Harc egy csalóka világ ellen - Joe Smith és Chiara Yuki Rossi magánküldetése.

-Hm. De szép napunk van ma! – erre gondolva sétálok egy tokiói mellékutcában, miközben egy fagyit próbálok elfogyasztani. Érdekes, hogy ilyen elhagyatott környékek is vannak egy ekkora városban. Csend, nyugalom, fagyi, másra nincs is szükségem. Talán egy ital jólesne most. Áhá! Ott egy automata, gyorsan veszek valamit.
-Na, ez most mi? Ne csináld, nem nyelheted be a pénzem. Hallod pajti, nem tenném ezt a helyedben. – Nagy csörgés-zörgés következik, nemes egyszerűséggel betörtem az üveget és kivettem az üdítőmet.
-Áh, ez jólesett. – dobom ki a kukába az üdítősdobozt, amikor egy sikolyt hallok az egyik sikátorból. Odasietek, hátha valami történt. A látványtól hányingerem támad: három hegyomlás támad rá egy kisfiúra és egy kislányra? Szép, mondhatom.
-Megmondta a főnök a bátyádnak, hogy időben fizessen! Most ti fizettek meg a bátyátok miatt!
-De a bátyó nem…!
-Hallgass! – majd egy ütést indít a kissrácra. - Elvisszük a lányt, fizetség gyanánt!
Ezt nem hagyhatom annyiban. Elő is kapom a késeim, majd elhajítom a támadók felé. Az egyiket sikeresen eltalálom, ő össze is esik, de a másik kettő kitér a támadásom elől. Ők gyorsan kapcsolnak, hogy nem vagyok kispályás, egyből belelendülnek. Az egyik egy tetsuboval támad rám, míg a másik egy naginataval. Csak tudnám, hová rejtették el ezeket a hatalmas fegyvereket. De még mielőtt megállnék gondolkozni, máris elkezd felém szaladni a tetsubos srác, akit viszonylag könnyedén egy csali késsel csapdába csalok, majd egy újabb késsel szíven dobom. A harmadik már kemény dió, mert közel kerül hozzám és majdnem el is talál, de szerencsére időben veszem elő a boxerem, így könnyű szerrel védem ki a támadást, majd megfogom a naginatajat és tiszta erőmből telibeverem a srácot. Bemelegítésnek egész jó volt. Odafordulok a két kisgyerekhez.
-Most már nem kell aggódnotok. De mi volt ez az egész?
-Ezek a helyi yakuza emberei. A bátyót üldözik, mert nem tudott fizetni nekik.
-Miértt kellene nekik fizetnie?
-Hát az úgy volt, hogy a bátyó beállt pakkokat árulni a yakuzába, hogy eltudjon tartani minket. De ellopták tőle a pénzt, de ezek a gengszterek viszont tőle akarják valahogy megszerezni. De nekünk nincs pénzünk.
-Értem. Segítek nektek. Merre laktok? Vigyetek el a bátyátokhoz, remélem tudok nektek segíteni.
-Köszönjük, bácsi.
-Nem kell bácsinak hívni. Alig vagytok fiatalabbak nálam. Hogy hívnak titeket?
-Akane.
-Kenji.
-Örvendek, én Joe vagyok. Na, akkor indulhatunk?
-Kövessen, bácsi.
-Mondtam már, ne hívjatok bácsinak. Csak simán Joe. Bácsi nélkül.
-Oké, Joe.
-Na, értelmes kis srácok ezek. – gondolom, miközben elindulunk az ismeretlenbe – legalábbis számomra.

Néhány perc séta után megérkezünk a „házhoz”. Csoda, hogy még egyáltalán nem dőlt össze ez a kis sufni. De látom, nem hagyják békén a kis családot. Egy rendőr és egy Mercedes áll az udvarban. Az öltönyös fickó – valószínűleg ő a Merci tulajdonosa - egy öreg nénivel keveredik szóváltásba, amiben többször is szóba jön a srácok bátyja. Az öreg néni próbálja kultúráltan elmagyarázni, hogy nincs nála a fiú, de ha nála lenne, már nem lenne életben. Közben trágár kifejezésekkel illeti a vendégeit. Végül az öltönyös fickó megunja a veszekedést, majd szól a rendőrnek, hogy ennyi elég lesz, beülnek a kocsiba és elhajtanak.
Miután elmennek, bemegyünk az udvarba a srácokkal, akik üdvözlik a nagymamájukat.
-Szia, nagyi! Ő itt Joe, ma megmentett minket a yakuza embereitől.
-Üdvözletem, kedves hölgyem. – mosolygok az öreg nénire.
-Sárcok, menjetek be. – mondja az unokáinak, majd felém fordul – Üdvözöllek, kedves Joe. A nevem Nana, nagyon köszönöm, hogy vigyáztál a srácokra. Gondolom, a srácok elmesélték a bátyjukkal történteket. Ha van kedved, gyere be egy teára és elmesélem neked az igazat.
-Hát, bemehetek, nincs jobb dolgom.
Ahogy belépek a kis sufniba, elcsodálkozom. Belülről egészen takaros kis vityilló ez. Nana beinvitál a konyhába, majd egy csésze teát kiöntve nekem, mutatja, hogy üljek le a székre.
-Szóval. Akane és Kenji elmondta, mi történt a bátyjukkal igaz? Hogy beállt drogot árulni, aztán ellopták a pénzt, és ezért üldözi a yakuza.
-Nos, igen, pontosan ezt mondták a srácok. – szürcsölök egyet a teámból – Hm. Igazán finom a tea, köszönöm.
-Ez csak természetes. Visszatérve a lényegre. A srácok nem mondtak igazat. Ezt a történetet én találtam ki, hogy megkíméljem őket. Az igazság az, hogy Matsuiro saját érdekei miatt lépett be a yakuzába, azért, hogy teletömje a zsebeit pénzzel és elmenjen innen. Ami sikerült is neki, mert elutazott Tokióból, de nem tudjuk, hogy hova. De persze a yakuza is hamar rájött, hogy Matsuiro lopott tőlük, így elkezdték nálunk keresni, de mi nem tudtunk róla még annyit sem, mint a yakuza.
-De ezt nem értem. Ha a yakuzáról van szó, nekik a világ bármely pontján meg kellene találniuk a srácot.
-Nos, ez egy igazi maffiacsaládnál talán így van. De ez csak egy kis helyi gengszterekből álló banda. Nekik nincsenek ilyen messzire nyúló kapcsolataik. De mivel nekik a pénzük a legfontosabb, nem számít hogyan, de visszaszerzik azt. Főleg a hozzánk hasonló gyenge családokra utaznak, akik nem tudják megvédeni magukat és nem számíthatnak senkire. Főleg most, hogy a fiam is meghalt. Az is Matsuiro lelkén szárad.
-Mi történt?
-Amikor Matsuiro eltűnt, a yakuza egyből nálunk kopogtatott, hogy hol van. De persze mi is ugyanezt kérdeztük tőlük. Betörtek hozzánk és átkutatták a lakást, de mivel nem találták Matsuirot így el akarták vinni Akane-t. Ezt persze a fiam nem hagyta és rátámadt a gengszterekre, akik hidegvérrel lemészárolták, a feleségével együtt. A gyerekeknek ezután találtam ki ezt a történetet, amit elmeséltek neked. Ráadásul lassan mindennapos lesz a yakuza látogatása nálunk.
-Ez elég elszomorító.
-A legrosszabb az egészben az, hogy egyes pletykák szerint Matsuiro még mindig Tokióban él, és ugyanúgy tagja a yakuzának. Megkeseríti az életünket teljesen. Egyes források szerint ő maga kérte a yakuzától, hogy folyamatosan zaklassanak minket.
-Kéne valamit kezdeni ezzel a helyzettel.
-Arra gondoltunk, hogy elköltözünk Tokióból, de erre nincs lehetőség, amíg a yakuza ránk jár. Nincs kedved itt maradni néhány napot, amíg összecsomagolunk és elhagyjuk a várost? Főzök rád, lesz saját szobád. Csak a védelmünket szeretnénk kérni
-Miért ne? Szívesen segítek. Valami bűzlik ebben a yakuza dologban.
-Köszönöm, Joe. Gyere velem, megmutatom a vendégszobát.
-Szívesen. – majd elindulok az öreg hölgy után. Valami nagyon nem stimmel ezzel a Matsuiro gyerekkel. Muszáj lesz kiderítenem az igazságot.

Az unalmas napok egyikét élem épp a család, olasz rezidenciáján. Mostanában a harcok a háttérbe szorultak és inkább az információ szerzésre álltunk át. Piti kis ügyeket kell elvégeznem egyiket a másik után. Csak azt nem tudom, hogy mikor jön már egy jó kis bunyó.....mondjuk a Vongolával. Szívesen szét rúgnék pár s*get, nem tagadom.
Épp ezen morfondírozok, hátra dőlve a gurulós székben, a gép előtt, mikor az egyik beosztott dugott az orrom alá egy borítékot.
- Mi ez? - kérdeztem mogorván.
- Levele érkezett! - mondta a fiú nyugodtan, azzal letette a levet az asztalomra és elballagott. Ezerévé nem kaptam levet, így lövésem se volt, hogy ki küldhette. Kinyitom a borítékot és nagy csodálkozásomra egy meghívót húzok ki belőle. Elég csicsás. Mindenhol rózsák, meg fehér abrosz, s a közepén egy macska kuporog.
- Yama-jii? Életemben nem hallottam még róla. - olvastam el a feladó nevét, miután átfutottam a meghívó tartalmát. Nagyot sóhajtok és már el is kezdem ütni a billentyűzetet, hogy foglaljak helyet még mára a Tokió-i járaton.
A három napos út alatt többször átolvastam a levet és minduntalanszor olyan érzetem támadt, hogy valami nem stimmel. Kezdjük már ott, hogy mért akarna egy olyan ember, szimplán csak találkozni velem, aki valamikor az őskorban még udvarolt a nagyanyámnak? Tegyük hozzá azt is, hogy azt a nagyit alig ismertem, mivel Japánban élt, Én pedig ugyebár Olaszországban. És már tudtommal meg is halt. Aztán a levél tartalma. Túl sokszor célozgat az Ő piti kis családja és a Millefiore kapcsolatára. Valami itt bűzlik.
- Nah, mindegy!- fújom ki erőteljesen a levegőt. - Majd megtudom, ha odaértem.
Valamikor dél tájt landolt a gép. A töpörödött kis öreg ott csápolt a tömeg közepén.
- Te jó ég! - sziszegtem ki a fogaim közül, de aztán egy mosolyt erőltettem az arcomra és üdvözöltem.
- Yama-jii!
- Kyara drágám! De jó téged látni. A nagyanyád, sokat mesélt rólad, de azt sose mondta, hogy ilyen szép szál leányzó vagy.
- Mivel a nagyi, kábé nyolc éves koromban látott utoljára.
- Meg lehet. - húzta el a száját a bácsika, majd újra az a ragyogás került az arcára. Olyan embernek ítéltem meg elsőre, aki az egész életet egy nagy játszóháznak véli és mindig vidám.
- Kyara drágám. Beszélnem kell veled, de nem itt. Menjünk át a szemközti kávézóba.
- Oké! - Yama-jii elég titokzatosnak tűnt. De kíváncsi voltam, így követtem. Alighogy leültünk Ő már bele is fogott monológjába.
- Kyara drágám! A családunk fölött most eléggé össze csapott a hullám. A helyi yakuza csapat nagy port kavart nekünk a drogjaikkal. Vagyis inkább csak egy emberrel van a gond. - itt abba hagyta a beszédet, mert jött a pincérnő. Míg el nem ment, mindketten csöndben ültünk. Csak azután kezdte újra, azzal, hogy egy barna, nagy borítékot vett elő. Kinyitva egy alig 19éves fiú képe került elő és az Ő személyes adatai. Hogy hol lakik, kik a családtagjai, meg ehhez hasonlók.
- Ez a srác okozza a legnagyobb bajokat. Túl feltűnően viselkedik, ami miatt a rendőrség is kezd minket megkörnyékezni, hogy mi lehetünk a baj forrása. Többször is tartottak razziákat és a helyi yakuza bandával sem olyan jó a kapcsolatunk már. Nem hiányozna egy harc közöttünk, főleg nem a vele járó emberveszteségek.
- És mégis mit csináljak? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn.
- Azt akarom, hogy segíts nekünk, azzal, hogy megölöd Őt. - könyörög - Csak téged bízhatlak meg ezzel. Nem akarom, hogy a Millefiore megtudja. Most csatlakoztunk....ugye megérted?- nem értettem meg, de egye fene....bele megyek. Úgy sincs most jobb dolgom.
- Kééérlek! Ígérem jól megfizetlek majd.
- Jól van! - vágom rá, s erre a két szóra egy hatalmas köszönöm-öt kaptam egy öleléssel megspékelve.
- Oh és még valami! Fel kéne fogadnod magad mellé egy embert, biztos ami biztos. De lehetőleg olyat, aki tud a dologról. Jah és a pénz is majd kettőtök között oszlik el.
- Remek! Egy fölös egyed magam mellett. - gondoltam - Mintha magamtól nem tudnám megoldani.
A beszélgetés után Yama-jii elszállásolt az egyik lakjában, amit ideiglenesen tartott fönn. Csak másnap kezdtem meg a melót azzal, hogy fölkerestem a srác, Matsuiro, házát. Fura mód, mikor odaértem, a kopár kertben, egy vadidegen fiút találok, ahogy épp a kölykökkel játszik.

