Joe Smith.

Név: Joe Smith
Nem: férfi
Életkor: 17
Láng: vihar
Család: -
Jellem: Nagyon segítőkész, barátságos típus. A végletekig nyugodt tud maradni, ha harcra kerül a sor, szeret az első sorban harcolni. Mindig viccelődik, úgy tűnik, hogy nem veszi komolyan a dolgokat, de mélyen belül tudja, hogy mit kell tennie.
Kinézet: Barna félhosszú haj, zöld szem, 175cm magas, 68kg. Öltözködését tekintve laza stílusú, kapucnis felsőben jár, farmernadrággal (nem szokása teljesen felhúzni).
Felszerelés: kések, boxer, ruházat


Hol születtem? Kik a szüleim? Egyáltalán, ki vagyok én? Ezekre a kérdésekre, a mai napig nem tudom a választ, de mióta az eszemet tudom, Detroitban éltem a gettóban, egy helyi banda vezetőjének a nevelt fiaként. Ő a Joe Smith nevet adta nekem. Neki volt egy saját fia is, akivel rengeteg időt töltöttem együtt. Az utcán nevelkedtem, ott tanultam meg harcolni, kiállni magamért. Megtanultam, hogy a gyengét eltiporják, az erős túléli, ezért próbáltam egyre erősebbé válni. Azzal, hogy a helyi banda vezetője befogadott, rengeteg fájdalomtól óvott meg engem, mert a helyi srácok nem akarták, hogy a bandába tartozzak, csak elviseltek. Úgy éreztem, muszáj bizonyítanom nekik, hogy én is közéjük tartozom, mindig próbáltam segíteni nekik, ahol tudtam. Először puszta kézzel harcoltam, majd áttértem a boxerre, de nem éreztem túl egyedinek, ezért eltökéltem, hogy olyan fegyverrel fogok harcolni, amivel még senki a gettóban. Első próbálkozásom egy kard volt, de egyszerűen nem tudtam kellő gyorsasággal forgatni, így továbbléptem, mígnem megtaláltam az apró, kisebb késeket, amiket gyorsan, s pontosan tudtam elhajítani. Attól kezdve késekkel harcoltam, ekkor voltam 13 éves. Senki nem hitt bennem, a Főnökön és Markon kívül. Mark a Főnök fia volt. Csak miattuk csináltam az egészet, hogyha majd egyszer úgy adódik, meg tudjam védeni őket. Nagy önbizalmat adtak a Főnök szavai, amiket hozzám intézett, célt adott az életemnek.
-Figyelj rám, Joey. Ne törődj a többiekkel. Amit te csinálsz, az számukra szokatlan. Nekik csak a nyers erő és az számít, hogy kinek van nagyobb kaliberű lőfegyvere. De te más vagy. Neked különleges feladatod van és ezt szeretném rád bízni. Majd eljön az idő, amikor én nem leszek, és Mark fogja örökölni a főnökséget. Szeretném, ha vigyáznál rá addig, és még azután is. Rajtad kívül nincsenek barátai és te jobban meg is érted őt, mint az egyik emberem. Te vagy a kiválasztott a feladatra.
Ezek a szavak adták az ösztönző erőt számomra. Minden egyes pillanatban Mark mellett voltam, együtt jártuk az utcát, többször is megvédtem, ahogy azt a Főnök rám hagyta, ettől az egész bandában elismertek.
Tizenöt éves korunkban, a Főnököt lelőtték, így hivatalosan is Mark vette át a banda vezetését. Attól kezdve lépett igazán érvénybe a megbízatásom. Mark eleinte próbálta jól irányítani a bandát, de tizenhat éves korában ráállt a különböző drogokra, de mivel fizetni nem akart értük, arra használt engem, hogy megvédjem, amikor fizetésre kényszerítették. Egy kis idő után beszállt a drogbizniszbe, először csak helyi szinten, majd miután elintéztük az összes helyi bandát, áttértünk az egész keleti partra. Amikor az egyik nagy new yorki banda ellen mentünk, Mark nem vett figyelembe valamit: a new yorkiaknak az igazi nagyágyúk, az európaiak szállítanak, akik minket könnyedén szétvertek, néhány srác meg is halt. Akkor adtam hangot a véleményemnek.
-Mark, ez így nem mehet tovább! Miattad szétesik az egész banda! Le kell állnod a drogokról, mi kispályások vagyunk ehhez.
-Mit tudhatsz te erről, mi Joe? Te csak azért lehetsz itt, mert apám felnevelt téged. Tudd, hogy hol a helyed!
-Megesküdtem apádnak, hogy az életem árán is megvédelek, de így nincs értelme, ha saját magad ölöd meg a drogokkal!
-Nincs rád szükségem! Meg tudom védeni magam! Rajtad kívül itt van az egész banda!
-Csak az a baj, hogy az egész bandát szétverték, miattad! Az Istenért, Mark, nem fogod fel?! A drog utáni vágyad miatt esik szét a banda! Csak a legutóbbi harc során négy srác halt meg, neked ez nem számít?
