Chiara Yuki Rossi

Név: Chiara Yuki Rossi /A japánok a Chiarat-t, Kyaranak ejtik/
Nem: lány
Életkor: 17
Láng: villám
Fegyver: Egy iker ezüst, hosszú csövű pisztoly, aminek a tetejére egy-egy ezüst 40cm-s kardpenge van erősítve. A két-látszólag külön álló fegyvert-egy szegecses 1m-es lánc köti össze. Kölünböző, saját maga fejlesztett lövedékek.
/És szeretném, hogy az ikerpisztoly „Egyedi fegyver” legyen/
Család: Millefiore
Jellem: Mogorva, magának való teremtés, s szarkazmusa csak a pont az I-n. Elég kritikus és nem csak másokkal szemben, de magával is. Sokszor önmarcangoló. Higgadt személyiség, nehezen lehet felhúzni, de ha valakinek sikerül, annak szó szerint nekiesik. Mondjuk úgy, hogy kissé dührohamot kap. Nem riad vissza a kihívásoktól, céltudatos, amit egyszer elkezd, azt be is fejezi, sose adja fel. Addig küzd, még Ő nem nyer. Nagyon gyors, egy szempillantás alatt bárkit kicselez. Kiválóak a reflexei, megérzései. Vág az esze, mint a borotva, előbb gondolkozik, mint cselekszik. Remekül ért az elektronikus kütyükhöz, szeret barkácsolgatni, új dolgokat kitalálni. Gyakran megtalálni a Család fejlesztési részlegén, ahogy épp ügyköd valami. Ezért általában van egy heggesztő szemüveg a fején. Mondhatni különleges képessége az, hogy amit hall vagy lát- még ha egyszer is- azt rögtön megjegyzi. Olyan így, mint egy két lábon járó könyvtár. De ezek ellenére, mélyen belül egy nagyon segítőkész, vidám, kalandvágyó energiabomba, aki imád nevetni (mégha másokon is), de az Őt ért tragédia miatt, elnyomja mind ezt.
Kinézet: Egzotikus szépségnek lehet mondani kevert vére miatt. Félhosszú (lapockáig érő), sötétbarna - már-már fekete - hullámos haja van. Sötét hajszíne tökéletesen kiemeli világoskék, mandulavágású szemeit, amik ettől fagyosnak hatnak. Ha civilben van, akkor amolyan gothos-punkos ruhákat hord, de azért mégsem lehet ebbe a stílusirányzatba sorolni. Mivel a Fehér Bűbáj tagja, így annak egyenruháját hordja a rejtekhelyen belül. Rövid fehér nadrág, így látszanak hosszú formás lábai, amik magassá teszik ők, de még így se mondhatja azt, hogy egy felhőkarcoló. Talán csak pár centivel nőtte túl az átlag tizenhét éveseket. Felülre egy fekete ujjatlant vesz és arra rá az egyen kabátot. Lábán egy fehér, magasított talpú (kb.4centis) cipő és arra egy fekete lábszárvédő. Vékony lány, nem eszik nagyon sokat, de nem egy csontkollekció.
Felszerelés: fegyvere; medálja, amiben egy családi kép van; egy alap villám Millefiore gyűrű (de szeretné megkaparintani a Mare gyűrűt), néhány tőr, töltények

Előtörténet: Manapság ha megemlítik a Rossi családot, már nem sokan tudják, hogy milyen is volt egykor. Pedig mikor még állt, a legnagyobbak közé lehetett sorolni. Én ebbe a maffia családba születtem. Még anno a nagyapám alapította és a kezdeti kis létszámú bűnbanda, rövid idő alatt hatalmassá nőtte ki magát. Köszönhette ezt a legújabb fegyvereknek, amiket Ők maguk fejlesztettek ki. Igen… ez volt a mi profilunk: túlfejlesztett, extravagáns eszközök, amik sehol máshol nem voltak kaphatóak, csak nálunk. Talán ezért is tartottak annyira tőlünk. Mert olyan cuccokat vethettünk be a harcok során, amit nem ismert az ellenfél. Nagyapám gondosan kezelte a maffiát és arra törekedett, hogy csakis a legjobbak lehetnek családunk tagjai. S egyik legfőbb elve az volt, hogy „Nő nem való harcmezőre, sem a maffiába. Csak teher az emberre. Ha egy nő bekerül közénk, akkor is csak legfeljebb takaríthat vagy mosogathat.”Azt hiszem ezért néztek születésemtől fogva úgy rám, mintha egy gyom lennék.
Akárki volt a közelemben, csak a fintort kaptam tőle. Emlékszem egy nap, miattam sírta el magát anyu.