Nem tudtam, hogy mire véljem a látványt. Két kisgyerek játszik egy számomra vadidegen emberrel. Mért nem bátyjukkal vannak? Jah persze.....lelépett. ~ Nem említette Yama-jii, hogy van a családnak egy barátja. ~ húztam el a számat. Aztán felsejlett bennem az, amit az öregember mondott nekem tegnap. Hogy fel kell fogadnom magam mellé valakit, aki tudja a háttér sztorit. Talán Ő lehetne azt. De előtte kell némi info, a gondviselőtől.
- Hej! - léptem be a kertkapunk, "megszólítva" a fiút. - Megmondanád, merre találok egy "felnőttet"? - kérdeztem meg elég lekezelően, ami látszott, hogy rosszul érinti a megszólítottat. Legalábbis nem ezt várhatta el tőlem, a megjelenésem alapján. Mindegy. Miután megmutatta merre találom a gyerekek nagyiját, bekopogtam a házba. Egy idős nénike nyitott nekem ajtót, aki meglepetten pislogott rám.
- Jó napot! Matsuiro ügyében jöttem. Ha lehet, szeretnék feltenni pár kérdést. - kis gondolkodás után beengedett és leültetett a nappaliban lévő fotelbe. Ő maga még csak meg sem állt. Sürgött forgott és nagy dobozokba cuccolta össze a szükségesebb holmikat. ~Költöznek? ~ tettem fel magamban a költői kérdést.
Közben, bár nem is kértem, de bele fogott az alapszituáció elmesélésébe, amit már eddig is tudtam, hála annak az aktának, amit yama-jii adott. Majd a nagyi rátért az új fejleményekre.
- Nem rég ment el a rendőrség és pár öltönyös ember! - utalt a yakuzákra. Legalábbis gondolom. - Mind Matsuiro-t keresték. Azt hiszik, hogy Én rejtegetem. De hogy is rejtegetnék egy olyan elfajzott kölyköt, mint Ő. Aki felajánlja a saját húgát, csak, hogy megmenekülhessen. - szavaiból kivettem, hogy mint nagymama, nem igazán rajong az unokájáért. - Szegény drágaságaim. Az a sok rossz, mind őket éri, amit Matsuiro okozott. És most el akarja vinni őket.
- Elakarja vinni őket? - kaptam a szövegen. - Járt itt az utóbbi időben?
- Igen! A fiú három hete itt járt és el akarta vinni a testvéreit. Mikor megkérdeztem, hogy miért tenné, azt mondta, "Hogy pusztán, csak jóindulatból". De nem adtam oda neki őket. Mérget vennék rá, hogy inkább őket is be akarta szervezni a bizniszbe. És most adott egy hónapot, hogy meggondoljam magam. Még egy címet is leírt nekem, ahová elvihetném őket.
- Megkaphatnám azt a címet? - végre valami, amin elindulhatok. Sőt, talán kézre is tudom keríteni. Méghozzá igen gyorsan. Magamban elmosolyodtam, hogy ilyen jól mennek a dolgok.
- Persze kedveském. - bement az egyik, a nappaliból nyíló, szobába és kis idő elteltével egy cetlivel a kezében tért vissza, amit nekem adott. - Hiába, fenyegetőzik azzal, hogy megöl, ha nem adom oda a gyerekeket. Inkább meghalok, de sose lesznek az övéi. - az öreg hölgy diadalmasan húzta ki magát. Igen, ilyen lehet egy jó nagymama, aki az élete árán is megvédené az unokáit. Ez a gondolat kicsit megmelengette a szívemet.
~ Tehát akkor költöznek.~ gondoltam.
- Nem tudom, hogy kinek dolgozol, de remélem minél hamarabb elkapod. Bár, mint nagymama, kicsit sajnálom a dolgot, de a csöppségek miatt, remélem gyorsan lezárul az ügy. - tördelte szomorkásan, ráncos, öreg kezeit.
- Ígérem. mindent megteszek. - feleltem mosolyogva, bátorítóan a nagymamának, aki hálásan nézett vissza rám.
Már épp indulni készültem volna, mikor kocsi kerekek hangos nyikorgását hallottam meg és valaki, egyszer csak felordít:
- FÖLDRE!

-Passzolj, Joe! – Kiáltja Akane, miközben labdázunk az udvaron.
-Kapd el!
-Kenji, figyelj!
-Joe! – dobja ide nekem a labdát Kenji, majd valami furcsára leszek figyelmes. Egy kocsi parkolt le a ház előtt.
-Srácok, játszatok most egy kicsit egyedül, van egy kis dolgom. – majd odapasszolom nekik a labdát. – Hm. Vajon ki lehet ez? Szép autó, annyi szent. Remélem nem a yakuza, pont most. – Erre kinyílik a kocsi ajtaja, majd kiszáll egy lány. Hát az államat felszedve a földről figyelem a vendégünket. Látszik rajta, hogy ő sem teljesen japán, fekete haj, egyszóval, gyönyörű volt. Teljesen biztos, hogy nem a yakuza embere, ő ahhoz túl szép. Álmodozásomat ő maga szakítja félbe.
-Hej! – mi a fene? Parasztság a házban, úgy látom. Már nem is tűnik annyira csinosnak a csaj. – Megmondanád, merre találok egy „felnőttet”? – Hogy az a jó édes… Hát hogy a… Mit képzel ez? Ilyen bunkón megszólítani egy hozzám hasonló, ápolt úriembert, hát ez több a soknál. Hülye picsa, azt hiszi, hogy a bab is hús, vagy mivan? Vagy ennyire látszik, hogy csóró vagyok? Te jó ég… Miután befejezem a gondolatmenetem, rámutatok az ajtóra, amin túl megtalálja Nanat. Ahogy megy be még egyszer szemügyre veszem. – Hm. Attól még csinos…
-Joe, kapd el! – kiabálnak a srácok, majd hozzámvágják a labdát, ami fejbetalál. Teljesen másik világban voltam, ezek után. Egy ilyen gyönyörű lány, így, engem, ennyire? Hát ez a lenézés tetőfoka.
-Srácok, most nem játszom, inkább leülök a padra. – Lehet be kéne menni a lány után, de mi van, ha nincs közöm az ügyhöz, és csak gondot okoznék? Jó lesz nekem itt a padon. Azt a mindenit, felnőttet keres, hát ezt nem tudom hova tenni. Hát semmivel sem lehet idősebb nálam az a lány. Teljesen letaglózott. Csak azért, mert a gettóból jövök?! Hát lesül a bőr a detroiti pofámról, te jó ég! Nem is foglalkozom inkább vele.
-Na, srácok dobjátok ide, beszállok én is!
-Kapd el!
Játszunk egy kis ideig, majd ismét kiszállok. Furcsa dolgot veszek észre az utcán. Már pár perce egyre több egyforma autó jár errefelé. Ráadásul drága márkák, nem akármilyen sufni Trabantok, igazi Mercedesek, a luxus körökben ismert modelljei, teljesen fekete árnyalat, teljes lesötítés. Igazi maffia-hintó. Ráadásul már le is lassítanak, majd továbbhajtanak. Biztos, hogy ide jönnek, de a gyerekeket nem küldhetem be most, amikor az az ismeretlen nőszemély is itt van. Fuu, az ismeretlen nőszemély… Így lenézni egy embert, mint, ahogy ő tette velem, hát ilyet még nem tapasztaltam soha az életben.
Miután feleszmélek, már csak annyit veszek észre, hogy leparkol a ház előtt két fekete és egy fehér autó. – Zsír, megérkezett a yakuza… - Öten indulnak el a ház felé, egy aki a fehér kocsiból szállt ki az imént, meg négy fekete öltönyös, gondolom a fehér öltönyös testőrei. – Az a kis vakarcs mekkora embernek tarthatja magát. Már a járásából le lehet vágni. Olyasmi lehet, mint a csaj előbb, csak ő még kinézetre is pökhendi. - Majd belépnek a kapun és egyenesen hozzám sétálnak.
-Hol van Matsuiro? – kérdezi a kicsi. – Tudtam, hogy pökhendi, a szemembe se néz, amikor kérdez…
-Mintha tudnám, kicsi.
-Kicsi?! – már készítem elő a késeim a harcra, amikor két roncs, hulladék, szar kocsi, amiket valószínűleg nem rég loptak ki a telepről, közelít a ház felé. Néhány srác ül bennük, akik magamra emlékeztetnek engem, amikor én is egy igazi kis tróger voltam a gettó utcáin.
Amikor a házhoz közel kerülnek előveszik az uzikat, meg a molotovokat és elkezdik a támadást ellenünk. – Király, nem elég, hogy itt a yakuza, itt vannak a helyi gettóutánzatok is… - Majd hirtelen eszembe jutnak a gyerekek, akik még mindig kint vannak. Muszáj közbelépnem, nem törődve a yakuzával ugrok a srácok elé, miközben ordítok:
-FÖLDRE!
A kicsik jelenléte felzaklat, amitől megnő a vérszomjam, és kezd kibontakozni egy olyan személyiségem, ami még számomra is ismeretlen. Felkészülök én is a harcra, a késeim már kívánják a vért, szinte suttogják a fülembe…

Ahogy elég közel érnek a gettópatkányok, már támadásba is lendülnek. Igazi Drive-by a javából. Persze a yakuza sem tétlenkedik, egyből tüzet nyitnak. Muszáj lesz beküldenem a srácokat, nem érdekel ki az a nő.
-Srácok! Azonnal befelé, ezt majd én elintézem!
Hatalmas harc dúl a két tábor között, én meg csak állok, és nézem. Nekem nem előnyöm egyiket sem megvédeni. A yakuza kilövi az egyik kocsit, így négy srác teljesen védtelenné válik, de saját hibájuk miatt nyargalnak át az örök lakótelepre, mert az egyik srác, ahogy defektet kaptak, elejtette a molotovját, ami össze is tört szépen. Mindenki bent ég. Igazi tűzijáték. A másik kocsiból, tanulva talán az előzők hibájából, kiszállnak a srácok, akik sikeresen kilövik a yakuza egyik emberét. Persze a főnök önkívületi állapotban mocorog a földön, mint valami epilepsziás-rohamot kapott kis korcs kutya. Igazi vezéregyéniség, mondhatom. A hatalmas tűzharc közepette, én még mindig csak állok egy helyben várva, hogy mi lesz majd a végkimenetele ennek a kis összecsapásnak, mire az egyik yakuzát mellkason lövik. – Na, a nagy yakuza, elintézi pár srác a környékről, te jó ég.– Lassan, muszáj lesz közbeavatkoznom, úgy érzem, de megvárom, amíg elintézik a harmadik őrt is. Erre nem is kell sokat várnom, az egyik srác meglövi a jobb kezét, amitől kiejti a kezéből fegyverét. A negyedik srác még mindig védi a földön kúszó kis féreg főnökét, de most úgy döntök, hogy én is közbe avatkozom. Elkezdek futni a támadók felé, akik eddig, ahogy látom, észre sem vettek, mert nagyon meglepődnek, amikor kicsit közelebb kerülök hozzájuk. Még a yakuza embere is meglepődik egy kicsit, amikor elsüvítek mellette. Ahogy elég közel érek, felvillanyozom a késeimet egy kis vihar lánggal, majd mehet a menet. Úgy is ki akartam próbálni egy új támadást. Az összes késem a kezeimbe veszem, majd egy laza mozdulattal eldobom mindet, minden irányba, ezzel elvileg hatalmas területsebzést tudnék bevinni, legalábbis számításaim szerint. Hát, a számítások nem jöttek be, mert csak kettőt találtam el, de azok legalább meg is haltak. A másik kettő csak néz rám, majd tüzet is nyitnak, amit megpróbálok a boxeremmel, és a gyors mozgásommal kibackelni. Majd hirtelen felugrom, és az egyiket hátulról teljes erőből homlokba verem, de úgy, hogy a boxerem nyoma ott marad a koponyáján, örökre. Az utolsó gettótöltelék rémülten néz rám, majd el akar menekülni, de gyorsan utána ugrom, és lefegyverzem.
-Honnan jöttél, pajti? – kérdezem tőle halálos nyugalomban.
-Nem mondom meg!
-Akkor te is arra a sorsra jutsz. – mutatok a másik srác homlokára – Szóval? Honnan jöttél?
-Anonimo.
-Mi? Geronimo?
-Anonimo. Ez a családunk neve.
-Aha. Érdekes név. És mit akartok itt?
-A főnök küldött. Valami Matsuiro gyerek keresztbetett nekünk a pakkokkal, aztán úgy döntöttünk, hogy megöljük a családját. Viszont a yakuzára nem számítottunk. Meg rád se, igazából.
-Aha, még vala… - majd hirtelen éles fájdalom nyilall a vállamba – Aztaaaaak… Mi a… Ki volt ez? – fordulok meg, de csak egy újabb dörrenést hallok, majd elsötétül minden…

A kiáltás után azonnal meg kezdik a tüzelést. Az ablakok üvegjei millió darabkákban szóródnak szét a házban. A nénit még időben nyomtam le a földre, s szinte azonnal meghallom a gyerekeket is, akik sírva rohannak be a házba.
- Nagyiii! Valami ijesz......- gyyorsan kapom a kislány és a bátyját, hogy biztonságba rejtsem őket a kanapé mögé. Mialatt a testemmel védem őket az üveg záportól. Így kis karcolásokat szerzek. Mindketten halálra vannak rémülve és az öregasszony úgy szintén. A számba harapok és gondolkodni kezdek. ~ A rohadt életbe! Valahogy ki kell juttatnom őket. ~ utolsó mentsvárként a mobilom után kapok és el kezdek keresgélni a nevek között.
- Ritsu...Matsuiro....Tokoji...fenébe hol a fenébe van már? - lépdelek a névjegyzékben. - Ez az! - kiáltok fel hangosan mikor megtalálom a számok között annak a kocsinak a sofőrjét, aki Yama-jii utasítására ide hozott. Azonnal benyomom a hívás gombot és már ki is cseng. A szaggadott sípolások alatt idegesen meredtem a kis családra, majd a kanapára, ami nem sokáig nyújtott nekünk biztonságot.
- Vedd már fel a rohadt életbe is!!!! - kiáltom magamból kikelve, aztán végre egy hang szólal meg a vonal másik oldalán.
- Menjek önért Ro.... ?
- Taposs a gázra és azonnal gyere a ház mögé! MÖGÉ megértetted?- ordítom bele a telefonba, s meg se várva a választ kinyomta azt.
- Van hátsó kijárat? - fordulok a nénihez.
- Igen. - válaszol nekem remegő hangon, aki a telefonos "beszélgetésem" alatt magához ölelte unokáit.
- Akkor indulás. De szigorúan csak a földhöz lapulva, mert eltalálhat egy golyó. Gyerekek! - nézek mosolyogva a picikra, hogy megnyugtassam őket. - Játsszátok azt, hogy katonák vagytok és most a fűben kell kúszni. Menni fog?
- Igen. - szipogják egyszerre.
- Rendben. Akkor indulás! - a gyerekeket előre küldöm, utána a nagyit, cégül én zárom a sort. Szerencsére a konyha nem volt messze és onnan a hátsó, most vészkijárat, már csak pár méterre volt. Kijutásunk után csak pár percet kellett várni a kocsira, amibe bele ültettem.
- Vigye oda Őket, ahol most Én lakom. Majd ha újra jönnie kell, hívom. - adom az utasításokat a sofőrnek, s egy kulcsot csúsztatok a kezébe. Nem kérdezte meg, hogy mit nyit, gondolom azért, mert tudja. és már el is hajt.
Gyorsan visszarohanok a házba, majd ki a főbejáraton. A látvány, ami fogad, elég sokkoló, a kis utcácska nyugalmához képest. Vérben fürdő emberek és egy lángoló kocsi. Ahogy figyeltem a harc folyamát, megakad a szemem a fiún, aki hirtelenjében vihar lángokkal borítja el kései és azzal veszi le az ellenfeleit lábukról.
- Anyáám! Nem gondoltam volna lángokat használ a harchoz! - elképedtem. - Ő lehetne a "társam"! - mikor hasznos infókat hallok meg tőle, csak még biztosabb vagyok abban, hogy végül Őt fogom választani magam mellé. De hirtelenjében meglövik a vállát. Tekintetem azonnal a golyó kiindulási helyét kezdi keresni és meg is találja.
- Fenébe egy mesterlövész. - előkapom ikerpisztolyomat, minek az egyikével a fegyveres férfira célzok és már el is sütöm. ~ Rohadt életbe, remélem nem haltál meg! ~ futok oda a fiúhoz. Fegyveremet ledobom mellé, a kis suhancot, akit eddig kérdezgetett az ájulásba rúgom, majd el kezdem ébresztgetni a vihar lángú srácot.
- Hej! Nem tudom, hogy hogy hívnak, de jó lenne ha magadhoz térnél! - hajolok fölé és megpofozgatom finoman az arcát.

