Ilaszior

Kiutat keresve II



Kezdődik a dal. Imádom ezt a számot. Illik rám. A hangulata... olyan őrültes. Segít megnyugodnom. Egy ideig. De van, hogy már ez sem elég. Az állapot a szobám közepén tör rám. Pusztítani akarok. Nincs mit. Előkapom egy tőrömet és belevágom a mikróba. Negyvenezer yen kidobva. Az állapot nem ural teljesen, de nem tudok rendesen gondolkodni. Végső megoldásként egy illúziót hozok létre, egy ember alakjában. Az az egyik legelső dolog, amit megtanultam az állapotról: ilyenkor a saját illúzióimat is valóságnak hiszem. Az állapot teljesen eluralkodik. Előkapom egy tőrömet, és az illúzióra vetem magamat. Öntudatlan is fenntartom, még ebben az állapotban is. Nem érzékelem, hogy én hoztam létre. Tőrömmel a torka felé csapok. Áthatol rajta, de ebben az állapotban úgy fogom fel, mintha kitért volna. Újra döfködni kezdem, szép lassan eloszlik. Dühöngök, vért akarok látni. De semmi sincs amit megölhetnék. Végső elkeseredésemben a jobb kezembe markolom a tőrt. A bal alkaromat lecsupaszítom, és felül megvágom magamat. Ömlik a vér, az állapot megszűnik.
Ez egyre rosszabb. Ilyen még sosem volt. Hogy ok nélkül jöjjön meg. Hogy magam ellen forduljak. Egyre jobban elkeseredek. De várjunk csak. Mintha hallottam volna valamit az állapot előtt. Nem törődök sajgó karommal, a folyosóra megyek. Felfelé indulok, de pár lépcsőfok után nem kell tovább mennem. Meglátom az állapot okát: a folyosón csak úgy ömlik a vér. Feljebb megyek, és megnézem mi a fene történt. White Spell-esek hullái vannak mindenütt. Felszabdalva. Gyönyörű. Ez nem jó. A vérszag nagyon tömény, de ilyen gyorsan nem tér vissza az állapot. Az állapotnak is megvannak a törvényei. Tudom, hogy milyen időközönként szokott visszatérni. Igazából ez így nem igaz. Az állapotot két dolog idézi elő: az egyik, ami tényleg nagyjából szabályosan jön, a vér látványa, illata, a halál jelenléte. A második, és ez a ritkábbik, a halálfélelem. A kétségbeesett kapaszkodás az életbe. Ilyenkor erősebb, mert van célja. És ilyenkor normálisabb. Nagyon rég nem éreztem ezt az állapotot. Nagyon, nagyon régen nem. Igazándiból csak egyszer, előző életemben.
Na, szóval, most már tom, hogy nem ok nélkül jött. Oké, megnyugodtam. De mi ez a kibaszott sok hulla? És ami még jobb kérdés: miért hallom úgy, hogy rengetegen jönnek felfelé? Hamarosan leesett: a többi Millefiore-s jön megnézni mi történt bajtársaikkal. Oké, most már ezt is tudjuk. Következő: hogy a faszba fogom túlélni? Na ez már egy nagyon jó kérdés. Megvan! Gyűrűmre lángot idéztem, és illúzióval elzártam a folyosót. A hullákat meg eggyel lejjebb tettem, és a szobaszámokat is megváltoztattam. Tapasztalatból tudom, hogy aki nem szokta meg a házat az sosem tudja hanyadikon jár. Oké, ez is megvan. Mit ne mondjak nem könnyű ennyi illúziót fenntartani. Még sose csináltam ilyen összetettet. Na igen, az őrület nem a legjobb társulás az illúziókhoz. Nem használhatok nagyon durvákat, mert magam is elhiszem őket az állapotban. Igazából meg kellett volna tanulnom, hogyan tudok úgy illúziót csinálni, hogy én ne lássam. Állítólag ez a legtöbb illuzionistának alapból megy. De nekem nem. Nem tudom elválasztani őket a valóságtól. Ahogy az őrült elmém szülte dolgokat sem. Vasszeg összefügg a kettő. Igazából nem az a baj, hogy figyelmen kívül hagyjam őket. Hanem az, hogy felismerjem őket. Elég nehéz dolog. Ráadásul egy tévedés, és végem. Ja, meg állapot közben sose ismerem fel. Szívás.
