Honma Gregory Natsu

Név: Honma Gregory Natsu
Nem: fiú
Életkor: 15
Láng: Felhő
Egyéni fegyver: Egyelőre csak a saját tapasztalatlanságával rendelkezik
Család: hivatalos családja nincs, inkább bandázás jellemző rá

Jellem: Makacs, mindenben a saját feje után megy, akkor is, ha ez neki ártalmasabb, mint hasznosabb. Nem hajlandó elfogadni, hogy az edzések, és a saját maga megismerése a javára válna, nem pedig az ellenére, és eltökélte, hogy egyedül megismeri a saját korlátait. Látszik rajta fiatalsága, és éretlensége, felnőttnek hiszi magát, de ha baj van, megint gyerekké válik, a veszélyhelyzeteket nem tudja jól kezelni. Rendkívül jól bírja a fájdalmat, és gyakran észre sem veszi, ha megsérül, könnyen túl tudja magát hajtani, és hajlamos arra, hogy ne álljon, meg amikor kell. Van benne egy marha nagy szeretet hiány, és szeretne a figyelem középpontjában lenni, de nagyon félénk, és igazából nem mer barátkozni, vagy ismerkedni. Húzni kell a társaságokba, és rá kell venni, hogy sokáig maradjon egy helyen. Habár jól beilleszkedett a tokyoi utcagyerekek közé, néha úgy gondolja, az ő felelőssége az, hogy mi lesz a társaikkal, és néha túl sokat vállal fel. Valójában azonban ez csak megfelelési gőg, és nem érdekli őt senki, magán kívül, épp olyan gyerekesen cserben tudja hagyni az embereket, mint ahogy ki is tud állni értük, abszolút a hangulatához igazodik minden. Hős szerelmes, és tapló is tud lenni egyszerre. A lángjaival nem ápol jó viszont, fél tőlük, és nem meri előcsalogatni, mert eddig csak kellemetlen élményeket tapasztalt meg, ha szóba kerültek. Bár tisztában van azzal, hogy muszáj edzenie magát, hogy egyenes arányban erősödjön a lappangó erejével, nem vallja be még magának sem, hogy ezért van az egész. Képtelen egy helyre koncentrálni a figyelmét, ezért még az általános sem járta ki soha.

Kinézet: Korcs, mint azok a menhelyi kutyák, amikről nem lehet megállapítani, hogy honnan származnak. Egyetlen tisztaság benne, azok a szemek, gyönyörű borostyánok, mindig így nevezi a világos barna íriszét, mert talán csak erre lehet büszke. Szalmasárga hajzatú, nem túlápolt frizuráról lévén szó, haja mindig olyan mintha a nap ontaná a sugarait, ami furcsán hat világostól eltérő bőrszínéhez. Termete kicsit zömök, nagyon apró, alig éri el hogy százötvenkilenc centiméteres legyen, ezért sokszor nem vették figyelembe. Első ránézésre nem tűnik erősnek, de a feje kemény, mint a fakopáncs csőre, addig veri bele a fába, amíg el nem éri, amit akar.

Felszerelés:
Alapruházat, és amit összelopkod.

Van egy öt éves Adidas cipője, de lassan kinövi.

Élettörténet.

Az volt az a nap, amikor feleszméltem, milyen gyerek is vagyok még, amikor a lángok elemésztették a testem. Milyen könnyen zuhanok bele a csöndbe, hallgatom újra a saját hangom, suttognak, hajtanak, hogy belenyúljak, a fájdalomba, és élvezzem, ahogy ég a bőr, ropog a hús, eszméletlen!