Egy finom kéz tapintására ébredek fel. Igazi puha, kellemesen hűvös női kézfej. Kinyitom a szemem, mire egy gyönyörű hölgy áll felettem, és próbál felébreszteni. Teljesen olyan, mint egy angyal. – Ez a Mennyország… - gondolom magamban. Ilyen sem történt még velem soha. Majd hirtelen eszembe jut, hogy ki is ez a lány, hát aki nemrég megalázott teljesen.
-Mi? Élek? Mit akarsz?
-Jó lenne, ha kikómáznál, mert szükségem van a segítségedre!
-Igen, miért segítenék neked?
-Mert… Miért ne?
-Hát, például azért, mert nem is ismerlek? Vagy azért, mert egy paraszt vagy?
-Először: ismerkedni ráérünk később is. Másodszor: miért jópofizzak olyannal, akit nem is ismerek?
-Nem kell jópofizni, de nem is kell lenézni az embert.
-Ki mondta, hogy lenézlek?
-Nem tudom, hogy ki kérdezte meg lekezelő stílusban, hogy hol talál egy "felnőttet"...
-Mert Te már felnőtt vagy? Ha 20 fölött, esetleg 18 fölött vagy, - ami tudtommal a nagykorúság határa - akkor most szólj, és rögtön bocsánatot kérek!
-Nem vagyok felnőtt, de ahogy elnézem, te sem. De tudod mit? Hagyjuk az egészet. Csinálj amit akarsz. – majd felállok és elsétálok a lány mellől.
-Egy szóval se mondtam, hogy én az lennék, szóval... Várj már! – kap a kezem után. Szóval tényleg szüksége van rám. Nem mondhatok nemet egy ilyen csinos hölgynek…
-Látom nem hagysz békén. Szóval, miről lenne szó?
-Segítség kéne a Matsuiro ügyhöz. Nem tudom mért, de azt mondták, hogy fel kell fogadnom magam mellé egy társat, aki tud erről a drogos gyerekről. És te tudsz, szóval... – már mindenki ezt a Matsuirot üldözi?
-Szóval segítsek, mi? Hát, felőlem, segíthetek. De van egy feltételem: megpróbálsz egy kicsit kedvesebb lenni.
-Okéoké! - vágja rá gyorsan - Yuki vagyok! - majd kinyújtja a kezét felém.
-Joe Smith. – kezet fogok vele - Szóval, nem tudod, hogy ki lőtt le, egészen véletlenül?
-Csak annyit tudok, hogy egy mesterlövész volt. De talán az egyikőjük fel tud világosítani. – néz végig a szétvert srácokon.
Odamegyek az egyikhez, aki még használható valamire.
-Hé, pajti! Áruld el nekem, hogy ki lőtt le.
-Szerintem hagyjuk őt a fenébe. Csak egy semmirekellő banda, semmirekellő tagja. Nem hiszem, hogy bármi hasznosat fog tudni.
-Lehet, de mi van, ha mégis... Hé, pajti, szóval, tudsz valamit?
-Nem tudok semmit...
-Akkor pattanj fel, és sétálj szépen el innen. Köszi. – majd Yuki felé fordulok - Igazad volt...
-Az ilyeneknek sosem árulnak semmit, mert félő, hogy köpne.
-Azért egy próbát megért, nem? Mi van azzal a kisemberrel, ott a járda közepén? – mutatok a yakuzára.
-Mert Ő ki?
-Fogalmam sincs, szerintem a yakuza embere. De egy próbát megér ez is.
-Az a pici a yakuza embere? – majdnem elneveti magát Yuki ezen a kérdésen - Jól van, próba szerencse.
-Hé, kicsi! Mi volt ez az egész?
-Fogalmam sincs... Micsoda?! KICSI?! Kicsi a... Na mindegy. Szóval, hallottam, hogy Matsuirot keresitek ti is. Segítek nektek. Megkeresem azt a mesterlövészt.
-Csinálj, amit akarsz. Yuki ez nem ér, miért van neked mindig igazad?
-Talán mert gondolkodom, mielőtt cselekednék. – majd leguggol a yakuza mellé. Én meg fogom ölni, mire vége lesz ennek a munkának…
-Hej Törppapa. Miért akarnál nekünk segíteni?
-Mert mi is Matsuirot keressük.
-Hahhh! És?
-Legyen elég annyi, hogy megkeresem a mesterlövészt... – erre Yuki kicsit gondolkozóba esik.
-Jól van! – majd előveszi a telefonját, és tárcsáz valakit. - Gyere a ház mögé! – ez gyors volt.
-Kivel telefonáltál?
-Csak a sofőrrel. Mindjárt itt lesz. – sofőr, mi? Nagyba adja, nemhiába, nagy világ van…
Kb. 10 perc múlva meg is érkezik a kocsi, amihez elindulunk ketten.
-Yuki, ez nem volt szép, így beégetni a kicsi előtt…
-Égetni? Most mégis mit csináltam?
-Hát, hogy te gondolkozol, mielőtt cselekszel. Mintha én nem gondolkoznék soha.
-Jól van, bocs! – mondja kicsit sajnálkozóan.
-Szállj be!
Miután beszállunk, elindulunk valahova.
-Hová is megyünk?
-Hozzám! – Hozzád, mi? Szóval már az első találkozásnál felhívsz magadhoz? Hm… Milyen mocskos a fantáziám, fuj.
Kevés autózás után, egy ház előtt szállunk ki. Egész szép… Ahogy belépünk a házba, a két kicsi odaszalad hozzám.
-Joe! Azt hittük meghaltál.
-Dehogy haltam, én született túlélő vagyok! - mondom nekik hősiesen, kicsit reklámozva magam, hogy én milyen hihetetlenül erős vagyok, erre Yuki csak elmosolyodik, majd bemegy és lehuppan a kanapéra.
-Kedveském, mi volt ez az egész? – kérdezi Nana. Kedveském, mi?
-Úgy látszik Matsuiro másnak is bele köpött a levesébe és jöttek ezt megtorolni a családján. Amíg el nem kapjuk a fiút és le nem zárul az ügy,addig itt maradhatnak. Itt biztonságban lesznek.
Én megállok az ajtóban, nem szeretnék, hogy azt higgye Yuki, hogy tolakodó vagyok.
-Nem jössz be? – fordul felém, miután látja, hogy még mindig kint állok. - Vagy ha ott kényelmesebb, nyugodtan maradhatsz.
-Ja, hát bemehetek. Ez a te házad, te parancsolsz.
-Nem az enyém, szóval nem is parancsolok.
-Nem a tied?
-Nem. A megbízómé. Mivel nem idevalósi vagyok, és szívességképp dolgozom neki, ezért elszállásol, amíg dolgozom az ügyön.
-Értem. Akkor nem ülök inkább le, nem akarok mindent összevérezni.
-Mért? Azzal, hogy leülsz, összetörik a szék? – vigyorog rám pimaszan. Te jó ég, ez nem vágja, hogy engem meglőttek?
-Nem, csak tudod, meglőttek. Emlékszel?
-Oh tényleg! Bocsi! – pattan fel a kanapéról, majd beszalad a fürdőbe.
-Addig is főzzek valamit, kis drágám? – kiabál utána Nana.
-Az jó lenne! - hallatszik a hangja a fürdőből. Nana elmegy összedobni valami kaját a srácokkal, majd Yuki is visszatér a fürdőben tett útjáról.
-Na, ülj le. – mutat rá az egyik puffra. Hát nem kell kétszer mondani, leülök én, ha azt akarja.
-Várj! Vedd le a pólód. – kicsit furcsállóan hátranézek, majd amikor meglátom a kötszert a kezében, nyugodt szívvel vetem le a ruhadarabot magamról.
-Ööö...azt hiszem ez a csípős része. – majd valami folyadékot nyom a vállamra, ami iszonyatosan csíp. Gondolom ez a fertőtlenítőszer. A csípésre csak néhány halkabb felszisszenéssel reagálok, majd Yuki bekötözi a vállam. Igazán kellemes érzés, ahogy a puha keze szinte simogatja a bőröm, ahogy rárakja a kötszert.
-Kész. Most már ülhetsz a fotelbe.
-Köszönöm, nagyon kedves vagy. – mosolygok Yukira.
-Tudok én ilyen is lenni! – mosolyog rám gúnyosan, de igaza van, ez most tényleg szép húzás volt tőle. - Tényleg. el se mondtad, hogy ki vagy, vagy mi vagy. – mondja miközben elpakolja a kötszert.
-Ahogy te sem. Joe Smith vagyok, amerikai állampolgár, szabadúszó bérgyilkos, itt élek Japánban, társadalmi besorolásom a béka segge alatt sincs.
- Mondtam már. Yuki. – felel tétován, de ezt eddig is tudtam.
-Látom, nem szeretnél sok információt kiadni magadról. Nem baj, Yuki, ha ez egyáltalán az igazi neved. - mosolygok rá.
-Na jól van! Annyit még elmondok, hogy Olaszországból jöttem és egy felkérés miatt.
-Olaszországból, mi? Elég messze kerültél az otthonodtól, nem gondolod? – mondom gúnyosan, kiélvezve, hogy enyém a hazai pálya előnye.
-Igen. De talán Japánt mondhatnám a második otthonomnak, annak ellenére, hogy nem sűrűn jártam itt. - ül le a kanapéra
-Ó. Nem semmi.
-Nem? – vigyorog rám.. - De attól még tiéd az előny és ebben is tudsz nekem segíteni. – Basszus.
-Öhm. Nos, igazából, nem tudok segíteni, mivel fél éve élek csak itt, ráadásul nem is Tokióban. - kicsit zavarba jövök, egyrészt, mert ilyen dolgok derülnek ki, másrészt azért, mert olyan aranyosan vigyorog rám Yuki.
-Mindegy – húzza el kicsit a száját, többre számított a gúnyos hangvételemből. - Még mindig jobb, mint az én ismeretségem.
-Kész az ebéd! – Köszönöm, Nana, életmentő vagy. Így megúszok egy kínos csendet.
Ebéd után már nem történik semmi érdekes, játszom egyet a srácokkal, majd lepihenek. Rám fér…
Másnap mire felébredek, Yuki sehol sincs, Nana sem tudja, hova tűnt. Majd ebédre betoppan az ajtón a lány, meg is kérdezem tőle, hogy hol volt, de ő neme egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy nincs semmi közöm hozzá. Hát jó, igaza van, nem az én dolgom. Ebéd után lefekszem aludni, de csak másnap reggel térek magamhoz, hogy Nana ismét főz.
Ebéd után Nana lepihen a srácokkal, így van esélyem beszélgetni kicsit Yukival, hátha jobban megismerhetem őt. Oda is lépek az éppen mosogató lány mellé.
-Yuki, te amúgy mivel foglalkozol?
- Hmm, alkalmi melókból élek.
-Alkalmi, mi? Miféle alkalmi melók ezek?
- Mindenféle. Amit épp kapok.
-Értem.Említetted, hogy Olaszországban élsz. Azon belül, hol, és - itt kicsit zavarba jövök - van valakid?
- Nem hiszem, hogy ismernéd a helyet. - mondja nemes egyszerűséggel, majd mikor a második kérdést meghallja, elmosolyodik. - Nem vagyok a fiúk kedvence, szóval nincsen senkim.
-Hm. Pedig elég csinos vagy... Bár, a modorod lehet, hogy nem jön be a srácoknak. – mosolygok én is.
- Ezért nem is volt még fiúm. Hába aranyos egy kutya külsőleg, ha harap, nem nagyon akarnak még csak a közelébe menni se.
-Hah, ez tetszik. De milyen igaz.
- Ugye? De mi van veled? Neked biztos van valakid. – vigyorog zavarba ejtően rám.
-Persze, van egy csomó tesóm, Detroitban. - terelném a szót - De úgy, ahogy te gondolod, úgy nincs.
-Hmm. Pedig biztos tapadnak rád a nők, mert nem panaszkodhatsz a külsődet illetően.
-Nos, köszi, kedves vagy, de én még ezt nem tapasztaltam. Ahonnan én jövök, ott a fehér emberrel nem foglalkoznak a nők. Japánban pedig csak fél éve vagyok, időm sem volt megismerkedni bárkivel. – teljesen zavarba hoz.
- Akkor majd fogsz! Le se tudod majd vakarni magadról a csajokat
-Persze, hülyeség. - mosolygok. - Meg nem is vagyok az a nagy nőcsábász típus.
- Hát ha így állunk. - vonja meg a vállát mosolyogva.
-Még egy kérdés... Te is bérgyilkos vagy, nem?
- Miből jöttél rá?
-Igazából, nem volt nehéz... Matsuirot keresed, akit mindenki ki akar nyírni. Ja, meg amikor magamhoz tértem, láttam ám a pisztolyaid a földön.
- Önvédelemből bárkinek lehet ám pisztolya.
-Igaz. De nem kettő, amit összeköt egy lánc, plusz pengék állnak ki az elején.
- És ha én dizájnoltam át?
-Most miért csinálod ezt? Megkérdeztem. Én is elárultam, hogy bérgyilkos vagyok.
*sóhaj* -Jól van, igazad van. Az vagyok.
-Akkor még azt szeretném megkérdezni, hogy Európában hogy működik ez a maffia dolog?
- Ezt, hogy érted?
-Hát, Detroitban egyszer összetűzésbe kerültünk a new yorkiakkal, akik valami európai maffiának a kutyái. A new yorkiak az egész országban híresek voltak, de mégis behódoltak az európaiaknak. Akkor biztos nagyon erősek.
- Hát vannak nagyon erős Családok Európában, akiknek szinte mindenhol vannak emberei, kisebb egységei. Meg ha egy bandában látnak valamit, ami nekik kell, akkor azt a bandát magukba olvasztják.
-Ja, értem. Te is tagja vagy egy ilyen családnak?
- Tudod. Most olyan vagy, mint egy nyomozó.
-Ne haragudj, nem akarok tolakodni. Csak érdekel, hogy ki is vagy te valójában. - nézek sajnálóan.
- Hmmm. Félig japán, félig olasz vagyok. Az anyám volt a japán, Olaszországban éltünk, apám maffia tagja volt, Ő volt a mesterem is, de 13 éves koromben elvesztettem őt, az egész családommal együtt. – Ezt most miért árulja el nekem? Nem értem. Én csak azt kérdeztem, hogy tagja-e valamelyik családnak, erre elmondja nekem a fél életét…
-Sajnálom. Megértelek.
- Nah ennyi elég is volt asszem a kérdezősködésből. – kimegy a konyhából, kicsit mérgesen.
- Basszameg. Ezt nem akartam.
A nap végén még Yuki elárulta, hogy beszélt Nanával, valami olyasmiről hogy átadja a gyerekeket Matsuironak, de ez csak trükk, meg minden. Nem igazán értem, miről van szó, de azért végighallgatom.
A harmadik nap semmit tevéssel telik, ebéd után lefekszik aludni mindenki, kivéve Yuki, aki ismét eltűnik pár órára.
Délutáni szunyámat Yuki zavarja meg, ahogy megrugdossa a talpamat.
-Hej Joe! Ébredj, ondulunk!
-Mi? Yuki, mit szeretnél? - kérdezem atomkómásan.
- Indulunk, szóval kelj fel, de rögtön.
-Francba. - majd elkezdek öltözni.
Ahogy felöltözök, Yuki már szalad ki a kocsihoz, majd én is beszállok. Mikor elindulunk, idejét érzem, hogy megkérdezzem, mi a franc történik éppen.
-Yuki, mi ez az egész?
- Megtalálták a címet, amit Nana nagyinak hagyott Matsuiro. Mivel ma jár le a határidő, ott lesz Matsuiro. Mi pedig kihasználjuk ezt és elkapjuk.
-Kemény. Ezért keltettél fel?
- Igen.
-Inkább aludtam volna.
- Most akkor segítesz nekem vagy nem? Ha nem, akkor megállunk és kiszállsz.
-Jó, ne kapd fel a vizet, csak vicceltem, na, ne haragudj.
Az út további részében már nem beszélünk. Hamarosan megérkezünk egy kikötőbe, valami 12-es raktárhoz, amire ez van kiírva: "A világ, mely álomba vezet." Mekkora szöveg. Szóval, itt lesz ez a Matsuiro? Már várom a találkozást, kíváncsi vagyok,