Hallom odalentről a fickókat. Veszekednek. Egyesek szerint tovább kéne menniük kutatni, a többiek szerint le kéne lépniük. Az utóbbival értek egyet. Bár vonz a harc, de nincs sok kedvem meghalni. Márpedig egyértelműen túlerőben vannak. Végül úgy döntenek hogy elmennek. Hű. Ez forró helyzet volt. De ki ez az arc? Aki aki kinyírt ennyi csókát? Méghozzá nem is akárkiket, hanem white spelleseket. Ki kéne deríteni. Könnyen lehet, hogy én leszek a következő. Ráadásul erős arcnak néz ki, szal még az is lehet, hogy adna egy jó harcot. Feloldom az illúziót, és kimegyek. Nem akarok ott lenni. A vér illata megbódít. Nyakamba veszem Tokyot. Most, hogy nincs bennem az ölni akarás nem para elvegyülnöm. Úgyhogy bementem a tömegbe. A járkálók többsége velem szembe jött, kicsit matrix érzésem volt. Közeledett a karácsony, az utcák ki voltak világítva. Elég faszán nézett ki Tokyo. A japók mindent bedobtak, hogy kipofásítsák a fővárosukat. Meg kell hagyni sikerült nekik. De én nem élveztem. Minden melegséget sugárzott. Szeretet. De én magányra vágytam, és kibaszott sötétségre. Utálom az ünnepeket. Nincs senki akivel tölthetném. Mondjuk annyira nem kár, mert legalább nem akarnak az életemre törni. És akárhogy is nézzük, az is valami.
Megálltam egy kirakat előtt, és két öltönyös fickót vettem észre. Oké, múltkor is ilyen látomásaim voltak, szal nem tom mit csináljak. Majd bevillant egy lehetséges megoldás. Egy baromi hangos, pisztolylövésszerű hangot csináltam az utca túloldalára. Mindenki odanézett, ők is, és azonnal leguggoltak. Szóval nem látomás. Mármint... gondolom a látomások nem guggolnának le. Mert úgyse hallják. Persze lehet, hogy tudatom nem hagyja, hogy kijátsszam, de azért más így a helyzet. Odamentem egy tűlétrához és felmásztam. A sál arcomon volt, de még így is látszott a leheletem a levegőben. Jöttek utánam, lépteik halkan kopogtak a lépcsőn. Fasza. Szóval hangot is adnak ki. Yeah, van néhány módszer megkülönböztetni őket a látomásoktól.
Felérek, a hideg szél az arcomba vág. Még pulcsiban és dzsekiben is fázok. Bal karom sajog ahol megvágtam. Most jut eszembe, hogy otthon hagytam a fegyvereimet. Várjunk nem, az egyik itt van a csuklómon. Kurva jó. Ekkora hülye nem lehetek, hogy csak egyet hozok.
-Hé te! -kiált rám az egyik, ahogy felértek.
-Hogy én?
-Ja, te. Te tetted el múltkor láb alól az egyik társunkat?
-Amelyik meg akart ölni? Előfordulhat. Miért, talán baj?
-Hát a főnök nem igazán örül neki. És most nekünk kell megölni.
-Ti is úgy akartok járni mint ő? Ő is kurva biztos volt magában.
-Lehet, de ő egy kis senki volt. Azt hiszem megengedhetjük, hogy bemutatkozzunk. A fekete vipera yakuza csoport tagjai vagyunk. Akit megöltél az ezerhuszonhármasas tagunk volt. Ez azt jelenti, hogy kezdő.
-Mivan? Több mint ezren vagytok?
-Nem, a rangsorunk egy kicsit más. Egytől kilencig vannak a legerősebbek, a kapitányok, utána százig a hadnagyok, százegytől ezerig a tisztek, ezer felett a közlegények. De például a tisztek nincsenek meg háromszázig. Na, most hogy tudod, meghalhatsz.
-Elfelejtetted megmondani a ti számotokat.
-Boccs, igazad van. Én a kétszázhuszonhármas vagyok. Ő...
