Hado

Név: Hado
Nem: férfi
Kor: 21
Láng: felhő
egyéni fegyver: 2 db kama (Hasonló a kaszához, csak kisebb, egykezes.) A két fegyvert össze tudja illeszteni, hogy egy nagy, középpontosan szimmetrikus, mindkét végén pengés kaszát alkosson
család: Chiavarone
jellem: Állandóan vigyorog, imád hülyéskedni (legalábbis a külvilág felé ezt mutatja, a valódi érzelmei sosem ülnek ki az arcára). A lehető legjobban szereti elhárítani a felelősséget, de vészhelyzetben azonnal átlátja a dolgokat, és gondolkodás, illetve felsőbb utasítás nélkül a saját szakállára cselekszik. Bár állandóan emberekkel van belül lenézi őket egy bizonyos szinten, és nehezen bírja az új arcokat. Ha valaki hozzá jön kérdéssel továbbküldi, de ha valaki neki mondd ellent azt laposra veri. Bárkit megöl ha ő úgy tartja helyesnek, akár a társait is, hacsak azzal nem idézne elő katasztrófát. Ő akar lenni a felhő örzője.
Kinézet: 165 cm, 52 kiló. Fekete nadrágban és lazán gombolt/ kigombolt fehér ingben jár. Fegyvereit a hátán keresztbe rakva hordja. Fekete, 12 centis haja van, mely elöl a jobb szemébe lóg, amit csak akkor simít el onnan, ha nagyon komolyan veszi a harcot. Senki sincs aki élne azután, hogy látta a jobb szemét. Fekete biciklikesztyűt hord és acélbetétes bakancsot.
Felszerelés:
-2 db kama
-egy öröklött felhő gyűrű (nem tom lehet-e, ha nem akkor törlöm ezt a tárgyat)