Szerencsére hamar felkel. Nem akartam órák hosszat egy ájult csávót élesztgetni.
- Mi? Élek? Mit akarsz? - a kérdésekre csak forgatom a szememet. ~ Élsz basszus. Mégis hogy tudnál akkor beszélni? ~ gondoltam.
- Jó lenne ha kikómáznál, mert szükségem van a segítségedre! - már most kapott a személyiségemből egy újabb hideg zuhanyt, pedig alig van magánál szegény. A pisztolyaim után nyúlok, amiket vissza rakok a helyükre, az övemen lévő tokba, majd felállva újfent körülnézek a hullatengeren.
- Igen? Miért segítenék neked? - töri meg a csendet, a számomra kissé idegesítő kérdésével. Mogorván nézek, a nálam magasabb fiúra. Nem tudtam hirtelenjében, hogy beszóljak neki és kényszerítsem rá a dologra, vagy csak simán magyarázzam el neki, hogy miért. De...inkább lazán visszakérdeztem.
- Mert miért ne? - nézek mélyen a fiú zöld tekintetébe, gondolván majd beadja a derekát és azt mondja, oké.
- Hát, például azért, mert nem is ismerlek? Vagy azért mert egy paraszt vagy? - kapok egy pofont, persze csak képletesen. Mérges leszek és ez talán látja is rajtam a kis mocsok.
~ Paraszt, mi? Nah, majd megmondom én neked, hogy kis is itt a paraszt, TE KIS SUHANC. ~ üvölt a hangom a fejemben a méregtől. Megpróbálok lehiggadni, mert különben neki esek. Ez úgy, ahogy sikerül is.
- 1: Ismerkedésre lesz időnk később is, 2: Mért jópofizzak olyannal, akit nem is ismerek! - közlöm vele nyomatékosan szavaimat, némileg lenyugodva, de még is hallatszik hangomban, hogy nem igazán fogadtam jól a jelzőjét.
- Nem kell jópofizni, de nem is kell lenézni az embert. - nem hagyva magát válaszol vissza, Én meg csak szinte hápogok a feltételezésén.
- Ki mondta, hogy lenézlek? - emelem fel a hangom.
- Nem tudom, hogy ki kérdezte meg lekezelő stílusban, hogy hol talál egy "felnőttet"... - kérdésem után még levegőt venni sem volt időm, azonnal rávágta a választ.
- Mert már felnőtt vagy? Ha 20 fölött, esetleg 18 fölött vagy - ami tudtommal a nagykorúság határa - akkor most szólj és rögtön bocsánatot kérek! - hurrogom le ismét csak a fiút. Most már gondolkodás nélkül jönnek belőlem a szavak, az idegesség és a méreg miatt.
- Nem vagyok felnőtt, de ahogy elnézem, te sem. De tudod mit? - néz rám gúnyosan. - Hagyjuk az egészet. Csinálj amit akarsz. - vet véget nemes egyszerűséggel a szócsatánknak, azzal, hogy itt hagy engem.
- Egy szóval se mondtam, hogy én az lennék,szóval......várj már! - kapok a kezed után, mikor látom, hogy tényleg el akar menni. Nem engedhetem. Hisz Yama-jii azt mondta, hogy valaki kell magam mellé, aki tud mindenről és Ő tud. És harcolni is. Méghozzá lángokkal. ~ Le kell higgadnom, de most már tényleg. ~ mérgelődök magamban.
- Látom nem hagysz békén. Szóval, miről lenne szó? - hangjára felkapom a fejem és elengedem a kezét. Nagyot sóhajtok, hogy még inkább lehiggadjak, majd el kezdek magyarázni.
- Segítség kéne a Matsuiro ügyhöz. Nem tudom mért, de azt mondták, hogy fel kell fogadmon magam mellé egy társat, aki tud erről a drogos gyerekről. És te tudsz, szóval..... - nézek rá már-már segélykérően.
- Szóval segítsek, mi? Hát, felőlem, segíthetek. De van egy feltételem: megpróbálsz egy kicsit kedvesebb lenni.
- Oké, oké! - fogadom el gyorsan, nehogy még ezen is berágjak. ~ Kedvesnek lenni. ~ mondom magamban, hogy rögződjön. Muszáj lesz, mert akkor megnézhetem magam. - Yuki vagyok! - kezdeményezem, most már visszafogottabban, a bemutatkozást. Még a kezemet is kinyújtom felé, hogy üdvözlésképp kezet rázzunk.
- Joe Smith. - nyújtja Ő is, és kezet rázunk. - Szóval, nem tudod, hogy ki lőtt le, egészen véletlenül?
- Csak annyit tudok, hogy egy mesterlövész volt. De talán az egyikőjük fel tud világosítani.- nézek végig az elalélt emberkéken, akik közül az egyik felnyög. Pont az akit én fejbe rúgtam az előbb. Úgy látszik Joe hamarabb kiszúrta, mert már ott is terem előtte és el kezdi faggatni.
- Hé, pajti! Áruld el nekem, hogy ki lőtt le.
- Szerintem hagyjuk őt a fenébe. Csak egy semmirekellő banda, semmirekellő tagja. Nem hiszem, hogy bármi hasznosat fog tudni. - szólok, mielőtt még bármit is mondott volna, a tag.
- Lehet, de mi van ha mégis... Hé, pajti, szóval, tudsz valamit? - próbálkozik újra Joe, hiába mondtam, hogy nem fog tudni semmit.
- Nem tudok semmit... - nah tessék. Igazam lett.
- Akkor pattanj fel, és sétálj szépen el innen. Köszi. - karba teszem kezemet és várakozó pillantással nézek a srácra.
- Igazad volt... - ezt vártam.
- Az ilyeneknek sose árulnak semmit, mert félő, hogy köpne. - informálom tovább a kis tudatlant, mialatt kezeimet a csípőmre helyezem.
- Azért egy próbát megért, nem?
~ Nem. ~ morgok rá magamban.
- Mi van azzal a kisemberrel, ott a járda közepén? – mutat Joe egy töpörödött emberkére.
- Mert Ő ki? - kérdezem szemrehányóan. Nem hiszem, hogy más lenne, mint az a kis senki, akit az előbb kérdezett meg.
- Fogalmam sincs, szerintem a yakuza embere. De egy próbát megér ez is.
- Az a pici a yakuza embere? - hangomból érződik, hogy nevetnem kell a feltételezésen. - Jól van, próba szerencse. - fojtom el a röhögésem.
- Hé, kicsi! Mi volt ez az egész?
- Fogalmam sincs... Micsoda?! KICSI?! Kicsi a... - még a hangja is vicces. Olyan vinnyogó. Illik a kis, satnya testéhez. - Na mindegy. Szóval, hallottam, hogy Matsuirot keresitek ti is. Segítek nektek. Megkeresem azt a mesterlövészt.
- Csinálj, amit akarsz. Yuki ez nem ér, miért van neked mindig igazad?
- Talán, mert gondolkodom, mielőtt cselekednék. - felem picit fensőbbségesen, majd leguggolok a yakuza bácsika elé. - Hej Törpapa. Miért akarnál nekünk segíteni? - kérdezem kissé gyanakodva.
- Mert mi is Matsuirot keressük.
- Hahhh! És? - faggatózom tovább, mert nem elég nekem az a válasz, amit az előbb a törpe adott.
- Legyen elég annyi, hogy megkeresem a mesterlövészt... - néz rám gonosz, sunyi vigyorral.
Gondolkodok egy darabig, végül:
- Jól van! - adom be a derekam. Hátha tényleg csinál is majd valamit. Felállok és hívom a sofőrt. - Gyere a ház mögé! - szólok bele azonnal a telefonba, mikor meghallom, hogy felvettem aztán kinyomom.
- Kivel telefonáltál? - csendül fel hirtelen Joe hangja a háta mögül, amitől megijedek és ijedtemben majdnem elejtem a mobilt. ~ A rohadt...~ Szívem majd kigrik a helyéről, alig tudom lecsillapítani, hogy válaszolni tudjak.
- Csak a sofőrrel. Mindjárt itt lesz. - lehelem, mert még mindig nem tért vissza teljesen a lelkem.
Tíz perc alatt meg is érkezett a kocsi.
- Szállj be! - utasítom Joe, miután kinyitottam az autó ajtaját.
- Yuki, ez nem volt szép, így beégetni a kicsi előtt...
- Égetni? - lesek kerekk szemekkel, értetlenül a fiúra.- Most mégis mit csináltam?
- Hát, hogy te gondolkozol, mielőtt cselekszel. Mintha én nem gondolkoznék soha. - szinte már megsajnáltam. Belegondolva tényleg megint beoltottam, ha akaratlanul is.
- Jól van, bocs! Szállj be! - miután beszállt Joe, beülök mellé a hátsó ülésre és már indulunk is.
- Hová is megyünk? - egy újabb kérdés.
- Hozzám! - kicsit furcsán hangozhatott, ahogy mondtam, de hát ez az igazság.
Ne sok idő telik, mire ahhoz a házhoz érünk, amelyikben ideiglenesen lakok. Mikor a kocsi elment, én is bemegyek Joe után, akin már a kicsik lógnak. Mintha a bátyjuk lenne a srác, úgy sírnak neki. Még féltek is, hogy esetleg meghal. Csak elmosolyodom ezen és levetem magam a kanapéra, mire előjön Nana.
- Kedveském, mi volt ez az egész?
- Úgy látszik Matsuiro másnak is bele köpött a levesébe és jöttek ezt megtorolni a családján.- tájékoztatom az öregasszonyt, akinek eltorzul az arca a félelemtől. - Amíg el kapjuk a fiút és le nem zárul az ügy, addig itt maradhatnak. Itt biztonságban lesznek. - bólint a nagyi ajánlatomra, s egy köszönöm tekintettel néz le rám.
Joe még mindig az ajtóban álldogál.
- Nem jössz be? - fordulok felé egy idő után, meglepetten. - Vagy ha ott kényelmesebb,nyugodtan maradhatsz. - gúnyolódom.
- Ja, hát bemehetek. Ez a te házad, te parancsolsz.
- Nem az enyém, szóval nem is parancsolok.
- Nem a tied? - kérdezi még mindig ugyanott állva.
- Nem. A megbízómé. Mivel nem idevalósi vagyok és szívesség képp dolgozom neki, ezért elszállásol amíg dolgozom az ügyön.
- Értem. Akkor nem ülök inkább le, nem akarok mindent összevérezni. - már nem is nagyon figyelek az újabb kifogásra, hogy mért nem jön be. Ha tényleg jobb neki ott, akkor mondja azt.
- Mért? Azzal, hogy leülsz, össze törik a szék? - teszek fel még utoljára egy kérdést, egy pimasz vigyor kíséretében.
- Nem, csak tudod, meglőttek. Emlékszel?
~ Hm? ~ nézek végig a fiún, mire észre veszem vérző vállát. ~ Úúhh basszus, de hülye vagyok. ~
- Oh tényleg! bocsi. - pattanok fel és kirohanok a fürdőszobába kötszerért. Talán ott lesz. Az ilyeneket általában odateszik.
- Addig is főzzek valamit, kis drágám? - hallom kintről Nana nagyit.
- Az jó lenne! - kiááltok ki. Ehész nap nem nagyon ettem, szóval rám fér most a házi koszt. Kb. fél óra kutakodás után, találok egy vörös kereszttel ellátott fémdobozt. ~ Bingo! ~ megyek ki szerzeményemmel Joe-hoz.
- Nah, ülj le. - muatok a puffra, ahol könnyen el tudom látni a sérülését. - Várj! Előbb vedd le a pólód! - teszem még hozzá gyorsan. Elég nehéz lett volna úgy bekötözn, hogy ruha van rajta. Mialatt Ő vetkőzik, kapkodva kiveszem a géztekercset, egy vatta pamacsot és valami büdös fertőtlenítőszert, amivel benedvesítem a pattát.
- Ööö...azt szem ez a csípő része. - modnom Joe-nak, hogy kkészüljön fel egy kis fájdalomra. Igez férfi, így annélkül is elviselte volna, hogy nem szólok, de gondoltam inkább, hogy azttán azt mondja, mért nem szóltam. Halkan felszisszen, mikor el kezdem lefertőtleníteni a sebet, majd a kötszerrel bekötözöm a vállát.
- Kész. Most már ülhetsz a fotelbe.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy.
- Tudok én ilyen is lenni! - egy gúnyos mosolyt mutatok Joe felé. - Tényleg. El se mondtad, hogy ki vagy vagy mi vagy. - kezdem eltenni a cuccokat.[/color]
- Ahogy te sem. Joe Smith vagyok, amerikai állampolgár, szabadúszó bérgyilkos, itt élek Japánban, társadalmi besorolásom a béka segge alatt sincs.
- Mondtam már. Yuki. - felelk tétován. Nem nagyon szeretném elárulni a kilétem.
- Látom, nem szeretnél sok információt kiadni magadról. Nem baj, Yuki, ha ez egyáltalán az igazi neved. - mosolyg rám. De igen, ez az gaz nevem. Csak épp nem a teljes.
- Nah jó van! Annyit még elmondok, hogy Olaszországból jöttem és egy felkérés miatt. - mondom. Talán ezzel még nem árulok el sokat.
- Olaszországból, mi? Elég messze kerültél az otthonodtól, nem gondolod? - gúnyolódik.
- Igen. De talán Japánt mondhatnám a második otthonomnak, annak ellnére, hogy sűrűn jártam itt. - teszem le az elsősegély dobozt az asztalra, magamat pedig a kanapéra.
- Ó. Nem semmi.
- Nem? - vigyorgok. - De attól még tiéd az előny és ebben is tudsz nekem segíteni.
- Öhm. Nos, igazából, nem tudok segíteni, mivel fél éve élek csak itt, ráadásul nem is Tokióban.
- Mindegy. - húzom el egy kicsit a szám, de nem sértően. - Még midnig jobb, mint az én ismeretségem.
Nana nagyi ebédének a illata nagyon finom. Már épp megkérdezném, hogy mikor lesz kész, mikor kiszól, hogy mehetünk enni. ~ Nagyszerű. Már éhes voltam! ~ ugrok fel a kanapéről és megek ki a konyhába, Joeval az oldalamon.
A kaja nagyon finom volt. A nap hátralevő részét semmittevéssel töltöttem. Néztem a tévét, átolvastam az ítatokat, beszéltem Yama-jiival, végül este aludtam.
Másnap reggel korán lelek, hogy az öreggel megbeszéljek ezt-azt. Csak délre érek vissza, ebédre, s Joe kérdésére, amire én csak szimplán annyit felelek, hogy "Semmi közöd hozzá." Azrán egy újabb délután, majd délelőtt telik el unalommal. Csak a mádosik nap lesz részem egy kis beszélgetésben Joe-val. Vagyis inkább kihallgatásban. Éppen mosogatok, mikor odalép hozzám és el kezd kérdezősködni.
- Yuki, te amúgy mivel foglalkozol? - a nem várt kínos kérdés. Most mit feleljen erre egy maffiózó, aki Olaszország, vagy talán már mondhatnánk azt is, hogy Euróba vagy a Világ egyik legnagyobb Maffiacsaládja. gy ideig gondolkozom rajta, hogy hgy húzhatnám ki magam ebből, aztán válaszolok valami egyszerűt.
- Hmm, alkalmi melókból élek.
- Alkalmi, mi? Miféle alkalmi melók ezek? - csak nem hagyja abba.
- Mindenféle. Amit épp kapok. - folytatom a kitérő válaszokkal, amik némiképp igazak is.
- Értem. Említetted, hogy Olaszországban élsz. Azon belül, hol, és - valamiért félbe hagyja a mondatot - van valakid?
- Nem hiszem, hogy ismernéd a helyet. - felek, majd mikor eljut az agyamg az utolsó kérdése, elmosolyodom. ~ Mik nem vannak. Még alig ismerjük egymást, másfél napja találkoztunk és Ő máris erre kíváncsi.? Hát jó, legyen. ~
- Nem vagyok a fiúk kedvence, szóval nincsen senkim.- Hm. Pedig elég csinos vagy... Bár, a modorod lehet, hogy nem jön be a srácoknak. - mosolyodik el. Elismerem tényleg ezért nem jövök be a fiúknak, de hát eleve a munkám mellett...talán....csak nyúg lenne egy pasi.
- Ezért nem is volt még barátom. Hiába aranyos egy kutya külsőleg, ha harap, nem nagyon akarnak még csak a közelébe menni se.
- Hah, ez tetszik. De milyen igaz.
- Ugye? De mi van veled? Neked biztos van valakid. – vigyorog rá. Meg kell hagyni, tényleg helyes Joe, és nem is rossz a teste. Volt idpm meglesni, miközben bekötöztem, ha nem is szándékosan.
- Persze, van egy csomó tesóm, Detroitban. De úgy, ahogy te gondolod, úgy nincs.
- Hmm. Pedig biztos tapadnak rád a nők, mert nem panaszkodhatsz a külsődet illetően.
- Nos, köszi, kedves vagy, de én még ezt nem tapasztaltam. Ahonnan én jövök, ott a fehér emberrel nem foglalkoznak a nők. Japánban pedig csak fél éve vagyok, időm sem volt megismerkedni bárkivel. - látszik rajta kicsit, hogy zavarba hoztam. Pedig csak ugyan azt csináltam, amit Ő.
- Akkor majd fogsz! Le se tudod majd vakarni magadról a csajokat. - húzom tovább.
- Persze, hülyeség. - mosolyog. - Meg nem is vagyok az a nagy nőcsábász típus. - de ahogy, elnézem még lesz. Főleg a "Pedig te elég csinos vagy"dumával. Csak az eleget hagyja ki és már meglesz.
- Hát ha így állunk. - vonom meg a vállam mosolyogva.
- Még egy kérdés... Te is bérgyilkos vagy, nem? - a kérdés hallatán elkomorodik az arcom és a hangulatom is más lesz.
- Miből jöttél rá?
- Igazából, nem volt nehéz... Matsuirot keresed, akit mindenki ki akar nyírni. Ja, meg amikor magamhoz tértem, láttam ám a pisztolyaid a földön.
- Önvédelemből bárkinek lehet ám pisztolya.
- Igaz. De nem kettő, amit összeköt egy lánc, plusz pengék állnak ki az elején.
- És ha én dizájnoltam át?
- Most miért csinálod ezt? Én is elárultam, hogy bérgyilkos vagyok. - jön ezzel. Nem is én kérdeztem. Aztán hagyom, hagy tudja meg az igazat. Legfeljebb kicsit távolságtartóbb lesz és kész. Nem nagy golog.
- Haaahhhh. Jól van, igazad van. Az vagyok.
- Akkor még azt szeretném megkérdezni, hogy Európában hogy működik ez a maffia dolog?
- Ezt, hogy érted? -értetlenkedek. Miért akar tudni egyáltalán az ilyenekről?
- Hát, Detroitban egyszer összetűzésbe kerültünk a new yorkiakkal, akik valami európai maffiának a kutyái. A new yorkiak az egész országban híresek voltak, de mégis behódoltak az európaiaknak. Akkor biztos nagyon erősek.
- Hát vannak nagyon erős Családok Európában, akiknek szinte mindenhol vannak emberei, kisebb egységei. Meg ha egy bandában látnak valamit, ami nekik kell, akkor azt a bandát magukba olvasztják.
- Ja, értem. Te is tagja vagy egy ilyen családnak? - egy újabb tudakoló kérdés. Mint egy vallatóban.
- Tudod. Most olyan vagy, mint egy nyomozó. - célozgatok.
- Ne haragudj, nem akarok tolakodni. Csak érdekel, hogy ki is vagy te valójában.
- Hmmm. Félig japán, félig olasz vagyok. Az anyám volt a japán, Olaszországban éltünk, apám maffia tagja volt, Ő volt a mesterem is, de 13 éves koromben elvesztettem őt, az egész családommal együtt. - hadarom el a fájó múltamat, remélve, hogy több ilyen kérdést már nem fog feltenni. Mért nem tud egyszerűen, olyat kérdezni, hogy mi a kedvenc színem, vagy mit tudom én.
- Sajnálom. Megértelek.
- Nah ennyi elég is volt asszem a kérdezősködésből. – megyek ki a konyhából, kicsit mérgesen.
A nap végére valamiennyire sikerült magamba szállnom és elmondtam Joe-nak, hogy mit mondott Nana még a lövöldözés előtt. Csak, hogy képben legyen.
A harmadik nap délutánján, mindenki eltűnt, hogy lepihenhessen kicsit, csak én nem. Újfent munkaadómhoz sietek, aki megtalálta a cím, pontos helyét. Miután megkapom az új infókat, gyorsan visszamegyek házba és el kezdem ébresztegetni Joe-t, a talpát rugdosva.
- Hej Joe! Ébredj, indulunk!
- Mi? Yuki, mit szeretnél? - néz rám kómásan.
- Indulunk, szóval kelj fel, de rögtön. - sürgetem.
- Francba. - nyöszörög még egyet. Futtában kapkodok össze mindent, majd mikor lefékez a kocsi a ház előtt, kirohanok hozzá és bávom magam az ülésre. Joe álmatagon ül be mellém, már-már azt látom rahta, hogy mindjárt bealszik itt nekem.
- Yuki, mi ez az egész?
- Megtalálták a címet, amit Nana nagyinak hagyott Matsuiro. Mivel ma jár le a határidő, Ő ott lesz. Mi pedig kihasználjuk ezt és elkapjuk.
- Kemény. Ezért keltettél fel?
- Igen.
- Inkább aludtam volna. - mérgelődik, ami most kifejezetten nem hiányzik nekem és ennek hangot is adok.
- Most akkor segítesz nekem vagy nem? Ha nem, akkor megállunk és kiszállsz.
- Jó, ne kapd fel a vizet, csak vicceltem, na, ne haragudj.
Az út további részében már nem beszélünk. Hamarosan megérkezünk egy kikötőbe, a 12-es raktárhoz, amire ez van kiírva: "A világ, mely álomoba vezet."

