Edem Arashi

Ébredés

- Mi a franc? Hol a kaja? Üres a hűtő? Három napon át
dolgoztam keményen mindössze két csomag szőlőcukorral felszerelkezve, és mikor hazaérek
és lakomázni szeretnék nincs itthon semmi. Most mi tegyek, egyem meg a
bőrkabátom vagy mi? – gyomorkorgás – Basszus má… Most mehetek bevásárolni.
Ráadásul ilyen késő este.

Kevés dolgok egyike ez, mik képesek kiborítani. Hát én sem
lehetek tökéletes. Az utca egész hosszában hallani lehetet a hasam korgását, a
boltban meg egyből fizetés után befaltam a vásárolt kaja felét. Hazafelé
cammogva, 4 csomaggal a kezemben, nem hallottam valami szép hangokat az egyik
sikátorból.
- Szervusz, kis pocok.
- Örülünk, hogy láttunk. Ugye te is?
- Hagyjatok békén, nem csináltam semmi rosszat!
Félretettem a csomagokat és belopództam a sikátorba. Két
húsz év körüli férfi fogott közre egy tizenévest.
- Nem, tényleg nem? Mert szerintem, hogy ti kis patkányok
itt lófráltok a városunkban, már önmagában bűn. Szerinted nem, Haver?
- Igazad van tesó. – Megfogta a kölyök kezét.
- Eressz el! El akarok menni! Beppe segíts!!!
- Nézd má, hívja az apucit. Ez a kis aranyos. – Majd szegény kölyköt leütötték a földre.
- Te szemét!
- Minek neveztél te kis pöcs? – Lendült a keze újra, de nem
a gyereken dördült az ütés, hanem rajtam.
- Látom, nagynak érzitek magatok, ha gyerekeket verhettek,
senkiháziak.
- Te meg ki a franc vagy, és minek neveztél minket?
- Tán még süketek is vagytok, senkiháziak?
Ezt már tisztán hallották és mindketten elkezdtek ütni,
vágni, többször vágtak le a földhöz, de mindig fölálltam, kiköptem a vért a
számból és rájuk mosolyogtam. Ez csak hergelte őket és csak agresszívabbak
lettek. Nem tudom, meddig vertek csak azt tudom, hogy sikerült a gyerekről rám
terelni a figyelmüket, egy idő után megunták és elmentek, én pedig összeestem
és elájultam.

Míg aludtam képek villantak be a gettóból, emlékek az
edzésről, a fiúról ki rám támadott, az apám vörös szeme és Miko-bácsi vérben
ázott teste.

Egy kis romos szobában ébredtem, kis szakadt matracon
ágykeret nélkül. Alig ébredtem fel kis karok azonnal rám csimpaszkodtak.
- Bácsi, bácsi, végre felébredt? – az a kisfiú volt kit a
sikátorba találtam, olyan nagy szemekkel nézet rám, hogy nem tudtam sehova se
tenni.
- Hát izé, hol vagyok? S te kivagy?
- Én? Enzo vagyok és bázisunkon. Bácsi önt, hogy hívják?
- Edem Arashi. Hogy kerültem ide, ugye nem te húztál ide?
- Nem dehogy, Beppe segített.
- Beppe? Hát ő meg ki?
- Hát én. – Belépet a szobába egy korombeli rövid fekete
hajú srác, kék szemekkel, s tetőtől talpig farmerrel. – Jobban vagy, rendesen
elpicsáztak.
- Igen köszönöm.
- Semmiség, hiszen te a testeddel védted a társunkat, ez a
legkevesebb. Ha úgy érzed gyere egy szinttel lejjebb. Enzo te pedig ne zavard,
gyere. – még tett egy apró mosolyt és kiment Enzoval együtt.
Pár percig még ültem matracon majd felálltam körülnéztem. A
cuccaimat egy székre rakták, felkaptam őket majd lementem. A lépcső amin
lementem egy nagy terembe vezetett, itt legalább egy tucat kiskölyök játszott
zavartalanul. A kisebbek mellet néhány korombelivel is találkoztam.
- Héhéhé, te most, hogy felébredtél, köszönünk mindent és tűnés. – termet mellettem egy svájcisapkás hapsi, megfogta a kezem és elkezdet
a kijárat felé húzni.
- Fredo ez udvariatlanság, erezd. Tartozunk neki. – Szólt rá
egy leányzó nem messze tőlünk.
- Nem tartozunk neki felkapartuk a földről azt a ronggyá
vert segét és idehoztuk, kvittek vagyunk. Nem bízom benne, biztos csak be akar
épülni közénk.
- Ne légy bunkó, te tényleg azt hiszed, hogy bárki hagyná
magát így elveretni pénzért.
- Nem dehogy pont ellenkezőleg, szerinted van, olyan ki
ilyen helyzetben nem üt vissza ilyen helyzetben, mert szerintem ez igen csak
furcsa.
Lényegében erről szólt a társalgásuk két-három percig, míg
meg nem jelent Beppe.
- Elég! Fredo, ha kém hanem hálával tartozunk neki,
megmentette Enzot, megérdemel egy kis tiszteletet. – közelebb lépett –
Gyerekek, átmennétek egy másik szobába, beszélnénk a bácsival kicsit.
A gyerekek pedig egyszerre kiözönlöttek a teremből erre az
egy mondatra.
- Aranyos gyereke, mind árvák, se anyjuk se apjuk csak mi
vagyunk nekik. Had mutatkozzam be, Beppe Giado lennék, a hölgy Elia, ő pedig
Fredo a házőrző.
- Tessék?
- Bocs sosem tudom kihagyni. – hangosan nevetett – Nos
magunkat egyszerűen csak Jolanda családnak nevezzük, célunk csak az, hogy
segítsünk a bajbajutott gyerekeken, ez pedig ahol vagyunk egy bezárt iskola ez
a bázisunk. Bemutatkoztunk, most te jössz, ki vagy, mért segítettél Enzonak és
mért hagytad magad így elveretni?
- Edem Arashi vagyok egy szabadúszó munkavállaló. Mért
segítettem a gyereknek, hát nem természetes, ha a nagyobb védi a kissebet és
miért verettem el magam, mert azok a senkiháziak még azt sem érdemelték meg,
hogy védekezek.
- Na persze, nagy a szád kölyök, biztos nem is tudtál volna,
ha akarnálak, kettétépnélek, mint a villanyszámlát.
- Az meg, hogy jött ide, hogy el tudnál-e verni, szó se volt
róla.
- Akarsz vala… - Szegény Fredot, Beppe szépen leütötte.
- Fred ne játszd az agresszív kismalacot.
- Rendben…
- Szóval Arashi, köszönjük még egyszer a segítséget.
- Szóra sem érdemes, de lassan haza kéne mennem, szóval megmutatnátok,
vagyis az lenne a kijárat?
- Igen.
- Kösz, akkor, ha szabad én mentem hello.
- Mehetsz hello.
Érdekes kis csapat volt, miután hazaértem is az eszemben
voltak, barátságos embereknek tűntek, Fredot leszámítva, de róla se hiszem,
hogy rossz lett volna.