Különböző szülőkkel áldott meg a sors, vagy talán bolondokkal? Apámnak már csak a neve volt tiszta ázsiai, de több rasszból összekevert egzotikus hősszerelmes ember lett, akit jobban vonzott az igazi álom, mint amije van. Így szüntelen kergette a fiatal, és ártatlan nőket, és ő akkor is mást kefélt, amikor megszületettem. Nem igazán érdekeltem. És az anyámat se. Egy ázsiai felesége lévén, durván ráragadt az értéktelenség, mindig csöndben tűrte, hogy nem létezik különösebben. Vagy csak a gyönyörű bronzbőrrel megszokta a rabszolgaságot.
Egyértelmű volt. Sehova sem tartozom.
Apa nélkül, a semmi nevelt, kéz nélkül, csukott szemmel. Azt hiszem, azért lett a középső nevem Gregory, mert az ment szülésem közben a tévében. Amerika. Az álmok nagyasszonya sem figyelte soha a szavaim, ráadásul messze voltam a tekintetétől. Toronyházak mosolytalan szürkeségében ahol az ég olyan messze van, mint a Metro a sikátoron át, az is eldöntetett, hogy hamarabb kerülök vagányok közé, mint az iskolapadba. Valahogy mindig lett, valahogy mindig alakult. A kisgyerekek mindig elvesznek az ilyen sötétben, még ha a napot is adják becenevéül, mert egyetlen ember, aki értette a sárga nyelvet, csak ezt tudta megjegyezni rólam.
Natsu. Mert sárga a hajam. Vágytam egy célra, akartam, hogy legyek valami, de mindig visszahúzott az élet a maga egyszerűségében. Könnyebb volt sokkal ellopni a pénztárcákat, és játékterembe járni, mint foglalkozni azzal, mi lesz, ha tizenkét évesek leszünk.
Az a dolog pedig hamarabb eljött, minthogy félhessek tőle. A maga rémisztő gondolatában. A toronyházak már összementek, de a rossz érzés, és a bizonytalanság, a gyerekbandák léte nem akart elveszni a tudatunkból. Annyira megszoktuk a megállíthatatlan változást, hogy magunk is bizonytalanná lettünk, és a csapongó érzelmek befolyásában gyakran egymással is versenyeztünk. Valaki mindig elől akart lenni. Legtöbbször pedig én vesztettem.
- Gyenge vagy! - üvöltötte egyszer az akkori vezér srác, mielőtt hasba rúgott. - Ilyenek nem kellenek!
- Üss addig, amíg be nem bizonyítom, mennyire erős vagyok!
A fájdalom, hamarabb lett a megszokott, mint normális. Én sem voltam soha normális. Kergettem, vonzottam, és barátkoztam az ütésekkel, hagytam, hogy letaszítsanak a földre, és asztalnak használjanak. Annyira belerészegültem abba, hogy figyelnek rám. Egyszerűen azzal foglalkoztak, meddig bírom.
És a fájdalom.
Könnyebb volt, mint a magány, a félelem, a magasság. Nem mertem magasabbra menni, mint a hat lépcsőfok legmagasabbika az akkori otthon bejárat előtt.
A földre köhögöm a vért. Hasonlítunk egymásra. A térdeim már az előtt felhasadtak, hogy a föld tovább bonthatná, talán már a csontjaim is látszódnak. - Csináld! Még!
A tizenötéves valahol megáll, és zokog, talán ő sem bírja elviselni, ami az igazság. A karjai melegek, és az érzés, ami a fájdalommal jár, mindig ugyan az. A törődés. Mert még megtehetjük egymással. Még nem nőttünk fel, és kell gyűlölnünk egymást. Ezek csak játékok.
- Mi egy család vagyunk! Te is hozzánk tartozol, de ha meghalsz, elveszítünk. Érted? A szüleink, és mindenki, a felnőttek, nem figyelnek ránk… - megérintette az arcom, azt hiszem, az volt az első vonzó érintés számomra. Sosem tudom elfelejteni a szemeit. Barna, kifejezéstelen, mégis élénk tükröt adott neki a sírás.
Szétverte és a hasam, de nem tudtam, hogyan kell érezni, hogyan tápláljam azt a dühöt. Tartozni akartam azokhoz a gyerekekhez, akik fiatal korom óta együtt voltak velem. Tartozni. Ez volt a legfontosabb.

Mégis.

Elértük azt az időszakot, amikor észrevettek minket, a rosszak, a nagyok. Mi sem voltunk jók, bántottuk a csöveseket, vagy felgyújtottuk a kukákat, de ez más volt. A nagyok csak úgy, hangosan, és gonoszan törtek szét mindent. Minket. Ezek a sebek nem akartak eltűnni, és elvesztettük egymást. Aztán megunták, hogy figyelmeztetnek, és nem megyünk el, vascsöveket hoztak, nehéz botokat. Szétverték a fiatalokat, és az, hogy erősek, megőrjítette őket.
Elintéztek minket.