-Kuss. Majd megmondom ha megérdemli
-Hai. Gomenn naszai. -elővette a kardját, egy meglepően hosszú katanát. Nem is értem hogy nem vettem észre eddig. Volt vagy másfél méter hosszú. Majdnem akkora mint a fickó. Ekkor meglátom, hogy az övén egy doboz van. Kardja fellángol, vörösen. Szóval vihar lángú. Ami képes majdnem mindent lebontani. Fasza. Tényleg, csak ez hiányzott. Előrelendülök, ő is. Gyűrűm felfénylik, hirtelen csúszós lesz a talaj. Én persze tudom, hogy nem valós, hisz nem vagyok az állapotban, de ő meglepődik, majdnem elesik. Előkapom a tőrömet, és felé dobom. Sajnos az utolsó pillanatban visszanyeri egyensúlyát, és félreüti. Tőröm kirepül oldalra, de visszacsévélem, így újra a kezemben van.
-Ügyes trükk. -mondja. Azt hiszem az illúzióra mondja, de nem biztos. Óvatosan indul meg, tehát mégsem. A tőrre mondta. Na, az tök jó, mert akkor nem tudja, hogy milyen lángot használok. Előreindulok, de ekkor hirtelen előrelép. Szóval mégis az illúzióra mondta, csak játszotta, hogy nem. Cseles fiú. Felugrik, felém csap a karddal. Tőrömet bevonom lánggal, és kivédem. Bal kezemet meglendítem, és homokot szórok a szemébe. Persze ez sem valós, csak illúzió. Tudom, ócska trükk, de nagy trükkökre nem igazán vagyok képes. Viszont az olcsó trükkök gyakran hatásosabbak, mert nem számítanak rá. Behunyja szemét, hátraugrik. Közben előrevetem magam, előrehajolva támadok. Fél méter választ el a földtől. Persze hallja lépteimet, de elsuhint felettem. Gyorsan megfordítja, és lefelé vág, közben folyamatosan hátrál. Félre kell lépnem, megtöri a lendületemet. Ez a trükk is a végét járja, de sebaj. Attól még, hogy tudja nem valós zavarja a látását. Ez a legjobb az illúziókban. Újra ő támad, megint hárítom a tőrömmel. De ezúttal visszáján fogom, és ráfordítom az alkaromat. Lenyomom, ellentart. Pont erre számítok, és gyakorlatilag átgurulok felette a levegőben. Talpra érkezem, és gyomron térdelem. A kardja mögöttem van. Összegörnyed, tőrömet a mellkasába szúróm. Összeesik, meghal.
-Méltó vagy rá. -szólal meg ekkor a másik.- hetvenkilences vagyok. Megtisztelsz a haláloddal.
Meghajol, én is. Megadom a módját a harcnak. Felkapom a kardot a földről, és elteszem a tőrömet. Hosszabb mint amihez szoktam, úgyhogy letörök az elejéből. Most már van egy rendes katana méretű kardom. Zsír. A szerzetesek előző életemben megtanítottak kardozni. Remélem nem kopott el a tudásom. Tudom, hogy nem vagyok olyan jó vele mint tőrrel, de egyenlőre nem vette elő a fegyvereit, és tudni akarom a képességeit. Márpedig akárhogy is nézzük, ehhez jobb a hosszú fegyver.
Előrelendült, puszta kézzel támadt. Felé suhintottam, de könnyen kikerülte, és már bent is voltam az ütőtávolságában. Hátraugrottam, épp hogy csak elkerültem az ütését. Félelmetesen mozgott. Mintha átengedte volna a levegő. Az ujján egy gyűrű volt. Felém fordította, és felfénylett. Zöld lánggal. Utolsó pillanatban esett le, hogy félre kéne ugranom. De hál isten még épp időben. Ahol előbb álltam zöld láng szelte át a levegőt. Ha ott maradok már halott lennék. Oké, ismerem hogyan harcol. Azaz nem, de puszta kézzel is szarrá ver ha karddal harcolok. Úgyhogy hajrá. Előkapom tőrömet, és oldalról próbálom megközelíteni. Felé dobom a tőrt, közben illúziót hozok létre, hogy elvakítsam. Behunyja a szemét, de nincs is rá szüksége. Gyűrűje felfénylik, és egy elektromos pajzs jelenik meg. Utolsó pillanatban rántom vissza a tőrt, majdnem hozzáér. Ami nem lett volna szerencsés, tekintve hogy a drót is fémből van.
Kihasználja amíg a tőrömmel vacakolok, és felém lendül. Bal keze ökölben, és szeli a levegőt mint egy gyorsvonat. Eltalál, átrepülök a levegőn. Csúszok egy kicsit a háztetőn, majdnem leesek.
