, a családom vagytok.
-Na, akkor egészségedre, pusziljuk be ezt a sört, aztán dumáljunk a srácokkal.
-Okés, egs.
Ahogy megisszuk, lemegyünk a térre, ahol a többiek már heves taktikai megbeszélést folytatnak egymással. Mikor odaérünk, Kyle szól közbe.
-Ide figyu srácok, ide nézzetek, kit hoztam! – mindenki hirtelen rám szegezi a tekintetét, amitől kicsit izgulni kezdek, hogy vajon mit szólnak majd hozzám.
-Joe? Ó, dög, mi a helyzet? Rég láttalak, tesó! – szólal meg Dub C, régi spanom, még gyerekkoromból.
-Szeva Dub, nem sok, jöttem segíteni nektek.
Mindenki örömmel tekint rám, a régi spanok, akiket még gyerekkoromban ismertem meg, most mind itt vannak körülöttem.
-Pff. Majd pont a menekülő ember segítségére van szükségünk! – szól közbe egy ismeretlen srác.
-Kussolj, Carl. Amit nem tudsz, arról ne pofázz! – szól közbe Dub.
-Nyugi Dub, majd elintézem. – majd a sráchoz fordulok – Szeva, Joe Smith vagyok. Hogy hívnak?
-Carl Martin. – majd köp egyet a földre, ami az általános lenézés jele.
-Nos, Carl. Nekem nincs veled problémám, nem tudom, hogy mit tudsz rólam.
-Eleget ahhoz, hogy tudjam, egy senkiházi vagy, aki szarban hagyja a családját.
-Hm. Érdekes. Na figyelj rám, Carl. Nem hagytam szarban senkit. Ha pedig ilyen nagy a szád, gyere állj ki ellenem egy az egy ellen, majd meglátjuk, hogy ki az erősebb. – Ahogy ezt kimondom, többen is felnevetnek, Carl pedig csak szúrós tekintettel néz rám.
-Dögölj meg, csinálj amit akarsz. – majd megfordul és elmegy.
-Most meg hová mész? – kiabál utána Kyle.
-Hova, hát haza. Tudod ki fog egy menekülő emberrel együtt dolgozni.
-Ch. Barom. Na, szóval Joe, ez a terv. Holnap kora hajnalban megyünk a bázisukhoz, mi eltereljük a figyelmüket, majd egy kis csapat beoson hátulról, te is ebben a csapatban lesze… - *hatalmas robbanás* - Mi a picsa? Ez a barom Carl, megint feltűnési viszketegsége van…
-Hagyjad, majd én megnézem. – vetem oda Kylenak, majd elkezdek rohanni a zaj irányába. Egy lakásból jön, bemegyek. A látvány, hát azt inkább hanyagolnám, néhány hulla a földön, ahogy beljebb megyek a nappali felé, észreveszek pár kardos srácot, akik épp körbeveszik Carlt.
-Csak tessék! Öljetek meg! – kiabál Carl.
-Ó, te világ barma. Muszáj lesz közbeavatkoznom.
Ahogy elindul az egyik ellen, rádobok egy kést, amitől elterül, majd a másik három rám támad. Boxerre váltok, majd elkezdődik a közelharc. Hárman egy ellen, elég nehézkes szituáció, miközben Carl csak meredten néz felém, hogy mit tudna tenni. Az egyik ellent sikerül legyűrnöm, de a másik kettő egészen hihetetlenül szívós. Teljesen lefoglalnak, egy pillanatnyi időm sincs a támadásra. Megbotlok az egyik hullában, amitől elesek, majd az egyik katanás már lendíti a karját, hogy bevigye a végső csapást, amikor hirtelen lerepül a feje. A fickó elterül, a harmadik srác pedig elfut. A halott srác felett Carl áll, egy karddal a kezében, amit kék aura vesz körbe. Nem kérdéses, Carlban felébredtek az Eső lángok.
-Szép volt, Carl!
-Kösz a segítséget. Apropó, mi ez? - mutat a kard aurájára.
-Ez? Hát ezt majd később elmagyarázom, rendben? Most muszáj pihennem. Teljesen kimerültem. – majd nagy nehezen feltápászkodom – Hallod pajti. Nincs egy szabad ágyad?
-Hát, ha a kanapé jó, akkor van. Kicsit véres, de ez van. Majd kipucolom.
-Tökéletes, köszi. – majd elterülök a kanapén.
Végigalszom a napot, majd estefelé felkelek. Átmegyek Kylehoz, egyeztetni a stratégiát, összecsomagolok és feszülten várom, hogy hajnalodjon…

Detroit II.

Ahogy hajnalodik, elindulunk Kyle-al a térre, ahol a találkozó van. Mindenki teljes fegyverzetben sorakozik fel. Kyle a kezébe veszi rögtön az irányítást.
-Szóval, srácok! Mindenki tudja a dolgát. Mi frontális támadást intézünk ellenük, amíg Joe és Carl beosonnak és kimentik Markot. Világos, Carl?... Carl? Hol a francban van?
-Jövök, már, ne aggódj! – kiabál az utca végéről Carl, legalábbis, ha jól látom.
-Na, ideje volt. Te, hallod, mi a retkes kula az a ratyi kard ott a hátadon? – nevet Kyle, mire mindenki odakapja a fejét.
-Mi lenne? Ez az új fegyverem.
-Ne szórakozz velünk! Tudod…
-Tudom. – szakítja félbe hirtelen Kyle-t – Nem fogsz csalódni.
-Rendben lesz, Kyle. – szólok közbe én is, végülis, velem fog jönni a srác.
-Hát… Te tudod, Joe. – majd hangnemet vált – Jólvan! Indulás! Mindenki tudja a dolgát, sok sikert srácok! – majd elindul a gangbang végig az utcán. Sok arc, uzikkal, baseballütőkkel, esetleg boxerekkel, némelyik 9mm-essel. Szóval, semmi komoly felszerelés. Sok srác tudja, hogy a vesztébe rohan, de őket ez nem tántorítja vissza, igazi harcosok, egy nagy család tagjai, és a családtagok mindent megtesznek egymásért. Az élet nem örök, de a család attól még lehet az.
Amint elérünk a szomszéd kerületbe, külön válunk. A srácok elmennek az ideiglenes bázis bejáratához, míg Carl és én a kijelölt helyre megyünk, ahol elvileg van egy kevésbé őrzött szoba, aminek az ablakán be tudunk mászni.
-Ez lesz az. Gyerünk. – mondja Carl, nézve a tervrajzot.
-Menjünk.
Bemászunk óvatosan az ablakon, majd rá kell jönnöm, miért nem őrzik ezt a szobát. Pontosan azért, mert amint lelépek a földre, elkezd szólni a riasztó. Tökéletes. Nem őrzik a szobát, mert nyomásérzékeny a padló, és ahogy látom, ez a fegyverraktár lesz… Zsír, minden vágyam volt, hogy egyből harcba keveredjünk. De nem, hirtelen furcsa sziszegést hallok, amit nem tudok megállapítani, hogy honnan jön. Nézek körbe, majd fel, és akkor ocsúdok föl, hogy a szellőző rendszeren keresztül valamilyen gázt szivárogtatnak be a szobába.
-Carl, ne lélegezz!
-Könnyű azt mon…da…
-Franc…ba… - majd hirtelen elsötétül a kép.