Előtörténet:
Amióta az eszemet tudom a család tagja voltam. Anyám mesélt a csatlakozás előtti időkről, de azokra már nem emlékszem. Öt éves voltam, amikor beléptünk. Anyám és apám korábban „magáncéhként” futtattak egy bérgyilkoscsoportot, mely belőlük és testvéreikből állt. Ám egy küldetésen anyám kivételével mindannyian odavesztek. Tisztán emlékszem, pont a szülinapom volt. Izgatottan vártam hogy hazaérjenek... ehyelyett csak anyám jött, hófehér arccal, és a rettenetes hírrel.
Ekkor csatlakoztunk Dinóékhoz. 7 éves voltam, amikor anyám egy küldetésen elvesztette a lábait. Azóta Dinó-sensei viseli gondunkat. Sosem felejtem el azt a napot...
-Hol van anya? Ondták hazajött!
-Most nem láthatod Hado... anyád megsérült.
-Én látni akarom! -átfurakodtam magam a szoba előtt álló embereken, és benyitottam. Édesanyám egy betegágyon feküdt, mely úszott a vérben. Lábai combközépből le voltak vágva, a kötést teljesen átáztatta a vér.
-Anya! -sikoltottam.
-Hado? Te vagy az?
-Igen anya. -a sírás szorította torkomat.
-Hado, kisfiam, ne sírj. Ígérd meg hogy bármi lesz mosolyogsz, hogy erős és független maradsz, és mindig a szívedre hallgatsz.
-Í-ígérem -feleltem elcsukló hangon. Anyám ekkor a kezembe nyomott egy gyűrűt, mely még apámé volt.
Ettől a naptól kezdve mindig mosolyogtam, bármilyen vihar dúlt is bennem, és mindenem az edzésnek szenteltem. Ennek köszönhetően eltávolodtam a családtól, már már függetlenedtem. De sosem felejtem el hogy Dino-sensei nem dobott ki minket, és emiatt mindig hálás leszek neki.
Anyámat két hónap múlva engedték vissza a szobájába. Bár már tolószékben volt, mégis félelmetesen sokat tudott tanítani. Tőle tanultam meg a gyűrűk használatát, és a maffia világának összetettségét.
Emlékszem az első edszésünkre, mintha csak ma lett volna. Anyám a tólószékében ült, és előtte álltam a szboában. Az ablakokon be voltak húzva a redőnyök, alig szűrődött be fény.
-Itt az idő -mondta anyám- hogy megismerd a valódi erejét a maffiáknak. Vedd fel a gyűrűt. -felhúztam az ujjamra, és meglepő módon tökéletesen illeszkedett, sőt, most hogy belegondolok, azóta is jó.
Nézz be magadba... gondolj a céljaidra... gondolj az elhatározásodra, az elkötelezettségedre... és amikor megtaláltad azt amiért harcolnál, akkor gondolj egy lángra, bármilyen színűre. Gondolj a tűzre, melyet az elhatározásod tüzel. -gondolatban lemerültem a lelkem mélyére, és előttem élt a kép, ahogy egy boldog család tagja vagyok, olyanokkal körülvéve akiket szeretek... nem Dinova, nem az embereivel, hanem a saját véremmel. Ujjamon egy gyönyörű gyűrű volt, és áradt belőlem az erő... az erő, ami miatt senkit sem fogok elveszteni. Ekkor magam elé képzeltem egy lángot... a láng furcsa mód nem narancs volt, inkább rózsaszín. És ahelyett hogy nőtt volna egyre több lett. A szemhéjamon át fényt érzékeltem. Kinyitottam a szemem. Az első dolog amit megláttam egy rózsaszín láng volt a gyűrűmön. Alig pislákolt, de ott volt.
-Ügyes vagy. -mondta anyám.- De még gyakorolnunk kell, hogy nagyobb legyen. És az időt sem ártana lecsökketeni. -nem értettem a dolgot, így az órára néztem. Az alatt a pár pillanat alatt, amíg magamba merültem több mint 20 perc telt el!
Az elkövetkezendő egy év azzal teltek hogy a gyűrűm lángját tanuljam használni, már amennyire egy 7-8 éves fiú tudja. Tizenhárom éves voltam amikor engedélyt kértem Dinó-sensei-től, hogy elutazzak harcművészeteket tanulni. Utam először kínába vezetett, ahol egy Fong nevű arcobaleno oktatott a harcművészetekre 17 éves koromig. Ezután Japánba mentem, ahol karatét és judót tanultam, illetve kisebb, helyi maffiáknak, illetve a yakuzának dolgoztam.
Amikor hazajöttem, édesanyám már halott volt. Ekkor végleg eltört bennem valami. Kiskorom óta tapasztaltam az emberi múlandóságot, de ekkor... ekkor rájöttem hogy az életet nem nehezebb eltaposni mint egy parányi hangyát. Hogy ha te nem ölsz, téged ölnek. Hogy nincs értelme megkímélned senkit, mert téged sem kímélnek. Sőt, akkor jobb ha nem kímélnek, jobb, minthogy örök életedre egy ágyhoz ragasszanak.
Az elkövetkezendő éveimben nyoomára akadtam annak aki anyámat megcsonkította. Sőt, mint kiderült ő volt az is, aki az egész családom vesztét okozta. Felkutattam az olaszországi nyaralóját, és egy este beállítottam oda. Épp az unokájának volt szülinapja. Maga az öregember egy székben ült, többi unokájával és gyermekeivel körülvéve. Felnézett, szemeiben boldogság csillogott.
Ezt nem tudtam elviselni. A harag fellobbant bennem, az elszántsággal együtt, hogy minden itt lévőt megöljek. Rátámadtam, és puszta kézzel ripityára törtem a lábait. Először a szülinapos lábait vágtam le... hogy sikoltozott... aztán sorra megöltem az összes rokonát, és végül, mikor már csak ő meg a szülinapos maradt odaléptem hozzá. A vér... az ott lévő vér gyönmyörű volt. Ahogy csurgott róluk... sok év óta ez volt az első őszinte mosolyom.
-Miért? -kérdezte. Arcán könnyek folytak. Én nem feleltem, csak felemeltem a gyűrűs kezemet. Azonnal megértette. Láttam a szemében a megértést, mielőtt szép lassan kiszúrtam volna... majd szép lassan a másikat is... a vér befestette az arcát és a szakállát. Nem könyörgött kegyelemért, és ezt tiszteltem benne. Úgyhogy gyorsan elvágtam a torkát.
Ekkor odaléptem a hüppögő kisfiúhoz. A kisfiú reszketett félelmében.
-Boldog szülinapot. -mondtam vigyorogva, majd az ő torkát is elvágtam...
Ekkor néztem csak a tortára. Éppen 5 éves volt...

javítva