Pár héttel később épp egy felüljárón láttam viszont őket.
Egy kb. 300 méterre lévő focipályán voltak és egy banda vette körül őket.
- Mit akartok tőlünk?
- Semmit csak azt, hogy húzzatok el a városból, zavarjátok a
látképemet. – Mondta a vezér, legalábbis
én annak néztem, nem biztos.
Ez után verekedés tört ki, a hárman védték a gyerekeket a
halom gengszter ellen és meg kellet hagyni, hogy jól harcoltak, de a túl erővel
nem bírtak hárman pláne miután lőfegyvereket vetek elő.
- Na, elég volt, Vagy elhúztok vagy mind meghaltok.
- Nem, nem vagy eldobjátok a fegyvereket vagy szétloccsantom
a fejed. – fogtam a főnökre a fegyverem
- Te meg mit…
- Gyorsan dobjátok el mind – ordította mire az összes rossz fiú eldobta fegyverét.
- Elia igaz? Szed össze a fegyvert és vidd a gyerekekkel
együtt biztonságos helyre.
- Máris!
Elia gyorsan meg is tette, amire kértem, az összes fegyvert
felkapta, bedobta egy szatyorba és a gyerekekkel együtt
visszament a bázisra.
- Nos Beppe, Fred ugye tudjátok, mire készülök?
- Mégis kiknek nézel minket, hülyéknek.
Fogtam Akont és visszaraktam a helyére és jól segberúgtam a
főnököt, mire újra elkezdődött a verekedés, de most már nem kellet a gyerekekre
vigyázni és én is velük küzdöttem. Estig tartott a mire mindegyiket sikerült el
kergetni majd Beppe hangosan felnevettet.
- Na, végre, azt hiszem, egy időre békén hagynak minket.
Jaj, öreg, te meg, hogy kerültél ide?
- Én csak láttam mi folyik itt és gondoltam segítek.
- Köszönjük, köszönjük, hehe, Fred tudod, mit kell mondani.
- Kösz… haver.
- Gyere velünk, ünnepeljünk együtt.
- Ne, nem kell…
- Nincs vita, jössz velünk.
Visszarángattak a romos iskolába és hajnalig ünnepeltünk.
Másnap mikorra mindenki felkelt kupaktanácsot hívtak össze, amire engem is meghívtak.
- Nos, arról lenne szó, hogy tegnap megtámadtak minket és
majd nem el kellet hagynunk a várost, de valaki segített nekünk és én Beppe
szeretném ezt meg hálálni azért Edemet én mostantól családtaggá nevezem ki
ellen vetés? Elia?
- Nincs.
- Fred?
- Hmm…
- Fred?
- Jól van na, nincs.
- Akkor ezennel családtag lettél Arashi.
- Hát, ízzé, nos, megtisztelő.