Néhány perccel később…

-Bruuuuuuáááh. – kiáltok fel, miután leöntenek egy kanna vízzel. Körülnézek, hogy megtudjam hol vagyok, és, hogy Carl is biztonságban van-e. A helyszínt nem tudom megállapítani, de Carl mellettem van. Egy székhez kötözve ülünk, előttünk egy ismeretlen fószer a sötétben, akit bizonyára érdekel, hogy mit is keresünk itt.
-Nos, kedves barátaim, árulják el nekem, hogy kerültek a mi fegyverraktárunkba.
-Üdvözlöm, kedves barátom! Joe Smith vagyok, ő pedig itt a társam, Carl Martin. Véletlenül kerültünk be az önök fegyverraktárába, éppen parkouröztünk, jöttünk le a ház oldalán, amikor kinyílt az ablak és beestünk.
-Értem, kedves Joe Smith. Az én nevem Jim, simán Jim. De, ha megengednek még egy kérdést: miért találtunk önöknél egy kardot?
-Jaaa, hát mi ilyen utcai szamurájok vagyunk, érti.
-Utcai szamurájok, mi? Ilyenekről sem hallottam még. De ugye nem gondolják komolyan, hogy ezt a sztorit el is fogom hinni?
-Hát, megfordultunk már pár helyen, ahol elhitték, reméltem, hogy ön is tiszteli az őszinteségünket.
-Nos, kedves Joe, talán el is hinném ezt a kis történetet, ha nem tudnám, hogy ki is az a Joe Smith.
-Ja, értem én, de nem ez ám az igazi nevem, hogy Joe Smith.
-Hanem mi?
-Hát Joseph Smith.
-Aha, értem. Nos, kedves Joseph, ez nem változtat azon a tényen, hogy betolakodtak a területünkre, így meg kell önöket öljem. Ellenvetés van? – néz ránk kérdő tekintettel. Mélyen a szemébe nézek, mint akit nem is érdekel, mi fog történni.
-Micsoda? Máris megyek… - szólal meg hirtelen Jim barátunk, aki egészen idáig arra készült, hogy eltegyen minket láb alól. – Most megúsztátok, kölykök. Fontos dolgom akadt, úgyhogy nem végzek veletek. Nem mondom el senkinek, hogy itt jártatok, csak szépen osonjatok ki a mögöttetek lévő ajtón. Az ajtót bezárom, a kezeteken lévő bilincs öt perc múlva elenged titeket. Szevasztok. – siet el Jim. Érdekes, hogy most csak így letegezett, amikor végig tiszteletteljesen, magázva beszélgettünk. Biztos fontos dolga akadt. Szóval Kyle-ék jól végzik a dolgukat. Egész korrekt forma, csak így elenged minket, biztos nem akar galibát a betolakodásunkkal. Ahogy mondta, kb. öt perc múlva tényleg elenged a bilincs, felállunk Carl-lal és gondolkozunk, hogy hol is lehetünk.
-Te, Carl. Hol vagyunk?
-Nézem... – majd előkapja a tervrajzát a háznak. – Megvan! Pontosan itt vagyunk. – mutat rá egy kis négyzetre a tervrajzon. – Ez a földszint. Fel kell jutnunk az emeletre, ott tartják fogva Markot.
-Akkor hát, induljunk. – nézek körbe a kis sufniban, merre tudnánk elindulni, majd megakad a szemem a szellőzőn. Így van, minden kis sufniban kell lennie szellőzőnek, hogy a magamfajta heroknak legyen hol közlekednie, mint az amerikai filmekben. – Felfelé. – teszem hozzá.
A székre felállva bemászunk a szellőzőbe, majd elkezdünk mászni, annyira halkan amennyire csak lehet. Carl megy elöl a tervrajzzal, és mutatja nekem az irányt. Fordulunk jobbra, majd balra, még egyszer csak elértünk a járat végére. Pontosabban, nem a végére, hanem egy kanyarhoz, csak nem oldalra, hanem felfelé. Megsaccolva, kb. három méter magas lehet.
-Na, és most mi lesz, Carl? – kérdezem.
-Hát, két lehetőségünk van. Az egyik, hogy itt felmászunk, míg a másik, hogy itt kimászunk, majd elmegyünk a lépcsőhöz, ami itt van két folyosóval arrébb. Melyik legyen?
-Legyen a lépcsőzés, mégis csak biztonságosabb. – mondom, majd leszedem a szellőző ajtaját és leugrom a folyosóra, Carl pedig utánam. Megnézi tervrajzát, majd elindulunk valamerre. Követem Carlt, mint valami okos puli, csak nem csaholok neki. Nagyon jól végzik a dolgukat a többiek, mert eddig egy new yorkival sem találkoztunk, kivéve Jimmyt. Kimegyünk egy, a miénkre merőleges folyosóra, aminek a végén már meg is látom a lépcsőt. Elkezdek futni felé, mire elém lép valaki. Egy öreg fószer, kicsit túlsúlyos, arca tele hegekkel. Igazi harcedzett csóka lehet. Meg is állok hirtelen, mire a faszi elmosolyodik.
-Lám, lám… Hát mégiscsak eljöttél, Joe Smith. No, meg persze a kis pondró haverod is itt van. Ó. Bocsássátok meg a tiszteletlenségemet, a nevem John Bridge, ennek a bandának a főnöke. Láttam az egyik biztonsági kamerán, hogy itt szaladgáltok, így személyesen eljöttem, hogy véget vessek a kis magánakciótoknak.
-Carl. Lefoglalom, te pedig menj tovább, és szabadítsd ki Markot. Elbírok ezzel a trógerrel egyedül is. – súgom Carlnak, majd megindulok a fószer felé. Néhány kést dobok felé, majd megpróbálom beverni az arcát, de kitér, mire Carl elfut mellettünk.
-Carl! Ha megvan az elhatározásod, akkor ismét előjön! – kiáltom utána, mire ő csak bólint egyet és elsiet.
-Ó, szóval különváltok, mi? Gondolod, hogy van elég szufla a kissrácban, hogy elbánjon a legjobb embereimmel, akik Markot őrzik? – gúnyolódik Bridge.
-Biztos vagyok benne, hogy a srác még nálam is erősebb.
-De hát, te is gyenge vagy. Legalábbis hozzám képest. Esélyed sincs ellenem, szimpla késekkel, meg azzal a boxerrel.
-Majd meglátjuk – indulok neki. Közelharc következik, amiben úgy tűnik, hogy én vagyok fölényben, csak hát az öreg nem igazán érzi az ütéseimet, de szerencsére én sem az övéit. Hirtelen hátrébb ugrom, majd nekidobok néhány kést, ami elől elugrik és hirtelen előkap egy bazookat, majd meghúzza a ravaszt, és egy hatalmas lövedék száll felém, narancssárga lángokkal bevonva. Szóval tényleg ő a főnök. Nagy nehezen arrébb akrobatizálom magam, hogy ne találjon el az a hatalmas szar, és válaszul – ha már lángokkal harcolunk – rádobok vihar lánggal bevont késeket. Innentől csak lánggal bevont késekkel harcolok, nehogy már csak ő használhassa a lángjait.
-Mi van pajti, csak nem gondoltad, hogy a híres Joe Smith ellen végső akarat lángok nélkül fogok kiállni? – vigyorog rám a csóka.
-Nem szoktam ilyesmin gondolkodni. De most az jutott eszembe, hogy eddig hol az anyádban rejtegetted azt a hatalmas bazookát?
-Ja, hogy ezt? Hát ide volt támasztva a falhoz, nem igaz, hogy nem vetted észre. – most hogy mondja… Nem az én hibám, nincs időm a falat figyelni, amikor harcolni kell a fickóval. Hirtelen eszembe jutott egy érdekes közelharci stílus. Három kést az ujjaim közé helyezek, ettől olyan hatást keltenek, mint a karmok. Ütéseknél kiváltképp hasznosak. Egyik kezemen boxer, míg a másikban a kések. Tökéletes összhang. Így esek neki ismét a fószernek, aki erre előkap egy hatalmas kaszát, védekezni. Megállította a boxerem, mire én elindítottam felé jobb öklömet is, amelyből a kések állnak ki, de egyszerűen hátraugrik, mire én elengedem a késeket, és azok beleállnak a karjába. Ugrás közben, suhint egyet a kaszájával és megvágja a bal karom. Innentől kezdve, nem tudom használni a boxerem, csak a késeket. Miután átváltott kaszára, teljes hátrány számomra, hogy a bal karom hasznavehetetlen. Gyorsan pozíciót váltok, és kicsit messzebbről megdobom. Ezt a csapást sikeresen eltéríti, majd kaszájával levágja a jobb fülem. Hatalmas üvöltésbe kezdek a fájdalomtól, majd sokkhatás ér, és az össze létező késem elhajítom a srác felé, teljesen összefüggéstelenül. Amikor kicsit megnyugszom, megvizsgálom, hogy mennyire halt meg a csóka, de nem látom sehol. Majd hirtelen valami hideget érzek a nyakamnál. Mögöttem áll a fickó, nyakamhoz szegezve a kaszája pengéjét, majd hirtelen megfogja és a mellkasomba szúrja. Kifekszem, mint a lőtéri kutya, majd fölém áll a papper.
-Látod, kedves Joe. Mondtam, hogy nincs ellenem esélyed. – vigyorog rám nagy gonoszan. – Itt az ideje, hogy meghalj, szerintem! – kiált, majd belevágja a kaszáját a combomba, amitől ismét sokkhatás ér. Mire sikerül kicsit lenyugodnom, a forma előttem áll, a szar bazookájával a kezében, tüzelésre készen. Csúnya halál lesz ez. Nem ilyenre számítottam. - Mark, srácok… Sajnálom. - Majd a fószer meghúzza a ravaszt…