Megszorítottam a kezét, de már nem voltak szemei, csak kiütött lé, vérben, üres szemüregekben. A fogai is szertehullottak. Elvesztek a kifejezéstelenségben, ami mindig a lénye volt, attól volt ő a legfontosabb. Mindig meg akarta mutatni, hogy ne hagyjam magam bántani. De mindig hagytam magam.
És most ő is hagyta magát. Ahogy a szülei verték, úgy verték ezek az idegenek is.
Szemétnek nézték.
A sikátorok sikítással teltek meg, változtak, hangosodtak, a szemeim égni kezdtek. Csak ültem, és hallgattam a lüktetést, figyeltem a saját fájdalmam, a füleimből vér buggyant fel, a fejem zúgott, sötét-lila-fekete pöttyök úsztak elém, belekapaszkodtam, a hajszálaim közé, hátha eléggé szorítom a füleim, és csenddé válik. Olyan sötét, nyugodt csenddé.
- Itt egy.
- Nézd! Ez még sír is!
- Milyen unalmas! Dobjuk ki!
Repültem, a fejem nekivágódott valaminek, megszűntek a foltok, és eltűntek a hangok, ezt vártam, mintha részeg lennék.
Valamikor próbáltam. Olyasmi volt, hogy forróvá vált a vérem tőle, és azt hittem szétrobbannak a karjaim, csodálatos volt. Mintha sebezhetetlen lennék. Mint egy varázslat. Édesanyám szórakoztattam vele, hogy kést vagdostam a bőrömbe, és alig éreztem, alig fájt, de azt hiszem nem figyelt rám. Pedig meg tudtam mozdulni akkor is, most is, képes voltam lépni, pedig apám sohasem tudott aztán egyenesen járni. Meg tudtam mondani a dolgok színét, hogy hány éves vagyok, és hol lakom. A dolgok, teljesen tisztává váltak, nem éreztem rettegést, és nem vágytam az irányításra, én akartam lenni a legerősebb, azt akartam, hogy engem szeressenek, ne azt, hogy használhatnak.
- Mozog még!
- Itt egy csavarkulcs, üsd azzal!
- Mi a faszt művelsz, add már ide!
- A kölyköt! Nézd a kölyköt! A szemeit!
- Bazd meg, tűz, valaki ránk gyújtotta a sikátort!
Idősek voltak, hangosak, és sikítottak, sokkal másképp, mint amikor a társaim kergették, nem örömük szakadt fel a torkukból, sírásszerű kiabálások voltak, távolodtak, ahogy furcsa fények erőteljes vonalai emelkedtek, és árnyékokat hányt a falakra. Nem tudom. Benzin szag volt, és nem éreztem semmit.
Nem éreztem félelmet, csak az égett hús szagától térde estem, és hánytam. Az öklendezés visszhangjában lángok kavarogtak tovább, a nap narancs fényeiben, amik nem bántottak. A körülöttem levő emberek azt mondták később, a korházban, ahova kerültem, hogy benzint locsoltak szét, de nem emlékszem tűzre. Láz volt, beteg lehettem, nem tudtam elmenekülni, de tűz nem volt.
Éreztem, hogy ez nem igaz.
Elvettek a szüleimtől, és elküldtek a szülőhazámba. Azt mondták hamar meggyógyulok, és elfelejtem a traumát. Tokyoba kerültem, a rokonaim a tizenötödiken éltek. Különös ingert kezdtem érezni afelé, hogy folytassam az életem. Egyedül. Azt mondták még ott, hogy egyedül éltem túl, a tűzben húsz ember vesztette életét. Harmad, vagy hányadfokú égésekkel.
Én is megégtem. A hasfalam, és a lábaim. Mindig emlékezni fogok. Mindig ott lesz.
Nem értettem. A családtól megszöktem, mert nem volt szükségem rájuk. Az utca volt az otthon, amit elfogadtam, ami nevelhetett. Érezni kezdtem magamban valamiféle erőt, ami feltűnővé tett, nem kellett beszélgetnem a kölykökkel, csak lettek körülöttem. Társaságot szereztem, valami kisugárzással. Mindnek volt élete, mások voltak, más ellen voltak, de ez nem érdekelt. Elvegyültünk az egyen formák között, és kifosztottuk őket. Területeket szereztünk, egyre idősebben. Volt, aki már betöltötte a húszat. Kaptam egy eszméletlen érzést magamban, és a neonfények alatt, a sok alacsony ember között nem tűntem el. Nem kellett sokat foglalkoznunk egymással. Nem voltunk család, sem gyerekek többé, felnőttünk. Egyetlen dolog maradt vissza az életemből.
Azok a lángok, nem emlékeztem rájuk sohasem többé, de éreztem a közelségüket. Nem tudtam megmondani miért, de egyre gyakoribb fejfájással és orr, vagy fülvérzéssel keltem, vagy ájultam el, olyan volt, mintha belülről zabálna valami. Az ételt kihánytam, vagy egyáltalán nem is voltam éhes. Tinédzserkori depresszióval magyarázta egy nagyokos.