Látom, Yuki is a feliratot olvassa, majd hirtelen rám néz, kérdő arcvonásokkal, mire én csak bólintok és elindulok az ajtó felé. Yuki hamarabb ér oda és megpróbálja kinyitni a vasóriást, kevés sikerrel, amin én egy jót mosolygok. Szeretem nézni, ahogy más szenved úgy, hogy van vele valaki, aki könnyedén megoldhatná a helyzetet. Yuki erőlködik, de hiába, az ajtó meg sem mozdul szinte, csak nyikorgással jelzi, hogy ide több erő kell.
-Állj félre, majd én kinyitom. – mosolygok a lányra.
-Én is ki tudom, csak kicsit rozsdás, ennyi az egész! – préseli ki a szavakat a fogai közt, a nagy erőlködés közepette. – Ahogy gondolja, bár feleslegesen próbál bizonyítani, tudom, hogy erős csajszi…
-Biztos sikerülni fog? Nem akarom, hogy megsérülj, még az akció előtt. – mosolygok tovább. Erre nem válaszol, csak próbál még párat lökni az ajtón, majd amikor még végképp nem sikerül, feladja.
-Oké! Nyisd ki, Mr. Izomkolosszus! – mutat ingerülten az ajtóra. – Mr. Izomkolosszus, mi? Szép is lenne…
-Ez nem volt szép. – nevetek a lányon, majd rátalpalok egyet az ajtóra, mire kinyílik éppen annyira, hogy beférjünk rajta.
-Igen? Pedig én ezt bóknak stzántam. Látva az elsősegélynél kidolgozott testedet. - gúnyolódik egy pimasz félmosollyal.
-Hagyjuk. Inkább keressük meg a srácot. – mondom, majd elindulok.
-Nem tudsz már mit mondani, mi? – kuncog rajtam halkan.
-Nem. – nevetek vele én is. Majd belép utánam az ajtón Yuki is.
-Pedig vártam, hogy visszavágsz valami frappánssal.
-Álmos vagyok. Szeretnék hamar túl lenni ezen az egészen, hogy a kicsik biztonságban legyenek, én pedig végre hazatérhessek. – mondom kicsit egykedvűen.
-Ahaaaa! – kiált fel szinte Yuki – Szóval nyűgös vagy! – vágja rá – Mint egy gyerek. – mormogja még utána, elég halkan. – Mint egy gyerek, mi? Hát… Igaza van.
-Pontosan. Egy nagy gyerek vagyok. – nevetek magamon.
-Ha haza megyünk, és megkéred Nana nagyit, akkor lehet, hogy simogatni fogja a hajad,még el nem alszol. Akár csak a gyerekeknek. - nevet ő is.
-És ha téged kérlek meg?
-Hm. Akkor lehet, hogy rémálmaid lesznek… - Kár…
-Akkor inkább ne simogasson senki, elalszom egyedül.
-Iszol meleg tejecskét, az majd simogat téged… Csak belülről. – Meleg tej? Azt utálom. Pfuj.
-Nem vagyok macska.
-De gyerek igen, te magad mondtad.
-Attól még nem szeretem a meleg tejet. Ezt honnan szedted?
-Mit is? – Ajj, most meg játssza az értetlent. Mindegy.
-Semmit. Hagyjuk.

Yuki hirtelen megtorpan, nézem az arcát, amin a csodálkozás uralkodik el, majd én is megnézem, hogy ő mit néz.
-Na, most meg miért állsz meg?
-Mondtam, hogy itt lesz…
-Kicsoda? Ja, ő…
-Matsuiro!
-Biztos, hogy ő az? – majd észreveszek a srác mellett két kicsi báli ruhát, biztosan a srácoknak fenntartva. Hát akkor csak megverem a srácot… Majd elindulok felé.
Ahogy sétálunk felé, gyertyák gyulladnak ki, majd egy egész bálterem rajzolódik ki a szutykos raktárban. Nem semmi. Jól előkészült a gyerek…
-Szép hely, ugye? – ügyet sem vetek a fickóra, teljesen leköt a bálterem.
-Kenji és Akane? Elhozta a nagyi őket, ugye?
-Nem!
-Kár, pedig olyan gyönyörű ez a hely… Nekik is biztos tetszene…
-Nem hoznád el mégis őket?
-Miért?
-Miért? Hát nem egyértelmű? Mert nálam nagyobb biztonságban vannak…
-Biztonságban? Hehh! Miért lennének nálad biztonságban?
-Mert ez a hely olyan, mint a mennyország. Nem éri őket a veszély.
-Mennyország?
-Igen! Ez az a világ, ahol nem lesz semmi baj, téboly nem lesz úrrá, és minden szép lesz!
Tessék gyertek ti is! Csak fogadjátok el e csekély ajándékot, és lépjetek be az ÚJ VILÁGOM kapuján. - azzal előhúz egy kis zacskót, amiben cukorszerű, fehér por van. – végignézek a zacskón, majd elborul az agyam.
-A KURVA ANYÁD! – majd teljes erőmből rárontok a srácra, rádobok három kést, amik csak úgy eltűnnek a világban, de ezzel nem törődve váltok boxerre, már majdnem leütöm, amikor hirtelen Yukival találom magam szemben. Épphogy megtudtam állni, de már szaladnék is a következő támadást elindítani. Az egész olyan, mint egy illúzió… De ahogy elindulnék, Yuki megragadja a karom, majd magához húz.
-Joe, állj le! – hát, ha ez fontos neki, akkor leállok. Még a végén megsérül szegény lány…