-Huh… Huh… Aztarohadt kurva életbe. Ez meg mi a faszom volt? – kelek fel az ágyamban, majd végigtapogatom összes testrészem, hogy épségben van-e. – Ez aztán durva álom volt. – gondolom magamban. Felülök az ágyban, szakad rólam a víz. Olyan a lepedőm, mintha behugyoztam volna, teljesen vizes, akár csak az alsógatyám, sőt, még a hajam is. Kicsit lenyugszom, káromkodom még párat, majd visszafekszem. Ilyen egy szar álmot, öcsém…

Royal Flush!

Yeah, put a dick in their mouth, so I guess it's fuck what they say
I'm high as a bitch, up, up and away, man, I come down in a couple of days
Ok, you want me up in the cage then I'll come out in beast-mode
I got this world stuck in the safe, combination is the G-code! – Mi a répa? Hol vagyok? Melyik állat bömbölteti ezt a hatalmas muzsikát? Na várjunk csak… Japánban nem nagyon hallgatnak efféle nigga’ zenét. Ez csak egyet jelenthet… ÚJ SZOMSZÉÉÉD! Hát, muszáj átnéznem, ki lehet ez a tag, biztos hatalmas forma, ha ilyen műkincseket hallgat. Kiugrom az ágyból, leszaladok, megmosakszom, felöltözöm, és már megyek is ki az utcára, majd a hangot követve eljutok a szembe szomszédhoz, aki éppen grillezik. Barátságosan int nekem, hogy szevasz pajti, szerintem, levágta ő is, hogy egy húron pendül a zenei ízlésünk, végül is, csak rám kel néznie. A szomszédom egy elég magas, legalább két méteres srác, színes bőrű, fekete hajú, barna szemű tag. Haja alig pár milliméteres, öltözködése, hát… azt inkább hagyjuk, mert egy köntösben grillezik a kertjében. Mire átérek az úton, ő is kiér a kapuba és barátságosan nyújtja felém a kezét.
- Üdvözletem! Ön bizonyára az egyik szomszéd. Cash Johnson vagyok, tegnap éjjel költöztem be.
- Üdv! Joe Smith, ott lakom szemben – mutatok a házam felé -, hallottam, hogy szól az errefelé szokatlannak mondható hip-hop, ezért gondoltam, hogy új szomszéd lehet a dologban, és látja, nem is tévedtem.
- Ha megengedi, innentől tegezhetnénk egymást, egyikünk sem annyira öreg. – ekkor bólintok felé – Na, szóval, Joe, nincs kedved velem tölteni ezt a gyönyörű napot? Éppen elkészült a hús is, iszogatunk, meg minden.
- Hm. Érdekesen hangzik… Tudod mit? Miért is ne? Pillanat és visszajövök, csak még van egy kis dolgom.
- Rendben, majd csengess be, nem megyek sehová.
Gyorsan visszaszaladok a házamba, előkapom a legnagyobb hátizsákomat, lemegyek a hűtőhöz és az összes létező italt amit otthon tartok, kirakok az asztalra és mérlegelem a helyzetet.
- Hm. Két tálca sör, az elég lesz, három üveg pezsgő, egy üveg vodka, két üveg whiskey. Akkor most az alkoholmentesek. Két liter energiaital, ez jó lesz a pezsgőhöz és a vodka feléhez, kóla a whiskeyhez, málnaszörp, szóda. Viszünk mindent, bármire jó lehet. Akkor most jöhetnek az egyéb kellékek. – majd átnyargalok a konyhaszekrényhez, ahonnan kiveszem a zippómat, néhány doboz cigit, amit partykra tartalékolok, na meg egy kis zöldet a legelrejtettebb fiókból, mellőle az egyéb kellékeket. Végül, ha ezekre nem lenne szükség, zsebre vágom a szivarvágómat, valamint az összes kubait elrakom. Mindezek után, hogy mérlegeltem a helyzetet, bepakolok a táskámba, már indulnék, amikor eszembe jut valami, ami hiányzik. Hát persze, hogy az amcsi piros partypohár, anélkül nincs party. Bedobok abból is egy csomaggal, majd visszanyargalok újonnan szerzett pajtimhoz.
- Azt hittem, már vissza sem jössz!
- Dehogynem, csak be kellett pakolnom a kellékeket, amik nélkül nem buli a buli.
- Ja, értem. De, amúgy nem kellett volna, van nálam is annyi pia, hogy egy hétig elég lenne egy egész egyetemista seregnek.
- Nem baj, mégse jövök üres kézzel. Ha meg netán marad valami, akkor legközelebb te jössz át és megiszunk mindent.
- Jól hangzik. Na, gyere, ne ácsorogjunk itt.
Cash beinvitál házába, ami kb. teljesen ugyanúgy néz ki, mint az enyém, lévén, hogy ezeket a házakat egyszerre építették, ugyanolyanra. Viszont van egy nagy különbség. Az ő házában van pince, amit már berendezett bulihelységnek. Hatalmas helység, akkora, mint az egész ház alapterülete, benne egy hatalmas asztallal, körülötte székek, egy biliárdasztal, csocsó, egy hatalmas tévé, előtte két kanapé, négy fotel. Leülünk a hatalmas mahagóni asztal mellé, és kipakoljuk a cuccost. Nézi a felhozatalt, majd megakad a szeme a szódán és a málnaszörpön.
- Ezeket minek hoztad pajti? – nevet fel egy kicsit.
- Ezeket? Majd megtudod, amikor elég készen leszünk, mutatok neked valamit, amitől bekészülsz teljesen.
- Rendben, te tudod, nekem mindegy, én minden hülyeségben benne vagyok.
- Helyes. Cigi, szivar, vagy zöld?
- Ez kérdés? Persze, hogy a zöld. – válaszolja nevetve.
Miután bekeverjük a piákat, betekerjük a zöldet is, amit elég hamar eltolunk és utána már csak iszunk, iszunk és iszunk. Az egyik üveg pezsgő-energiaital, és egy tálca sör után feléled bennünk az előadóművész.
- Szóval, akkor te csipázod a jóféle rap muzsikákat?
- Így van, ahogy mondod.
- Akkor azt ismered, hogy: Csavard fel a szőnyeget és oltsad el a lámpát!
- Megbaszom a feketét, a fehéret, a sárgát,
kirakom a márkát, mer’ a szitu itt már durva,
hogy az összes gádzsi csak egy, pénzéhes kurva!
- Ó, hát te nagyon tolod.
- És akkor te azt, hogy: Kinyírlak te geci, elhiheted, hogy nem kamuzok!
- Beleszívok a dzsóba, azt a tetemedre hamuzok!
- Erről van szó, barátom. Na, igyunk még egyet.
Még pár kör után, mindkettőnkből előjön a vadállat és nem tudjuk elképzelni, hogy mit csináljunk. Hosszas gondolkodás – és ivás – után Cash rájön, hogy nekünk mit kell tennünk.
- Te, Joe. Fogd a szivarjaid, meg a zippod és menjünk!
- Hova akarsz menni?
- Hát a kaszinóba!
- Jól van, menjünk! – válaszolom neki, majd összepakolom a kubai árut, a szivarvágóm, meg a zippomat és kievickélünk az utcára.
- Ööö… Izé, mivel megyünk?
- Mivel mással, hát kocsival!
- Ja, jó, már megijedtem, hogy gyalog akarsz menni!
- Hülye vagy? – nevet ki.
