Kisvárosi rock and roll (Magánküldetés Kyara számára)

Hirtelen hívott be magához a főnök. Nem is értettem igazán, hogy miért.
- Pedig még csak három napja volt a küldetés! - gondoltam magamban. Aztán hírtelen, egy rossz gondolat furakodott a fejembe. ~ Várjunk csak! Az nem létezik, hogy rosszul csináltam valamit és most le akar tolni. Bár azt rögtön utána is megtehette volna. De mi van ha inkább hagyta, hogy eddig érlelődjön? De nem hiszem. A fönök nem ilyen. ~ zajlottak végig bennem a pró, kontra eszmefuttatásaim. Aztán hagytam, hagy ússzanak el jó messzire a fejemben, ezek a gondolat foszlányok. Nagy levegőt vettem, rátámaszkodtam az ajtó kilincsre és beléptem.
- Ááááh! Chiara! - üdvözölt kedélyesen.
- Fönök! - hajoltam meg előtte, s mikor Ő a székre mutatott, leültem. Még mindig kicsit ideges voltam, de a fönök vidámsága, némileg csillapított a dolgon. ~Nem lehet nagy baj, ha ilyen.~ gondoltam. De csak akkor lélegeztem fel igazán, mikor egy papírt nyújtott át nekem. Az ismerős borítékot, amit küldetések során szokott adni beosztottjainak. Elvettem hát és kinyitottam. Myova. Még sose hallottam erről a városról.
Mikor elolvastam, egy kérdés merült fel bennem, amit fel is tettem fönökömnek.
- Uram! Mért segít ennek a kis pórfészeknek? - a férfi elmosolyodott.
- Ha segítünk nekik, akkor az adósunk lesz a város. Ki tudja....lehet egyszer még jól jön.
Még ekkor se igazán értettem, de inkább hagytam az egészet. Később is lesz időm gondolkodni rajzta.
- Akkor hát....engedelmével én indulnék is.
- Számítok rád. Kyara-chan! A legutóbb jól teljesítettél. Büszke vagyok rád! - behunyott szemmel vogyorgott rám, mint egy kis kölyök. Hiába volt már húsz év fölött, az idő nem igen fogott rajta.
Aznap este minden meleg holmimat összepakoltam. Nem volt túl sok, hisz Olaszország nem a fogvacogtató helyek közé tartozik. Másnap este szállt fel a gépem. Sajnos nem közvetlen járat volt, így még, több órán át buszozni is kellett. De legalább volt időm aludni. Úgy ahogy. A hideggel nem is volt bajom, jól felöltöztem a reptéren, nah de a zötykölődés. Utáltam. Kb három órás buszozás után végre megérkeztem. Széles vigyor terült el az arcomom. Ritkán látok havat, de a táj gyönyörű volt a maga módján. A hófödte tetők, fák. Nagyon tetszettek.
- Hmm? Hol vannak emberek? - néztem körül. Alig egy-két ember lézengett kint.

A táblán lévő bénácska angol feliratból elárulja, hogy még csak a határon vagyok. ~Lehet ezért nincsenek itt annyian.~ godoltam, majd felkaptam könnyűcske bőröndömet és beljebb lépdeltem, a kihalt városban. Nem volt igazam. Ahogy előre haladtam, nem láttam több embert, viszont a házak megsokasodtak. Egymás hegyén hátán, s mind ugyan olyanok. Havas és ósdi. De ami még több volt ennél, az a hó. Mindenhol csak az volt.
Végül elértem egy házhoz, ami ódonabb volt a többinél is. Nem tudtam oroszul, így a ciril betűk semmit sem mondtak nekem, hiába néztem perceken keresztül. De az épületből kiszűrődő zajokból, arra következtettem, hogy egy kocsma lehet.
- Remek! Akkor iszom valamit, mielőtt belefognék a nagy melóba! - mormoltam magam elé a szavakat, s azzal el is indultam az ajtó felé. Csak ekkor vettem észre, hogy egy fura alak ül kint a tornácon. Megtorpantam a sombrero és a poncsó láttán.
- Nah ez tuti nem idevalósi! - suttogtam magam elé, elhúzott szájjal. Nem törődve vele tovább mentem, de ekkor egy idegen hang szólított meg.
- Hé, Chiquita! Nem láttalak még errefelé. Új vagy? - nah most már biztos voltam benne, hogy nem helyi a pasas, a fura hanglejtése miatt. Megfordultam és közelebb mentem a férfihez.
- Jónapot! Igen, új vagyok itt. Tudna nekem segíteni? - mutattam fel a Millefiore pecsétjével ellátott papírkámat. Gondoltam, hátha képben van és meg tudja majd mondani, hogy kit kell keresnem.
- Menj be a kocsmába, keresd Szergejt. - azonnal útbaigazított, mihelyst meglátta a címert. Fogtam hát a csomagomat és betessékeltem magam a kocsmába.