Az elkövetkezendő hónapokban, gyakran látogattam őket és
lassan megismertem őket példáúl Fredo nem is olyan kemény, mint amilyennek
mutatja magát sőt, egyszer elsírta magát, mert megcsípte egy darázs. Fred
ráadásul Beppe testőrének képzeli magát és mindig mellette akart lenni és ez
Beppét már annyira zavarta néha, hogy konkrétan bujkált előle ebből kifolyólag
néha a konyháspultom alatt találtam. Elia meg egy kedves aranyos lány ki
lényegében a legjózanabb volt a társaságban a gyerekek pedig nagyszerű
társaságot nyújtottak köztük főképp Enzoval barátkoztunk össze, akit néha
edztetem is. Végre ismét úgy érezhetem magam, hogy van hova visszajönnöm és
ahol vannak barátaim, de ez sem lehetett örök.

Egyszer egy teljes hétre elutaztam a városból egy nagyobb
megbízatás miatt. Mikor visszatértem először a lakásomba mentem lepakoltam a
cuccaimat és mentem a srácokat boldogítani. Félúton viszont egy robbanás
hangját hallottam az iskola felöl majd az emberek elkezdtek a hang forrása elöl
menekülni, én pedig arra akartam futni, de valaki leütött. Mikor felébredtem
néma csönd volt s mire a helyszínre értem nem találtam az iskolát csak romokat.
Pánikszerűen elkezdtem kutatni a romok alatt, de nem találtam senkit, egy apró
hangot halottam a távolból, egy igen halk hangot.
- Gyere, gyere már mindent előkészítettem. Már csak rád
várunk.
Sokkot kaptam, ez az apám hangja volt, eszembe jutott mi
történt mikor legutóbb láttam.
Ismét a hangot követtem és elértem a focipályát. A látványtól
térdre roskadtam, igazi mészárszéket tartottak, mindenütt vér és hullák, Enzot
és minden más gyereket megöltek Beppe, Elia és Fred ott voltak karuknál fogva
felkötve az egyik kapunál, előttük egy pedig egy tucatnyi maffiózó állt lövésre
készen. Még láttam, hogy Beppe rám néz, jelez, hogy meneküljek és láttam amint
lelövik őket. A gettóban már láttam szörnyű eseteket, de nem ismertem azokat,
akiket megöltek, láttam Miko-bácsit meghalni, de képes voltam önmagam maradni,
de most, hogy láttam ezt a kegyetlen mészárlást és látom azoknak a holttestét
kiket ismertem és szeretem, nem bírtam magammal és minden vörösbe mentát.

Mikor magamhoz tértem a lakásom ajtaja előtt álltam vérben
ázva, beléptem a fürdőszobába majd megtöröltem az arcom és a tükör benéztem.
Vörös szemeket láttam, olyanokat, mint apámé s ez áramlott az elmémbe:

http://kepfeltoltes.hu/view/111124/85496268212_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Beppe, Elia, Fredo meghaltak, Enzo és a többi árva
úgyszintén. Egyedül maradtam ismét, mint mindig is voltam. Hetekig nem
mozdultam ki a szobámból, nem ettem semmit s csak annyit ittam, hogy még éljek
valamint a szemim öt teljenapon át ugyan olyan vérvörösek voltak, mint azon az
estén. Csak képek merengtek fel abból az időből, amikor elvesztetem az
önkontrolomat, csak annyit tudtam, hogy nem tetem semmi jót.
A remeteségemnek végül egy telefon vetett véget.
- Edem, te vagy? Leo vagyok, információm van a számodra.
- Bocs, de most nem érdekel, nem vagyok jól. – s le akartam csapni a telefont,
de sikerült még meghallanom valamit.
- Azt hiszem megtaláltam az apádat. – ez felkellette az érdeklődésemet
- Hallgatlak.
- Na, akkor…


Leo kicsit homályos információkat adott meg, de kivehető
volt belőle egy izzó szemű férfi, aki nem egy gyilkossági ügyben volt vélhetően
bűnös. Nevét nem sikerült megtalálni, de mivel apám nevét én magam se tudtam
ezért nem is volt nagy baj.
- Csak ennyit tudtam kideríteni, remélem ő lesz az, akit pár évvel ezelőtt
kerestél.
- Köszönöm, majd valamikor rendezem a számlát, kösz még egyszer.
- Semmiség, de jól vagy furán beszélsz?
- Semmi bajom, de most le kell tennem, visszhang.
- Hé, várj…


Percekig ültem a telefon mellet, nem tudtam mitévő legyek,
utána mennyek és álljak bosszút, nem, annak nincs értelme, eredetileg is csak
azért kerestem információt az apámról, mert hátha megtudok valamit a származásomról,
de nem a bosszú miatt. Viszont tombolt bennem a düh és a tehetetlenség érzete.
Valamit tennem kellet ezért fogtam a cuccaimat és útnak indultam, az apám
nyomába.