Többször végig fut a szemem a a feliraton, majd kérdő tekntettel Joe felé fordulok, aki csak bólint egyet és halál nyugalommal elindul az ajtó felé. Én is meglódulok, s szapora lépteimmel előbb érek a raktár bejáratához. Felkészülve a könnyű feladatra, neki veselkedek, hogy eltoljam a behemót vaslapot, de az meglepetésemre, alig akar megmozdulni.
- Állj félre, majd én kinyitom. - jelenik meg mellettem Joe mosolyogva.
- Én is ki tudom, csak kicsit rozsdás, ennyi az egész! - préselem ki a szavakat fogaim közül, a nagy erőlködéstől. ~ Nehogy már gyengének tűnjek. Meg tudom én csinálni. ~ dohogok gondolataimban, mire Joe újra megkérdőjelez.
- Biztos sikerülni fog? Nem akarom, hogy megsérülj, még az akció előtt. - mosolyog rám továbbra is. Nem válaszolok, csak zsémbelődök ismét csak a fejemben. ~ Megsérülni? Ettől? Ugyan már. ~
Még szenvedek az ajtón párat, végül aztán feladom. Csak az időt vesztegetem, de nem akarom ezt beismerni. Arrébb lépek az ajtóból, hogy átadjam a melót Joe-nak.
- Oké! Nyisd ki, Mr. Izomkolosszus! - mutatok az ajtóra ingerülten, kissé lihegve.
- Ez nem volt szép. - nevet a megjegyzésemen, majd könnyű szerrel kinyitja az eddig szoruló ajtót. Szinte leesik az állam. ~ Ne mááááár. Neki így kinyílt, Én meg egy sort kínlódtam vele. Ez tök gáz! ~ hogy leplezzem mindezt, inkább visszavágok Joe-nak.
- Igen? Pedig én ezt bóknak szántam. Látva az elsősegélynél kidolgozott testedet. - gúnyolódok egy pimasz félmosoly keretében. Mégnagyobb meglepetésemre, nem kapok vissza egy rossz szót/beszólást sem.
- Hagyjuk. Inkább keressük meg a srácot. – ennyi.
- Nem tudsz már mit mondani, mi? – kérdezek rá halk kuncogással. Erre majd bztos felelni fog valami jót. De nem.
- Nem.
Joe után én is belépek a raktárépületbe, majd fojtatom tovább a csevegést.
- Pedig vártam, hogy visszavágsz valami frappánssal.
- Álmos vagyok. Szeretnék hamar túl lenni ezen az egészen, hogy a kicsik biztonságban legyenek, én pedig végre hazatérhessek. - vágja rá egykedvűen. Viszont nekem nem lenkad a kedvem, sőt.
- Ahaaaa! – szinte felkiáltok. – Szóval nyűgös vagy! – nézek rá Joe-ra. – Mint egy gyerek. – mormolom az utolsó montatot.
- Pontosan. Egy nagy gyerek vagyok. - nevet el megnt magát. Elég jó kedvünk van, ahhoz képest, hogy mire készülünk. legalábbis nekem kezd az lenni.
- Ha haza megyünk, és megkéred Nana nagyit, akkor lehet, hogy simogatni fogja a hajad, még el nem alszol. Akár csak a gyerekeknek. - nevetek én is.
- És ha téged kérlek meg?
- Hmm. - a kérdésre kis ördögi vigyor kerekedik az arcomra. - Akkor lehet, hogy rémálmaid lesznek…
- Akkor inkább ne simogasson senki, elalszom egyedül.
- Iszol meleg tejecskét, az majd simogat téged… Csak belülről. - viccelődöm tovább.
- Nem vagyok macska.
- De gyerek igen, te magad mondtad.
- Attól még nem szeretem a meleg tejet. Ezt honnan szedted?
- Mit is? – játszom az értetlent. Nem igen van kedvem a múltamról beszélni.
- Semmit. Hagyjuk.
Ezután csendben megyünk egymás mellett, majd Én, hirtelen megtorpanok és csak előre meredek.
- Na, most meg miért állsz meg? - szakítja félbe Joe kérdésével a csöndet.
- Mondtam, hogy itt lesz…
- Kicsoda? Ja, ő…
- Matsuiro!
- Biztos, hogy ő az? - nem válaszolok. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz, így felfedezem Matsuiro mellett a két, valószínűleg a tesvéreinek szánt báliruhákat. Mikor Joe megindul a srác felé, Én is teszek egy két lépést előre. Aztán váratlanul gyergyák százai gyulladnak ki. Szememmel végig kísérem a lándok felvillanását, a bálterem kirajzolódását, majd tekintetemet vissza fordítom Matsuiro-ra, akinek már tisztán látszik zavaros arckifejezése és elvetemült mosolya.
- Szép hely, ugye? - szólal meg nagy némaságában, de a kérdésére egyikünk sem reagál.
- Kenji és Akane? Elhozta a nagyi őket, ugye? - érdeklődik.
- Nem. - felelem határozottan.
- Kár, pedig olyan gyönyörű ez a hely. - mosolya lelohad, de aztán ismét fülig ér a szája. - Nekik is biztos tetszene…
- Nem hoznád el mégis őket? - kérdez kis gondolkozás után.
- Miért?
- Miért? Hát nem egyértelmű? Mert nálam nagyobb biztonságban vannak…
- Biztonságban? Hehh! Miért lennének nálad biztonságban? - kiáltom.
- Mert ez a hely olyan, mint a mennyország. Nem éri őket a veszély.
- Mennyország?
- Igen! Ez az a világ, ahol nem lesz semmi baj, téboly nem lesz úrrá, és minden szép lesz!
Tessék gyertek ti is! Csak fogadjátok el e csekély ajándékot, és lépjetek be az ÚJ VILÁGOM kapuján. - azzal zsebébe nyúl, ahonnan egy kis átlátszó zacskót húz elő, amiben cukor szerú, fehér por van. ~ Szóval be van drogozva. ~ állapítom meg. Bár ezt az eddigiek után is leszűrhattam volna. Joe-nak több se kellett, csak, hogy lássa Matsuiro kezében a kábítószert. Meg szólalni tudok, Joe már neki is rohan a fiúnak és tobálja a késeit, amik csak úgy felszívódnak a levegőben. Kikerekednek a szemeim, Joe boxerre vált. ~ Ez nem normális. Mi a fene folyik itt. ~ gondolkodom, amiből Joe ébreszte fel. Már épp a bevinne nekem egy találatot boxerével, mire feleszmélve leáll. De aztán újra Matsuirora ront. ~ Meg van! ~ fejemben kigyúllad a villankörte. ~ Ez illúzió lesz! ~ gyorsan a társam tán kapok és magamhoz lántom, hogy leállítsam.
- Joe, állj le! - szorítom magamhoz, mialatt az illúzionistát kezdem keresni.

Alig tudom lefogni Joe, még mindig dühöng a drog miatt és nek akar rontani Matsuiro-nak, ahogy eddig csinálta.
- Joe, álljál le! - szirítom meg a karját, hogy vegye a jelzést és hogy lehiggadjon. De nem érek vele el semmit. Mintha meg se hallané, amit modog. Ugyan úgy morog Matsuiro-ra és próbál kiszabadulni a kezeim közül. - Nyugodjá' már le, Joe! - szorítom magamhoz még erősebben, hogy ne tudjon a fiúra támadni. Szavaimmal most se érek el semmit. Mitha ha falhoz beszélnék. Még mindig örjöng. ~ Baszzus már!~ szitkozódom magamban. ~ Akkor ha szóval nem.....~ Azzal beletérdelek a hajlatába, ezzel térdre kényszerítve Joe-t, majd satuba fogom dühöngő őrültet.
- Figyelj Joe! Higgadj le, mert csak rosszabb lesz, ha most elveszted a fejed! - nyomatékosan közlöm vele a helyzetet. Látszólag így már felfogja, hogy mit is akarok, mert lenyugszik és elcsendesedik. Végra foglalkozhatok a sját dolgommal. Nem törődve Matsuiro hülye, értetletlen szövegével, keresem tovább az illúzonistát. Centiméterről-centméterre, tövirő-hegyire végig nézem a báltermet, háthe találok valamit, ami támpontként szolgálhat. Egy embert, vagy egy tárgyat. Bármit. Már-már feladom a reményt, hogy valamit is meglelek itt, mikor egy fura kép kerül a szemeim elé. Egy aprócska kép, a velünk szembelévő falon, bal oldalt. Teljesen elüt a bálterem sílusától. Egy sima, kidolgozatlan, fakeretes festmény, ami egy spanyol beütésű nőt ábrázol. És.... ~Pislog? ~ kerekednek ki a szemeim a meglepettségtől. Elengedem Joe-t és kcsit közelebb megyek a képhez, mire az rám néz. Aztán lépek jobbra párat. A festett szemek követnek. Újra közelebb megyek hozzá, majd oldarra teszek pár lépést és a szemek még mindig engem követnek. Pislog párat, s egy pislantással Joe felé fordítja a tekintetét. ~ Tuti, hogy ez lesz az! ~ Sétálok vissza a társam mellé és oldalba bököm.
- Mi van? - kérdezi ingerülten.
- Tévedtem. - felelek nyugodtan, s összekulcsolom a fenekemnél ujjaimat.
- Mi?
- Tombolj csak nyugodtan! - húzom ki magam. - Az lesz a legjobb!
- Hát, ha neked ez jön be... - mondja meglepetten. Aztán felpattan és el kezdi dobálni a késeit. Az előzőekhez képest elég szolídani. Semmi erőt nem találok benne.
- Figyelj Joe! - kiáltok utána.
- Na.
- Ilyen egy dühös ember? Ennél tudsz Te jobban is örjöngeni! - korholom le, mert egyszerűen, nem tetszik, amit látok.
- Bocs, de nem vagyok valami haragtartó.
~ Mi van? ~ hőkölök meg. ~ Nah ne most admár itt az angyalkát. Ilyenkor kell megtérni? ~
- Anyádat már! Az előbb alig tudtalak lefogni, most meg nyeszlett kisfiúként, visszafogottan dobálózol a késeiddel. Ne röhögtess már! - fakad ki belőlem.
- Ó, hogy rohadnál meg! Most kell neked az, hogy felidegesíts?! Lezúzom ezt a srácot, utána te jösz! - kiabálja.
~ Igen az kell! Idegesnek kell lennie, mert csak úgy jutunk valamire. ~ határozom el magamban. Így tovább folytatom a gúnyolódást.
- Gondolod? Nem hinném. Ilyen erővel még Őt se tudodnád legyőzni, nem, hogy még engem. - gúnyosan elmosolyodom.
- Baszódj meg! - azzal nekem támad a késeivel, de én fürgén, macska ügyeséggel kivédem azokat. Berohanom az egész helyiséget, hogy kikerülve a pengéket, az illúziót találja el JOe a támadásaval.
- Gondolj bele Joe! Nem csak Matsuironál lehetnek drogok. Lehet, hogy ez az egész hely teli van ilyen cuccal. - húzom még tovább az agyát, majd előveszem fegyveremet és azzal védem ki a többi támadást.
- És? Leszerom!
- Igen? Ahhoz képest, hogy az előbb hogy felhúzted magad egyetlen kis zacskó maiatt. - látszólag ez a szöveg bejött nála, mert hirtelen leáll, majd egy üvöltés közepette mindenfelé kiszórja a késeit. [color:57ce==#70f4b5]~Ez az!~ védem ki a felém száguldó pengéket, majd gyorsan a kép elé sietek, ami felé egy "most meg vagy"mosolyt vetek. - Ennyi tellett, Joe? Engem még mindig nem találtál el. - vigyorgok felé pimaszul.
- Ó, hogy a faszom beléd! - és már dobja is a kését. De mialatt Ő még csak meglendíti a kezét, én gyorsan elugrok a kép elől és egy olyan helyre futok, ahonnan jól rá tudok célozni a festményre. A golyókat, amikkel megtöltöttem a pisztolyomat, átjárja a zöldes fényű, szikrázó villámlángom. Célbaveszem a képet, és elsütöttem a fegyvert. A lövedék csak úgy süvít és épp akkor éri el a képet mikor Joe kése. Erre a kép előtt egy védőburok szerű lila fény világlik
fel, ami próbálja kivédeni a támadásunkat. De hiába, mert az, együttes erővel áttör rajta és telibe talál. A keret darbabokban hullik le a földre, a kép pedig gyürödten esik le a fa maradványok mellé. Ennyi volt.
- Ez mi volt? - hallatszik a távolból Joe hangja.
- Elintéztük az illóziót. - sétálok mellé.
- MI? Illúzió? Te?! - lendít felém boxerrel. Mivel mellette álltam, így már nem tudtam volna kivédeni az utést. Ezért vértam, amíg betalál az arcomba. De Joe hirtelen megáll. Én csak pislogok. - Izé. Bocsi. Egy nőt nem illik megütni.
Erre kérdőn felhúzom az egyik szemöldökömet. – Igen? - boxolok bele kicsit erősen a karjába. - És mi van, ha egy nő az ellenséged?
- Ja, hogy az ellenségemnek tekinted magad?
- Hmmm. - gondolkozok el. - Most nem! De talán egyszer megesik, hogy egymás ellen kell harcolnunk.
- Talán, megesik.
- Mit csináljunk Matsuiro-val? - nézek a vérben forgó szemú, földön vonagló fiúra, majd elindulok felé.
- Amit akarsz. Szerintem, öld meg.
- Vagy csak simán adjuk oda a yakuzáknak? - guggolok le a sráchoz, aki motyog valamit.
- A tökéletes világ. Tönkre tettétek. Tökre tettétek a földi mennyországot.
- Csinálj, amit akarsz.
Bár látszik rajta, hogy teljesen be van drogozva, mégis megmérem a pulzusát. Annyire gyorsan ver a szíve, hogy meg se lehet számolni a dobbanásokat. Hirtelen egy ötlet furakszik a fejembe.
- Van még késed, Joe? - fordukok felé.
- Hát, valahol a földön biztos. - nevet.
Sóhajtok egyet, majd felállok és a legközelebbi kést kirántom a földből és vissza megyek Matsuirohoz. - Nem tudom, hogy mennyire fog ez használni. - fogom a kést és megvágom a csuklóját.
- Ennek most mi értelme?
- A drog a vérbe keveredik. Így megtisztíthatjuk a kábítószertől. Mennyire vérzik még a vállad? - nézek rá ismét Joe-ra.
- Nem tudom honnan szedted ezt a módszert... Európában így nyomjátok? – nevet megint. - Már nem vérzik...
- Nem. Még sose csináltam ilyet. Csak egy ötlet volt. Gyorsan tekerd le a gézt és dobd ide. - sürgetem.
- A vállamról?
- Nem, a töködről. Szerinted hol kötöztelek be - torkolom le. - De siess, mert mindjárt elvérzik. - már a kezemmel fogtam le a sebet, hogy a vér vesztes, holtsápadt fiú, ne haljon meg itt nyomban.
Motyog valamit Joe, de én nem hallom, aztán odadobja a már véres kötszert.
- Kösz! - gyors mozdulatokkal tekerem körbe és szorítom el a csuklóját. A fiú már ájult, így kezeit megfogva a hátamra veszem és elindulok Joe felé.
- Most mit csinálsz? Nem gondolod komolyan, hogy magunkkal visszük?
- Nem tudom. - nézek rá tanácstalanul.
- Dobd le, aztán itt marad. Nem majd mi fogunk rá vigyázni, mi? Na persze... - mérgelődik.
Váratlanul eszembe jutnak Yama-jii szavai. "Ki kell iktatni". 180 fokot fordul a Matsuirohoz való hozzáállásom, a személyiségem. Eddig megmentettem volna, de most egyszercsak leteszem a falhoz az ájult srácot, kezembe veszem a pisztolyomat a fejére célzok.
- Ennyi? Nem viheted magaddal, inkább megölöd? Furcsa felfogás...
- Nem azért! Ez a feladatom! - meghúzom a ravaszt. A falat vér teríti be, ahogy engem is, a fiú pedig holtan terül el az aljában.
- Ez a feladatod? Az kemény... Na, indulhatunk? - Teszünk pár lépést, mire egy levél hullik le a földre, valahonnan a tetőről.
- Mi az, Joe? - sétálok mellé.
- Semmiség. - mondja fagyosan. Aztán én, Csak úgy kikeveszem a kezéből a papírost és zsebre dugom. - Indulhatunk! - Nem értem, hogy miért fagyott le Joe arcáról a jókedv. Az előbb még vidám nevetett, most meg.
- Hívod a sofőrödet? - nevetek fel, amin meglepődök. ~ Elég hangulat ingadozó most. ~
- Hát ha nem akarsz gyalogolni, akkor hívom!- Akkor hívd! - szinte már utasít.
- Oké! - kikeresem a söfőr nevét és hívom. - Yamagi? Kérem jöjjön a raktárépülethez. - egy kérdés hallatszódik a másik oldalról. - Igen 12es. - azzal le is teszem. - 10 perc.
- Rendben. - s azzal csönt telepedik a raktárra. Egy ideig ne szólunk egymáshoz, aztán Joe csak kédez valamit.
- Azért jöttél, hogy megöld a srácot?
- Azt mondta a megbízóm,hogy ki kéne iktatni. Hogy segítsek azzal neki, hogy megölöm. - mondom az igazat.
- Kemény. És akkor még tegnap titkoltad, hogy bérgyilkos vagy...
- Igen titkoltam. Most mért? Álljak oda eléd és mondjam, hogy bérgyilkos vagyok? Hülye lettem volna.
- Akkor én hülye vagyok?
- Hááát. Szerintem nem bölcs dolog csak úgy kifecsegni, hogy mi is vagy.
- Nekem mindegy. Sok bajom nem lehet belőle, maximum meghalok.
- Hmmm. Ez aztán az életszemlélet.
- Ez van. - mosolyg. - Én így állok hozzá.
- Nem egyformák az emberek!
- Így van. - helyesel.
Meghallom a kocsi fékcsikorgásaiz, mire elindulok az ajtó felé. Mindektten betelepszünk a hátsóülésre és húzunk is haza felé.
Már hajnalodik mikor a házhoz rünk. Senki sincs még fenn, így én khasználom a lehetőséget.
- Én megyek előbb zuhanyizni! - jelntem ki belépve az előszobába.
-Tőlem. Addig csináljak nekedis tükörtojást?
- Aha! - ejtek egy fáradt mosolyt. A szobában eltettem a szekrény legfelső polcára a fegyveremet, majd véres ruháimat bedobva a szennyesbe beálltam a langyos víz alá.
A zuhanzással végezve egy fekete rövidnadrágot és egy bő, szürke pólót vettem fel, majd kimentem vizes hajjal a konyhába, ahol már Joe a kajámmal fogad.
- Köszi! - kezdek neki az evésnek. - Te nem fürdesz?
- Majd kaja után, szerintem. Nem szeretném, hogy kihűljön.
- Jaaa! Értehtő. - lapátolom tovább a tojást a számba, míg el nem fogy. Miután Joe is megesz a kajáját és elmegy letusolni és bágyadtan vetem le a kanapára fáradt testemet, ahol végül elnyom az álom.