Bent nagy volt a zaj és mindenhol csak férfiakat láttam. ~ Így, hogy fogom megtalálni azt a pasit? ~ morogtam egyet magamban. ~ Nem kérdezhetek végig mindenkit, hogy ismerik-e. ~ De a kis körte, szinte azonnal kigyulladt a fejem felet. Megfogtam hát szabad kezemmel a kocsma ajtaját és ahogy csak tudtam, bevágtam azt. A nagy csattanás hangjára, mindenki felfigyel rám és csönd lett a helységben. Ez az! Pont ezt akartam.
- Köszönöm! Valaki ismer esetleg egy bizonyos Szergejt? - vágtam bele a kérdésembe. Egy ideig értetlenül pislogtam rám a vendégek, aztán folytatták ott a beszélgetést, ahol abba hagyták.
- Hurrá! Köszönöm a nagy semmit! - sziszegtem az orrom alatt. De nem sokáig zsörtölődtem magamban, mert a szemem sarkából lészre vettem, hogy a csapos épp nekem integet azért, hogy odamenjek. Így tettem. A félig már kopasz csapos suttogott nekem valamit angolul, orosz akcentussal, amit nem is értettem, majd elindult fel az emeletre, egy, a pult mögötti ajtón át. Azt kivettem a beszédéből, hogy Szergej, meg valami gyere utánnam, így kikövetkeztetve az jött le nekem, hogy tudja hol van és megmutatja nekem. Utána mentem.
A lépcsőzés után egy kis folyosóra értünk, s mind a két falán három-három ajtó volt. Minden bizonnyal a vendégeknek vannak szobák fenntartva, akik ki szeretnék pihheni az utazás fáradalmait. Meg talán a tulajdonos is itt hálhat valahol. A csapos az egyikhez vezetett, valamit motyogott és elment.

Még utána néztem a csaposnak, aki feltűnően gyorsan illant el az ajtó elől, majd tekintetemet vissza fordítottam az ajtóra, de mielőtt bekopogtam volna, szétnéztem a folyosón. Sehol senki. Rántottam egyet a vállamon, aztán halkan, nőiesen, illedelmesen kopogtam. Nem jött válasz. Megpróbáltam mégegyszer, hátha nem hallották/hallotta, de újfent csak válaszra sem méltattak. Így úgy dönttöttem, hogy ha nem is hívnak, én bemegyek.
A szoba ahová bejutottam, nem is volt annyira lepukkant, mint amilyenre számítottam. Még a tágas kifejezést is rá lehetett volna fogni. A fát sárgás színű tapéta fedte, ami világossá és vidámmá tette az egész szobát. A falon még különböző festmények is díszelegtek. Nem sok, számszerint négy, de mind tájképet vagy virágot ábrázolt. Bal oldalon egy szépen megmunkált szekrény foglalta el a helyet, ami jobban megnézve elég réginek tűnt, mégis illett a szobához. A jobb oldalon pedig, fejjel az ajtónak, egy kék kockás egyneművel, beágyazott nagyobbacska ágy állt, amiben ha nagyon akarnak, akár ketten is elfértek volna. A szobához még egy erkély is járt, aminek toló ajtaja mellett egy írósztalt állt jobb oldalt, egy székkel és egy lámpával. Teljes ellentéte volt a szoba az épületnek. Ez újszerűnek, hívogatónak és hangulatosnak hatott, s emellett olyan helyiségnek tűnt, ahol sokáig elidőzhez kényelmesen az ember, mégis, egy árva lélek sem volt odabent. Egy kicsit beljebb mentem, majd, hogy becsukjam az ajtót, megfordultam. Abban a szent minutumban, egy tomba ütést érte a tarkómat. Éreztem, hogy a lábaim összecsuklanak, és bárhogy is akartam, nem tudtam talpon maradni. A földre rogytam, s arcal előre estem. Meg akartam tudni, hogy ki volt a támadom, de elsötétült előttem minden és elájultam.
Nagy fejfájással kezdtem ébredezni, főleg hátul, a tartkómnál sajgott az egész koponyám. Úgy éreztem mindjárt ketté reped. Még mindig nem egészen tértem magamhoz. Homályosan láttam és tombán hallottam csak. De ahogy teltek a másodpercek, úgy kezdett élesedni minden.
- Hol vagyok? - nyöszörögtem. - Hm? - szippantottam bele a levegőbe. Valami birizgálta az orromat. ~ Ez lőpor szag. ~ Gyorsan körülnézek, hogy hova a fenébe is jutottam. Egy dohos pincét véltem felfedezni és....három férfit a fal mellett. Valamn épp vitatkoztak, de sajnos semmit sem értettem, mert oroszul dumáltak. Gondoltam addig megszökök, úgy se figyelnek, de....nem tudtam feláll. Csak akkor vettem észre, hogy egy székhez vagyok kötözve.