- Anyu! Miért néznek rám úgy a többiek, mintha majd megölnének a szemükkel? Pedig azt csinálom, amit te és Apu szoktatok mondani. Kedves vagyok hozzájuk és mosolygok. - ekkor Anya könnyei eleredtek és úgy szorított magához, hogy a testemen éreztem szívének minden egyes dobbanását. –Anyu… miért sírsz?- Anya elengedett és rám mosolygott.
- Nem sírok Kincsem! Csak Anyunak belement valami a szemébe.Akkor még nem tudtam, de Anyu is ugyan olyan helyzetben volt, mint én. Talán rosszabban is, hisz japán mivolta miatt, csak még jobban lenézték. Kettőnk mellett tényleg csak Apu állt ki. És annak ellenére, hogy tagja volt a maffiának, olyan volt, mint egy igazi apa. Mikor egy perc szabad ideje is volt, azt velünk töltötte el és naphosszat áradozott tetteiről.
- Chiara!- kapott az ölébe. –Tudod mi Apu beceneve a családban? - mindig érdeklődve és hatalmas vigyorral hallgattam történeteit. Olyan izgalmasak voltak, amit én a Rossi főhadiszállásának falai közé bezárva sose élhettem át. Csak bele álmodhattam magam. - A te Apukád beceneve Tank. Vagy más néven a Maffia Tank. És tudod miért?
- Ne húzz már! Tudod, hogy kíváncsi vagyok, mond el!- boxoltam bele gyengén mellkasába. Apa felnevetett. - Hát, azért mert ha én előre török, nem állíthat meg senki. Teljes mértékben olyan vagyok, mint a tank. Ezért is neveztek így el a társaim. - látszott rajta, hogy büszke volt rá és annak ellenére, hogy Anya nem túlzottan rajongott a maffiáért, Ő is büszke volt. Bár most visszagondolva, szerintem Ő csak annak örült, hogy Apa örült.
Tíz éves voltam mikor Apa az aznapi bevetésének elmesélése után, azt mondta, hogy:
- Chiara! Egy nap olyan leszel, mint az apád. Te is a maffia tagja leszel, és ebben nem állíthat meg senki. Még a nagyapád sem. - láttam szemeiben az eltökéltséget. Aznap este először hallottam veszekedni a szüleimet.
- Nem teheted ezt Vincenzo! Te magad mondtad, hogy milyen is azoknak az élete, akik a maffia tagjai lesznek. Nem teheted ezt Yuki-val. Nem teheted ezt a lányunkkal.
- Hana! Fel fogtad, hogy milyen nézetek uralkodnak a Rossi családban? Örökre be lesz skatulyázva. Chiara sose szerezhet tiszteletet, barátokat, ha nem bizonyítja be, hogy mire is képes.
- És ugyan mire képes, Vin? Még alig tíz éves.
- Épp ezért. Most kell kiképezni. Most kéne elkezdeni. Beszélek apámmal és…
- És akkor mi lesz? Egy gyilkoló gép válik belőle, mint belőled is?- nem hittem a füleimnek. Ahogy Anya beszélt, ahogy veszekedtek….. Nem bírtam hallgatni. Bezárkóztam a szobámban lévő szekrényben és csak sírtam. Úgy átáztattam sós könnyeimmel a szemeimet, hogy már égtek és közben görcsösen szorongattam a medálomat, amiben egy családi fénykép volt: Apu, Anyu és én. És mindannyian mosolygunk. Nem tudom, hogy meddig gubbasztottam a ruhák között a sötétben. Apa kapart elő, s mosolyán-ami mindig ott ült az arcán, mikor velünk volt-látszott, hogy most nem az igazi. Inkább bágyadt volt, sajnálkozó és csak azért öltötte magára, hogy engem megnyugtasson. Amilyen erős volt, könnyedén emelt fel és ült le velem az ágyra. A nyakamban lévő szív alakú medált kinyitotta és hosszasan nézte. S bár nem voltam/ nem vagyok gondolatolvasó, de sejtettem, hogy Anya járhat a fejében, mert nem sokkal azután, feltett egy kérdést vele kapcsolatban.
- Meséltem már, hogy találkoztam Anyáddal?- könnyes szemeimet a képről rá emeltem és megráztam a fejem. Ő pedig megint elkezdett mesélni.