Beülünk az autójába, ami mellesleg elég feltűnő, nem is értem, hogy nem állítanak meg a rendőrök, úgy hogy mindketten talajon vagyunk. Na mindegy, a kaszinó elvileg tíz perces út lenne kocsival, nos mi ezt a távot megtesszük három óra alatt. Mindenhol megállunk, még egy tűzcsapnál is. Tehát, megérkezünk a kaszinóhoz, ahova bemegyünk, és szinte rögtön megpillantom a nekem való szerencsejátékot: a pókert. Gyorsan váltok magamnak zsetont és odamegyek az asztalhoz, tiszteletteljesen köszönök mindenkinek, majd leülök. Bár életemben nem pókereztem még, most késztetést érzek arra, hogy muszáj kipróbálnom eme bűnös élvezetet. Régen néztem pókeradásokat a tévében, nem tűnt túl bonyolultnak, csak folyamatosan emelni kell, majd a végén benyögni, hogy ALL-IN! Ezekkel az alapismeretekkel vágok bele az első körbe, az osztó leosztja nekem a lapokat, majd még a flop előtt emelek gyorsan, nehogy azt higgyék az ellenfeleim, hogy zsugori paraszt vagyok. Természetesen közöltem velük a játék elején, hogy nem sokat konyítok a pókerhez, így azt gondolják, hogy akkor jól lehúznak engem, persze ez nem zavar, mert eléggé K.O. vagyok már. Tehát, lemegy az első kör, már most hatalmas pénzösszegekben játszunk, ezt főleg nekem köszönhetik, mert minden lehetséges licitkörben emeltem. Végül eljutunk addig a pontig, amikor fel kell fordítani a lapokat, mivel nem tudok semmit a pókerről, nagyképűen elordítom magam, hogy:
- ROYAL FLUUUSH! – erre az összes ellenfelemben megfagyott a vér és ideges tekintettel néznek rám, mire én megfordítom a lapjaim és…
- A fiatalúr nyert, Full House-zal. – mutat rám az osztó. Az ellenfeleimen látom, hogy szétbassza őket az ideg, én meg mosolygok, mint a tejbetök rajtuk. Igaz, hogy nem Royal Flush, de nyertem. Jöhet a következő leosztás. Megkapjuk a lapokat, majd megkezdjük a flopot. Nem emelek, mert egy hatalmas húzásra készülök. A river előtt elkiáltom magam: ALL-IN! Ennek persze a többi játékostársam nem örül, de gondolván, hogy kétszer nem lehet szerencséje a balfasznak, mindenki elfogadja a kihívást. Felfordítjuk a lapokat, és…
- Ismét a fiatal úr nyert, nyolcas pókerrel. – kitörő örömömben el is felejtem, hogy rajtam kívül négyen vesztettek az asztalnál, én pedig gazdagnak érezhetem magam. A négy tag odajön hozzám karajkodni, amit először viccnek fogok fel.
- Na, te kis geci! Hogy gondoltad ezt, hogy csak így behúzol minket a csőbe! Azonnal add vissza a pénzünket!
- Egy nagy lófaszt, én nyertem, kullogjatok szépen haza!
- Ne akard, hogy megmutassuk az igazi énünket!
- Nem érdekel semmilyen énetek, engem az érdekel, hogy szépen hagyjatok magamra a pénzemmel. – ekkor hirtelen az egyik pisztolyt ránt. Nyugodtan szólok hozzá.
- Én ezt nem tenném a helyedben, pajtás. – majd benyúlok a zsebembe, ahol csak a szivarvágómat találom a boxerem helyett. Eszembe jut, hogy semmilyen fegyvert nem hoztam magammal. Ekkor felkapom a nyúlcipőt. A nagy rohanásban ott felejtem a zsetonokat, de nem vagyok bolond, visszamegyek érte, ekkor tüzet nyit rám a négy tag. Gyorsan besöpröm a zsetonokat a markomba, majd hatalmas akciójelenet következik. Futok, mögöttem négy fegyveres, tüzelve rám, én meg csak mentem az irhám, no meg a pénzem. A hatalmas kaszinóban az első dolgom, hogy megkeressem Casht, akit a rulettasztalnál találok meg, ahogy látom, ő is teleszedte magát.
- Cash! Menni kéne!
- De épp nyerésben vagyok!
- Ne csináld, lőnek rám!
- Mi?! Mi a faszt csináltál?!
- Csak pókereztem. – majd mire ezt kimondom, már mellette állok. Látja, hogy négy fegyveres üldöz minket, megfogja valakinek a táskáját, kiborítja, majd beledobjuk mindkettőnk zsetonjait és elkezdünk sprintelni a kaszinón keresztül, nyomunkban a négy dühtől fűtött vesztes. Folyamatos gondolkozásba kezdek, hogy mivel tudnám felvenni ellenük a harcot, de nem találok semmi olyat, ami illene a harcstílusomhoz, majd hirtelen észreveszem, hogy a zsebemben maradt az utolsó öt lapom. Hát, ha ez nem segít, akkor semmi.
- Fuss, Cash! Mindjárt megyek én is! – majd megfordulok, és megpróbálom a vihar lángjaim a kártyákba vezetni. Hatalmas lángok törnek ki belőlük és elhajítom őket a fegyveresek felé, akiken nemes egyszerűséggel áthaladnak a kártyalapok, így néhány másodperc múlva, holtan hullnak a földre a hullák. Ekkor már a biztonságiak is követnek minket, így gyorsan elindulunk az ajtóhoz, ahol megállít minket három gorilla, AK-47esekkel a kezükben.
- Nem, nem! Zsetonokkal nem lehet kilépni a kaszinóból!
- Nem? Majd csak figyeld! – már épp harcba lendülnék, amikor Cash állít meg.
- Nyugi, Joe! Nézz a hátad mögé. – hátranézek és egy komplett hadsereget látok magam mögött, amint fegyvert tartanak felénk, és kiabálják, hogy dobja el a táskát és takarodjon innen. Hát, nincs mit tenni, ennyi a mi kis pénzünk, odaadjuk a táskát a biztonságiaknak és elsétálunk. Beülünk az autóba és elindulunk haza.
- Ezek a kártyák elég jó harci eszközök. Lehet le kéne váltani a késeket, mert hát ezek mégiscsak olcsóbbak és legalább nem vágnak meg állandóan. – gondolkodom, amikor elhaladunk egy bűvészbolt mellett. Hatalmas ötlet jut eszembe.
- Állj meg, Cash! Van egy ötletem! – majd beletapos a fékbe, kiszállok és bemegyek a boltba, ami mellesleg zárva volt. Megkerestem a francia kártya paklikat, és amennyit csak tudtam, magamhoz vettem, majd némi pénzt otthagytam a tulajnak, azért még e legyek geci, annyira. Visszamegyek a kocsihoz, beülök, majd közlöm Cash-el, hogy megyünk vissza a kaszinóhoz, bosszút állni. Teljesen hülyének néz, majd miután megmutatom neki, hogy mire képes az én kis kártyám, rögtön megváltozik a véleménye és elővesz a hátsó ülés alól egy MP-5-öt, és egy elég nagy adag C4-et.
- Ezt végig az autóban tároltad?! – szörnyülködöm.
- Így van! Csak vészhelyzetre! – válaszol nevetve. Azt a kurva, azért az durva…
Elindulunk vissza a kaszinóhoz, majd megállunk előtte. A biztonságiak már meg is érkeznek, amint leparkolunk, nemes egyszerűséggel kiszállunk, és neki kezdünk a mulatságnak. Tízesével hajítom a kártyákat a majmok felé, Cash is aprít rendesen, majd betörünk a kaszinóba. Az összes kártyámat elhajigálom, teljesen leamortizálva az épületet, Cash is elhasználja a töltényeit, így büszkén megyünk ki a kocsihoz. Ránézünk a C4-re, majd egymásra. Bólintunk, majd élesítjük a bombát a kaszinó falára erősítve. Elhúzunk kocsival, teljesen részegen és betépve, egy kaszinó robban fel mögöttünk hirtelen, teljesen filmbe illő jelenet.