- A p*csába! - sziszegtem. - A fenébe! Hogy az a....- szitkozódtam egyre hagosabban, s mire elkiáltottam volna valamit, egy egyik őr oda rohant hozzám és befogta a számat. Most a tenyerébe mormogtam valamit.
Az ajtó mellett áló pasas megint mondott valamit oroszul, amit megint csak nem értettem. ~Basszus már! Esküszöm egyszer megtanulok oroszul, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. ~ morogtam magamban. Aztán a férfi, aki a bejárat mellett állt, kinyitotta az ajtót. Egy öreg fószer lépett be, akinek félhosszú ősz haja volt, amit a kucsmája teljesen az arcához nyomott. Hosszú szakállán végig simított és gyanúsan méregetni kezdett.

A széken izegtem mozogtam, próbáltam szabaddá tenni a kezemet, de sehogy se sikerült. ~Francba! Ezek a debel állatok jól megkötöztek. ~ mérgelődtem. Fel se tűnt nekem, hogy csend lett urrá a pincén, mikor bejött az idős pasas, mivel annyira lefoglaltak a csuklómat szorító kötelek. Csak akkor figyeltem fel, kaptam fel a fejemet, mikor egy érthető, angol mondat ütötte meg a fülemet.
- Hmm... Ezek a maffiózók egyre csinosabbak. -undorodva hóztam el a számat válasz képpen. ~ Ezek a bűnözők, pedig egyre ocsmányabbak. ~ néztem végig a társaságon, végül újra vissza fordítottam tekintetemet a vezetőre, akinek a szeme még mindig rajtam csüngött. De csak egy pár pillanatig, mert a harmadig őr, aki eddig csak egy szál cigarettát rágcsált unottan, átnyújtotta a Család címerével lepecsételt papíromat. Dühösen méregettem mind a két pacákot és vártam, hogy mit fognak szólni.
- Hmm... Millifiore család, ezek az olasz kutyák mindig csak a bajt keresik. Nos, kislány, nagy bajban vagy, ezen felhívás szerint, minket keresel. Örvendek, Szergej Molovics vagyok. - rám mosolygott, de arca egy szempillantás alatt ismét komolyra változott. Oroszul kezdett motyogni valamit az egyik őrhöz, akinek reakciójából leszűrve, gondoltam, hogy nem épp elengedni akarnak. ~ Nagyszerű! Ha ezt a főnök megtudja, már nem lesz olyan büszke rám. ~ kicsit elszomorodtam. Nem akartam csalódást okozni, hisz bízik bennem.
- Vessétek a másik mellé! - hangzott hirtelen az utasítás, s azzal ki is ment az öreg, az ajtón. Egyedül maradtam a három férfivel, akik kikötöztek. Megpróbáltam kihasználni ezt a lehetőséget, de a három kigyúrt állat erősebb volt nálam, és azonnal megragadták a karomat, nehogy el tudjak menekülni. Az egyik kivált közülük és egy másik ajtót nyitott ki a pincében, amit eddig észre sem vettem. Biztos azért, mert háttal voltam neki. Nagy erővel löktek be a korom sötét helyiségbe és azonnal rám csukták az ajtót. Semmit sem láttam, de éreztem, hogy jól megütöttem a karomat. Nagy nehezen feltápászkodtam.
- Legalább voltak oly szívesek és a kötelet levették rólam! - mondtam ki hangosan a szavakat. - A rohadt életbe! - tapogattam meg a fájó karomat. - Legalább ablak volna, hogy lássak is valamit. Tök jó! Olyan, mintha félig vak lennék! - alig láttam valamit. Épp hogy csak körvonalakat, de azt is nagyon haloványan. Elindultam előre, hátha majd falat érek. Pár lépés után sikerült is kitapogatnom a nyirkos, kőfalat, ami tapitánsból ítélve, még itt-ott mohás is volt.
- Hogy tudják azt állítani magukról, hogy zene tanárok? Lerí róluk, hogy nem azok! - mérgelődtem újra egy sort.
Végig haladtam a fal mentén, hogy felmérjem, milyen nagy is lehet ez a, feltételeim szerint, cella. Ahogy mentem, egyszer csak, valami puhát éreztem a lábamnál. Legalábbis puhább volt, mint a kő. Lehajoltam és el kezdtem tapogatózni. Egy kéz, még egy kéz, fel-le mozog valami....
- Ez egy ember! - némileg már hozzá szokott a szemem a sötéthez, így a körvonalakból, foltokból egy férfit állapítottam meg a sarokban heverészni, aki hirtelenjében felhorkantott.
- Ááááhh! - ijedtemben fenékre estem. - Alszik? - hüledezek. - Hej uram! - kezdtem rázogatni, hogy felébredjen. Talán Ő tud valamit. Bármit. - Hahó! - mégjobban megráztam. - Ébredjen már fel! - emeltem fel a hagomat.

