Tsunayoshi piszkos kis titkai.

Szüntelen, és zavaró, monoton kopogásra ébredek. Először csak csúszkálok az álom, és az éberség között, előre nyújtott kezekkel megyek a szekrényhez, a takaróba gabalyodva, a fürdőbe, mosdás és átöltözés után, már az egyenruhámban tudom összehajtani az ágyneműt. A kopogás végig követett, mint valami jelzőfény, hogy mutassa magát, hol van. Körbefordultam. Aztán az egyenruhám térdvédője alá csúsztattam az ujjaim. A jobban semmi. A balban egy levelet találtam. Byakuran-sama címezte. Egy mosolygós fej volt rajta.
Megremegtek a karjaim. Ez valami büntetés? Vagy dicséret? Azt hiszem az izgalom szétáradt bennem. Visszacsúsztattam a levelet, hátha még kelleni fog, remek helye volt, nem éreztem elég helyet arra, hogy akár magától kicsúszhasson onnan.
Épp csak nyitnám ki az ajtót, hogy elinduljak reggelizni, de az magától beszakad, emberek törnek be. Talpig fekete kommandós ruhában mind, és fegyverekkel.
Az egyik társam keresik, de itt csak én vagyok. Felajánlom, hogy velük megyek. Látom, hogy kettő elmegy, addig beljebb szorítanak. Nem mozdulok különösebben.
Nem félek. Teljesen nyugodt vagyok.
Ezt ők is észreveszik.
Visszajön a kettő, és a vállukat vonják.
- Velünk jöhet. - mondja az egyik hang, eltorzítva. Visszhangos.
- Az esernyőmet elvinném, ha nem gond!
Egymásra néznek újra, és vállat vonnak. Elzárják az utat, körbeállnak. Felkísérnek a liftben, aminek nem örülök, hamarosan kiérünk, át a főkapun a szabadba. Több kommandós is volt itt, szétszéledtek a szobákból bukkantak elő. Megtámadhattak minket. A levegő füstős, mintha égne valaki. Lehet bántották az őröket.
Hátra akarok nézni, de nem engedik. Csak előre.
Beülünk egy teherautó platójára, elindul a táj, lassan eltűnik az épület, már csak a foltjai látszódnak. A Nanimori pláza, ha jól emlékszem a nevére, valahol az alatt volt a mi bázisunk is.
Az egyik azt mondja fél kilenc múlt, a másik reggelizik, amivel engem is megkínál. Elfogadom a halas szendvicset, mert nagyon éhes vagyok. A maszkja fel van hajtva a szájánál, de az arcát nem látom. Kék szemei vannak.
- Rossz hely az kölyök.
- Tudom.
Megreggelizek ezzel a szendviccsel. A hideg szél kellemetlen érzés nyújt, de nem foglalkozom vele.
Hamarosan megérkezünk. Levezetnek a föld alá. A házsor alatt nyitottak bejáratot, de biztos vagyok benne, hogy nem ez az igazi. A folyosók szűkek, egyszer megállunk, aztán megyünk tovább. Nem bírom a bezártságot. Hogy körbevesz, és nem lehet semerre kijutni. Egy lámpával gyéren megvilágított sor jön, befordulunk arra a folyosóra, és bevezetnek egy üvegfalú szobába. Leülök egy asztalhoz, ahol egy szürke hajú férfi ül, összekulcsolt ujjakkal.
- Gokudera.
- Kaiji.
- Azt jelentették a keresett személy helyett jöttél. Miért? - kérdezi. Komoly, olyan, aki meginoghatatlan a dolgában.
Olyan, akit nem lehet megfogni, ha elszabadul. Átnézek a feje felett, de csak üres falakat látok.
- Felvállalom, amit tett. - Talán ezt üzente Byakuran-sama. Nem tudom. De jobb belekeveredni valamibe, mint bezárva lenni, egyedül, abban az életbe, ami a tied. Néha jobb kitörni, még ha rosszat is teszel. Vagy egyáltalán, ha megteszed.
Néha félelmetes egyedül lenni.
Az esernyőt, amit a kezembe tartottam, elvették, és még nem kaphatom vissza.
- Ahogy gondolod kölyök. - egy rakás papír hever előtte, közülük húz ki egy fényesebbet, egy kép, ahogy közelebbről megnézem, ez Byakuran-sama gyűrűje. - Ez kell. Cserébe felmentem a barátod. Megkíméled az életét, ha segítesz.
- Rendben.
Nem rezdül az arca. Visszaveszi a képet.
- Tudod, hol találod meg?
- Igen.
Int a fejével, mire az ajtó kinyílik, és egy középmagas, szőke, láthatóan boldog srác jön be rajta, csíkos pulcsiban, és kantáros nadrágban.
- Ushishi! Mi viszünk.
Ez probléma.
Azt gondoltam, út közben kitalálok valamit. Így nem lesz olyan egyszerű. Egy korona van a srác hajában. Felállok, és kimegyek vele.
