Honma Gregory Natsu

Köszönöm Gray Shadownak, hogy résztvesz a történetben. Remélem annyira fogja élvezni, mint én!

Nem szabadna! Mondja mindig egy kötekedő hang a fejemben, de nem figyelek rá. Akarom, és kell. A fájdalmat sem érzem soha, akkor miért baj?
Miért baj, hogy erősebbé akarok válni?
Beleütök a fatörzsbe. Nem érzem. Újra. Megint. Nem jön elő. Nem akarok megállni. Folyton folytatnám, törném, ez annyira rossz. Beletérdelek a törzsbe, belekapaszkodok. Üvöltenem kéne. Mégis olyan csöndes a fejem.
Ellépek. Véreznek az ujjaim, gusztustalan, ragacsos színű vérrel, mert sosem tudom, mikor kell megállni.
Gyűlölöm. Felhajtom a ruhám, és beletörlöm. Nem érdekel, ha meglátja más. Mindenki lássa, hogy mennyire gyűlölöm ezt!
Érzéktelenség. Semmire sem jó.
Nem tudok kontrolt szabni, nem tudok megállni. Sebezhetőbb vagyok, mint bárki.
Rátámaszkodom a pad háttámlájára, és lihegek. Forróságot érzek, de ez csak a belső hő, nem tudom, igazából milyen idő lehet. Nincs fájdalom, csak akarat. Meg leamortizálódó csontok.
Elengedem a támasztékom, hogy folytassam ezt, de elesem. Sokáig maradok aztán így, egyszerűen nem érzek semmi erőt már magamban, kifacsart szivacs vagyok.

Hetek óta vagyok bezárva az üvegparadicsomba. Annak ellenére, hogy doktor Shamal készségesen elengedne a fenébe, mégis csak a korház kertjébe jutok csak le. Sosem tudok eltűnni, mintha képtelenség lenne, mintha börtönben lennék. Nem tudom. A napok unalmasak, lassan már minden zugot felfedeztem magamnak, volt sok hely, ahol elájultam. Egyszer azt mondta nekem, ez a Sawada Tsunayoshi, hogy szükségem lenne a fájdalomra. Nem tudom, mikor rossz a testemnek, az erőlködés.
Néha, csak úgy lekapcsolnak a szerveim, és semmit sem érzek. Én tudom, hogy nincs jól ez így. Néha, amikor így fekszem a fűben, vagy a folyosón, vagy a tetőn, és érzem a felhők áramlását, gondolkozom el azon igazán, mennyire bábú vagyok, és mennyire nem ember.
De!
Lényegtelen ezeket figyelni. Egyszer meghalok. Addig megtanulhatom még, az érzést, hogy tudjak sírni, remegni attól, ha arcon ütnek. Lassan válhatok valamivé, ami több, mint egy fal, ami elől lehet. Ezeket a gyerekeket, életre akarom tanítani, hogy aztán elküldhessem őket, és ne legyen szükségük rám. Nekem pedig csak magamra legyen szükségem.
Megpróbálom ezt az erőt fejleszteni. Egyedül akarom, mert így tudok a leginkább magamra figyelni. Ezekre a mozdulatokra. Azt hiszem, képes vagyok a dolgokból többet csinálni. Aminap rájöttem, hogy akár három dolgot is tudok csinálni. Fogtam a dísz tónál egy követ, és amikor eldobtam, nagyon figyeltem rá. Három darab kacsázott végig a víz felszínén, sajnáltam a Koikat amiket megrémisztettem ezzel.
Aztán be kellett mennem a kórterembe. A környezetem feszült volt valamitől, kiabáltak, szétzavarták a többi pihenni vágyó maffia embert, utólag megtudtam, hogy egy maffia korházban vagyok ellátva. Az emberek rohangáltak. Az arcuk olyan volt, mintha félnének. Vagy aggódnának. Sosem tudtam ezt a kettőt megkülönböztetni. Gyorsan elbújtam az egyik nem használt teremben, és vártam.
Pár embert hoztak csak. Csalódtam.
Reméltem, hogy valami ufót találtak az út szélén, akkor legalább lett volna miért tovább kíváncsiskodnom.

A felhők néha apró árnyékot vetnek a bőrömre.