Mikor már szinte kiabáltam, a férfi felpattant és olyan gyorsan a hátam mögé került, hogy észre sem vettem. Kicsavarta a bal kezemet, amit aztán hátamhoz szorított és lefogott, a másik, szabad karjával pedig hátra feszítette a nyakamat és a torkomat kezdte el nyomni. És ráadásul még oroszul is dumált valamit.
- Engedjen el, Én is fogoly vagyok! - kezdtem ijedten magyarázkozni, mire a szorítás lazulni kezdett, végül elengedett.
- Jaj, bocsásson meg hölgyem, azt hittem maguk is közéjük való és talán ki tudna juttatni. Az én hibám. - szabadkozott. - Huszov ügynök vagyok az orosz hatóságoktól. A társammal hetek óta a banda nyomában vagyunk... Míg ő beépült, én raboskodom.
~Jó terv! ~ gondoltam irónikusan.
- Én.... - nem tudtam, hogy mit feleleljek. Hazudjak, vagy mondjam az igazat? Rendőr, így lehet nem segítene nekem. Vagy ha segítene is, a végén keresztbe tesz nekem és letartóztat, mert maffiózó vagyok. Végül mégis úgy döntöttem, hogy elárulom az igazi kilétem. Legfeljebb ha nagyon útban lesz, majd elteszem lábalól.
- Chiara Rossi vagyok! A Millefiore tagja! - látszott rögtön rajta, hogy ismeri a nevet, mert kicsit más lett a hangulata. Mégsem lett mogorva és lekezelő.
- Szóval kegyed is törvényen kívüli... Sebaj, rossz időkben minden segítség jól jön.- ekkor egy éles eszközt húzott elő a háta mögül. Egy csiszolt követ. ~Pont, mint az őskorban. ~ Szerencsére sötét volt, így nem láthatta Huszov, hogy milyen képet is vágok. De ahoz képest, hogy nincs itt semmi, elég jól feltalálta magát. És talált is egy részt, ahol még fa van.
- Már egy ideje dolgozom a szökésen, ezek a marhák nem sokat látnak a sötétben. Nézd, már igen vékony lehet - mutatott egy helyre, ahol helyiség falának részét képező vastag falemez volt. Odamásztam és megtapogattam.
- Szép! Elég találékonynak tetszik lenni! - vigyorodtam el. - Ha nem bánja segítek. - fordultam felé, kivettem a kezéből a követ és munkához láttam.
Sokat dolgozhatott rajta a férfi, ugyanis nekem már alig kellett csinálnom valamit. Körübelül egy órácskája dolgozhattam rajta, mikor végre átütöttem és kijutottunk börtönünkből. De rögtön vissza is húzódtunk, mert odakint őrök mászkáltak fel, s alá.
- Fenébe! Ezek őrséget állítottak.
- És nem tudunk kijutni? - tette fel a zsaru a kérdést.
- Várjon! - súgtam oda neki, majd kidugtam a fejem, hogy körülnézzek. A közelben észre vettem egy házat, ami ideiglenes megoldásnak jónak tűnt.
- Nem messze van itt kisebb egy ház! Oda kéne valahogy eljutni.
- Hány őr van?
- Kettő. - mondtam. De amint, kiejtettem ezt a szót, eszembe jutott egy ötlet.
- Van egy ötletem. - vigyorodtam el gonoszul, azzal kicsit kijjebb másztam a lyukon, gyúrtam egy hógolyót és a legtávolabbi pasas tarkójának vágtam, aki ordítani kezdett.
- HEJ! ESZEDNÉL LEGYÉL MÁR IGOR! - kiáltott a társának.
- MI A FARNC BAJOD VAN? NEM CSINÁLTAM SEMMIT? - kiabált vissza öblös hangján Igor.
- PERSZE! MESÉLD BE EZT MÁSNAK. AZ ELŐBB DOBTÁL MEG HÓVAL!
- AZT MONDOD, HOGY HAZUDOK, BAROMARCÚ? - Igor vészesen közöledett társához.
- MERT NEM?
Ment oda vissza a szócsata, oroszul és ez még folytatódott, amíg mi el nem osontunk mellettük és el nem jutottunk a házig, Mindketten végig néztük a szobákat, nem e lapul valaki, arra várva, hogy elfogjon minket, de nem.
- Ez szép volt! - mondta Huszov, mikor leértünk a nappaliba.
- Köszönöm! - dobtam le magam a földre. Itt már világosabb volt, így szemügyre tudtam venni a fiatalembert. Dús, fekete haj, kék szemek és szakadt egyenruha. Szépen elbánhattak vele.
- Nos! Valahogy ki kell találnunk, hogy hogyan is kaphatnánk el őket.