Utam Japán egy kis szigetére vezetett. Egy szegény kis város
volt az egyetlen legális település ezen a kis földön, ezen kívül még egy
nagyobb erdő borította, állítólag itt él a kereset személy. Elsőnek lakhelyet
kerestem, ami a végén egy kis bambusz ház lett benne egy ágyal és egy vélhetően
tűzhellyel ami nem gázüzemű hanem faüzeműnek láttam. Az első napon csak itt
rendezkedtem majd lefeküdtem. Másnap társalgásba kezdtem a helyiekkel, még alig
beszéltem japánul, de máris egy elég érdekes nyelvjárással szembesültem, végül
sikerült kommunikálni, főleg mutogatással és alkohollal. A napvégére elneveztek
„Ikujinonai nomimono”-nak ami azt hiszem „puhány italost” jelent. A következő
egy hétben hasonlóan cselekedtem, próbáltam egy viszonylagos bizalmat
kiépíteni, de aztán lassan felvetetem témának az erdőt és a benne élő embert.
Hamar kiderült, hogy félnek az erdőbe menni, sokkon meghaltak benne az elmúlt
években és gyakran találkoztak az izzó szempárral is. Felkerestem azokat az embereket,
akik látták és a lehető legtöbb információt gyűjtöttem be. Többek között
kiderült, hogy azok a szemek nem vörösek, inkább barnásnak és csak este jelenik
meg. Rájöttem, hogy nem az apám lesz, de most már érdekelt a személy kiléte s
talán tud valamit az apámról vagy talán rólam.


Összepakoltam a szükséges cókmókjaim, magamnak kellet
megkeresnem az illetőt. Nem szóltam senkinek, mivel elég, ha csak én kerülök
bajba. Előzőleg mutattak egy ősvényt az erdőbe mellyen a legtöbbször látták,
azon szándékoztam elindulni. Éjfélre érkeztem az erdő bejáratához…
- Késtél! – üvöltöttek rám – már azt hittük sosem jössz.


Egy kisebb sereg helybéli várt rám, én egy ideig csak néztem
őket.
- Mit nézel Ikujinonai nomimono? Csak nem azt hitted, hogy majd egyedül
bemehetsz az erdőbe?
- De kérem erre nincs semmi szükség, meg leszek egymagam is.
- Nincs vita! Veled megyünk mi is…


Nem sikerült elküldenem őket bármivel próbálkoztam, azért a
hasznomra lettek, megmutatták azokat a helyeket ahol látták a férfit vagy az
elhunytakat találták. Sajnos a segítséggel sem találtam semmi használható
nyomot, ami arra vezetett, hogy visszainduljunk a városba. De történt valami.
- Matsuda! Látta valaki Matsudat? – kérdezte valaki
- Mi történt?
- Matsuda eltűnt.


Kísérőim közt kisebb feszültség alakult ki, amit csak
fokozott a későbbi ordítás.
- Ez Matsuda.


Odasietünk és meg is találtuk, nem eset baja, de sokkot
kapott.
- Szörnyeteg, szörnyeteg ször… - mondta egy folytában
- Nyugodj meg, nyugi, mi történt?
- Szörny, nem ember, szörny, szörnyeteg…
Sikertelenül próbáltuk megnyugtatni.
- Na, jól van, mindenki vissza a városba, de rögtön!

Az egész sereg megindult vissza rohamtempóba, én hátra
maradtam. Lehetett hallani, ahogy az erdei állatok is menekülnek valami elől,
közeledik gondoltam, elővettem a fegyverem és felkészültem a csatára. Percekig
álltam egy helyben, figyeltem, de nem történt semmi, szépen lassan gyűlt
fel bennem méreg.

- A jó istenit! Utálom, ha nem látom az ellenfelem, tudom, hogy már itt vagy,
figyelsz, tanulmányozol engem, de e miatt a rohadt szemüveg miatt semmit sem
látok! - ordítottam el magam.

Erre meg moccant valami, látni ugyan tényleg nem láttam, de
határozottan hallottam. Eldobtam a szemüvegem és próbáltam összpontosítani.
Testem magától előrehajolt s csak azt vettem észre, hogy valami elzúg felettem
és végre sikerült meglátnom az ellenfelem. Pár méterrel előttem, olyasmi, mint
egy mechanikus oroszlán vagy egy tigris csak sokkal nagyobb.

- Azta, de fura vagy. De a robotokat nem sajnálom megölni… annyira.