Reggel egy bevásárlókocsiban ébredek, nagyon hányingerem van. Körülnézek, az első dolog, amit megpillantok, az Cash, aki egy üveget szorongat magánál. Felkeltem nagy nehezen.
- Mi történt az éjszaka többi részében?
- Fogalmam sincs. – akkor kiveszem a kezéből az üveget, és megnézem.
- Ez lesz a hibás. – mutatom neki
- Miért, mi ez? – kérdezi teljesen csillogó szemekkel.
- Ez? Úgy hívják, Fény.
- Fény?!
- Fény. Málnaszörp, vodka, szóda. Egy pohár kiüt. Mi megittunk csknem egy literrel, gondolhatod, mi történhetett az éjszaka. Szerintem nem is akarok rá emlékezni. – magyarázom neki, ahogy másnaposan magyarázni lehet.
- Az igen. Akkor menjünk haza.
Elindulunk haza, zsebre rakott kézzel, majd valami furcsát tapintok meg. Kiveszem a zsebemből az ismeretlen tárgyat, ami nem más, mint egy kártyalap, pontosabban egy pikk ász. Igen, most már tudom, hogy ezek a nekem való harci eszközök, és a késeimmel már nem embereket, hanem csak kiflit fogok vágni…

Bella I.

(A kalandnak egy kis részben köze lesz a Royal Flush című irományomhoz.)
(ehhez a kalandhoz ajánom ezt a zenét: https://www.youtube.com/watch?v=Ck_QEnxgnVI)