-Joe! Állj le! – kiált rám Yuki, de nem igazán foglalkozva vele, továbbra is próbálom kiszabadítani magam a szorításából.
-Nyugodjá’ már le, Joe! – üvölt velem a lány, majd még szorosabban magához ölel. Teljesen elvesztem a fejem, őrjöngök, minden bajom van, legszívesebben Yukit is kinyírnám, de nem tehetem. Ahogy továbbra is úgy viselkedem, mint egy megvadult, esetleg betöretlen ló, Yuki fogja magát, beletérdel a hajlatomba, majd satuba fog… Teljesen elcsendesedem, de továbbra is szétvet az ideg… Közben Matsuiro elkezdi a hülyeségeit nyomatni nekem.
-Ebbe a világba csak a kiválasztottak jöhetnek, Ti elbasztátok ezt a lehetőséget! Ebben a világban nincs helye a beképzelt embereknek, az emócióknak semmi esélyük, én vagyok az Isten! – ettől még idegesebb leszek és elkezdem Matsuirot támadni. Esélye sincs. Ész nélkül dobálom a késeket irányába, mikor hirtelen Yuki bök meg hátulról.
-Mi van? – kérdezem kicsit ingerülten
-Tévedtem, Joe! – kulcsolja össze hátul a kezeit.
-Mi?
- Tombolj csak nyugodtan! Az lesz a legjobb!
- Hát, ha neked ez jön be... - mondom meglepetten. Aztán eldobálok néhány kést megint Matsuiro felé.
- Figyelj Joe!
- Na.
- Ilyen egy dühös ember? Ennél tudsz Te jobban is örjöngeni!
- Bocs, de nem vagyok valami haragtartó.
- Anyádat már! Az előbb alig tudtalak lefogni, most meg nyeszlett kisfiúként, visszafogottan dobálózol a késeiddel. Ne röhögtess már! -
- Ó, hogy rohadnál meg! Most kell neked az, hogy felidegesíts?! Lezúzom ezt a srácot, utána te jösz! – kis genyóláda, tuti kinyírom, amint vége lesz ennek…
- Gondolod? Nem hinném. Ilyen erővel még Őt se tudodnád legyőzni, nem, hogy még engem.
- Baszódj meg! – Támadok Yukira.
- Gondolj bele Joe! Nem csak Matsuironál lehetnek drogok. Lehet, hogy ez az egész hely teli van ilyen cuccal.
- És? Leszerom!
- Igen? Ahhoz képest, hogy az előbb hogy felhúzted magad egyetlen kis zacskó miatt. – Ez a kis… Fuuu. Nagyon felidegesít… De… Igaza van… Ne… Miért? MIÉRT?!!! - Teljesen elborul az agyam, majd az összes létező késemet eldobom mindegyik irányba, mint valami sündisznó, ami kilövi a tüskéit, miközben ordítok egy hatalmasat.
-Ennyi tellett, Joe? Engem még mindig nem találtál el.
- Ó, hogy a faszom beléd! – Keresgélek a zsebemben, vagy akárhol, csak még egy kést találjak… Megvan, ezaz! Feltöltöm töménytelen mennyiségű lánggal a késem, majd elhajítom Yuki felé. De neki nem kell nagy erőfeszítés, hogy kikerülje, majd felugrik és valami zöld izé és elkezd repülni a késem mellett, egyenesen egy kép felé. Erre a kép előtt egy védőburok szerű lila fény világlik
fel, ami próbálja kivédeni a támadásunkat. De hiába, mert az, együttes erővel áttör rajta és telibe talál. A keret darabokban hullik le a földre, a kép pedig gyűrötten esik le a fa maradványok mellé. Ennyi volt.
- Ez mi volt?
- Elintéztük az illúziót.
- MI? Illúzió? Te?! – Lendítek felé a boxerrel, teljes erőmből, majd mikor meglátom, azt az aranyos arcát, ráadásul nem is védekezik, megállítom a kezem. Nem vagyok képes megütni… - Izé. Bocsi. Egy nőt nem illik megütni.
– Igen? - boxol bele kicsit erősen a karomba. - És mi van, ha egy nő az ellenséged?
- Ja, hogy az ellenségemnek tekinted magad?
- Hmmm. Most nem! De talán egyszer megesik, hogy egymás ellen kell harcolnunk.
- Talán, megesik.
- Mit csináljunk Matsuiro-val? –
- Amit akarsz. Szerintem, öld meg.
- Vagy csak simán adjuk oda a yakuzáknak?
- Csinálj, amit akarsz.
- Van még késed, Joe?
- Hát, valahol a földön biztos. – nevetek.
Sóhajt egyet, majd összekapirgál valahonnan egy kést.
- Nem tudom, hogy mennyire fog ez használni. - fogja a kést és megvágja a csuklóját.
- Ennek most mi értelme?
- A drog a vérbe keveredik. Így megtisztíthatjuk a kábítószertől. Mennyire vérzik még a vállad? - néz rám.
- Nem tudom, honnan szedted ezt a módszert... Európában így nyomjátok? – nevetek megint. - Már nem vérzik...
- Nem. Még sose csináltam ilyet. Csak egy ötlet volt. Gyorsan tekerd le a gézt és dobd ide. - sürgetem.
- A vállamról?
- Nem, a töködről. Szerinted hol kötöztelek be. De siess, mert mindjárt elvérzik.
-Ó, hogy rohadj meg! Elhiteted velem, hogy milyen kedves vagy, hogy bekötözöl, egy pillanatra még meg is tetszettél, erre egy ilyen kis szarházira pazarlod a kötszert… Ráadásul megint bunkó vagy… - motyogok magamban.
- Kösz! – Erre betekeri a srácot, és felveszi a hátára.
- Most mit csinálsz? Nem gondolod komolyan, hogy magunkkal visszük?
- Nem tudom. - néz rám tanácstalanul.
- Dobd le, aztán itt marad. Nem majd mi fogunk rá vigyázni, mi? Na persze... – majd hirtelen ledobja a földre, és a fejére céloz a pisztolyával.
- Ennyi? Nem viheted magaddal, inkább megölöd? Furcsa felfogás...
- Nem azért! Ez a feladatom! – majd lelövi. Ezért levetetni velem a kötszert, micsoda pazarlás…
- Ez a feladatod? Az kemény... Na, indulhatunk? - Teszünk pár lépést, mire egy levél hullik le a földre, valahonnan a tetőről.

"Nemsokára Téged is a porba taszítalak, mint Markot, és megszerezzük egész Olaszországot." – majd felnézek, és egy árnyat látok elsuhanni. Mindegy, le van szarva, majd ha akar valamit, megtalál.

- Mi az, Joe? -
- Semmiség. – majd odalép mellém és kiveszi a kezemből a cetlit, majd zsebre rakja. Úgy sem érti…
- Indulhatunk!
- Hívod a sofőrödet? - nevetek fel.
- Hát ha nem akarsz gyalogolni, akkor hívom!- Akkor hívd! – vágom rá.
- Oké! - kikeresi a söfőr nevét és hív…. - Yamagi? Kérem jöjjön a raktárépülethez. - egy kérdés hallatszódik a másik oldalról. - Igen 12es. – leteszi - 10 perc.
- Rendben. - s azzal csönt telepedik a raktárra. Egy ideig ne szólunk egymáshoz, aztán …
- Azért jöttél, hogy megöld a srácot?
- Azt mondta a megbízóm,hogy ki kéne iktatni. Hogy segítsek azzal neki, hogy megölöm.
- Kemény. És akkor még tegnap titkoltad, hogy bérgyilkos vagy...
- Igen titkoltam. Most mért? Álljak oda eléd és mondjam, hogy bérgyilkos vagyok? Hülye lettem volna.
- Akkor én hülye vagyok?
- Hááát. Szerintem nem bölcs dolog csak úgy kifecsegni, hogy mi is vagy.
- Nekem mindegy. Sok bajom nem lehet belőle, maximum meghalok.
- Hmmm. Ez aztán az életszemlélet.
- Ez van. - mosolygok. - Én így állok hozzá.
- Nem egyformák az emberek!
- Így van.
Majd feltűnik a kocsi, mindketten beszállunk és élvezzük a hazafelé vezető utat.
Már hajnalodik, mikor a házhoz érünk. Senki sincs még fenn.
- Én megyek előbb zuhanyizni!
-Tőlem. Addig csináljak nekedis tükörtojást?
- Aha! – majd elmegy zuhanyozni. Mire kijön, már a vacsorával várom őt.
- Köszi! - kezd neki az evésnek. - Te nem fürdesz?
- Majd kaja után, szerintem. Nem szeretném, hogy kihűljön.
- Jaaa! Érthető. – majd csendben elfogyasztjuk a vacsorát. Miután megeszem, elszaladok én is tusolni, majd nem tudom, pontosan hol, de valamelyik fotelban ragad magával az álom…

Gyönyörű álmomban szendergek éppen, ami egy kisfiúról szól, ahogy beteljesíti az álmát, hogy világhírű NBA sztár legyen. Egészen kis pöcsös korától kezdve figyelhettem a srácot, ahogy fejlődik, már majdnem ott tartottam, hogy a srác beviszi a csapatát a rájátszásba, amikor…
-Kyáááááá! – sikít fel valaki, mire muszáj kinyitnom a szemem…
-Mi a ….. – kelek fel nagyon kómásan. Egy idegen palit veszek észre először, vele szemben pedig Yukit, aki olyan rémült arcot vág, hogy én is majdnem szívrohamot kapok. – Ki ez a pasas?
-Kyara drágáááám! Gratulálok a sikeres küldetésedhez! – borul rá a fickó Yukira.
-Kyara? Yuki, mi ez az egész?
-De, hát én még nem is értesítettem, hogy végeztem volna a célszeméllyel. – hebegi Yuki. Mivan? Nem értek semmit. Remélem valaki majd ezt elmagyarázza nekem…
-Neked is gratulálok, fiatalember! – lép oda hozzám a pali, majd megrázza a kezem.
-Üdv, Papa! Ha nem veszi tolakodásnak… Ki a tököm maga? – nézek rá teljesen hülyén, miközben folyamatosan rázza a kezem.
- Oh igen, igen. A sofőr tájékoztatott a dologról. Gondolom ti nagyon fáradtak voltatok, így nem kaptam semmilyen üzenetet. Megértem. - rázza tovább a kezem. Hát nem hiszem el, csak én nem értem ezt az egészet? De, ahogy ránézek a pasasra, úgy tűnik sikerült felfognia a kérdésem., mire elengedi végre a kezem.
- Elnézést. - lép hátra - A nevem Yama-jii. Kyara drágám nagymamájának régen sokat udvaroltam... – kezd bele a meséjébe az öreg.
-Jah. valamikor az őskorban! – súgja a fülembe Yuki, mire egy kicsit felnevetek. Az öreg meg csak meséli a hülye sztoriját.
-…Én vagyok, vagyis már csak voltam, a munkaadótok és mit ne mondjak, nagyon meg vagyok elégedve veletek. – Aha. Biztos. Főleg, hogy engem a nagyi kért meg, hogy segítsek. Majd belenyúl a kabátja zsebébe és előhúz egy borítékot.
- Kicsit megemeltem a végén a jutalmat, annyira elégedett vagyok. Nagyon köszönöm a segítségeteket. A helyi yakuzával megint jó a kapcsolatunk. - vigyorog.
-Tőlem. Ha tudnám is, hogy miről van szó. – Teljesen hülyének érzem magam. Miféle jutalom? Hogy jön ide megint a helyi yakuza? De a fő kérdés, hogy ez a tróger, hogy kerül ide? Nem értem… Ahogy gondolkozom, enyhe bökést érzek az oldalamban, Yuki kicsit megbökött, csak nem értem miért. Én őszinte voltam csak és megfogalmaztam a véleményemet az egészről.
-Nagyon köszönjük Yama-jii, igazán nem kellett volna. – persze. Vele ilyen kedves, engem meg szarrá oltott az elmúlt napok folyamán. Biztos nagy jutalom lehet, ha ennyire nyalizik neki…
- Dehogy nem! - sipít fel, ellentmondást nem tűrően. - Nagyszerűen végeztétek a munkátokat. Ennyi jár a kemény munkáért. – Biztos, ha ő mondja…
-Izé… köszi.
- Akkor én távoznék. Minden jót Kyara drágám. És önnek is, Joe. - hajol meg és kimegy a házból.
-Viszlát! – köszönök el tőle. Ideje volt, hogy elhúzza a belét a forma. Nem szeretem, ha egy szál alsógatyában rám törnek. Főleg ilyen perverz vén trógerek. Amint eltűnik a fickó, Yuki kicsit feljebb ül a kanapén, majd kinyitja a borítékot és el kezd számolni. Kis idő múlva közli velem az összeget: - Kilencvenezer Yen. – Majd ismét számolni kezd.
-Amúgy… Mit csinálsz?
-Elosztom a pénzt! – számol tovább, majd hirtelen átnyújtja az egyik markából a pénzt. – Tessék, negyvenötezer!
-Köszi. Akkor most, ha megkérhetlek, és nem teher számodra, elmagyaráznád, hogy mi is volt ez az egész? - nézek rá hülyén.
-Mit mondjak? – rázza a borítékot, mert abban van még valami, majd kivesz valami papírt - Az volt, aminek láttad. – Biztos. Én annyit láttam, hogy egy öreg adott nekünk pénzt egy megbízatásért, amit ő vállalt el. De nem panaszkodom, mert legalább kaptam zsét.
-Értem. Vagyis, nem értem, de mindegy. Nem akarok kérdezősködni, mert megint beoltasz. Egyébként, az miaz? – mutatok a papírra a kezében.
- Mi, mi?
-A kezedben.
-Jah, hogy ez? –lobogtatja meg. - Repülőjegy Olaszországba. Ma délutánra szól, szóval...még ma haza megyek.
-Ja, értem... - mondom lehangoltan. Kár, pedig már kezdtem jól érezni magam vele.
-Kérsz reggelit?
-Hát, ha van gabonapelyhed, akkor betúrhatok egy tányérral.
- Megnézem! – megy ki a konyhába, majd kis idő múlva kikiált. - Vájúhoz, Joe!- Az szép. Megint paraszt.
-Köszi. - majd helyet foglalok a konyhában. Elkezdem túrni a gabonapelyhet, mint valami ötéves, fröcsög mindenhova. Majd csámcsogva megkérdezem: - Szóval, akkor ma elmész?
-Aha! Ha már megkaptam a jegyet. Legalább arra már nem kell költenem.
-Izé... - hagyom abba egy pillanatra a kajálást - Ha gondolod... Kikísérhetlek a reptérre.
- Hm? – nyel egyet. - Oké!
-Sok holmid van?
- Nem túl sok. Egy kisebb bőrönd és kész.
Folytatjuk a reggelit, de már nem szólunk egymáshoz. Miután elfogyasztom a reggelit, elmegyek felöltözni. Öltözés közben hallom, hogy Yuki beszélget a nagyival, de nem hallom, pontosan, hogy miről. Miután felöltözök, látom, hogy a gyerekek végeztek a reggelivel, így elmosom a tányérokat. A nap további részében pakolok, meg tévézek. Majd lassan elérkezik az idő, hogy elinduljunk a reptérre. Yuki kezdi meg a búcsúzkodást.
- Nana nagyi!
- Igen kedveském?
- Itt maradhatnak. Beszéltem a tulajjal és beleegyezett a dologba. Persze mint albérletként, de elég jutányos áron.
- Hogy?
- Itt a számla címe,ahova minden hónappan ennyi összeget kell utalni. -
- Nem is tudom, hogy köszönhetném meg. - pityereg.
- Köszönje meg azzal, hogy ezentúl boldogan élnek távább. Akkor, Viszlát!
Ez szép Yukitól, hogy elintézte nekik. Én csak simán megölelem a srácoakt, na meg Nana nagyit, majd elköszönök. – Sziasztok! – Eztán elindulok Yuki után, majd beszállok én is a kocsiba. Némán ülünk egymás mellett a kocsiban, amíg megérkezünk a reptérre. Elkísérem Yukit, majd megvárom vele a repülőt is. Hirtelen felém fordul.
- Figyelj, Joe!
-Mondjad.
- Emlékszel még az első napra,mikor a konyhában kérdezősködtél és én ezen felhúztam magam? – Mit akarhat ezzel? Remélem nem akar úgy elmenni, hogy még szénné olt előtte.
-Persze, hogy emlékszem. Ugye nem bántottalak meg vele?
-Nem, csak....vannak fájó pontok az életemben,szóval....bocsi az akkori kirohanásomért. – Szerencsém van.
-Nincs probléma.
- És amúgy....nem is árultam el mindent,úgy hogy.....- vesz egy mély lélegzetet. - a nevem Kyara Yuki Rossi. Félvér vagyok, ezért is a japán név. Azt jelenti hó. Anya adta nekem ezt a nevet, mert akkor születtem, amikor leesett az első hó. – gondoltam, hogy nem mond igazat. De ez a sztori odavág.
-Őhm...Értem. Akkor ezért hívott Kyaranak az a papper a házban. Én Joe Smith vagyok, amerikai, szüleim nincsenek, Detroitban nevelkedtem, egy gettóban. – Ezt nem tudom miért osztom meg vele. A felét már tudja úgyis.
- Akkor félig meddig egy csónakban evezünk.
-Lehet. Én sosem ismertem őket.
-Én 13 éves voltam, mikor elvesztettem a szüleimet. Legyilkolták az egész Rossi családot.
-Sajnálom. – majd megölelem. Nem is tudom, miért teszem, de valahogy úgy érzem, meg kell tennem.
- Kösz Joe! De inkább a szülem miatt vagyok szomorú, mintsem az egész családért.- ez egyértelmű.
-Elhiszem. Nekem sosem voltak szüleim, ezért nem tudom átérezni a fájdalmad. Na, de elég a szomorkodásból, még a végén mély depresszióba esek. Jó utat, és sok sikert a további életed folyamán! Remélem találkozunk még! – engedem el karjaim szorításából.
- Jah! - mosolyodik el. - És ha Olaszországban járt akkor hívj fel és majd találkozunk. - vesz elő egy papírkát és ráfirkantja a számát. - Tess.
-Köszi. Ha arra járok, mindenképp felhívlak. - mosolygok.
- Hm! - boxol bele búcsúként a vállamba. - Szavadat ne feledd! - ekkor bemondják Yuki gépének indulását.. - Akkor én mentem. -indul el. - Ciao. - integet vissza a távolból..
-Szia! – integetek utána. Ennyi. Elment. Remélem, tényleg találkozunk még. Nagyon kedves lány, így kiderült a végére. És tényleg csinos is. Remélem a sofőr nem hagyott itt, és elvisz haza…