- Jah! De nekem először vissza kell szereznem a fegyvereimet. Így szinte védtelen vagyok.
- Akkor valószínűleg a Vezérüket kell megtalálnunk. Ha tényleg úgy van, ahogy mondtad és a Millefiore tagja vagy, akkor bizonyára értékesnek tartja a fegyvereidet.- Akkor Őt kell megkeresni. De hol lehet?
- Nem tudom. De a társam biztos tudja.
- Akkor előbb őt kell megkeresnünk. Tudja, hogy hol van? Egyáltalán mi hol vagyunk?
- Ez a rejtekhelyük. És azt tudom, hogy hol van a szobája. Ha kijátszuk az őröket, mondjuk úgy, ahogy az előbb, akkor eljuthatunk oda.
- De hogy?
Mind ketten elkeztünk gondolkodni.
- Mi lenne ha elopnánk annak a két őrnek a ruháját és beöltöznénk nekik?
- Nem tudom. Az ellég necce..... - elhalgattam, mert a beszélgetésünket léptek zaja ütötte meg. Mindeketten füleltünk.
- Valaki észre vett minket! - súgta Huszov.
- És ugye jól sejtem, hogy magánál sincs fegyver?
- Nincs, de.... - a férfi lábújhelyen megközelítette az ajtót, szeme sarkából rám sandított, majd vissza az ajtó felé. Gondoltam mire készül, így én nem mozdultam. Csak vártam és figyeltem, ahogy nyílik az ajtó.

Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy az egyik orosz ránk ront, megkötöz és újra visszavisz abba a sötét cellába. Valamennyire bíztam Huszov rafináltságában, de ahogy láttam, milyen kigyúrt férfiak is vannak az őrök között, nem hittem, hogy a kis nyeszlett zsaru, egy ütéssel el tudná intézni. Már épp megfulladni készültem, mikor kivágódott az ajtó a helyéről és a lesújtani készült Huszovot, jól orrba vágtas, s vérző orral görnyedt a földre. ~ Ennyit erről. ~ Pattantam fel és nekirohantam az ismeretlen fazonnak. De mikor épp elértem volna, egy ismerős hangot hallottam meg.
- Ej, Chiquita! Hát kegyed mit keres itt? Úgy hallottam elfogták. - lefékeztem a hallottakra, és kábé egy Mi van? fejjel meredtem az előttem állóra. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy ki is a fazon. Hangot is adtam volna felfedezésemnek, de Huszov közbe szólt.
- A fenébe Vlad, mégis mi a frászt művelsz? Eltörted az orrom, te állat. - morrant fel orrhangján a zsaru.
- Jézus ereje, mit kerestél te az ajtó mögött pajtás?
- Elég volt, hagyd az álcát. Inkább segíts elállítani a vérzést! - kérlelte társát Huszov.
~Mi folyik itt?~ néztem magam elé csodálkozva. ~ Ezek....ismerik egymás?? ~ Néztem fel kérdőn a két, ha minden igaz, bajtársra. Az orosz észre is vette, hogy magyarázatra várok, így bele kezdett monológjába.
- Ő itt Vladgyimir Igorovics, fedőnevén a Mexikói, a társam. Elmondta, hogy juthatunk be. Vlad elmondása szerint a hátsó bejáratot kevésbé őrzik.
~ Mi? Hogy a fura pacák egy zsaru? ~ néztem értetlenül a mexikóira, szinte már tátott szájjal. Aztán magamhoz tértem és végig gondoltam a hallottakat.
- És ömmm.....odáig, hogy jutunk el? Nem kéne ellopnunk néhány egyenruhát? - vetettem fel azt a tervet, amit nemrég még Huszov eszelt ki. Itt kisebb csönd támadt, amit Vlad halk nevetése szakított meg.
- Nem. Már ismerik az arcotokat. - kicsit úgy éreztem magam, mintha ha egy hülye lennék, aki még ötletelni sem képes. Pedig nem is én találtam ki, csak újra felhoztam a dolgot.
- Akkor mi legyen? - karba tettem kezeimet és úgy vártam a választ.
- Vlad bejuttat titeket hátul. Azt mondta, hogy azt kevésbé őrzik. - felelte Huszov, aki még mindig törött orrát tapogatta.
- Igen. A hátsó lépcsőn pedig feljuthatunk Szergej szobájába. Szergej a pincében lévő irodában van az egyik emberével, szóval szabad a pálya.
- És nem nézik a cellát? Ha már ott vannak. Mondjuk ételt adni nem nyitják ki az ajtót. - kérdeztem, hisz bármikor észrevehetik, hogy meglógtunk és akkor byby terv.