Fegyvert rántottam mire eltűnt a szemem elől, nem álcázhatta
magát fémborítása túlságosan feltűnő és persze mérete miatt nem is tudott elbújni,
egyszerűen csak annyira gyorsan és halkan mozgott, hogy képtelen voltam
észlelni. Ismét Ugyanazt tetem, mint az előbb összpontosítottam, figyeltem a
levegő mozgását a legjelentéktelenebbnek tűnő hangokat. Megint szándék nélkül
mozdult a testem, kitértem egy újabb támadás elől, de most késemet bele is
vágtam az oldalába. Bár nem okoztam súlyos kárt, mozgása már nem volt olyan
halk, mint az előtt, így már követni tudtam. Az első sérülés után gyorsan
felállt majd hirtelen nekem jött. Nem tudtam reagálni, és be talált, hát mögé
mozdult és újra nekem jött. Folyamatos támadás alá vont. Nem lehet lépést
tartani vele max. csak tompítani tudtam. Tehetetlenségem dühöt szült, s ész
nélkül kezdtem lövöldözni. Ez kicsit meghátráltatta, de nem tartósan, hamar
támadásba lépet újabb sikerrel.

- Szétszedlek darabokra te ócska vas!! –üvöltöttem teljes dühömből

Dühöm erőt adott és a következő támadáskor a szájába dugtam
a fegyverem és tüzeltem. A gyűrűmből vörös villámok áradtak, de ez akkor nem
zavart, tán tetszett is. Oda mentem a robot roncsaihoz és ütöttem rúgtam
esztelenül, mintha bedrogoztam vagy berúgtam volna.

- Állj le!!! – egy férfi fogott le – Ha hagyod, hogy a dühöd uraljon akkor…
- Ne állj az utamba vénember!!! – téptem
le magamról, majd rá se néztem úgy vágtam gyomorba.
- Állj le!!! Nem látod, mit teszel, ha így folytatod, az ördög szeme veszi át
az uralmat feledted és másokra fogsz veszélyt jelenteni!!! Hát ezt akarod? - ez felidézett emlékeket, rossz emlékeket s
lassan kezdtem magam hoz térni. Térdre roskadtam…
- Mit csinálok? Mit csinálok már megint? - ordítottam…

Ez után arra emlékszem csak, hogy egy kunyhóban ébredek, nem
tehetek róla, úgy tűnik rossz a memóriám. Megtöröltem az arcom, felültem és
üresen néztem magam elé.

- Nem hittem, hogy itt fogok találkozni egy másik emberrel, aki szintén az Occhio családban születet.
Mi a neved?
- Edem
Arashi.
- Arashi? Nem
az Occhio családból vagy?
- Nem tudom.
- Mi az, hogy
nem tudod, ki az apád?
-Egy gyilkos.
- Gyilkos? De
a neve?
- Nem tudom
mi az.
- Aktív egy
társalgó vagy te, egy villám láng használótól nem eszt vártam. Tessék egy kis
víz.

A kezembe nyomott, egy tál vizet, mikor bele
néztem megijedtem és elhajítottam.

- Hmm...Mikor ébredt fel benned az ördög szeme?
- Nem tudom, tán egy hónapja.
- Hmm… Mi történt?
- Mészárlás.
- Értem… Hagylak pihenni.

Egy teljes napot és éjjelt ültem egyedül és gondolkoztam.
Másnap újra eljött hozzám.
- Hoztam egy kis vizet, várj, először hadd nézzem… - belehajolt a képembe és
alaposan megnézett, láttam az arcát, egy átlagos szakállas európainak volt, de
megpillantottam valamit.
- Fény?
- Mi az eddig nem is vetted észre, én is az Occhio Klán sarja lennék akár csak te legalábbis
minden jel erre utal. Remek úgy látszik hamar elmúlt, szép zöldek a szemeid ez
ritka klánunkban. Tessék ezt idd meg hozok valamit enni is.
- Te ugye
tudsz valamit rólam? – iszonyat nagy szemekkel nézett.
- Csak annyit,
hogy hasonló a szemed, mint a klánomé, csak épp a színe ritka és birtokodban
van a klánunk átka is. Ha vissza jöttem azt kérdezhetsz, amit csak akarsz.

Míg távol volt megittam a vizet, már nem láttam a víztükrében azokat a vörös
szemeket. Hamar visszatért az új ismerős, egy hatalmas vadkannal a hátán.