Megunom a fekvést, ezért felállok, de csak annyira vagyok képes, hogy felüljek a padra. Egészen megszokott támaszték számomra. Az unalom olyan fodros, mint ezek a gomolygó felhők az égen, de hamarosan meggyógyulok, és akkor, végre újra magamhoz ölelhetem az utcát, és élhetünk, esztelenül, céltalanul, hangosan. Ők soha nem tudhatják meg, hogy mi vagyok igazából.
Előre bukom, felszedek egy botot a földről, és elhajítom messzire, nézem, hogy több lesz-e belőle, de nem történik semmi, a gyűrű dolog sem világított. Elfekszem a padon. Hát, ha nincs mit csinálni?
Esetleg sakkozhatnék öreg maffiózókkal a társalgóban?
- Csak nem döglöttél meg?
Hallok egy hangot. Furcsa, sokáig jár a fejembe, ízlelgetem. Rekedt.
- Úgy látszik, nem jön össze. - Válaszolom. Nem foglalkozom vele, mert nincs szükségem a társaságára.
- Micsoda felhajtást csináltak miattunk! - mosolyog, egyszerűen érezni a beszédében, felhúzom a lábaim, hogy elférjen, biztos fáradtak már a csontjai. Le is ül, a súlya megszólaltja a faléceket.
- Egész héten az egyetlen érdekes dolog volt. Jöhetnétek máskor is, még sokáig itt leszek, úgy érzem.
- Nem ér annyit a szemét, hogy hagyjam magam még egyszer elintézni.
Felcsúsztatom a lábaim a háttámlára, és lelógatom a fejem, elég hülyén festek, de leszarom. Az agyamba száll a vér, és kicsit drogos érzés, ha már nincs semmi csinálni valóm. Erre ez lelök.
Kiterülök, feldőlök, mindent csinálok, mint egy tesztbaba, szétdobom a tagjaim. Nehezen szedem össze magam, és sokáig nem tudom betippelni, hogy most az égen, vagy a földön fekszem-e, aztán jó alaposan leporolom magam.
- Minek löktél le, barom?
Feltette a lábait a helyemre, és kitámasztotta a hátát a könyöktámasszal, akkorát nézek rá, mintha még nem láttam volna korházi ruhás embert úgy életembe.
- Mert baromságot csináltál, és mert jól esett.
- Te gyújtottál fel! - közlöm vele, mint a napi híreket. Emlékszem rá. Tudom, hogy ő volt!
Rám néz, olyan aranyhal szája van ennek az embernek! Rámutatok, nem nézhet hülyének. tényleg nem.
- Fogalmam sincs, mit beszélsz kisgyerek. Ja, meg leszarom.
Most világítani kezd ez a dolog, a középső ujjamon, gyorsan elrejtem a hátam mögé, hogy ne lássa. Mindig zavarban vagyok ettől a bizsutól, nem szeretem mutogatni. Szerencsémre pont kifogtam egy olyan fazont, aki magasról tesz az egészre, mert úgy látom, rám se néz. Mondani akartam valamit. Ez az érzés megmozgatott, de aztán meg is zavar az avarropogás. Észreveszi, de az arca nem rezdül. Biztos, kellemes barátja lehet a barátnőjének, ilyen életkedvtelen fapofával.
Na mintha nekem más lenne öcsém. Szóval a hangok. Fordulok egyet, hogy megnézzem, ki jött ide, pont most.
Az a férfi az. A különös hangulatú Sawada Tsunayoshi, valakit hozott magával. Ő felült. Marha érdekes dolog, ha megtanulsz egyszerre több dologra figyelni. A szűk sikátorokban, ahol több a sötét, mint a világos, nem mindegy, hogy egy macska dönti-e fel a szemetes kukát, vagy egy kölyök akar hátba szúrni az ebédedért.
- Ah. Xanxus! Üdvözöllek! - kétkedés van a hangjában, mégis lelkes mosolyt látok rajta. Megszokhatta élete során ezt a zavaró képmutatást. Vagy! Tényleg foglalkozik vele valamennyire. A kísérője is felfigyelt erre, észreveszi, hogy a társasága nem biztos magában, és zavarja is őt ez.
Észreveszik a véres ruhát, de nem kérdeznek rá.
Szépen öltözött, azt hiszem, ezt nevezik elegáns, fekete hajú, vékony. Tipikusan nyugodt és csöndes alkat lehet. Nem tudom, miért érzem olyan biztosnak ezt? - Jobban vagytok? Kellemetlen incidensben volt részetek. Sajnálom. Azt hiszem, részben az én hibám.
