Nowis Seyen

Név: Nowis Seyen
Nem: Férfi
Életkor: 19
Láng: Köd
Egyéni fegyver: „Az álomvilág kapujának kulcsa” (La chiave per la porta di un mondo da sogno) ez egy körülbelül 15 cm hosszúságú ezüstszínű kulcs.
Jellem: Zárkózott nehezen nyílik meg mások előtt. Szörnyű gyerekkora rányomta a bélyegét további életére. Mivel nem japán születésű, de ott nőtt fel a nyelvet csak az utcáról tanulhatta meg, és bár később járt iskolába néha hajlamos furcsán kifejezni magát. Két fő célja van, az egyik hogy beteljesítse a bosszúját. A másik pedig ismét találkozhasson mesterével, aki tudása végső bizonyítékaként hagyta feladatként. Harcban nem használ fegyvert, csak az illúzióira hagyatkozik .

Kinézet: 175 cm magas átlagos testalkatú. Haja rövid színe fekete, szeme kék távolba meredő, arca enyhén borostás. Általában sötét színű farmert hord egyszerű sportcipővel, fehér rövid ujjú inget lazán gombolva rajta sötét kapucnis melegítővel és hosszú fekete bőrkabáttal. Az övén egy rövid láncon lógatva egy ezüst kulcsot hord. Nem szereti az ékszereket túlságosan, de, amit mindig magánál tart a mesterétől kapott fülbevaló melyet nyakláncra füze hord, és mindennél jobban őriz.
Felszerelés: Egy köd gyűrű és a nyaklánca ezüst színű kulcs .
Család: Vongola

Hogy melyik országban születem arra már alig szinte nem is emlékszem valószínűleg valahol Európában születtem, de már olyan régen élek japánban hogy ezt a helyet tartom otthonomnak. Otthon, bár itt sem sok helyet nevezhetek az otthonomnak.
Gyerek voltam még mikor a szüleimmel japánba utaztunk egy tokiói nyaralásra. 5 éves lehettem ekkor jártam először ilyen mesze a hazámtól. Amennyire emlékszem a szüleim egyszerű emberek voltak, nem voltunk nagyon gazdagok, de jó módban éltünk szerető békés család voltunk. Testvérek nélküli egyke gyerekként kissé elkényeztetett voltam.
Nagyon izgatott lettem mikor meg érkeztünk még soha nem láttam ilyet, a várost hatalmas volt tele felhőkarcolókkal, az utcákon rengeteg emberrel. Érdekesen beszéltek, nem értetem semmit, de csak mosolyogva figyeltem, a fejemet ide-oda kapkodva. Csodáltam ezt az új különös világot, idilli idők voltak, ha emlékezetem nem csalatkozik akkor voltam igazán boldog utoljára, hosszú ideig.
A boldogság viszont egy pillanat alatt illant el, és az én álomvilágom egyik pillanatról a másikra változott a pokol legmélyebb bugyrává. Már harmadik vagy negyedik napja tarthatott a nyaralásunk. Mint az előző napokban oly sokszor azon a napon is elhagyni készültünk a szállodánkat ahol laktunk. Ha előre tudtam volna, hogy mi fog következni soha nem hagyom, hogy elhagyjuk a szobát. Az évek folyamán az álmatlan hideg éjszakákon már sokszor végig gondoltam azt a napot, hogy mit lehetett volna másképpen tenni, ha azon a sarkon másfele fordulunk, ha lekéssük a taxit, vagy ha az utolsó zöld lámpán még pont sikerül átmennünk, akkor talán minden másképpen alakul. Viszont nem így történ és a múlton már nem lehet változtatni, így más már nem marad a számomra csak a BOSSZÚ.
Amikor elhagytuk a szállodát és befordultunk a sarkon pont sikerül leintenünk egy arra haladó taxit, gyorsan be is szálltunk. Nem emlékszem, hogy hova tartottunk, de azt mondák, hogy szép lesz, én pedig izgatott voltam a kocsi ablakából figyeltem a forgalmat. A kocsi hirtelen nagyot fékezett én majd beestem az ülések közé ekkor rám szóltak, hogy üljek rendesen, de én csak nem bírtam magammal megint elkezdem kikukucskálni az ablakon.
Amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mögöttünk lévő kocsik furcsán kezdenek el kanyarogni. Egy fekete autóból egy öltönyös fickó kihajolt a gépkocsi ablakán, fegyvert rántott és a mögöttünk lévő kocsit célozva tüzet nyitott. Ezután nem láttam mi történ, mert édesanyám elrántott a kocsi ablakától és rám borult, hogy testével védjen. Követező pillanatban egy csattanást halottam a mögöttünk jövő autó belénk rohant minket kiszorítót az útszéli sikátorba. Ekkor elveztetem az eszméletem, mert már csak arra emlékszem, hogy apám a karjában velem szaladt a sikátorban. Lihegett az ingén keresztül valami meleget és nedveset éreztem. Kérdeztem tőle hogy:
- hol van az anyu? - de nem szólt semmit, csak könnyes szemekkel nézet előre és futott. Az ingét már átivódott a vér valahol meg sérülhetett. A következő sarok után a sikátorban állt egy nagy szemetes, oda dobot be apám majd ezeket a szavakat monda:
- Légy bátor és maradj csendben, ne enged hogy meg találjanak, mind a ketten szeretünk.
Ezzel rám csukta a szemetes fedelét és elszaladt. Kiabálásokat halottam majd lövések hangját. Aztán egy pillanatig csönd lett, majd ismét lépéseket halottam. A testemet elöntötte a pánik, halottam ahogy a közelednek felém. Csak az járt a fejemben, hogy ha most meg találnak, végem van. Összeszorítottam az öklöm és elhunytam a szemem arra gondoltam, hogy most nem találhatnak meg, nem szabad hogy meg lássanak. Ekkor a kuka fedele felnyílt. Az egyik szememet félve nyitottam ki. Egy sebhelyes arcú fickó állt elöltem kezében fegyverrel fekete öltönyét beborította a vér. Az arcán egyszer látszott a gyűlölet és az öröm. Élvezte, amit csinál. Az arca örökre beleéget a fejembe. Már mikor azt hitem számomra itt van a vég egyszerűen visszahajtotta a fedőt és tovább mentek. Akkor még nem értetem csak később jöttem rá, hogy akkor ébredt fel bennem először az erőm. S majd ez az erő lesz az mely segít túlélni és hozzásegít a bosszúmhoz. Az erőn kívül más is kell, majd de ekkor még ezt nem tudtam. Oly sok dolog volt még mit akkor nem tudtam.
Néhány nap telhetett el az óta az incidens óta, még mindig nem mertem előmászni a rejtekhelyemről. Viszont tudtam, hogy az éhség és a szomjúság lassan elviselhetetlen lesz. Összeszedve minden erőmet kimásztam és láttam, hogy a sikátor végén nagy tömeg gyűlt össze. Sírást halottam. Lassú bizonytalan léptekkel megindultam a tömeg fele. A pár napja még érdekesnek hangzó beszédet most félelmetesnek halottam. Megijedtem a lépteim is meg torpantak, visszakozni kezdtem. Elindultam a sikátor másik irányába, szét sem néztem könnyes szemeimmel előre tekintetem. Lábaimat egyre gyorsabban szedve szaladni kezdtem, már amennyire szaladásnak lehet nevezni azt a bicegést. Később az évek alatt még sokszor vissza tétem arra a helyre, de minden alkalommal a mellkasom összeszorult.
Az éhség egye elviselhetetlenebb lett feladva minden büszkeségem a közeli szemetesből kezdem a kidobót-maradékokat kiszedni. Legyőzve az undort könnyes mosollyal az arcomon ettem, ami ép a kezem közé akadt. Közben arra gondoltam, hogy nem is olyan rég válogatott sütiket tömtem magamba és jobbnál-jobb üdítőket ittam. Most még a pocsolya víz is jól eset. Hónapok, teltek már el.
Kezdtem meg szokni ezt az életet hidak alatt sikátorokban töltöttem az éjszakáimat. A szerencsémnek vagy sokkal inkább bontakozó köd erőmnek hála komoly bajba soha sem kerültem. Azért volt pár alkalom, amikor ki kellet állni és meg védeni magam a lehetőségeim szerint, az akkor szerzet tapasztalat az utca harcokról életem további részében is elkísértek.