-Tán elég lesz ebédig sajna nem találtam nagyobbat. Na itt vagyok kérdezz!
- Miféle átokról azaz, amiről beszéltél és mi ez az Occhio klán?
- Egyből a közepébe, mi? Nos, az lesz a legjobb, ha az Ochioval kezdem. Ez egy nagyon régi
családfa, amely legrégebbi ismereteink szerint legalább 500 éves. Ebben a
klánban van egy örökség, amit majdnem minden újszülött örököl, látszólag ezek a
szemeink, ha valaki jobban megnézi őket látható, olyanok mintha izzók lennének
bennük. De ha csak ezt a kis apróságot kapnánk vele, akkor csak érdekességek
lennénk, ez nem így van.
Az a valódi örökségünk a Lo Spirito di Dio e il Diavolo, Az ördög és az isten lelke…
- Erről még nem hallottam.
- Nem csoda. Klánunk kis létszáma miatt kevesen tudnak rólunk, s pláne
az örökségünkről.
- Lo Spirito di Dio e il Diavolo Az ördög és az isten lelke…
- Úgy tartjuk az első Occhio, hogy erőt szerezzen szerződést kötött az ördöggel
és az istennel, ennek eredménye a szemünk és az örökségünk. Ritka hogy a valódi
örökségünk felébredne, de néha megtörténik. Ha egy Occhio szíve túlcsordul
negatív érzelmekkel, akkor felébredhet benne Az ördög vörösen izzó szeme, ekkor
szeme és lángja vörössé válik, megvadul, őrjöng. Az első alkalom után már
fertőzi az elmét, vágyat ébreszt, az újabb használatra főleg mikor negatív
dolgok érik, és ha valaki végkép túlzásba viszi, átléphet a második szintre
ahonnan nincs visszatérés… ha valakiben felébrednek, onnantól a saját érzelmei
lesznek a legnagyobb ellenségei.
- Szóval, ha hagyom, az érzelmeim uraljanak akkor…
- Még nem fejeztem be. Sokan,
akikben felébredt a vörös szem úgy döntöttek, hogy megfosszák magukat az
érzelmeiktől, de mind pórul járt, mert bennük más is felébredt a Freddo gelido gli occhi cielo blu, A fagyos ég rideg kék
szeme, érzelem nélküli hideg gépekké váltak és onnan sincs visszaút.
- Más szóval nincs mód arra, hogy megszabaduljak ettől az átoktól...
- Hááát, vannak módszerek azért.