Mint egy bevált, romantikus film effekt, madárcsicsergés ébreszt fel álmomból. De ha még a fülsértő csivitelés nem lett volna elég, akkor a reggeli napfény még "segített" a kikómázásban.
- Oh, hogy az a..... - morranok fel egyet, kimutatva nem tetszésemet a Nap felé.
Látószervem majd kisül, így csak résnyire nyitom ki a szemeimet, mikor nagy nehezen feltápászkodok a kanapén. Nagyot nyújtózkodók, szinte akkorát ásítok közben, mint egy oroszlán, majd laposakat pislogva meredek előre, egy csöpp öregemberre. ~ Haaa???~ bambulok, de még mindig nem igazán tudom kivenni, hogy ki les rám. Valami aztán belém nyilall és egy nagyot sikítok, amivel szinte biztos, hogy az egész házat felköltöttem. ~ Szellem!?~ Az ijedségtől végleg felpattannak szemhéjaim és csak ekkor tudatosul bennem, hogy ki is áll előttem.
- Ki ez a pasas? - hallom meg Joe álmos hangját a fotelból. DE nem válaszolok kérdésére semmit. Csak nagyokat pislogok az öregre, aki vidáman vigyorog rám.
- Kyara drágááám! Gratulálok a sikeres küldetésedhez! - ölel meg a karfán áthajolva. A ettől persze a derekam majd széttörik, a hülye póz miatt.
- Ya- Yama-jii?! - fuldoklom az ölelésében.
- Kyara? Yuki miről beszél ez a forma? - a jelen körülmények között nem tudok válaszolni Joe-nak. Fontosabb ennél, hogy levegőt az ölelő karok között. Aztán az öreg végre elenged.
- Neked is gratulálok fiatal ember, nagy segítség voltál. - lép Joe elé, megfogja a kezét és hevesen rázni kezdi.
- De-de hát...én nem is értesítettem még, hogy a célszeméllyel végeztem. - hebegem.
- Üdv papa! Ha nem veszi tolakodásnak... Ki a tököm maga?
- Oh igen, igen. A sofőr tájékoztatott a dologról. Gondolom ti nagyon fáradtak voltatok, így nem kaptam semmilyen üzenetet. Megértem. - mondja nekem, nem törődve Joe faggatózó kérdésével, s közben rázza tovább a fiú kezeit. Csak akkor engedi el, mikor eljut az agyáig a kérdése.
- Elnézést. - lép hátra - A nevem Yama-jii. Kyara drágám nagymamájának régen sokat udvaroltam... – kezd bele a meséjébe az öreg. Én itt Joe füléhez hajoltam - mialatt Yama-jii tovább beszélt - és csendben belesúgtam:
- Jah. valamikor az őskorban!
- Én vagyok, vagyis már csak voltam, a munkaadótok és mit ne mondjak, nagyon meg vagyok elégedve veletek. - lelkendezik a történet végén, s azzal előhúz egy tömött borítékot.
- Kicsit megemeltem a végén a jutalmat, annyira elégedett vagyok. Nagyon köszönöm a segítségeteket. A hely yakuzával megint jó a kapcsolatunk. - vigyorog.
- Tőlem. Ha tudnám is, hogy miről van szó. - Erre oldalba böktem a fiút, nehogy Yama-jii még megsértődjön, és visszavonja az emelést.
- Nagyon köszönjük Yama-jii, igazán nem kellett volna.
- Dehogy nem! - sipít fel, ellentmondást nem tűrően, szigorú tekintettel. - Nagyszerűen végeztétek a munkátokat. Ennyi jár a kemény munkáért.
- Izé... Köszi...
Az öreg vág megint egy vigyort.
- Akkor én távoznék. Minden jót Kyara drágám. És önnek is Joe. - hajol meg és kimegy a hátból. Én rögtön felülök rendesen a kanapén, kibontom a borítékot, amiben rengeteg ropogós bankjegy lapul meg. El kezdem számolni. - 90.000 Yen. - mondom, mikor a végére érek, majd újra el kezdek számolni. Fel se nézek közben.
- Amúgy... Mit csinálsz?
- Elosztom a pénzt! - bal kezembe számolom az utolsó bankót is, amit átnyújtok Joe-nak. - Tessék! 45.000.
- Köszi. Akkor most, ha megkérhetlek, és nem teher számodra, elmagyaráznád, hogy mi is volt ez az egész? - néz rám. Én csak újra kezembe veszem a papírost, mert még volt benne valami. - Az volt, aminek láttad. - felelek kicsit később.
- Értem. Vagyis, nem értem, de mindegy. Nem akarok kérdezősködni, mert megint beoltasz. Egyébként, az mi az?
- Mi, mi?
- A kezedben. - bök a markomban lévő papírkára.
- Jah, hogy ez? - lobogtatom meg. - Repülőjegy Olaszországba. Ma délutánra szól, szóval.....még ma haza megyek. - nézek a repjegyre.
- Ja, értem...
Halványan elmosolyodok, majd felállok. - Kérsz reggelit?
- Hát, ha van gobanyapelyhed, akkor betúrhatok egy tányérral.
- Megnézem! - kolbászolok ki a konyhába és el kezdem nyitogatni a szekrényeket. Persze szerencsémre az utolsóban találom meg. - Vájúhoz, Joe!- kiáltok ki viccelődőn és közben megrázom a dobozt, - Hm - rágom a kaját, majd lenyelem, amiben a kis gabonapelyhes golyócskák zizegni kezdenek. Nevetek magamban a dolgon kicsit, aztán leteszem az asztalra a dobozt, majd mellé a tejet, 2 tányért és a 2 kanalat.
- Köszi. - ül le az egyik székre, Én pedig vele szembe és enni kezdünk. Csak a rágás hangja hallatszik, de végül Joe ezt megtöri.
- Szóval, akkor ma elmész?
- Aha! Ha már megkaptam a jegyet. Legalább arra már kell költenem. - veszek be a számba még egy falatot.
- Izé... Ha gondolod... Kikísérhetlek a reptérre. - A hangját kicsit félszegnek hallom, ami meg kell, hogy mondjam. Megmosolyogtat.
- Hm. - rágom a kaját, gondolkodást színlelve közben, majd lenyelem. - Oké! - húzódik szélesre a szám.
- Sok holmid van?
- Nem túl sok. Egy kisebb bőrönd és kész. - s ezzel be is fejeztük a témát. Ettünk tovább és amikor végeztünk Joe elment valamit csinálni. Én átöltöztem. Egy farmer rövid gatyót és hátul kivágott, elől egy fekete sárkány mintás pólót kaptam fel. Eltettem a pénzt, a repülőjegyet, összecuccoltam és utána kimentem elmosogatni. Ekkor jött elő a nagyi, a két unokájával.
- Most már előjöhetünk?
- Persze. Mért ne jöhetnének? - értetlenkedek.
- Hát mert....egy idegen volt itt, akivel beszélgettek és nem akartuk ezt megzavarni.
- Nyugodtan kijöhettek volna.
A két kisgyerek reggeliért kezdett nyávogni, így odaadtam nekik a pelyhet és megmondtam hol találhatnak tányért és evőeszközt. A tej helyét már kitalálták maguktól.
- És ha megkérdezhetem....mi lett Matsuiroval? - aggódó tekintetét rám emeli, mire én megnyugtatóan pillantok vissza rá.
- Nincs már mitől félnie.
- Köszönöm! - Látszik Nana nagyin, hogy igazán hálás.
Mikor végzek a mosogatással, leülök a TV elé és nézem a reggeli mesét. Beszélő kutyusokról szól, akik egymás közt rendesen kommunikálnak, de a gazdáik ezt nem értik. Így rendszerint kibeszélik őket. Csak mosolygok a bugyuta történeten. Régen nem néztem már mesét, így lekötött a műsor.
Hamar eljött az idő, mikor is a gépemhez kellett sietni. Elköszönök a gyerekektől, aztán Nana nagyi ölelget meg és ad egy jó nagy nagymamis puszit az arcomra. Aranyos néni, meg kell hagyni.
- Nana nagyi! - szólítom meg a búcsúzás közepette.
- Igen kedveském?
- Itt maradhatnak. Beszéltem a tulajjal és beleegyezett a dologba. Persze mint albérletként, de elég jutányos áron.
- Hogy? - néz rám meglepetten.
- Itt a számla címe, ahova minden hónapban ennyi összeget kell utalni. - adok oda egy papírt, amin a bérleti díj összege van ráírva.
- Nem is tudom, hogy köszönhetném meg. - sírja el magát.
- Köszönje meg azzal, hogy ezentúl boldogan élnek tovább. Akkor, Viszlát! - széles vigyorral köszönök még egyszer, utoljára és kilépek az ajtón. Még Joe is búcsúzkodik, aztán együtt beszállunk a megszokott járgányba. A repülőtér felé meg se szólalunk. Csak ott kezdünk el beszélgetni a várakozás alatt.
- Figyelj, Joe! - fordulok felé.
- Mondjad.
- Emlékszel még az első napra, mikor a konyhában kérdezősködtél és én ezen felhúztam magam?
- Persze, hogy emlékszem. Ugye nem bántottalak meg vele?
- Nem, csak....vannak fájó pontok az életemben, szóval....bocsi az akkori kirohanásomért. – sütöm le a szememet megbánóan.
- Nincs probléma.
~ Akkor jó.~
- És amúgy....nem is árultam el mindent, úgy hogy.....- veszek egy mély lélegzetet. - A nevem Kyara Yuki Rossi. Félvér vagyok, ezért is a japán név. Azt jelenti hó. Anya adta nekem ezt a nevet, mert akkor születtem, amikor leesett az első hó. – dőltek ki belőlem a szavak.
- Őhm...Értem. Akkor ezért hívott Kyaranak az a papper a házban. Én Joe Smith vagyok, amerikai, szüleim nincsenek, Detroitban nevelkedtem, egy gettóban.
- Akkor félig meddig egy csónakban evezünk. - mosolyodok el.
- Lehet. Én sosem ismertem őket.
- Én 13 éves voltam, mikor elvesztettem a szüleimet. Legyilkolták az egész Rossi családot. - szomorodok el, ámbár nem a család miatt. Inkább csak a drága szüleim miatt.
- Sajnálom. – ölel meg hirtelen. Kicsit meglepődök, de jól eső érzéssel tölt el, így Én is megölelem Joe-t.
- Köszi Joe! De inkább a szüleim miatt vagyok szomorú, mintsem az egész családért. - szipogok.
- Elhiszem. Nekem sosem voltak szüleim, ezért nem tudom átérezni a fájdalmad. Na, de elég a szomorkodásból, még a végén mély depresszióba esek. Jó utat, és sok sikert a további életed folyamán! Remélem találkozunk még! – engedjük el egymást.
- Jah! - mosolyodok el ismét. Újra jókedvű vagyok. - És ha Olaszországban jársz, akkor hívj fel és majd találkozunk. - veszek elő egy papírkát és ráfirkantom a számomat. - Tess! - nyújtom ida neki.
- Köszi. Ha arra járok, mindenképp felhívlak. - mosolyog.
- Hm! - boxolok bele búcsúként a vállába. - Szavadat ne feledd! - ekkor bemondják gépemnek az indulását.. - Akkor én mentem. - indulok el az ellenőrző felé.. - Ciao! - integet vissza a távolból.
- Szia! – integet Ő is. Aztán mellém lép egy rendőrruhás férfi, aki megmutatja kabátja belső részében a Millefiore címerét. Egy, a reptéren dolgozó, társunk. Így könnyebb fegyverekkel felszállni a gépre, ami nekünk szükséges. Vele megyek át az ellenőrzőn, becsekkolok és felszállok a repülőre. ~ Jó kis küldetés volt és..... ~ mosoly kerül az arcomra. ~ ...azt hiszem szereztem egy remek barátot. Talán még a család tagja is lehetne. Majd beszámolok a dologról a főnöknek.