Csak bonyolódik a helyzetem azzal, hogy neki barátai vannak. Nem szólunk egymáshoz, előre megy az a nagyon gonosz tekintetű sebhelyes férfi, bőrszerkóban, aztán egy magas, fehérhajú fickó, pengével, egy nagyon magas inges férfi, az enyémhez hasonló ernyőkkel a hátán, mellettem a szőke hajú mosolygós srác, és egy békasapkás fiú zárja a sort. Nem érzem magam különösen biztonságban, de azt hiszem, ez nem is arról szól. Mit csináljak? Eszemben sincs Byakuran-samat elárulni, de nem gondoltam bele, hogy kísérőket kapok. Nem hiszem, hogy annyira erős lennék, hogy akár csak a szintűkbe érjek, ismerősek is nekem, csak fogalmam sincs. Ugyan azzal a kocsival megyünk, mint amivel jöttünk. Ők nem beszélgetnek, én pedig a távolodó utat nézem. A házsort. Most már nem csak fázom, és ez már nem izgalom. Dühös vagyok magamra. Nem fogom elárulni Byakuran-samat, de fogalmam sincs, mit csináljak. A békasapis rám néz, és valamit megjegyez:
- Kilóg a zsepid.
- Miről magyarázol Fran? - szólal meg a hosszú hajú. Nincs is zsepim. Valami égető érzés fut végig a lábamban, a térdvédőm vörösen kezd izzani, hoppá. Egy hatalmasat robban, a szilánkok szétszóródnak, a kocsi hátsó félrecsúszik, hatalmas füst, és por keletkezik, repülést érzek, majd egy durva földet érést. Végigcsúszok az oldalamon, és bevágódok, azt hiszem a parkoló autók közé.
- Voi! - csapódik be a fejem fölé a penge, és a fehér hajszálai az arcomba hullnak, szétterpesztett lábai közé kerül a testem. A hajába kapaszkodok, de nem hiszem, hogy ez bármit lassítana a sebességén, félregurulok, de a pengéje máris átcsapta a vállamat, ahogy a térdvédő, most a vállvédő fém is széthullik, a csontjaimmal együtt. - Ne szaladj el te kis hülye!
Kiszabadítja a fájdalmat, belőlem, szinte megőrjít, a hajamnál fogva húz fel, kicsit úgy csinál, mintha én is tehettem volna erről. Pedig most nekem fáj a vállam, és a térdem. Meg sem izzadt, nem veszi szaporán a levegőt, én már ennyitől szédülök, és a hányinger a gyomromba mar. Szívesen elájulnék, hadd dobjon vissza hátulra, mint a szemetet.
Feltol a helyemre, hátrazuhanok, az sem érdekel, ha a mellkasomba lép, vagy ugrálni kezd rajtam. Mit képzeltem? A kóborló felhőket nézem, ahogy egymást kergetik, gondolkozom, miközben elindul alattam a járgány. Nem tudok semmit megfogni, és elszúrtam az egyetlen lehetőségem arra, hogy elfussak. Magas ez nekem.
Ráadásul olyan rossznak érzem ezt. Vér, és fájdalom keveredik, de megérdemlem. Elrontottam. Arra sem vagyok jó, amire léteznem kellene.

Megérkezünk. Az ismerős folyosók labirintusában kísérnek, ugyan abban a felállásban. Felnyitom Byakuran-sama szobáját. A gyűrűje pontosan ott van, ahova tette.
Ahogy elmondta. Kiemelem az ékszeres dobozból, és rábízom a sebhelyes férfira. Ellenőriz rajta valamit, aztán visszaindulunk.
Pontosan, ahogy mondta? Megtelik a szívem örömmel, és erővel. Szinte el is felejtem a lüktető forróságot az oldalamban, a szétszakadt izmokat, a térdembe állt apró szilánkokat, a vörös vért, ahogy kiömlik belőlem. Elborít a csend, és a nyugalom. Visszaút, ugyan az, csak elalszom egy pár percre.
Azt hiszem ébren voltam. Szeltem az ismeretlen folyosókat, és halottam a hangjukat. Halottam, hogy beszélnek egymáshoz, mint egy csoport felnőtt, mint a barátok, mint egy család. Mégsem tudtam magamról.
Átadtam a gyűrűt, ami visszakerült a kezembe, de nem tudom lefordítani amit, mondanak. Az a hatalmas öröm, amitől ilyen állapotba kerültem, szinte süketté, és bénává tett.
Vérzek. És szinte megtölti az agyam erővel, az illata, a hatalmam felette, hiszen mindig olyan gyengévé tett a saját betegségem, az, hogy még élek, pedig meghalhattam volna már rég, Tsunayoshi-kun, aki maga a tizedik, és Enma Kozato, akit csak akkor ismertem meg, hogy odakerültem, elmondja nekem, amit értenem kéne.
- Időben visszaértél, a gyűrűt is elhoztad, köszönöm. Így a családod tagja is megmenekült. - mondja Sawada-san.
- De elakartál szökni, ezért megbüntetnünk. - mondja Kozato-san
- Elfogadom a büntetést, de előtte, találkozhatnék Byakuran-samaval?
Egymásra néznek, talán kicsit gondolkoznak. A sötétség foltokban jelenik meg.