Szombat reggel. A legszebb nap, mindenki otthon alszik, senki nem zajong. Legalábbis azt hinné az ember, de nálam persze ráfekszik valaki a csengőre. Tuti valamelyik kis szaros, aki be van állva, mint a gerely és nem talál haza. Hát, nem mintha én nem csinálnám ugyanezt, de azért mégiscsak az én házam, az én váram. Itt nincs csengetés, meg ablak alá hányás, mert jön a pofon szatyorral. Ezek a gondolatok után, nagy nehezen, de feltápászkodom és elindulok az ajtó irányába, hogy amint kinyitom, ráverhessek egy igazi börtönpörgő-csukafejes-állcsúcson vágás kombót. Tehát, megindulok, mint Rambó, hogy szanaszét vagdaljam a tagot, de mikor kinyitom az ajtót, csak Cash fogad, mezőgazdasági tornacipőben – gyengébbek kedvéért gumicsizma -, mackónadrágban, mackófelsőben, kezében egy hatalmas joint.
- Szeeeva, Joe! Mi a helyzet? Te figyeljél már, van itt egy Bella nevű szépség, akinek szeretnélek bemutatni. – magyarázza.
- Szeva, te balfasz! Hogy a kurva anyádban nézel ki, te szerencsétlen? Ráadásul, miért olyan fontos, hogy felkelts hajnali hat órakor, hogy bemutass egy sunának? – oltom gyorsan szénné, így a reggeli kábaság hatása alatt.
- Gyere át, majd meglátod! – bíztat továbbra is.
- Jó, félóra és átmegyek, csak van egy kis dolgom. – itt gondolok a reggeli cigikávé kombóra, meg arra, hogy megmosakodjak és felöltözzek.
- Rendben van, pajtás, de figyelmeztetlek, a legszakadtabb ruháidban gyere, ez a kicsike a csövesekre mozdul. – tájékoztat a helyzetről Cash, így legalább már rájövök én is, hogy ő miért van úgy felöltözve, mint az a magyar csóka a CNN-ről, vagy BBC-ről, faszom tudja, aki mutatott valami betonbunkert a falujában. Asszem valami Szalacsinak hívták. No, mindegy, rábaszom az ajtót, majd előpattintok egy cigarettát a dobozból, majd pöppet meggyújtom és már pöfékelek is, de rendesen. Hiába, amióta felrobbantottuk azt a kaszinót, úgy kelek fel minden reggel, hogy nekem rá kell gyújtanom, mert ha nem, akkor felrobbanok mérgemben. Érdekes dolog ez az emberi szervezet, hiába. Ahogy szívom a cigit, kezd felerősödni bennem egy érzés, igen, pontosan, a reggeli széklet kikívánkozásának érzése. Gyorsan elpumpálom a cigarettám, majd bevonulok a trónra, illemhelyre, WC-re, kinek hogy tetszik. Az elején még könnyen megy, de a végén, már annyira nyomnom kell, hogy előjön a gyűrűmből a végső akarat lángom. Ettől úgy megijedek, hogy összeszarom magam rögtön a WC-n. Kijövök az illemhelyről, majd rögtön beizzítom a kávéfőzőmet, hogy pöfögtesse nekem szépen a barna aranyat, amíg felöltözöm. Szépen pöfög a kávé, én pedig keresem a legszakadtabb mackónadrágom, meg egy gumicsizmát. Mire lefő a kávé, nagy nehezen megtalálom a gumicsizmám, és nagyjából készen állok a hódításra. Beverek három kávét a biztonság kedvéért, majd megmosom a fogam és átnyargalok Cash-hez, hátha tényleg jó kis sunát kínál nekem eme kora reggeli órán. Odaérek, majd szó szerint bedörömbölök az ajtón, miközben kiáltom, hogy: „OPEN UP!”. Kisvártatva ajtót nyit Cash, egy hatalmas bárddal a kezében.
- Mi van, te baromarcú, nem bírsz a kicsikével? Vagy a szado-mazot szereti? – vigyorgok rajta.
- Jó, hogy jössz. Kerülj beljebb, bemutatlak Bellának. – mondja teljesen drámai hatást keltve bennem. Belépek a házba, de nem találom sehol a csajt, majd végül Cash kivezet az udvarra, ahol szintén nem látok egy lelket sem. Aztán egy kis putri felé vesszük az irányt, aminek az ajtaja előtt megállunk, és Cash óvatosságra intve szól.
- Óvatosan, pajtás, nagyon tüzes a kicsike. Nem szereti, ha zavarják. – majd kinyitja az ajtót. Hát, nem erre számítottam. Ahogy kinyitja az ajtót, nemhogy csajt nem látok, de még embernek nevezhető élőlényt sem. Ahogy megpillantom a monstrumot, csak annyi jön ki a számon, hogy:
- A kurva anyádat!
- Nos, Joe, hadd mutassalak be Bellának, az én díjnyertes, kétmázsás kis kocámnak! – mondja örömittasan. Legszívesebben agyon basznám, de nem tehetem, mert mégiscsak a szomszédom, vagy mi a szösz.
- Nagyon örvendek, Bella. Nos, szóval, Cash, mit akarsz tőlem? Ezért hívtál át korán reggel, hogy megmutasd nekem a házi malacod, amit nem értek, hogy került ide, de szerintem nem is érdekel. Egyáltalán, minek neked egy disznó? Ráadásul, honnan szedted? – akadok ki rajta.
- Hát, én Amerikában egy tanyán laktam, onnan hozattam át Bellát. Ő a legkedvesebb jószágom, a többi állatot eladtam a helyi gazdáknak. Egyébként meg, mi másért hívtalak volna át, minthogy levágjuk ezt a hatalmas anyakocát. – kész. Itt elszakadt a pohár és betelt a cérna. Ez a srác kajak egy disznótort akar rendezni az udvaron. Velem? Hát azé’, beszarok.
- Jó, nem leszek geci, segítek neked. Mit kellene segíteni? – adom be hamar a derekam, mégsem hagyhatom itt szegény gyereket egy kétszáz kilós anyakocával.
- Hát, először is, meg kéne ölni valahogy. – mondja szégyenlősen. Gondolom azt akarja, hogy birkózzak meg Bellával. Egy fene, de ehhez először be kéne verni pár bátorító felest.
- Jó, ezt bízd ide. De még mielőtt nekiállnánk. Adjál már valami piát, mert alkohol nélkül nem lehet megölni egy ekkora monstrumot. – mondom neki, erősen gesztikulálva, hogy felfogja, valami kurva erős pálinka most igazán jól jönne.
- Természetesen. Hozok is valami égetőt. – majd bemegy a házba. Hát, mit tudnék tenni, addig nekiállok bratyizni a kicsi Bellával, hátha nem lesz velem szemben majd olyan ellenséges.
- Na, Belluskám, Joe bácsi vagyok, ugye szeretsz engem, igaz, bizony? – simogatom közben a füle tövét, amit undorító röfögések közepette köszön meg a párosujjú patás cimborám. – Jól le leszel vágva Belluska, finom eledeleket fogunk belőled készíteni, bizony ám. Gondolj bele, mire téged levágunk és feldarabolunk annyira, hogy el tudjunk tárolni, olyan kurva részegek leszünk, hogy azt saját magunk is megbánjuk. – ekkor, mintha értené a szavaimat úgy elkezdi öklelni a kerítést maga körül, hogy leesem róla, bele a sárba. Természetesen pont akkor kell leesnem, amikor Cash visszaér a piával, így akkor nyerít rajtam, hogy majdnem beleszakad. Ekkor kezdek már egy kicsikét bepöccenni.
- Jól van, Bella, megjegyeztem. Meg leszel baszva lóháton! – majd Cash felé fordulok – Te meg ne röhögjél, mert itt hagylak a faszomba és azt csinálsz a kibaszott anyakocáddal, amit csak akarsz, és nem lesz még egy olyan hülye ebben a városban, aki bevállalja, hogy levágja neked ezt a monstrumot. Bazmeg itt vagyok Tokyo közepén, egy hatalmas megalopoliszban és egy kibaszott disznót vágok le, az milyen kemény már. Inkább adj egy felest mert kinyírok mindenkit az utcában. – mondom, miközben az idegesség teljesen átjárja a testem és a tudatom, Cash meg csak kamillázik, hogy mekkora egy idegbeteg állat tudok lenni, hiába, ő még nem látott így. Nagy nehezen felocsúd tehetetlenségéből, majd kitölt fejenként egy-egy felest, lehúzzuk és nekilátok az akciónak. Megfogom a létező legnagyobb kést, majd kiengedem a disznót a kennelből. Az vadul elkezd szaladgálni az udvaron, én meg utána, közben hadonászva a késsel. Már majdnem utolérem, így hát rávetem magam és megpróbálok egy ősi birkózómozdulatot véghezvinni, de hát, mégiscsak egy kétmázsás disznóról beszélünk. Hamar levet magáról, kb. rám is lép, ha nem vagyok elég gyors, majd feltápászkodom és szaladok utána. Cash hátulról figyeli magánakciómat, néha jókat nevetve rajtam, ahelyett, hogy segítene, hogy rohadna meg a kis köcsög. Már majdnem elkapom a kocát, amikor hirtelen lefékez, így egy igazán ígéretes lehetőség kínálkozik fel előttem, gyorsan rá is vetem magam, majd megsuhintom a kést, hogy majd jól elvágom a torkát, de helyette, saját ügyetlenségemből, véletlenül a fülét vágom le, amitől megőrül a mi kis Bellánk és eszeveszettül elkezd menekülni, egészen a kapuig jut, amit nemes egyszerűséggel áttör és kiszabadul az utcára.
- A kurva életbe! Most mi legyen, Cash? – kiáltok.
- Mi lenne, szaladj utána gyorsan! – mondja Cash, kissé ingerülten, gondolom nem volt túl okoz húzás levágni a malac fülét.
- Ó, hogy a rohadt életbe! Elkaplak geci! – kiáltok, majd kifutok a kapun Bella után. Az egész szomszédság figyel az ablakból, ahogy fut az utcán egy kétmázsás kibaszott nagy malac, utána meg egy szerencsétlen gyerek gumicsizmában. Ahogy szaladok utána, egyszer csak azt veszem észre, hogy beértünk a belvárosba, ahol mindenki menekül előlünk és kiabálnak utánam, hogy a kurva anyámat és egyéb hasonló megjegyzéseket. Én persze kiáltom nekik, hogy félre, vigyázz, a tied, attól függ, éppen ki mellett haladunk el. Már lassan negyed órája kergetem a megvadult állatot, de még mindig nem fárad el. El sem hiszem, hogy egy ekkora fenevad ilyen sokáig bírja a futást. Nem sokkal később, rám mosolyog a szerencse, Bella elkezd lassulni, már nem bírja szuflával. Itt az én időm, elkezdek még egy kicsit gyorsítani, már amennyi telik tőlem, mellé érek és elvágom a torkát, mint ide Irak. Fröcsög vér, jobbra-balra, én meg megvárom, amíg a koca az utolsóit végre-valahára kirugdossa, majd elkezdek agyalni, hogyan vigyem vissza Cash-hez. Hát, jobb ötlet nem jut eszembe, utolsó erőcseppjeimmel valahogy elhúzom magam után a malacot. Szerencsére ötven méter után megáll egy kedves, jószívű ember, hogy segít elvinni. Megfogjuk a malacot, felbasszuk a platóra és elindulunk vissza Cash házához. Ahogy haladunk a kocsival, egyszer csak meghallom a rendőrség szirénáját. Mi a franc? Mögöttünk jönnek, de nem előznek ki minket, ez csak egyet jelenthet, utánunk jönnek. Most vagy engem, vagy a sofőrt üldözik, de ahogy nézem, én leszek a bűnös, mert ő félve tekintget rám egyre csak. Szólok neki, hogy álljon félre, majd kiszállok az autóból.
- Tiszteletem a biztos uraknak!
- Jó napot kívánok, személyi igazolványt szeretnék kérni. – na basszameg.
- Tessék. – kaparom elő valamelyik zsebemből.
- Joe Smith, igaz? Ön külföldi?
- Külföldön születtem, de már évek óta Japánban élek.
- Értem. Kérem, üljön be a rendőrautóba. – a faszomat, ennél rosszabb nincs egy bérgyilkos életében, mint amikor be kell ülni a bütykös taxiba.
- Egy pillanat, csak szólok a sofőrömnek, ha szabad.
- Természetesen. – majd odamegyek a furgonhoz, eligazítom a pajtit, hogy hova vigye a malacot, nekem van egy kis dolgom a rendőrségen, és, hogy mondja meg a tulajnak, hogy egyedül kell befejeznie a disznótort. A sofőr bólint, én pedig visszakullogok a sünökhöz, akik beültetnek a bütykös taxiba, majd elindulunk. A kurva életbe, ilyen egy fos disznóvágást, apám…