Másfél két év is eltelt a végzetes nap óta ekkor tájt kezdtem felfedezni az erőmet. Az eset úgy történt, hogy kezdet igen csak elegem lenni a szemét diétából valami laktatóbbra vágytam. Kezdtem felfedezni, ha erősen arra gondolok, hogy ne vegyenek észre akkor az embere tényleg nem fognak látni. Mostanra már kezdtem meg értetni azt régen oly mókás hit beszédet. Figyeltem a járókelőket, keretem egy olyat ki magányosan sétál jól megrakodott szatyorrokka. Amikor találtam egy ilyen személyt akkor lendültem mozgásba. Csak arra kellet gondolnom, hogy nem lát majd oda rohanni hozzá és felkapni a csomagjából az első ételnek látszó dolgot. így is tetem, meg ragadtam egy dobozt és futottam vele. Egyszer azért visszanéztem, hogy nem követ-e? Amikor láttam, hogy egy pillanatra meg torpan, szétnéz majd meg tovább. Tudtam, hogy sikerül. Hosszú idő után azon a napon megint valami finomat ehettem. Bár az izét kicsit keserűvé tette a gondolat, hogy hogyan is szereztem. Ennek ellenére hamar túltettem magam rajta mikor tudatosult bennem, hogy mire is vagyok képes. A későbbiekben egyre természetesebben kezdtem használni az erőm. Merészebb lettem.
Mire 8 éves lettem már nem csak ételt, de ruhát és pénzt is loptam. Elhagyott házakban laktam. Már nem csak az életben maradás vitt előre felfedeztem egy új érzés kezdtem meg változni. Akkor találkoztam vele ennél nagyobb szerencsém nem is lehetett volna.
Az a napom is úgy indult minta a többi. Éppen arra készültem, hogy szerezek egy kis pénzt. Célpontra vártam az egyik szálloda környékén. Figyeltem ki jönnek-mennek, hátha találok egy alkalmas személyt. Kisvártatva egy taxi állt meg a szálloda előtt. Benne egy fialttal utazott. A lány ránézésre nem lehetett több 18-20 évesnél. Kiszállt a taxiból vékony testalkata volt válik érő lila haja és az egyik szeme le volt kötve. Kezében egy kis kézi poggyászt cipelt. Úgy gondoltam, hogy ma ö lesz az áldozatom, a szokásos módszeremet alkalmaztam majd. Eltűnők mindenki szeme elöl oda rohanok hozzá és ki veszem a kezéből a potyást. Az után már enyém a zsákmány.
- Azt sem fogja tudni mi történt. - Gondoltam magamban.
Tehát elindultam az elején minden a terv szerint ment. Kezdtem megközelíteni úgy látszott észre sem vesz. Azonban ezt csak én hitem így. Már ott voltam, hogy már csak meg kell ragadom a táskát. Akkor hirtelen valami furcsát éreztem. A talaj mintha eltűnt volna a lábam alól mindenhol tűzoszlopok törtek elöl. Aztán egy hatalmas madár képe jelent meg elöltem, majd nyomasztó érzés fogót el. Az elkövetkező pillanatban elveszthetem az eszméletemet, mert minden elsötétült. Legközelebb már csak arra emlékszem, hogy egy szobában ébredek. Először nem tudtam mi történt vagy, hogy hol lehetek. Idegesen kapkodtam a fejemet majd a közeli ablakoz rohantam. A kilátás kissé nosztalgikus volt, az utcát látva arra következtetem, hogy a szállodában lehetek. Ekkor egy kedves hang szólalt meg a hátam mögött.
- Szia, kisfiú hát felébredtél? - Halkan kissé pironkodva kérdezte. Nem szóltam semmit a sarokba húzódtam. Mint azelőtt oly sokszor már próbáltam elrejteni magam.
- Ez velem szemben nem fog menni én átlátok az ilyen gyenge illúziókon. - Mondta kedves mosollyal az arcán. Nem értetem mire gondolat csak az járt a fejemben hogy az eddigi csodás képességem most cserbe hagyott.
- Én igazi illuzionista vagyok. – szolt ismét, majd indigó színű köd vette körül és egyik pillanatról a másikra egy hozzám hasonló korú kis lány állt előttem.
- Kérsz egy kis édességet? - Mosolyogva kérdezte tőlem és nyújtódat felém a jobb kezét benne cukrokkal. Nem szóltam semmit csak ki kaptam a tenyeréből pár darabot és gyorsan a számba tömtem. Ezután ö visszaváltozott korábbi alakjába.
- Mi a neved kisfiú? - Lágy hangon kérdezte.
- Seyeem - válaszoltam miközben majd meg futam a cukortól majd nyelem egy nagyot.
- Nowis Seyen - feleltem ismét.
- Ó az bizony szép név.