~Meg fogok halni. Ez esélytelen. ÉLNI AKAROK! -üvöltöm legbelül. A szám kegyetlen mosolyra húzódik, és állati kacaj tör fel belőlem. Az állapot megérkezett. Az Igazi Állapot.


To be continued...

A Mikulás banda (part II)

13 nappal ezelőtt 16:07

A limó csikorgó kerekekkel fékezett, majd bekanyarodott. Csendben, a sarokba húzódva ültem. Bíztam Samben, de ezt Mr. Fukushitóról már egyáltalán nem mondhattam el. Ő sem bízott teljesen bennem, ez egyértelmű volt. Egy felfuvalkodott idióta gazdag volt, aki nem szereti ha bárki bármiben jobb nála. Márpedig mi sok dologban jobbak voltunk, ez egyértelmű volt. Bizonyos szempontból mi parancsoltunk. Nem ő fizetett minket, így nem fenyegethetett kirúgással, ellenben nekünk az életéről kellett gondoskodnunk. Szívás. Jobban fel voltunk (legalábbis Sam) szerelve, emellett erősebbek voltunk mint bármelyik testőre. Ha őt kellett volna kicsinálnunk nem lett volna nehéz feladatom. De nem őt kellett sajnos. Őt megvédeni kellett. Mikuláséktól. Na és ők már kemény legényeknek tűntek a hírek alapján. De mindenesetre jól szervezettek voltak.
Egy villába mentünk, Tokyo közelében. Eléggé elhagyatott helyen volt. Hülyeség. Nehezebb menekülni, könnyebben körbekeríthető. És tovább tart mire ideér az erősítés. Cserébe egy erődöt csináltak belőle. Nyilván a fickó is tudta, hogy bármikor jöhet valaki, aki ki akarja nyírni. Messzi földről híres volt a biztonsága. De még nem voltunk ott.
Egyetlen betonút vitt ki oda. A távolban már körvonalazódott a teteje. Mellettünk fűtenger, és földutak. Hogy egy jó ötszáz méter múlva erdő váltsa fel. Talán csak képzelődöm, de mintha magas, sistergő hangot hallanék. Mintha valahol láng lobogna. Samre nézek, hogy ő is hallja-e. Nem szívlelném ha a limuzinban támadnának meg. Ellenálló, kényelmes, de gyakorlatilag lehetetlen menekülni. Pont mint a villája. A gazdag fickók úgy látszik szeretik azokat a dolgokat, amikből vagy győztesen jutsz ki, vagy sehogy. Hülyeség. Mindig kell egy menekülő út, ha valami balul sülne el. És amúgy a limuzin még csak nem is olyan jól védhető. Pláne nem távolsági fegyverek nélkül.
Hátranéztem, és leesett az állam. Három darab szám lebegett mögöttünk, olyan ötszáz méterre, vihar lángokkal meghajtva. Rajta a fekete ablak miatt szürkés, de egyébként egyértelműen vörös ruhájú mikulások. Mindegyiken kettő. Az egyik vezetett a másik meg... a másik meg egy puttonyban kotorászott. Mi ez, ajándékot akarnak hozzánk vágni? Kérdésemre hamar választ kaptam, amikor elővettek egy-egy rakétavetőt. Így már abszolút értettem a dolgot. Szóval ajándékot kapunk. Egy kurva gyors kurva halálos töltet képében. Oké, alapból nem szeretem az ajándékokat, és nem is szoktam kapni, de erről szívesen lemondtam volna. Odafordultam Samhez, és épp megszólaltam volna, amikor rám nézett. Egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy befogjam. Szemeiből végtelen nyugalom áradt. És egyértelműen „maradj csendben, semmi baj, minden rendben lesz” sugárzott belőle. Nem értettem miért mondja ezt. Azaz miért sugallja ezt. De oké, az ő dolga. Aztán észrevettem, hogy lángol a gyűrűje. Szóval ő is tud az üldözőkről. És valószínűleg már cselekedett is.