- Mindenre van lehetőség, csak nem mindig tudják. Több módszert is kitaláltunk
a kezelésére, igaz többnyire csak részben megoldás. Vannak olyan, növények
melyek szedése csökkenti az inaktív vörös szem hatását az.
- Van ilyen növénye?
- Sajnálom, én nem aktiváltam ezt a képességet és ezért nem is hordok magammal efféle
szereket, de ha gondolod meg mutathatom őket, nő erre felé néhány faj.
- Azt megtudnám, köszönni.
- Rendben akkor holnap mutatok párat, de most el kell mennem dolgom, van. Helló!
- Várjon. Nem is monda a nevét.
- Vito, Vito Occhio – majd kilépet az ajtón.
Felkeltem az ágyból. Ez a második napom itt, de egyszer sem néztem körül. Egy
kicsit kopott, de lakájos kéró, egy ággyal, egy asztallal és egy kupacnyi kacat
és rongy. Nem szokásom mások személyes dolgai közt kutakodni, de azért a
kíváncsiság nagyúr és azé rendesen körül néztem. Nem találtam semmi igazán
különöset, de találtam néhány érdekes könyvet és néhány perverz újságot,
utóbbit ijedtemben azonnal kidobtam az ablakon, előbbivel meg elvoltam egészen
másnap hajnalig, amikor viszont fura hangokat hallottam. Hallottam, ahogy az
állatok menekülnek valami elől majd néma csönd. Kinéztem az ajtón hátha látok
valamit, de csak azt látta, hogy ez a házat felrakták egy fára.
- Mia? Nem semmi a kéró.
Mivel van egy kis tériszonyom inkább visszamentem a házba, előkerítettem
fegyvereimet, ha történne valami és nem is kellet sokat várnom, valami teljes
erővel neki rontott a házat tartó fának, úgy hogy a érezhetően kilenget a ház.
- Ha ez a szél volt, akkor én megeszem a nem létező kalapom.
Egy kis ideig újra csönd és nyugalom lett, „Bármi is volt elment” gondoltam, de
tévedtem, amint lehettem a fegyvereim valami betörte a falat és mielőtt
reagálhattam volna földhöz vágott. Ugyan olyan gép amilyennel korábban
találkoztam és most ott feküdtem előtte teljesen fegyvertelenül, tehetetlenül.
- Hát ennyi... – feladtam.
- Te meg miről beszélsz? – az ismerős hang után a robot feje a lábaim közé
esett. – Még a java hátravan – Vito állt mellette egy katanával a kezében
és hatalmas vigyorral az arcán. – és kár lenne kihagynod.
- Vitó! Te meg? És ez? Olyan, mint? És egyáltalán? Mi is ez?
- Nyugi má! Tegyünk, rendet aztán közbe elmondok mindent erről is.
- Rendet? Nézd azt a lyukat!
- Hmm. Egy képpel eltakarjuk.
- Egy egész fal hiányzik!
- Hát majd polisztirol [i]habbal kitöltjük.
- Egy egész falat?
Egy kisebb vita után elkezdtük a falat újra építeni… meg tanultam falat
csinálni polisztirolból.
- Na akkor mi is ez a fémhulladék? – egy réteg falazat felfújása.
- Egy katonai szerkezet melyet, dobj ide egy hengerrel… kösz, eredetileg az USA hadminisztériuma fejlesztette ki itt az erdő mélyén.
- A japánok tudnak róla? – még egy réteg.
- Dehogy ez az egész titkos, főleg azok után, amik történtek. Ki építettek egy
földalatti bázist mely egészét gépesítették, ami szépnek és jónak hangzott
eredetileg, de persze az első héten már komoly hibák léptek fel, először a
prototípus barát vagy ellenség szoftvere hibásodott meg, majd pedig az egész
bázis hálózata. Jelenleg a bázis minden második nap összerak egy hibás gépet,
amely bárkire rátámad, akit meglát.
- És te, hogy kerülsz ide, látszik, hogy nem helyi vagy.
- Hát lényegében engem kértek fel arra, hogy állítsam le a dolgokat, de hát az
nem megy olyan könnyen, túl sokan vannak és eggyel is nehéz lehet elbánni nem
hogy ötvennel.
- Ezt első kézből tudom. De nem gondoltál a harcon kívül másra, mondjuk
elektronikus túltöltésre?
- Hát az meg mi?
- A szaknevét én sem tudom, de ha egy erőteljes elektromágneses hullámot
küldesz egy gép ellen, akkor a rövidzárlatot kapna.
- És hogy küldhetnék ilyen elektro micsodát?
- Van egy rádiód vagy egy
mobilod amit nem sajnálsz, ha szétszedem?
- Hát van két régi rádióm, ha gondolod, ide hozom.
- Hozzad, csinálok belőle valami hasznosat.
Tényleg régi rádiókat hozott.
- Hát ez meg honnan szalajtottad? Csak nem az első világháborúból?
- Én mondtam, hogy régi lesz. Tudsz vele mit kezdeni?
Egész nap ezeket bütyköltem (no meg a falat építettem) és szinte a teljesen
átalakítottam őket, most már inkább vokitokira emlékeztetek, mint rádióra.
- Kész!
- Remek, de ezek mik?
- Ezek jeladó, ha aktiválod a közelben lévő összes gépnek, kampec.
- Te, ezzel, sikerrel járhatok, ezzel az összes gépet elintézhetem ugye?
- Ha olyan egyszerű lenne, csupán egyszer lehet őket használni és csak 30
méteres sugárban hatásos. Jól gondold, meg mikor használod.
- Rendben… Figyelj, nem akarsz segíteni nekem, tudom nagy kérés, de én nem
értek ezekhez a csúcs modern kütyükhöz.
- Figyelj, ha segítesz a bajom kezelésében, akkor ez a legkevesebb. De előbb
valami terv is kéne. Elmondásod alapján a túl erő a legnagyobb gond, ezért azt
ajánlom, hogy próbáljuk egy helyre csalni őket ahol egy ilyet használva
egyszerre elintézzük, mindet s majd be kell jutni a bázisba ahol lehetőleg a
központi gépnél, aktiválunk még egyet. Szerintem ez jó lenne alapkoncepciónak.
- Jó ezt értetem.
Még sötétedésig megbeszéltünk egy két apróságot aztán amint lement a nap,
elindultunk, én az egyik irányba, ő a másikba, nálam az egyik jeladó, nála a
másik. Nagy zajt csaptunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Már 2 órája
ordibáltunk, de magunkon kívül senkit se hallottunk, de tudtuk, hogy már