Megérinti a fejét, ez valami gyerekkorról maradt, lemoshatatlan szokás lehet, vagy megpróbál barátságos lenni, hogy a környezete is nyugodtabb legyen. Ne érezzenek tőle rossz szándékot.
- Tudod, merre van a kijárat! - kapja ezért, kedvesen.
- Remélem, hamar jobban lesztek! - lép el mellette, a sráccal, és tudom, hogy követnem kell őket. A társalgóba megyünk. A sakkosok szokás szerint itt vannak, egy furcsa banda hátul, és a maradék, üres asztalok, azok közül ülünk le az egyikhez. Már jól esik egy kis leülés, mintha most nehezebb lett volna a mozgás, meg valami, úgy egyszerűen zavar. Mert folyamatosan a másik srácot nézem. - Akkor máris bemutatlak egymásnak titeket! Ő itt Gray Shadow. Ugyanolyan lángja van, mint neked.
- És?
Tekintetével hárítja magáról a kérdést. Milyen idegesítő. - Ő Honma Gregory Natsu
- Elég a Natsu, a többi felesleges! - javítom ki. Elnézést kér. - Nagyon ügyes. Őt fogod tanítani, amíg itt unatkozik ebben a nagyszerű intézményben.
Én felállok, de vissza is kerülök a fenekemre hamar. A lábaim. Egyszerűen nem akarnak már menni. A francba! Az asztalra ütök, és a szemeimet a térdeimre szegezem. Miért pont elüttök? Nem akarom, hogy lássák. Remegni kezd a hátam, annyira idegesítő ez!
Senki sem lásson így! Nem kell semmi!
- És ők? - szólal meg, mintha teljesen természetes lenne a kirohanásom. Felemelem a fejem, még érzem a zavart, de a tekintetem követi az övéit. Egy hátul ülő hangos bagázsra figyel, nekem is feltűntek már. Egy pár napja. Olyanok, mintha nem is lenne semmi bajuk. Az egyik ráadásul egy lány. Hosszú, fehérhajú, de lehet mégsem, fiú hangon beszélt végig. Egyszer odamegyek, és megkérdezem, mert van pofám.
Mindegyik furcsa. Zajosak, élettelteiek, itt senki más nem ilyen, mindenki beteg, mindenkinek rossz. Undorítóak! Feladták az élni akarást, mert itt kell lenniük! Én nem adom fel!
- Nem fognak gondot okozni nekünk!- mondja egy kis csendszünet után Tsunayoshi, mintha a csíntalan barátairól beszélne. - Natsu-kun remekül fogja bírni az edzéseid, élvezni fogod! - felel neki végre, a feltett kérdésére.
Nem válaszol, de látom rajta, hogy marhára nem így gondolja. Messze van neki az élvezet, és az emberi társaság egymástól. A Sawada férfin is megjelenik egy kis izgatottság, ahogy ezeket elmondta, egyre inkább észreveszem. Annyira izgul, hogy összebarátkoztasson minket, de miért? Felesleges.
Ő annyira más, mint mi. - Az edzésetek délután lesz. Késő estére be kell fejeznetek. Fontos figyelembe vennem, hogy beteg vagy, Natsu-kun - mosolyog kicsit.
- Nem fáj. - mondom természetes hangon.
Ő feláll, valamit beszélgetnek a sráccal, de elfordulok. Nem hallgatózok, ráadásul az a banda is leköti a figyelmem. Hasonlítanak kicsit a régi életemre, azokra a srácokra. Néha, csak úgy eszembe jutnak.
Semmilyen banda, vagy utcakölyök nem tudja egyiküket sem pótolni!
- Ne kókadj el túlságosan - hallom meg a hangját. Nem figyelek már oda, és őt sem érdekli, hogy leszarom. - Holnap találkozunk! Viszlát!
Nem viszonzom a köszönését.
Öntörvényű kölykök. Szükségük lenne rám, de be vagyok ide zárva, és ostoba dolgokra kényszerítenek. Ők pedig már talán nem is élnek, mert én itt vagyok.
Egy kicsit zavar. A maximumon fogok mindent megtenni, amit akarnak, hogy aztán eltűnhessek az életükből!