- Ezek lángok. - kaptam egyszer egy eddig új választ valakitől, a gyorskajáldában. Az életem legéhesebb napján megtalált. Azt hiszem, nem volt szimpatikus. Új tag volt. Érdektelen japán gyerek, tipikusan ugyanolyan, mint a többi, és láthatólag fogalma sincs arról, miről beszél. Beleharaptam a hamburgerembe, és vártam, hogy folytassa, mert bár idiótának néztem, volt valami figyelemfelkeltő a dologban. - Kawaguchi vagyok. Lángok. - folytatta egyből. - Ezek a te rejtett képességeid. Olyanok, mint az x-menben a mutánsoknak.
- Miről beszélsz? - kezdtem flúgosnak nézni. Ráadásul a japánom is elég kopott volt tizenöt évesen, ő meg nem gyenge hülyeségeket beszélt.
- Nem tudok sokat róla, egyszer láttam valakit használni. Utána néztem, de nem találtam sok információt, csak az amerikai képregény adatbázist. De talán segítettem. Bár az is lehet, hogy hazudok. Döntsd el te. Ha érdekel, elmagyarázhatom a biológiai kockázatait annak, ha van benned valami, ami hőtágulást eredményezhet a belső szerveidben, ha érdekel.
Kawagachi szemüveges volt, kicsit idősebb nálam, poros fekete hajú, unalmas figuraként tűnt fel, és fogalmam sincs, hogy keveredett az utcakölykök közé. Állítólag olyanok a reflexei, hogy magad alá csinálsz. Ki akartam próbálni. Komolyan, ott a wakdonaldsz közepén komolyan az jutott eszembe, hogy ki akarom próbálni.

Kawagachi egy elit iskolába járt, a városba, és meg nem mondom melyikbe, de azt mondta, ott, a tetőn tökéletes lesz kipróbálni, mit is tudok. Nem igazán hittem az elgondolásában, főleg mert Star Treken, és X-Menen nőtt fel, ez nem növelte a bizalmamat abban, hogy egy ilyen meg tudja mondani, mi van? De nem volt elég az, hogy depressziós vagyok, és azért akarok felgyulladni. Ez messze nem válasz.
Felnőtt vagyok. Gondoskodnom kell magamról, mert éhen halok. Gondoskodnom kell az embereimről is. Mert felelős vagyok.
Még ha nem is érdekelnek. Ahogy kiskoromba engem tartottak a felszínen, úgy most nekem kellett őket. Egy irányt kellett mutatnom, egy életet, hogy ne váljunk ronccsá. Ne legyünk olyanok, mint a szüleink. Kawaguchi pedig mutatott egy válasz lehetőséget.
Valamire, amit nem értek. Nem volt sok idő naplementéig, de ő pont ezt a pár órát pécézte ki jó időpontnak. Nem hatott meg, a három emelet magasságával az ötlet.
- A hőmérséklet husszonnyolc Celsius fok, a páratartalom ideális. Rúgj arcon, a bal lábaddal kérlek. - feljebb tolta a szemüvegét, én pedig egy pillanatnyi sokkba kerültem. Csak így? De az arca ijesztő nyugalmat, és elszántságot mutatott. Ez olyan tipikus, bele akarsz lépni fej volt, úgyhogy nem haboztam tovább.
Elindultam, a testem roppant könnyűnek tűnt, mintha nem is magam lennék, ahogy áthasítottam a bokámmal a légteret, ő egyszerűen arrébb lendült, éreztem, ahogy meglegyintem a hajszálait, aztán a hátam mögött, beletérdelt a bordáimba. - Annyit tudok - kapaszkodott a vállaimba -, hogy, ha nincsenek reflexeid, akkor kígyót sem melengethetsz a kebleden. - majd hátrarántott, a testem a földbe csapódott. Éreztem, de nem fájt. Ez messze nem volt fájdalmas.
Nem akartam. Mintha valami változott volna. Éltem. A magam életét. És másokét. Mindenki én voltam, és én mindenkié voltam. A kezein lökte át magát felettem, még nem is jött ki a markolásának érzete a vállaimból, máris a lábaimba kapaszkodott, talpaival a földre csúszott, balom a magasba rántotta, majd a hasamra pördített, és fenekemhez ütötte a talpam. - A mutánsok akkor fedezik fel a képességeiket, amikor hírtelen, nagy erejű, számukra addig nem tapasztalt érzelem éri őket, amik megnyitnak olyan receptorokat, melyekben a különleges képességük rejlik. A fájdalom, a félelem, a veszteség, a halál, lezuhanás egy magas épület tetejéről, ezek az igazán rossz dolgok!
- Benzint locsoltak szét!
- Több mint húsz ember égett halálra.
- Nem láttam lángokat. Nem láttam semmit!
- Ez a gyerek ott volt. Még csak nem is sírt!
- Sokkot kaphatott!
- A fájdalom, a félelem, a veszteség, a halál, lezuhanás egy magas épület tetejéről, ezek az igazán rossz dolgok!