követnek. Útközbe észre vettem valami érdekeset valaki más is követ, de nem gép
hanem ember sőt, mintha ketten lenének. Cetliket dobáltam el a földön azzal
próbáltam üzenni neki, de nem kaptam visszajelzést, ami kicsit ingerelt és
talán nem a legszebb dolgokat írtam le az utolsó papírdarabokra. A megbeszélt
időben a megfelelő helyre értünk mind ketten, egy tisztás választottunk ahol
nem tudtak megtéveszteni minket. Bár egy ideig nem fedték fel magukat, de öt
perc múlva már feladták a rejtőzködést. 23 fém szörnyeteg vett körbe és közelített felénk…
- Ez mind?
- Remélem!
- Csak akkor kapcsold be, ha szólok. – bólintott, a gépek gyorsan közelítetek
felénk. – Még ne! – a távolság 50 méter voltak – Várj! – 30 méteren belülre kerültek
– Most! – A jeladó az összes gépet hazavágta.
- Ezt nektek gépek, egyszerre elintéztük mindet!
- Hallgass és figyelj! – láttam, hogy körül vesznek minket a működés képtelen
szerkezetek, de nem stimmelt valami. –Számold meg a roncsokat!
-15,16,17… 6 hiányzik, hova lettek?
- A fenne, úgy látszik néhány átvészelte. Vigyázz! – Húztam le Vito fejét.
Előbújt az egyik túlélő és hamar követék a társai is.
Ismét körbevettek.
- Használd a másikat!
- Nem lehet, az a bázishoz kell!
- Nem hiszem, hogy sikerül nélküle.
- Tudom! A francba – „Csak nehogy megint elveszítsem az agyam” gondoltam
- De ha feladjuk, akkor tényleg vége. Edem, most te figyelj rám! Ha a gépekhez
nem is a harchoz azért értek. Tedd azt amit mondok, csukd le a szemed és
koncentrálj és tisztítsd ki elméd, figyelj de csak arra ami lényeges, hagyd,
hogy a tested magától mozogjon, hagyd, hogy a tudatalattid is segítsen. – ezt a
gyakorlatot már jól ismertem, de hatalmas segítség volt, hogy hallhattam is,
követem az utasítást.
Testem magától elindult az ellenség irányába, ők válaszként szintén felém
rohantak, semmi mást nem tetem, míg olyan közel nem értem hozzájuk, hogy már
majdnem letudták csapni a fejem de abban a pillanatban a villám léptekkel
eltűntem majd kitéptem egy egyedet a csoportból és szétlőttem, a többi még
észre se vette mi történt, én már a másodikra támadtam és azt is sikeresen
levágtam. Ezután sajnos bajba kerültem, sikerült körül venniük és a két
villámléptek annyi energiát vett el, hogy esélyt kaptak a támadásra és az egyik
hátba támadott.
- A francba! – majd lecsuktam a szemem.
- Nyisd már ki a
szemed! – ordították rám és halottam amint valami átvágja a fémet.
- Végre előbújtál, hé ez még él! –belelőttem a robotba – Milyen munka ez még
mozog!
- Bocs. röptében kaptam el.
- De akkor is védtelenül hagytad a hátad!
– igaz mit várunk egy kaszás szöszitől.
A robotok is kiakadtak volna rajtunk.
- Edem Clau ne egymással civakodjatok! - majd elkap egy macsekot - Inkább ezeket
kéne elintézni.
- Ne szólj bele! – közösen. A maradék ránk ugrott, de könnyűszerrel kikerültük,
az egész táram beléjük lőve zúztam szét a burkolatot, a szöszi meg levágta őket.
- Épp beszélgetést folytatunk! És nem te voltál az a kölyök a gettóban, heh. Megint rám akarsz
támadni?
- Minden bizonnyal, csak azért is mentetelek meg, hogy megölhesselek.
- Akkor gyere, mit nekem, ha ezek mellé még veled is meg kell küzdenem?
- Óh, atyám, te síkhülye vagy. – a hátérben Vito bikaviadalozik a roboton
(Honnan szerzet [i]cowboy kalapot?)
- Tessék? – valami megharapott – Áúúúúú!
- Ez az Ame, harapd csak. – szadista mosoly
- Mi, egy blöki? Ne harapd a hátsóm!!! –s csak erősebben harapta! –Ááááá!!!!!
- Nem kutya, farkas, kérd, szépen s tán elenged.
- Kérlek bölcs, farkas, ha megtennéd, hogy elengedsz, végtelenül hálás lennék.
– kis váratva el is engedett, de olyan lenézően nézet rám…
- Lenyugodtál végre?
- Hé nem segítenétek?
- Hmm… nem bízom benned?
- Hééé, figyeljetek rám! – újratöltöttem a tárat és szétlőttem azt is amin Vito
lovagolt. – Kösz…
- De ha nem azért vagy itt, hogy megölj, akkor miért?
- Jolanda…
- Te meg, honnan…
- Hékás még nem végeztünk, a bázist le kell rombolni.
- Igaza van. Majd később megbeszéljük.
A masinákat elpusztítottuk, majd párperc séta után beléptünk a bázisba, a
jeladó segítségével pedig az egészet tönkre vágtam. Hajnalban már a kunyhóban
voltam, Vito elment növényekért, s kettesben, illetve bocs hármasba.
- Szóval, miért is vagy itt?
- Lehet, hogy nem tudsz róla, de előtted én is a Jolanda családhoz csapódtam.
Egy nap, mikor haza értem az egyik kislánnyal egy másik városból, azt láttam,
hogy az iskola romokban áll és a focipályán...
- Mindenkit megöltek.
- Láttam és ezért megölted őket.
- ...
- Nem emlékszel, mi? - bolintok
- A neved, én Edem Arashi vagyok.
- Claudo
- Csak kíváncsiságból. Miért támadtál meg még akkor?
- Azt hittem olyan, vagy mint az apád, de nem sokkal utána rájöttem, hogy nem
hasonlítotok.
- Akkor mi most barátok vagyunk?
- Azért még ne vidd túlzásba.
- Nem is akartam, azért még én se bízom meg benned.
- Heh…
- Mért fizess a lábszáram… Héh! A lábam nem vécé!
- (fütyörészget)
Lassan eljött a távozás ideje, Vitotól kaptam egy csokornyi növényt, egy cetlit
különböző növénynevekkel és egy-két receptet arra, hogy csináljak belőle teát,
amivel csökkenthetem a vörös szem hatásait. Az erdőből kiérve, üdvrivalgás
fogadott, azt hitték a helyiek meghaltam, már aznap el akartuk hagyni a
szigetet, de befogtak minket hajnalig és jól leitattak. Másnap, másnaposan
szálltunk hajóra és ez a kettő együtt, a másnaposság és az enyhe
tengeribetegség…