Bella II.

Ahogy suhanok a sünökkel egy légtérben, látom, hogy megérkezünk a rendőrkapitányságra. Leparkolunk, meg ilyenek, aztán kinyitják az ajtót és kiráncigálnak a kocsiból. Rám teszik a bilincset, hogy azért lássa a többi sündőr, hogy mekkora janik az elfogóim. Bevezetnek egy kihallgatószobába rögtön, leültetnek a székbe, aztán morcos tekintettel kezdenek el faggatni.
- Szóval, Joe Smith. Ön ellen rengeteg feljelentés van érvényben.
- Micsoda? De hát, miért? – kérdezem kétségbeesve.
- Csendháborítás, garázdaság, emberölés, lopás, fenyegetés. – sorolja a törzs.
- Miii?! Nem én voltam. – vágom rá egyből.
- Nem kell a félrebeszélés. Nem is érdekel minket ez a néhány dolog, tudjuk, hogy piti kis bérgyilkos vagy Joe. – a kurva életbe, lebuktam. – A fő problémánk, hogy tudjuk azt is, hogy te romboltad le a kaszinót a belvárosban! Ez viszont hatalmas probléma, rád nézve. – na basszameg, jobbal nem is találhatnának meg, minthogy leromboltam egy kaszinót teljesen részegen és betépve. Most mihez kezdjek vajon? Valamit ki kell diskurálnom, hogy ne csukjanak le ezek a balfaszok.
- A probléma az, hogy a helyi nagy maffiacsalád tulajdonában állt a kaszinó, és mindent a rendőrségen akarnak levezetni, ami kár érte őket. Szóval, át kell adjunk téged nekik, különben mi húzzuk a rövidebbet. Persze, ha harcolni akarsz ellenük, ahhoz nekünk semmi közünk, bár, nekünk is jobb lenne, ha megszűnne a rendőrség feletti befolyás a városban. Tehát, most szépen visszaülünk a kocsiba és elviszünk téged a triádnak, majd ők döntenek a sorsodról. – ezzel a lendülettel felállítanak, majd kivisznek a kocsihoz s beültetnek, ismét. Már a tököm kivan a sok kocsikázástól mára. Hosszúnak tűnő kocsikázás után elérünk a külvárosba, egy hatalmas toronyház elé. Nem gondoltam volna soha, hogy egy maffiacsalád befészkeli magát Tokyo külvárosába. Kicsit izgatottan szállok ki az autóból, nagyon érdekel, hogy milyen erős lehet ez a család. Nagyon nem tudom felmérni az erejüket, mert a harc alapból veszett ötlet, mivel nem hoztam magammal fegyvereket, hiszen éppen egy disznóvágásról jövök. Nos, viszont a fegyvereimet el kéne hoznom magammal, fegyvertelenül mégsem mehetek be egy ilyen helyre. Nem sok esélyt látok, de azért megpróbálom megdumálni a biztos urakkal.
- Őm. Elnézést, törzs, de azt nem lehetne megoldani, hogy hazavisznek, én pedig elhozom a fegyvereim? Garantálom, ha csak ennyiben segítenek, nem fogja többet a rendőrséget zaklatni ez a család. – próbálok hatni rájuk, hogy én mennyire is erős vagyok.
- Miből gondolod, hogy Neked sikerülni fog legyőzni őket, ha már a rendőrség felett is van befolyásuk? Ezek nem kispályások! – vágják a fejemhez.
- Miért, maguk szerint én kispályás vagyok? Leromboltam egy egész kaszinót, de előtte megöltem a személyzetet, valamint az összes biztonsági őrt, akik ezek szerint a maffia tagjai voltak. – magyarázom.
- Hát, nem is tudom. Egye fene, legyen hát. Ülj be. – egyeznek bele végül a rendőrpajtások az én kis magánjellegű akciómba.
- Köszönöm a lehetőséget. – mormolom, majd beülök az autóba és ismét elkezdjük a kocsikázást. Viszonylag hamar elérünk a házamhoz, ahova beszaladok, magamhoz kapok vagy tíz pakli kártyát, valamint a boxerem. Hamar végzek, így ki is szaladok az autóhoz, ahol Cash áll és kérdi a rendőröktől, hogy mi a helyzet velem. A baromarcúja, vele robbantottunk kaszinót, erre ilyen lazán odaáll a sünökhöz. Gyorsan közbe kell lépnem.
- Nyugi van, pajti! Van egy kis dolgom a biztos urakkal, de nemsoká jövök, nem felejtettem el Bellát. – szólok oda hamar.
- Jó, addig nekiállok egyedül. – feleli vissza, majd elindul a háza felé, én pedig beülök a kocsiba, és mi is elindulunk, vissza a halálba. Ismét visszatérünk a toronyház elé, ahol kiszállunk és bevezetnek a ház melletti sikátorba.
- Hová megyünk, hát nem ez a főhadiszállásuk? – kérdezem furcsállóan.
- Nem, ez csak a látszat, igazából a föld alatt van a bázisuk.
- Oh, érdekes. – fejezem ki érdeklődésemet.
Elérünk egy kis csapóajtóhoz, ahol bekopog a törzs, majd egyszer csak kinyílik előttünk a fal. Gondolom, ez valami álcázó rendszer akar lenni. Belépünk hát a bázisra, ami eddig elég szakadtul néz ki, a falakról mállik le a malter, tiszta penész minden. Egy gorilla fogad minket bent, aki mutatja, hogy kövessük. Úgy tűnik, hogy ezek már vártak minket. Ahogy haladunk beljebb, a bázis mélyére, ezen a hosszú folyosón, egyre lakhatóbbnak tűnik a hely. Végül egy öt perces séta után elérünk egy hatalmas, központi szobába, ahonnan több ajtó nyílik. A nagydarab fickó egy kör közepére vezet minket, majd leteszi a kezét a földre és hirtelen elindulunk felfelé. Szóval így működik, a kör az egy liftként szolgál, a tag ráteszi a kezét, a szerkezet végső akarat lángot szív ki belőle, majd ha feltöltődött a lift, felvisz minket, pontosan nem tudom, hogy hova. Hirtelen kinyílt felettünk a plafon, majd egy teljesen új szobába kerülünk, ami nem túl nagy, de giccses, díszes, szerintem barokk stílusban építették valamikor, vagy csak ennyire miller a család, amit nem hiszek, mert akkor nem egy szar pincében játszanák a helyi vagányokat.
Hirtelen hatalmas fényzuhatag zúdul a teremre, és észreveszünk egy irigylésre méltó trónt, előtte egy igazán szép, faragott mahagóni asztallal. Ahogy közelebb érünk, látom, hogy a trónon ül valaki, de csuklyával a fején, ami eltakarja az arcát. A mahagóni asztalon volt egy hamutál, tele csikkekkel, egy doboz cigi, öngyújtó, valamint egy tányér, tele süteménnyel. Biztosan édesszájú a főnök.
Ha visszaemlékszem, volt egy haverom Detroitban, aki annyira szerette a süteményeket, hogy bármilyen cukrászkülönlegességért képes lett volna odaadni az életét. Hatalmas parák születtek az édesszájúságából, nem az volt, hogy összeverekedtünk a srácokkal kosarazás közben, hanem, hogy kiraboltuk a cukrász nőt a szomszéd kerületben, az meg mindig hívta a férjét, és megruházott minket. Na, azok a verések ridegek voltak, hét-nyolc éves kissrácoknak. De nem szegte kedvünket, mindig visszamentünk és újabb meg újabb süteményeket rántottunk be.
Amíg ezen gondolkodtam, odaértünk szépen a trón elé, majd egyenesen a főnökre nézek, aki még mindig nem veszi le a takarást az arcáról. Vagy fél percig állunk egymással szemben, majd hirtelen megszólal a titokzatos fickó a trónon.
- Üdvözletem, kedves barátaim! Még mielőtt nekilátnánk a tárgyalni valónknak, kérem foglaljanak helyet, és vegyenek a süteményből. – mondja nyájas hangon, majd az emberei behoznak három széket, amire le tudunk ülni. Veszek egyet a süteményből, ahogy felajánlotta, végül is, nincs jobb, mint az ingyen kaja. Ahogy beleharapok, ismerős ízeket érzek. Valamiért, nagyon hasonlít a detroiti öreglány zserbójára. Ahogy beveszed a szádba, omlós, mégsem morzsálódik, a dió éppen annyira van ledarálva, amennyire kell, se nem túl nagy, se nem túl kis szemekre, valamint a lekvár, hát az valami elképesztően finom. Már a tészta íze is csodás, mézes, egy kis mandulás csavarral benne, tökéletesen illik a rummal megspékelt baracklekvárhoz. És végül, de nem utolsó sorba, a csokoládéöntet a tetején, hát az valami fantasztikusan tökéletes harmóniát hoz az egészre. Szinte élvezet megrágni, már csak egy falatért is odaadnám a fél kezem.
- Hé, pajti! Nagyon finom a zserbó, honnan van? – kérdezem meg mit sem törődve idejövetelünk céljával.
- Örülök, hogy ízlik, barátom, ezt egy öreg néni süti személyre szabottan nekem. – válaszol barátságosan.
- Áh, értem. Isteni finom, mondd meg a néninek, hogy csipázom a zserbót. – mondom neki, mintha valami hatalmas cimborám lenne, aztán nem is ismerem a tagot. Ekkor oldalba bök az egyik rendőr, majd megszólal.
- Öhm, tisztelt uram, azért jöttünk Önhöz, mert… - de félbeszakítja a főnök, legyint neki, hogy nyugi van.
- Tudom, tudom, azért jöttetek, mert megtaláltátok a kaszinóm lerombolóját. – vágja rá unottan. – Tehát, hogy is hívnak, kedves kaszinóromboló? – kérdezi.
- Joe Smith vagyok. De szólíts csak nyugodtan Joenak. – mondom neki, tettetem a lazát, fontos a magabiztosság, meg valamiért nagyon ismerős nekem ez a csóka.
- Áh, értem. Joe Smith. Nos, kedves Joe, elmesélnéd, milyen indíttatásból romboltad le a kaszinómat? – kérdezi érdeklődően.