Majd beszélgetésbe elegyedünk, elmesélem neki eddigi éltemet néha meg könnyezte vagy fájdalmasan visszagondolt saját múltjára. Kisvártatva elnyomott az álom.
Reggel ébredtem hosszú idő óta nem aludtam ilyen jót. A reggeli az asztalon várt. Még ettem addig ö elmondta, hogy ma van egy kis dolga addig várjak ebben a szobában. Csak késő este jött vissza a szállodába. Kicsit meg törtnek látszott. Kérdeztem tőle hogy mi a baj erre csak annyit felet:
- Hogy semmi gond nyugodjak csak meg. - Az arcán angyali mosoly ült. A szemén viszont más látszott, az hogy valami nincs rendben. Éreztem, hogy valami gyanús, de az öröm hogy megint itt van el nyomta a nyugtalanságot. Ismét álomba merültem.
Később az éjszaka közegén arra ébredtem, hogy valaki beszél. Ő volt az, valakivel telefonált nem értetem mindent csak a következőket hallottam:
- Igen én vagyok az Boss…
- sikerült elvégeznem…
- kisebb sérülés nem komoly
- nem fogom
- lenne itt még valami Boss…
-… egy fiú…
- nagy tehetség válhat belőle…
- maradni szeretnék még egy kicsit
- köszönöm Boss ha mindent elintézem, visszatérek
Nem értetem miről szólhatott a beszélgetés. Kisvártatva visszaaludtam. Majd ismét beköszöntőt a reggel. Reggeli után elmentünk vásárolni azt monda új ruhákra lesz szükségem. A napot vásárlása töltöttünk oly régóta most voltam megint boldog. Másnap az új ruháimban elmentünk egy közeli iskolához. Miután kicsit körbenéztünk ott, elintézte nekem a beiratkozás. Minden zökkenőmentesen ment hála neki.
Az elővetkező időszak gyorsan telt el napközben az iskolában voltam, délután eddig ö tanítót hogyan is tudom igazán jól használni az illúziómat. Lassan már 2 éve vigyázott rám, néha egy két napra eltűnt, de hosszabb időre soha nem hagyott magamra. Amikor egyszer csak elérkezett az a nap.
Jól emlékszem esős nap volt, akkor mikor elmondta, hogy most már nem maradhat. Már elég nagy vagyok, hogy vigyázzak magamra. Vissza kell mennie a „családjához”. Kértem vigyen magával, de csak annyit mondott nem akar veszélyes ügyekbe keverni. Amint lehet majd meg látogat. Könnyekkel a szememben elbúcsúztam tőle, ö bocsú ajándékként oda adta ez egyik fülbevalóját mondta, hogy vigyázzak rá majd elment.
A rá következő években ritkán igaz, de még meg látogatott párszor. Ekkor tudtam megmutatni neki, hogy menyit fejlődtem az illúziók használatában. Mindig próbáltam felé keveredni, de soha nem sikerült. Ennek ellenére mindig meg dicsért, hogy sokat javultak a képességeim.
A középiskolás évek alatt történt egyest hogy a híradóban láttam egy riportot. Egy 10 évvel ezelőtti maffia harc mekkora mészárlása torkolót. Az eset felkeltette az érdeklődésemet, kisebb nyomozás után azt sikerült kiderítenem, amit soha nem is hittem volna. Ez az eset ugyan az volt ahol én is elvesztetem a szüleimet. Mikor ezt meg tudtam mérhetetlen haragot éreztem. Ott helyben megfogadtam, hogy minden képen bosszút álok. Elkezdem tovább kutatni az eset után. Ehhez meg tehessem pénzre volt szükségem. Épen ezért illegális munkákat vállaltam el. Egyszerű betörések volta a képességeimmel egyszerű gyerekjátékok. Egyre mélyebben süllyedtem a bűnözés alvilágban. A kutatásaim vegyes eredményt hoztak, minél több választ találtam annál több kérdés merült fel. Egyre jobban kezdtem elmerülni a kétségbeesés posványában, amikor a megmentőm újonnan meg látogatott.