- Egy családi üggyel kapcsolatban utaztam Japánba. Tulajdonképpen fel kellett vennem a kapcsolatot a Vongola japán szekciójával. Mivel a főnökük akkor Japánban tartózkodott, gondoltam viszek neki egy virágcsokrot, amolyan gesztusként. Hana… vagyis Anyukád, abban az üzletben dolgozott, amelyikben a csokrot vettem. Szerelem volt első látásra. Tudod…- itt rám nézett- …. azt mondják, hogy a japánok mind egyformák. De édesanyád kitűnt szépségével a többi közül.- ekkor már szemei is mosolyogtak. Látszott bennük, hogy még mindig ugyan úgy érzett Anyu iránt, mint akkor, bár tíz éves fejjel ezt még nem igazán jutott el az agyamig, csak most. Aztán tovább mesélt. –Miután találkoztam vele, nem tudtam elfelejteni. A szépsége, a kedvessége belém ivódott. Utána meg már feszt a virágboltba járkáltam különböző ürügyek miatt. A végén már egy rakat olyan csokrom volt, amit már nem tudtam hova tenni. - elnevettem magam mikor ezt mondta. Elképzeltem, ahogy Apa egy virágokkal teli szobában ül, és azon gondolkozik, hogy vajon mihez kezdjen velük. - Nevetséges, mi?- kuncogott Ő is. – Ahogy mondják Chiara: A szerelem bolonddá tesz! De talán ennek köszönhetem, hogy végül közelebbről is megismertem és mikor megkértem, hogy jöjjön velem Olaszországba, rögtön igent mondott.
- Apu?- szólítottam meg félve.
- Hm?
- Anyu tudta akkor, hogy egy maffiózó vagy? – nem néztem Apámra. Azok a szavak miatt, amiket Anya a fejéhez vágott nem mertem. Kérdésem után egy rövid ideig csend ült a szobán, de végül válaszolt Apa.
- Tudott. És mégis velem jött. - arcán szomorúság ült, de ugyan akkor boldog is volt. Megöleltem Őt és Ő is karjaiba zárt. - Chiara. Legyél büszke arra, aki vagy. Azért is adtunk neked japán és olasz nevet is, hogy sose felejtsd el ki vagy.
- Nem fogom Apu! És hidd el, egy nap olyan leszek, mint te. - egy széles vigyor terült el az arcomon. Habár csak tíz éves voltam, de teljesen komolyan gondoltam. Erős akartam lenni, olyan, akit elismernek és tisztelnek.
Még akkor sem törtem meg, mikor először a nagyapám elé álltam. Apának valahogy sikerült meggyőznie, hogy leszek olyan jó, mint a legjobb férfi maffia tag. Sőt jobb is.
- Jól van! De ha végül kudarcot vall, le is út- fel is út. Még Olaszországból is elüldözöm és garantálom, soha nem térhet vissza.
Szavai gyökeret vertek belém és csak még jobban hajtottam magam az edzések alatt.
Apa volt a mesterem, de ennek ellenére nagyon kemény volt velem. Ha elrontottam valamit, rendesen összeszidott, sőt kiabált velem. Csak akkor bánt velem úgy, mint egy apa, mikor nem edzettünk. Addig nem is szólíthattam apának. Csupáncsak Mesternek. És nem is sírhattam, mert akkor ott hagyott, azzal, hogy „Egy bőgő masinával nem foglalkozom.” Már nem olyan volt, mikor azt játszottuk, hogy én megtámadom egy műanyag kardal vagy egy játék pisztollyal, és Ő nevetve elterül. Nem. És, hogy edzettebb legyek el kellet kezdtem sportolni is 11 évesen. Karatéztam, boxoltam, kendóztam, dzsúdóztam. Minden féle küzdő sportot kipróbáltam és amennyit csak tudtam, gyakoroltam. Hamar meg tanultam bánni a fegyverekkel is. A kardokkal, tőrökkel, lőfegyverekkel.
Apa tizenkét éves koromban csak még rövidebb gyeplőre fogott, s beíratott abba a suliba, ahol különböző maffia családok gyerekei tanultak. Itt se sikerült barátokat szereznem, a személyiségem miatt. Virgonc gyerek voltam és egyáltalán nem látták meg bennem a maffiát. De ezek ellenére nem törtem meg. Ugyan olyan maradtam, mint voltam. Energikus és mosolygós lány, Anya nagy örömére.
De annak ellenére, hogy amit tudtam megtanultam, egy valamit nem tudtam. Azt, hogy hogyan kezeljem a katasztrófákat, a traumákat. Viszont ezt is meg kellett tapasztalnom egy idő után. Mégpedig 13 évesen. Pedig abban az évben olyan jó dolog történt velem és apa tudtatta velem a jó hírt.
-Chiara, Chiara!- rohant felém nagy vigyorral. - Emlékszel még arra a férfira, aki többször eljött hozzánk? – nagyot néztem. Először nem tudtam, hogy kire gondolhat, de aztán rögtön beugrott. A Vongola család feje, Sawada Tsunayoshi. Tényleg sokszor volt nálunk, főleg a Vongola-Rossi kapcsolat miatt. Beszélgetett velünk és mikor még kisebb voltam, jó párszor lovacskázott is velem. S ha épp ott volt, akkor megdicsért egy- egy edzésem után.