- De. Olykor-olykor belöknek pár szelet kenyeret és némi vizet. - itt ránézett az órájára. - Lehet, hogy pont mostanában, szóval induljunk! - intett nekünk és elindult kifelé, sarkában velünk. A kis házikó túloldaláig nem is volt semmi gond, még a két őr is, akiket az előbb én összeugrasztottam, most egymást fojtották bele a hóba. Csak akkor jutottam, arra a gondolatra, hogy ez a terv feltűnően könnyűnek látszik, mikor bezárva találtuk a hátsó ajtót.
- Azt nem mondta, hogy zárva van! - kiabáltam suttogva.
- Én se gondoltam volna. Általában nyitva hagyják. - felelte Vlad.
- Most mi a fenét csinálunk Vlad? - már Huszov se tudta, hogy mihez kezdjünk és láttam rajta, hogy kezdi feladni.
- Várj! Megpróbálom a jól bevált, amcsi film módszert. - vette elő a bicskáját és el kezdett vele a kulcslyuk körül matatni. Néhány perc matatás után, csodával határos módon, ki tudta nyitni az ajtót. Lesett az állam. Nem hittem volna, hogy tényleg kinyílik. Szinte már nevetni támadt kedvem.
Miután bejutottunk megcéloztuk Szergej szobáját. Lassan, halk léptekkel mentünk fel a lépcsőn, ügyeltünk, hogy ne csapjunk zajt. Szergej szobájának ajtaját is zárva találtuk, de az előző mótszert elővéve, a bejutás már gyerekjátéknak bizonyult. Nyílt az ajtó és Én azonnal a fegyvereim és a kincset érő gyűrűm után kezdtem kutakodni. Minden szekrényt végig néztem, iratok-, poharak,- minden alá benéztem. Nagy volt a szoba, ezért eltartott egy ideig, míg felforgattam mindent a cuccaim után. Már csak Szergej íróasztala maradt, s természetesen a legutolsó fiókban, ami megint csak zárva volt, megtaláltam. Felfeszítettem Vlad késével és magamhoz vettem a tulajdonomat. A gyűrűt felhúztam, a tőröket elrejtettem a ruhám alá, a pisztolyaimat kézbe kaptam. Annyira el voltam foglalva, hogy megtaláljam őket, hogy észre se vettem, azt a sok fegyvert a szobában.
- A legtöbb biztos lopott. - hangzott a megállapítás a hátam mögül. Megfordultam és Huszovot találtam magam előtt, egy AK-47-essel. - Minden készen áll! - mondta, mire én elmosolyodtam.
- Vlad, minden ember a rejtekhelyen van?
- Nem. Három a kocsmába ment, iszogatni. - válaszolt a kérdésre kis gondolkozás után.
- Akkor ők az enyémek. A többieket magukra hagyom! – azzal már ki is vágtattam a szobából, s egyenest a kocsmába siettem, ahol ugyan olyan tömeg volt, mint akkor, amikor először léptem be. Végig nézetem a társaságon. A három férfi szemet szúróan távol ültek a többiektől, így szinte azonnal megtaláltam őket. Lassan, kimért léptekkel cserkésztem be áldozataimat, s közben szám szélén egy kis mosoly bujkált. Mikor odaértem, cseverésző hangon szólítottam meg őket.
- Hali fiúk! Nézzétek kit hozott ide a szél! – vigyorogtam gonoszul, mire ők a hangom hallatán ijedten hátrahőköltek, kisvártatva pedig mérgesen pattantak fel.
- Nah srácok, dumáljunk! – húztam még az agyukat, bár kétlem, hogy az én angolomból értettek volna bármit is. Aztán kezdődött a ramazuri. Mind a hárman egyszerre akartak értem kapni, aminek a vége az lett, hogy összeütköztek. Mikor fej rázva feleszméltek, Én már az ajtónál álltam. Nem akartam, mindenki előtt lelőni őket, az túl feltűnő lett volna. Inkább elhajtottam mind a városka szélére és ott, előkaptam a pisztolyaimat. A gorillák meghökkenve, ijedten kezdek hátrálni, s mikor némileg rájöttek, hogy ők vannak előnyben és lenyugodtak, a fegyverük után nyúltak. De mielőtt bármit is csinálhattak volna velük, kettőt már rögtön a halálba is küldtem. A harmadik „gatyáját telicsinálva” ejtette ki remegő kézzel fegyvereit és könyörögni kezdett életéért.
- Kérlek ne! Bármit megteszek, csak ne ölj meg!
~Szánalmas! ~ Gondoltam, miközben, közelebb lépkedtem a fafejűhöz. Szinte már könnyes szemekkel bámult rám. Még közelebb mentem, egyik pisztolyomat a homlokához emeltem. Aztán hirtelen, -még fel se fogtam, hogy mi történt- a férfi nekem vágódott, mint egy szumóbírkózó, ledöntött a hóba, amitől véletlenszerűen eleresztettem egy lövést a levegőbe, majd kezemből kikényszerítette a fegyverem egyik felét, s rám szegezte. Csak ekkor kaptam észbe és gyorsan Én is rá emeltem a stukkert. Én a hóban ülve, Ő felém magasodva, s mind ketten a másikat céloztuk be. Egyikünk sem mozdult. Perceken keresztül néztünk egymás szemébe, hogy megfélemlítsük a másikat, de egyikünk sem hátrált. Majd hirtelen, az utca csendjébe belevág fegyvereink hangos durranása.