- Alig fáj! Mintha ott sem lenne! Nem érzem…
Emlékeztem anyám kezeinek érintésére.
- Ezek az akaratod lesz az erőd egyszer kisfiam, és hátrahagysz mindkettőnket.

Az emlékek, a tudatomba szivárgó képek, Kawagachi hátraesik, a testem kicsavarodik, az ökleimmel támadok, de ő felugrik, lábait a magasba emeli, kezeire esik, tenyerein megpördül, végül elhajlik. Ahogy kihúzza magát, mint egy elcseszett sznob leporolja az iskolai egyenruhája fekete szaténját. Köpök.
- Ilyesmi.
Milyesmi? Megtelik a tüdőm, és üvölteni akarok, átvágta a fejem, és beetetett, hogy aztán megalázzon saját magam előtt!
Azzal az indulással olyat kap, hogy beletörik a szemüvege, a földről, szinte pillanat alatt, a darabjait széthullnak, aztán a háta mögé lendülnék, de jobbjába szorítja a vállam. Balját az orrára tapasztja, de ahelyett, hogy sírna, mániákus röhögésbe forr a hangja. - Sokkal gyorsabb vagy, ha elhatározod, mint mertem remélni.
- Bolond vagy! Mit akarsz elérni?! - kiöntött a naplemente, szinte minden pólusomban éreztem az erejét, a forróságát, és a fényét, mintha még akarnám, ezt az erőt, ami szétárad bennem, megütni, megsérteni, fellökni, bántani, mégis, a földbe gyökereztem.
Meghaltak, elégtek, én pedig végigaludtam, nem éreztem, talán nem szaladtam bele a lángokba a félelemtől, talán olyan helyre estem ahol alig értek? Nem emlékszem, nincs sújtó félelem a tűztől, nem remegek sebek fájdalmától, mi vagyok én… - Mi ez a dolog!?
Egyszerre a szemei megteltek mással, őrülttel, haragossal, hatalmassal, gyilkossal.
- Egy kicsit tényleg hazudtam. - játszott a szél a hajszálaival. - A köd néha ellepi az áldozatok szemét, és néha elhiteti velük, hogy nincs azaz út, amin menekülhetnének. Nagyon jól tudom, miről beszéltem, és azaz előnyöm is, hogy te még nem!
Elém került, mintha nem is mozgott volna, csak úgy megjelent volna, meg akarta ragadni a kezem, de elugrottam, a testem irányított, hatalmas energiát éreztem, amit az életéért küzdő növényevő, hogy talpon maradjon, átszakítottam a lépcsőház ajtaját, és végigszedtem a fokokat. A legfurcsább, hogy eddig eszembe sem jutott, milyen magasan vagyunk.
Növényevők. Volt tévénk.
Egyszerűen elmúlt a félelem. Ha rajtam múlt volna, megállok, és megvárom a végét. Valami bennem vitt magával, lerohantam az emeleteken, és egyetlen, könnyed mozdulattal törtem ki a bejáraton, nem éreztem az eddigi gyengeségeim, az elmém mintha beindult volna, és a menekülés eszméletlen iramban hajtott. Minél messzebb, minél távolabb ettől az embertől, mielőtt megérint, és megtudom, mi lett volna a vége.
Undorodom tőle. Fény követett, ragyogó, és eszméletlen, nem volt gondolat, csak a haláli érzés, ami marha jó volt. Éltem.
Minden idegszálamban.
Az emberek, mintha mindenki engem akart volna elkapni, félrelöktem őket, el akartam tűnni magammal, ezzel a beteges furcsa dologgal a testemben, utcákat szeltem át, már nem is érzetem, merre járok. A tüdőm sípolt, vér ömlött az orromból, és a számból. Egy nyitva hagyott raktárépületbe keveredtem, sirályok kegyetlen röhögését halottam, dobogó a szívem, visszhangosan, mintha alig öt perc telt volna el. Hajtott volna valami brutálisan ismeretlen, és felégette az időt körülöttem. A nap már rég eltűnt, elfordult a sötétségben, megvakultam.
De a hangok.
Mintha még mindig üldöznének.
Figyelnének.