– Azt mondta, hogy rajtad kívül csak egy valakit látott, aki ilyen energikus a maffia tagjaként: Lambo, a Villám őrző. Azt akarja, hogy te légy a következő generációs villám őrző. Lát benned valamit, ami ehhez kell.- nem jutottam szóhoz meglepettségben. Nagyon boldog voltam. Végre elértem a célom és felfigyelt valaki rám. Most már legalább tudom, hogy nem a semmiért hajtottam magam.
Tizenharmadik életévemben leesett az első hó. Sok ajándékot kaptam a szüleimtől. Még Egy plüss állakát is kaptam Tsuna-samatól. A Vongola címere volt a pocakján és egy játék gyűrű lógott a nyakában. A Vongola villám őrzőjének a gyűrűje. Csak később vettem éstre, hogy a láncon van egy másik gyűrű is, csak az a farkaska tarkójára csúszott. Nem olyan volt, mint a másik. Csak egy sima gyűrű, egy nagyobb zöld kővel. Apa világíosított fel:
-Azt Tsunayoshi-sama küldi, hogy azzal gyakorolgass, amíg olyan erős nem leszel, hogy megkapd a Vongola gyűrűt.-örültem, mert így tudtam, hogy nem csak humbug az egész és nem csak ígérgetnek.
Mindig akkor ünnepeltük a születésnapomat, mert az első hó lehullósakkor jöttem a világra, s bár az nem mindig pontosan eredt el, mikor épp születtem, mégis ehhez kötöttük. Ezért is Yuki a név. Vagyis hó. Anyu adta nekem, mint japán nevet. De ez a Yuki, most nem volt olyan tiszta, mert a vértől mocskossá és sötétté vált. Azon a havas éjjelen a Rossi főhadiszállást megtámadták. Megrökönyödtem a sikolyoktól. Anya erősen magához szorított és elbújtatott a szobámban lévő szekrénybe. De amint rám csukta annak ajtajait egy ismeretlen, öltönyös fazon lépett a szobába és lelőtte Anyát. A félelemtől felsikkantani sem mertem. Becsuktam a szemem, egész testemben remegve azt mormoltam magamban, hogy „Ez csak egy álom”. Még a Vongolás plüssömet is magamhoz szorítottam. Azt írta Tsuna-sama, hogyha rosszat álmodom, akkor jól öleljem meg és akkor, eltűnnek a lidérces rémképek. De nem ébredtem fel belőle, nem tűntek el hiába nyitottam ki a szemem. Teljes csönd volt. Kinyitottam a szekrény ajtaját, és amit azonnal megláttam, az az Édesanyám holteste volt. Reszkető kezekkel kezdtem rázogatni és szólongatni, de nem reagált. Aztán Apuért kezdtem kiáltozni. Azt gondoltam, hogy Ő majd segít. Hiába. Vérben fagyva találtam meg a lépcsőn. Megdermedve álltam felette és csak bámultam a vérben forgó szemeit. Még akkor sem akartam hinni annak, amit láttam. Az egész ház teli volt halottakkal. Mind a Rossi család tagja volt…… Aztán a bejárati ajtó hangos kivágódását hallottam meg. Jól öltözött, fegyveres emberek léptek be a házba és egy fehérruhás férfi magasodott felém.
- Hmmmm? Vongola? – nézett a játékomra. – Furcsa, hogy egy ilyet szorongatsz a kezedben, mikor épp ők ölték meg a családodat. – megállt bennem az ütő. Kikerekedett, ijedt szemekkel nézetem fel a férfira, mintha azt vártam volna, hogy azt mondja csak viccelt. De nem.
Később kiderült, hogy a Millefiore vezetője mondta azokat a szavakat. Befogadott és a Millefiore tagjaként éltem tovább. A játékot, aminek akkor nagyon örültem, bedobtam a szekrény aljába. A gyűrűvel együtt.Azóta sose vettem elő. Csak egyszer, de akkor vmiért a gyűrű furcsán reagált rám és megcsapott.
A négy évvel későbbi énem teljesen megváltoztam. Már nem vagyok olyan vidám, mint egykor és a hőn szeretett Vongolát is meggyűlöltem. És azért, hogy bosszút álljak, maffia tag lettem. Méghozzá a Millefioréban. Még gyűrűt is kaptam, ami teljes mértékben jelzi hovatartozásom.



/Lehet, hogy nem is a Vongola ölte meg a családját. Lehet, hogy csak a Millefiore akarja besározni őket, hogy a kijelölt villám őrzőt ellenük fordítsa. Minden megeshet/