Hátranéztem, a szánon ülők már emelték a fegyvert. Fél pillanatig ott tartották a szemüknél, majd lőttek. A következő pillanatban száz méterrel mögöttünk felrobbant a talaj. Betondarabok röpködtek a kocsi mellett. Kicsit erőlködtem, és észrevettem Sam illúzióját. A mi kocsink pontos mása száz méterre mögöttünk robogott. Úgy döntöttem én is beszállok az elterelésbe, és a lávakúthoz folyamodtam. Az úton és a füvön elszórva lángcsóvák törtek fel. A télapók arcán meglepetés ült, s hiába tudták, hogy illúzió, nem tudtak kitörni belőle. Ha egyáltalán tudták. Nem tudom, hogy tudták-e. A lényeg, hogy elkezdték kerülgetni őket, és nem igazán tudtak célozni. Az egyiket elnyelte egy csóva, a következő pillanatban a földbe csapódtak, és felrobbant a szán. Hiába nem valós a tűz, nem tesz jót ha a pilóta megőrül a fájdalomtól. De ez az illúzió elég sok erőt kivett belőlem. Abbahagytam, mert könnyen lehet, hogy ma még szükségem lesz az erőmre. De ez azzal járt hogy egyre közelebb értek. Gyorsabbak voltak mint mi. A limuzin elvégre is nem versenyautó. Ráadásul Sam is elengedte a kocsis illúziót. Valószínűleg ő is tisztában volt a problémával. Ha lerázzuk őket kimerülünk. Ha nem akkor meghalunk. Szopás.
Ekkor Sam felállt, és a tetőhöz lépett. Megnyomott egy gombot, mire elcsúszott egy lemez, és kidugta a fejét. A menetszél viccesen borzolta a haját. Halálos nyugalommal elővett egy dobozt. Én zavartam a képet a kocsi körül, hogy nehezebb legyen becélozni, de ennél többet nem tehettem. Reméltem, hogy valami jóban töri a fejét. És hogy hasznos lesz az a doboz. Komótosan felemelte, és beleillesztette a gyűrűjét. Láng csapott fel, majd a doboz pittyegni kezdett. Sam eldobta. Nem értettem mi értelme volt ennek. Semmi sem történt. Már épp kezdtem kétségbe esni, amikor a doboz felrobbant. A robbanás középpontjából egy ködlángból álló gyűrű terjedt a szélrózsa minden irányába. Elért minket, majd átment rajtunk. Egy pillanatig csend volt. A vihar előtti csend.
A következő pillanatban felrobbant a világ. A föld darabokra szakadt, és hatalmas darabok kezdtek lebegni. A kocsi farolt egyet, és csúszkálni kezdett. Azt hiszem a sofőr megijedt. Nem volt egyedül. Hál isten tudtam hogy illúzió, és alapból értek hozzájuk valamennyire, így kicsit könnyebb volt kitörnöm belőle. Alig pár pillanatba telt. A kocsi rándult egyet, nem tudtam megnézni mi történt a szánokkal. Lefejeltem az egyik ablakot. Az orrom reccsent egyet, és eltört. Vér öntötte el az ajkaimat és az államat. Sam közben Fukushitóhoz ugrott, és bekapcsolta az övét. Én próbáltam előre mászni, de éreztem, ahogy egyre inkább közeleg az állapot. A vér íze a számban megőrjít. Elértem az első válaszfalat, és kerestem valamit ahol átjuthatnék a volánhoz. Nem találtam csak egy kis beszélőkét. Épp azon voltam, hogy elővegyem egy fegyverem amikor a kocsi megpördült. Lesodródhattunk az útról, mert hirtelen megakadt, majd fejjel lefelé fordult, végül még megpördült kétszer háromszor. Az ajtók összezúzódva, kinyithatatlanul. Elővettem a szellempengét, és aktiváltam. Egy olyan pengét hoztam létre mint a normál tőreim. A nyele villant egyet, ahogy megjegyezte ezt a formát. Mostantól automatikusan ilyet vesz fel. Elvileg. Nagyon remélem. Belevágtam az ajtóba, és egy elég nagy rést vágtam amin ki lehet férni. Kimentem, majd visszanéztem a többiekért. Mr Fukushito-nak kutya baja sem volt, Sam viszont nem mozdult. Csúnyán beverhette a fejét. Kiszedtem őket, közben konstalláltam a fájdalmat az orromban, és az oldalamban. Az egyik jobb bordám valószínűleg eltört. Ez van. Elviselem. Fasza csávó vagyok. Remélem. Arrébb cipeltem őket, majd benéztem a volánhoz. Mr. Fukushito testőre, bárhogy is hívták, meghalt. Nyugodjék békében.
Körülnéztem. A ház alig egy kilométerre lehetett. A másik irányban meg ötven méterre egy szán szállt le. Ezek szerint véget ért az illúzió. A másik felrobbant, mint a harmadik.