Akkor láttam meg. Életemben először sikítottam, hátraestem a mögöttem felpakolt fadobozokban, aztán sem bírtam megmozdulni. Azok a szemek, mintha parazsakként világítanának, vagy szentjánosbogarakat öntöttek volna le vörös festékkel. Még a sötétben is. Ragyogott, fénylett, mint az a rohadt tűz.
Lepergett az egész életem.
Nem kaptam levegőt.
Nem vagyok magamnál.
Narancsba vesző fekete démon, feketeszurok hajjal, és elhegesedett arccal. Kinyitja a száját.
- Söpredék.
Lángok. Hatalmasak, gyönyörűek, erősek. Olyanok, mint azok. Emlékszem. Valamelyik fiú fel akarta gyújtani mindenkit, de engem körbeértek a lángok, és nem érdekeltem őket. A benzinszag, és a röhögés, majd a sikolyok.
Gyerek vagyok. Gyenge, aki nem tudja mi a franc ez, akinek kell egy ember, aki segít, megmutatja, hogyan kell megvédenem magam saját magammal szemben. Ég a bőröm, mégis, mintha simogatnának a lángok, nem érzem magam eszméletemnél, de nem félek.
- Kérlek, mond el, mi ez!
- Még nem égtél porrá?
- Ember, meg akarok ettől szabadulni!
Szédülök. Égek. Látom, a bőröm, már perzselődik. Eltűnik az arca, de nem fogom elfelejteni. Őt akarom. Mindenáron.
Könnyen, csöndben, belebújva a sötétségbe és a tűzbe, ájulok el.

Undorító fehérre keltem, egy iszonyú orrnyeregfájással. Mintha összeszúzták volna az egész arcom. Levegőt alig bírtam venni, jobbára a számon kapkodtam.
A fények embereket takartak. Az öreg nő, és az öreg pasi, rám borult. A család, akiknél laktam ők azok, sokáig sírtak, hangosan, én arra sem számítottam, hogy emlékeznek rám. Furcsa, irtó nyálas egy dolog, de jól eső.

Eszméletlen mosolyt kaptam, a férfitől, pár nappal később.
- Találkoztál vele. - ült le egy székre, ami maga alá húzott, fel akartam ülni, de a karizmatikus ember nem engedte. Szinte anyáskodott. Kopasz fején a fény megcsillant, szórakozottan figyeltem.
Komolyan figyeltem. - Csak katonai kutatások által ismerem ezeket a dolgokat, de a kapcsolatok által szereztem valakit, aki majd megtanít, elmagyarázza. Különös erőd van, és nehéz bántani. Megvéted a tested, amennyire képes lehettél rá.
- Nem érdekel!
- Majd fog.

Aztán elmentem a mosdóba, és belenéztem a tükörbe. A szám, és az arcom is csúnya volt, égett, és bekenték valami fehér, csúnya cuccal, de azt ígérték valamikor, hogy eltüntetik ezeket, újra szép lesz a bőröm, tudok majd nevetni, de nem akarok. Semmi másra nem vágytam csak a csendes sodródásra az égen, elenyésző köd alatt.