-Nem. Aki gyenge, azt eltapossák, ezt te mondtad nekem, nem emlékszel?
-Rohadj meg! Nem azért van a banda, hogy megvédjük egymást?
-Szeretném feltenni a térképre a bandát, vagy veled, vagy nélküled. Nincs rád szükségem, meg tudom védeni magam! Én vagyok a főnök!
-Hát, ha így gondolod… Szevasz, Mark. – majd megfordultam, és elindultam összepakolni a holmim. Az ajtón kilépve a kis hátizsákommal, megtorpantam egy pillanatra. Az összes bandatag ott állt előttem, Mark nélkül. Mindannyian szomorúan néztek rám, mint valami temetésen.
-Srácok… Sajnálom. Vigyázzatok magatokra! – Miközben ezeket mondtam, végigpacsiztam mindenkit, majd még egyszer végignéztem rajtuk. Sok srác, akiknek egyetlen bűnük, hogy szegények. Intettem nekik, majd elindultam egyenesen a repülőtérre, ahol kiszemeltem magamnak egy fickót, aki elég gazdagnak tűnt, és kilógott a zsebéből a jegye. Könnyű kis zsebelés volt. A jegy Japánba szólt, így jobb híján Japánba tettem át székhelyem. Érdekes ország. Nem kellett sokat gondolkozni, hogy rájöjjek, nehéz lesz ide beilleszkedni.
Mindenképp pénzhez kellett jutnom, ezért úgy döntöttem, hogy vérdíjakból tartom majd fenn magam. Az apró késekkel könnyedén tudtam észrevétlenül támadni, még mielőtt egyáltalán felfedeztek.
Egyik ilyen portyám során találkoztam egy fickóval, aki életemben először legyőzött. Könnyedén védte ki a támadásaim, majd a kardját valamilyen zöld aurával vonta be, olyan volt, mintha villámok jöttek volna ki a kardból. Persze egy csapással legyőzött, esélyem sem volt, gyengébb voltam nála, ráadásul kihasználta a meglepettségem.
-Ígéretes harcos vagy. Kár, hogy ilyen gyenge állapotban találkoztunk.
-Mi az az aura a kardod közül?
-Ez? Ezek végső akarat lángok, te is felébresztheted magadban. Ha megtanulod használni, keress fel, és én méltó ellenfélként állok majd ki ellened.
-Arra mérget vehetsz.
Miután felépültem, a napjaimat azzal töltöttem, hogy én is be tudjam vonni ezekkel a lángokkal a késeimet. Felváltva gyakoroltam, egyszer késsel, egyszer a boxerrel. Napokig próbálkoztam egy apró kis lángot kifacsarni magamból, már fel akartam adni, amikor egy kis pislákoló vörös láng kezdte el bevonni a késemet. Teljesen extázisba kerültem, óvatlanul elhajítottam a kést a fal felé, de azt könnyedén átszakítva repült ki az utcára. –Kirááály! – gondoltam. Még néhány napig gyakoroltam, hogy egyre erősebb és tisztább lángokkal tudjam bevonni a késeim, majd elindultam megkeresni az ellenfelem. Nem volt könnyű menet, mert csak az arcát jegyeztem meg, a nevét nem tudtam. Aztán eszembe jutott: mi van, ha ott vár rám, ahol megküzdöttünk? Odasiettem az egykori harctérhez, de üres volt. –Akkor majd én megvárom… - ezzel a gondolattal ültem le a padra. Néhány óra múlva meg is érkezett az ellenfelem, mosolyogva.
-Látom, sikerrel jártál. A tekintetedből kiveszem, hogy erősebb vagy, mint valaha. – mosolygott tovább.
-Ebben biztos vagyok. Nem fogom vissza magam, és remélem, hogy te sem.
-Ebben is biztos lehetsz.
A harcunk kiegyenlített volt, közelharcban ő dominált, még a középtávú támadásokban én voltam előnyben. A kardját elkerülni nem volt könnyű feladat, de a harcunk közepén rájöttem, hogy nekem is van közelharci fegyverem. Előhúztam a boxerem, majd ahogy lesújtott a kardjával, azt elkerülvén, helyből kapott egy öklöst, amitől teljesen kifeküdt. Úgy tűnt, nem volt hozzászokva a test-test elleni küzdelemhez, még én folytonos bunyók közepette nőttem fel a gettóban.
-Ez szép volt! – mondta a srác – Megérdemelten győztél. Mi a neved?
-Joe Smith. Szép küzdelem volt a te részedről is. Ha megengeded, most távoznék.
-Viszlát!
Intettem neki, majd elindultam haza. Ahogy hazaértem, eszembe jutott a banda, és Mark. Akkor tettem fel életcélomnak, hogy keresek egy társat, akit segíteni tudok bármikor, és a gondolkodása az enyémhez hasonló.

Fél év telt el. Azóta is keresem a társam, de mindenkinek csak a pénz jár a fejében. Pedig én csak szeretnék egy összetartó kis bandát, ahol mindenki megvédi a másikat. Remélem elérem a célom.