Két télapó szállt ki. Nem rakéta vetőztek, nem érezték szükségét. Vagy csak nem volt több ammojuk. Baromira nem érdekelt melyik. Előre léptek, egyiküknél egy pallos volt, másikuk egy kézzel forgatott egy szablyát. Meglepett, a yakuzások általában nem használnak európai fegyvereket közelharcra. De most, hogy jobban megnéztem őket, feltűnt valami. Egyikük sem volt sárga. Kicsit sem. És gyűrűt hordtak. Mondjuk ezt sejtettem a szánból, de akkor is.
Egyszerre léptek elő, nem szarakodtak a mini párharcokkal. Kétségtelenül európaiak voltak. A japánok stílusa nem ilyen. Ők a „mindkét fél szenvedett és jön a végső összecsapás” esetén általában mini párharcokat tolnak. De nem, ők nem.
A pallost hirtelen vörös, azaz vihar lángok vették körül, míg a szablyásét kék, azaz eső lángok. Fincsi. Az egyik lelassít a másik elég durván sebez. Ehhez jön, hogy én sérült vagyok. Nem baj. Az állapot megérkezett. Bal kezem szabad volt még, a jobban a szellempengét fogtam. A ballal letöröltem egy adag vért, majd felnyaltam tüskékbe a hajamat. Az egyik felvonta a szemöldökét. Meglepte a dolog. Nem baj az. Lepődjön csak meg. Van ott még ahonnan ez jött. Átdobtam bal kezembe a szellempengét, majd a jobbal elővarázsoltam az alkaromra erősítettet. Ugyanezzel a lendülettel elhajítottam. A vihar lángos felé. Alapból nem lenne veszélyes, de a nagy, erős csapások elviszik annyira a figyelmet, hogy a kis technikás csapások eltaláljanak. Akkor meg az eső láng miatt akár keresztet is vethetek, mert lelassulok. A vihar lángos meglepődött, de utolsó pillanatban markolatgombbal félreütötte. Előredöntötte a pengét, majd szúrt egyet. Elhajoltam előle, figyelve nehogy a hátamat mutassam a másiknak. Bal kézzel megnyomtam a csuklószorítómat, mire gyorsan visszatekerte. Visszapattintottam az alkaromra, és a hátamról szerváltam le egyet. Mindezt úgy, hogy közben már az eső lángos felé suhantam, a szellempengével szúrva. Ellenfelem hárított, de szerencsétlen módon éllel. Ez alapból lánggal erősített fegyverekkel nem feltétlen baj, de így az éle a két pengeszár közti centis részbe csusszant. Gyorsan megcsavartam, a csávó elejtette fegyverét. De mielőtt bevittem volna a végzetes csapást a társa gyorsan felém csapott. Félreugrottam, de ez alatt a másik visszaszerezte fegyverét. Fuck it.
Nem igazán éreztem úgy, hogy a fair play most segítene. Alapból könnyű falatok lettek volna, de nem tudtam rendesen mozogni a bordámmal. És az állapot vért kívánt. Elképzeltem ahogy az esős csávóba tőrök szúródnak. Ez a trükk már máskor is bevált. Ilyenkor valamiért megjelennek a tőrök. Most is ez volt. A fickó felsikoltott, ahogy a tőrök beleálltak mindenütt. A fájdalom lebénította. Odaugrottam és lecsaptam a fejét. A nyakából spriccelt a vér. A feje kicsit később esett e mint a kardja. Nem sokkal.
Csak a vihar csóka maradt. Társa halálát látva őrült támadásba kezdett. Jobbra balra kaszált. Kezdetleges, gyerekes technika. Könnyedén kitértem, de olyan sebességgel és változatossággal pörgött, forgott, hogy nem tudtam ellentámadni. De nem akartam húzni a dolgot. Nem tudtam mi történt Sammel, de nem nézett ki túl jól. És nagyon nem akartam elveszteni Samet. Ha elveszteném... bele sem akartam gondolni.
Ekkor legszívesebben a fejemre csaptam volna. Hogy lehetek ennyire hülye? Meglendítettem a jobb kezemet, és elhajítottam a tőrt. Egyenesen a szívébe fúródott. Azonnal meghalt.
Odarohantam Samhez, és megvizsgáltam. Hál istennek volt pulzusa... de ez volt az összes jó amit el lehetett róla mondani. Ráadásul Mr. Fukushitó sem úgy nézett ki mint aki hűde rajong értünk mindezek után...