Örömmel töltőt el hogy ismét láthatom. Elmeséltem neki hogy mit sikerült kiderítenem. Erre ö pofon vágott harag és fájdalom látszott az arcán még soha nem láttam ilyenek. Látszott rajtat, hogy nagyot csalódót bennem. Elmondta ö nem ezért tanította hogyan is kell használni az illúziókat. Eddig nem kérdeztem így nem is tudhattam, hogy ki is ö vajában. Elmesélte, hogy ö a maffia tagja pontosabban a Vongola család egyik őrzője. Ekkor teljesen ledöbbentem a szó a torkomon akadt. Egy kosza gondolat futót át az agyamon. Ez lehet a lehetőségem. Magát a maffiát használom fel így szerezek információt. Ekkor talán sikerül meg fejtenem, hogy mis is történt akkor és kik a felelősek. Elkezdtem kérlelni, hogy hagy tartsak vele hagy csatlakozósan és is a maffiához. Ö csak szomorúan rám nézek és miközben egy könnycsepp csordult ki a szeméből majd csak annyit mondót:
- - Meg értem a fájdalmadat, de én már annyi szörnyűséget láttam. Nem akarom, hogy te is át éld azt, amit nekem kellet. Viszont ismerlek már annyira, hogy tudjam nem bírlak lebeszélni. Ezért próba elé állítalak. Ha sikerül meg találnod, akkor beleegyezek és segít bekerülni a maffiához. Válaszolni sem volt időm. Egyszerűen ködé vált. Akkor úgy éreztem, hogy megint magamra maradtam.
Az elkövetkező időben igyekeztem befejezni az iskolát közben továbbra is illegális munkákat vállaltam, hogy pénzhez jussak. A múltam utáni kutatást félre raktam. Tudtam jelenleg a legtöbb esélyem úgy is csak akkor van, ha tejesítem a próbát. Arra kell fordítanom az időmet, hogy az ö nyomára bukkanjak. Mire elvégeztem a sulit még mindig nem volt túl sok információ merre is kezdjem keresni. Egyetlen nyom az a fülbevaló volt, amit régen adott nekem. Egyik alkalommal mikor a fülbevalót figyeltem egy kép jelent meg elöltem. Később sikerült kiderítettem, hogy ez nem más, mint Namimori város. Megtakarítót pénzemmel és egy kis bőrönddel elindulta az egyetlen nyomon, ami maradt. Vonatra szálltam, az út hosszú és eseménytelen volt. Amikor leszálltam az állomáson újra kezembe vetem az ajándékát és koncentráltam. Ekkor egy szentélyt láttam és egy bajos felhőt. Kisebb útba igazítás után eljutottam a szentélyhez. Felmentem a lépcsőn egy alak már várt rám. Nem az volt, akire én számítottam. Egy magasabb gonosz tekintetű férfi fekete öltönyt viselt lila inggel, látszott rajta hogy legszívesebben darabokra tépne. Csak annyit mondott, hogy már várt rám tudja, ki vagyok és csöndben kövesen. Éreztem, hogy nem volna okos dolog szembe szállni vele. Ezért úgy tetem, ahogy mond és követem. A titkos ajtón át egy földalatti folyosóra értünk. Ott egy kis liftezés után a kommunikációs szobába értünk. Hol egy nagy monitoron egy férfi képe volt.
- Kérdésedre válaszolva ez az én „rövid” történetem így kerültem ide Decimo vagy ha lehet én is inkább Boss-nak szólítanálak.
A férfi nagyot nevetett. Elmondta, hogy őrzőjének kérésének eleget téve csatlakozhatok a családjához. Ismeri, hogy miben egyeztem meg vele és hogy még nem tetem eleget a próbatételnek. Ha eljön az idő, bizonyítanom kell. Hozzá tette, hogy nem támogatja a bosszúm és reméli, idővel leteszek róla. Az üzenet befejezése után elmondták merre van a szállásom. Utam először a számomra ideiglenesen kijelölt szállásomra vesztet. Hol gyorsan leraktam azt a kevés csomagot, amit magammal hoztam. Mikor szétnéztem láttam, hogy egyszerű szoba volt nem tartalmazott túl sok bútor. A jobb sarokban egy ágy volt a bal oldalt egy szerény középen eddig egy asztal. Az asztalon egy ezüstszínű kulcs volt mellette cetlivel a követező felirattal:
„Sajnálom, de ma még nem találkozhatok veled, de ügyesen a nyomomra bukkantál. Remélem nem bánod meg hogy ezt az utat választottad. Kapsz tőlem egy ajándékot a neve „Az álomvilág kapujának kulcsa” (La chiave per la porta di un mondo da sogno). Ha már elég tiszták a lángjaid képes leszel működésbe hozni. Akkor majd meg tudod miként is kell használni. Sok sikert a boldogulásban, várlak a fogócskánk következő állomásán. Üdvözöllek a családomban.”