Eközben a zsaruk a pince körül ügyködtek. Huszov az épp hócsatát lebonyolító, két őrt könnyedén fegyverezte le, úgy hogy lábon lőtte őket. Rendőrhöz méltóan nem akart fölöslegen életeket elvenni, így csak mozgás képtelenné tette őket, majd elvéve a fegyvereiket, megkötözte őket és bevonszolta őket a kocsmába.
Vlad pedig Szergejt vállalta be. Lerohant az alagsorba és színpadiasan berúgta az ajtót.
- Dobjátok el a fegyvereket és kezeket a magasba. Gyerünk. - akikhez szólt a szöveg, nagyon meglepődtek. Nem értették, hogy egy társuk mért szegez rájuk fegyvert.
- Mégis mit csinálsz? Hát nem velünk vagy? – kérdezte Szergej beosztottja, aki még mindig az MP5-ösét szorongatta.
- Bocsásson meg Senior, de nem. Vladgyimir Igorovics, az orosz hatóság tagja. Le vannak tartóztatva! – emelte fel pisztolyát, mire a másik férfi, hangos, hosszú kiáltással fegyvert nyitott. Vlad épp hogy csak elugrott az ajtóból és hozzá lapult a falhoz. Megvárta, amíg, elfogynak a töltények, mert a tüzelős baromja, csak lőtt, lőtt és lőtt. Még úgy is, hogy már nem állt senki az ajtóban. Mikor elérkezett az idő, Vlad újra megmutatta magát, ám a pasas már egy TT-t fogott és meghúzta a ravaszt, Vlad-al egyetemben. Szergej gyorsan feldöntötte az asztalt és mögé bújt, hogy úgy ahogy biztonságban legyen, kisvártatva beosztottja is ott kuporgott mellette és onnan szórta rovább a golyókat ellenfelére. A két fickó szüntelenül tüzelt egymásra, Vlad el-elugrált az ajtóból, csak így kerülhette el, hogy súlyosan megsérüljön. Az egyik lövés után, már fáradtan rogyott össze a fal mentén. Csak akkor vette észre, hogy már csak egy tölténye maradt a tárban.
- A francba! – lihegte. – Valamit ki kell találnom. – a gondolkozásból, léptek zaja ébresztette fel. Egyszer csak az ajtóban megjelent egy láb, majd egy fej, végül a pisztoly, minek a csöve sebes mozdulattal felé irányult. Vlad gyorsan kapcsolt, és lőtt egyet, mielőtt még ellenlábasa tette volna, aki holtan esett össze az ajtóban. A hekus már csak Szergejjel kellett foglalkozni, aki ellenállás nélkül megadta magát, lévén, hogy nem volt fegyvere. Erősen arra hagyatkozott, hogy van mellette egy testőrféle, aki majd megvédi. De az már halott, így kénytelen volt. Vlad összebilincselte kezeit, feltessékelte a kocsmába, ahol már társa várta.
A történtek folyamán visszaszereztem ikerpisztolyom másik felét. Mindketten lőttünk, de úgy látszik Én ügyesebb voltam. Ellenfelem a véres hóban feküdt holtan, s bár én talpon voltam, bekaptam az oldalamba egy golyót. A szerencsétlen miután rálőttem, még meghúzta a ravaszt és eltalált.
Otthagyva a földön, zihálva araszoltam vissza a kocsmába, ahol meglepetésemre ott volt egy oszlophoz kötözve Szergej.

Pislogtam párat, hátha csak rosszul látok. Azt hittem az zsaruk elintézik. ~ Végülis….megtették. Csak nem, úgy ahogy gondoltam. ~ Zárom le ezzel a témát egyszer, s mindenkorra. ~ Inkább a sebemmel foglalkozom. A végén még elvérzek. Mielőtt megkapnám a pénzem. Olyan meg nem létezik. ~ Továbbá nem érdekelt, hogy mit csinál Huszov és Vlad a rosszfiúval. Lerogytam az egyik asztalhoz és a sebemmel kezdem bíbelődni. Szerencsére nem volt az mély. Mondhatni csak horzsolás. Talán kicsit túldramatizáltam a dolgot. A zsebemben lévő zsebkendőket rendesen átitattam véremmel. Nagyokat szisszentem, mikor a zsepikkel a sebhelyemet tisztogattam, de sehogy se akart elállni a vérzést. Csak annyit tehettem, hogy egyiket rányomtam és rajta hagytam. Ezzel lelassítottam a további vérveszteséget. Nagyot sóhajtottam. Fél füllel hallottam, hogy a zsernyákok Szergejt hallgatták ki. Hogy miért csinálták mindezt, honnan és hogyan toborozta az embereket meg stb. Mivel a válaszolgatáson kívül nem tehetett mást, így minden kérdésre várakozás nélkül felelt. Már csak az én kérdésemre hiányzott válasz. Ki a megbízóm? És kitől kapom meg a jutalmam? Válaszért kutatva néztem körül a kocsmában, s majd felálltam, mire nagy fájdalom nyilall az oldalamba.