Ekkor elmesélem neki töviről hegyire a történetet, hogy mennyire voltam K.O.-n aznap este, valamint, hogy belénk kötöttek.

- Tehát, így történt, pajtás. Hát velem ne szórakozzon senki, én vagyok Joe Smith, Detroitból, a picsába is! – fejezem be éles drámai hatással a történetet.
- Detroitból? Ne csináld, én is onnan jövök. – mondja hirtelen nagyon közvetlenül a srác a trónból.
- Tényleg? Akkor, ezek a sütik az öreg Stein néni zserbói, igaz? – kérdezem érdeklődve.
- Így van. Emlékszel még? – teszi fel a kérdést a srác. Ebből gyorsan levágom, hogy valahonnan ismernem kéne a srácot, majd rövid gondolkodás után eszembe is jut, hogy mi a helyzet. – Nem mondod komolyan? – nézek rá bután.
- Megismersz még, pajtás? – majd ebben a pillanatban leveszi a csuklyát.
- Hogyne ismernélek, Snow! Hát a haverom vagy, mindig is az voltál! Látom, még mindig nem nőttél ki a süteményekből. –mondom neki. Hát ez a haverom, akivel loptuk a sütiket a gettóban, Snow, alias Tom Phillips! Emlékszem, azért lett Snow, mert mindig a hóban bujkált, miután betört Stein néni cukrászdájába. – Mi a helyzet veled, nigger?
- Hát, itt telepedtem le, majd összeszedtem egy kis csapatot magam köré, azóta pedig elég nagy gengszterek lettünk a városban. Hát te, hogy kerültél ide?
- Én? Én ide jöttem egyből, itt élek, mióta otthagytam a gettót.
- Azóta itt élsz, és nem találkoztunk? Nem értem…
- Látod, kicsi a világ, de a város mégis hatalmas.
- Azta, mióta vagy te ilyen ékesszóló?
- Viccelsz, könyveket olvasok.
- Persze, ki nem nézném belőled.
- Hát, mert nem is olvasok. – nevetünk fel, majd egyszer csak komollyá válik Snow arca. Elérkezett a halálom kihirdetése.
- Te, pajti. Akkor mi legyen ezzel a kaszinóval? – kérdezi.
- Hát, nem tudom, pajtás. Csóró vagyok, eléggé nagyon, nem tudok neked egy újat építeni.
- Tudod mit, ezt elnézem neked! De, cserébe, lenne itt egy kis munka számodra…

Hát ez is kemény volt. Mikor visszakérdezett, hogy Detroit? akkor már tudtam, hogy ő lesz a régi haverod. Jó lett ez...Kiváncsi vagyok mi lesz az a meló amivel kárpótolod a fickót...Jutalmad 300 TP.