- Auuu. Ez rossz ötlet volt. – sziszegtem magam elé. Éreztem, hogy így nem sokáig tudok-és nem is akarok talpon maradni. De az alacsony székre már nem szerettem volna visszaülni. Úgy csak rosszabb lett volna. Támaszt keresve, a pultnál lévő bárszékhez jutottam, aminek elég volt, hogy nekitámaszkodom, mert a fenekemig ért. A kopaszodó csapos épp egy poharat tisztogatott. Tekintetemmel végig mérem, miközben emlékek ugranak be. Ahogy szinte elrohant Szergej szobájának ajtaja előtt. ~ Basszus. Tuti, hogy tudta, hogy ez lesz a vége az egésznek. Mégis beküldött, egyetlen egy figyelmeztetés vagy jó tanács nélkül. ~ mérgelődtem magamban. ~ Mondjuk…~ morfondíroztam. ~....nem mintha értettem volna bármit is, a hülye angolja miatt.~
- Mivel szolgálhatok, hölgyem? – szólalt meg hirtelen, mély orosz akcentussal megspékelt hangján a csapos, mire Én feleszméltem gondolataimból. Kisebb gondolkodás után leadtam a rendelésem.
- Egy vodkát kérek. Tisztán. – legalább ez enyhíti a fájdalmat. A kopaszka pasas el kezdett matatni a pult mögött, elővett egy kis poharat, amibe az átlátszó itókát töltötte. Aztán elém tolta az alkoholt, egy bőrerszény kíséretében. Meglepetten néztem rá a férfira, hogy mégis mi ez. De meg se kellett kérdeznem, Ő magától felelt.
- A munkájáért. – ezzel a mondattal már minden világos volt. Elvettem a zsákocskát és belenéztem. Jó pár bankó és pénzérme lapult meg benne. Elmosolyodtam. ~ Szép kis summa.~ zártam össze az erszény száját, majd zsebre tettem a kis tasakot. Aztán meghallottam a rendőrök sustorgását.
- A lány is törvényen kívüli, méghozzá egy maffiózó.
- Mégis mit akarsz, mit csináljunk vele?
- Lehet be kéne vinnünk Őt is a kapitányságra.
- Talán. De segített nekünk, akkor…
Nem hallgattam tovább a vitát, gyorsan felhörpintettem az italom - amitől a számban, majd az egész testemben égető, bizsergető érzés lett úrrá, s tényleg enyhítette a fájdalmat – intetem egy viszlátot a csaposnak és elslisszoltam a helyszínről. Ahogy egyre messzebb sántikáltam a kocsmától, rájöttem, hogy nem követnek. Szabad vagyok és ettől az érzéstől megnyugodtam. Csak utána ütött az a gondolat a fejemben, hogy otthagytam a bőröndömet-
- Mindegy. Már nem fogok visszamenni érte. Majd veszek új cuccokat. – sziszegtem a fogaim közül.
A határnál felszálltam a legelső buszra, ami a reptérre vitt. Próbáltam úgy ülni az ülésen, hogy ne vérezzek össze semmit, nehogy még valaki el kezdjen jajveszékelni, hogy ott vérzett el valaki. De még így sem úsztam meg a kíváncsi szemeket. A reptérre érve bámuló szemek ezrei követtek engem a véres pólóm miatt. Nem akartam emiatt idegeskedni, így inkább tudomást sem vettem róluk. Csak akkor fakadtam ki majdnem, mikor valaki megfogta a vállam. ~ Mi van már? Mit akarnak tőlem? ~ fordultam a kéz tulajdonosa felé, aki némán megmutatta a kabátja zsebében a Millefiore címerét.
- Chiara Rossi?
- Igen.
- Ez az öné! – mutatott a bőröndömre. – Egy kopasz férfi küldte utána. – tette hozzá egykedvűen, kicsit mogorván. – Kérem, kövessen! – azzal a férfi, aki mellesleg a reptéren dolgozó ellenőrök ruháját viselte, bement egy elzárt, irodaszerű helyiségbe, ahol - miután Én is bementem- ellátta a sérülésem, majd átadott egy repjegyet, amivel felszálltam az olasz járatra.