Bocchan Hayato

Név: Bocchan Hayato

Nem: Lány

Kor: 26

Láng: Vihar

Születési dátum: ismeretlen (A megtalálás dátuma: szeptember 15.)

Fegyver: különböző méretű láncok

Család: Vongola, CEDEF

Belső jellem: Egy lány, aki annak ellenére, hogy elvesztette a családját, életvidám maradt, és mindenkit többre értékel, mint saját maga. Könnyen barátkozik, sokan megbíznak benne. Könnyen nevet, viszont nehezen tudja beismerni, ha valaki hibázik. Imád harcolni, viszont törekszik arra, hogy ne kelljen több embert megölnie. Ha valaki hibázik a csapatból, nem leoltja, hanem próbálja segíteni. Csapatmunkában könnyen vehető, szeret főzni, szereti a fizikai munkát, és szeret emberekkel lenni. Egyik nagy hátránya, hogy szereti az alkoholt is, aminek néha következményei vannak; könnyen dühbe jön, felelőtlenül viselkedik, és emiatt sok gondot okoz és dohányzik.

Külső jellem: 164cm, hosszú szürke haj sötétlila csíkokkal, méregzöld szemek, szemét erősen festi.
Öltözete átlagos, farmer, valamilyen ing/vagy top, sportcipő, bemelegítőpulcsi. A testén többfelé is vannak láncok, többféle méretben; a nyakán, a karján vékonyabb, míg a lábain és és derekán övként is funkcionáló vastagabb, hosszabb láncok. Nyakában egy fekete gyűrű van, ami számára ismeretlen.

Felszerelés: Láncok tömkelege, szegecses bőrkesztyű, nyakában a fekete gyűrű, egy gömb alakú gyújtó.


Kellemes nyár végi este volt. Ahogy eddig nekem Nana mesélte. Nana, jó öreg nagymamim. Soha nem tudtam kimondani, ezért Nana lett. Soha nem tudtam ki volt az igazi anyám, az apám, vagy hogy egyáltalán mikor születtem. Vérben ázva találtak meg a maffiatagok az egyik családi házban. Senki nem volt a lakásban, csak vértócsa és én. Egy csecsemő, aki úgy aludt a vér szagától nehéz levegőben, mintha levendula olajjal altatták volna.
A Főnökhöz vittek, akit első látásra megszerettem. Rámosolyogtam, és álmosan nyammogva elaludtam a mocskos kosárban. Ő csak bólintott. Csak mosolyogva mesélte mindig ezeket a történeteket Nana. Hayato család, a nemes család, akiknek a legmocskosabb titkuk az volt, hogy Papa testvére az Olasz maffiacsalád legnívósabb köreiben élt. Papa is belekeveredett egy-két ügyletbe, ezért kiskorom óta figyeltek rám. Mindig volt velem valaki, aki vigyázott rám, és apám 4 éves korom óta pisztolyhoz szoktatta a piciny kezeimet.

Talán hat éves lehettem, amikor az egyik testőrömnél nem volt se kard, se pisztoly, se bot. Egy egyszerű lánc volt a kezében.
- Bácsi, neked miért csak egy láncod van? - kérdeztem bután, és lenézően, ahogy egy hat éves kislány csak tud.
- A láncot könnyű elrejteni, ha ügyesen bánsz vele, akkor halk fegyver, akár közelre, akár távolra. Felfigyeltem rá. Nem tetszettek a pisztolyok és a kardok. - könnyedten mondta, és rá akart gyújtani egy újabb szál Marbolo cigarettára. Csúnyán néztem rá.
- Megtanítasz?
Eltette a cigit, és mosolyogva megsimogatta a buksimat.
Attól a pillanattól az a férfi volt a mesterem. Camillo, mint egy rossz báty, hajtott, és güriztetett, már 7 éves korom óta, viszont felnézhettem rá, megvédett és olyan embert faragott belőlem, aki annak ellenére hogy maffiatag, embernek nevezheti magát. Tényleg testvéremnek fogadhattam el.
Talán 10 éves voltam, amikor többször mentünk el a Hayato család bankettjeire. Bianchi és Gokudera, a két borzalmas unokatestvér. Már Gokuderát sajnáltam Bianchi terrorja miatt. Viszont volt valami abban a kis srácban, amit imádtam, valamiért rajongtam érte. Soha nem beszéltünk, soha nem volt nyitott, viszont, ha lehet így mondani, egyből beleszerettem.

De egy nap, megtörtént az, amitől megváltozott az életem. Egy banketten voltunk Olaszország szívében, Rómában, a Hayato család összes feje. Gokudera apja, Papa és még a család többi tagjai.
Épp a szeptemberi születésnapi összejöveteleket töltöttük, Gokuét és az enyémet. Nagy felforgás volt, mivel én betöltöttem a tizennégyet, ami a fiatal maffiózok kezdő éve. Nem akartam ebbe a mocsokba belekeveredni, viszont a képzés, amit apám rám erőltetett, az őrök és a családi múltam miatt alapfeltétel volt. Soha nem kellett senkit sem megsebeznem, és senkit sem öltem meg... Addig a napig.
Otthon rajtaütés volt, a kommandósok elfoglalták az egész épületet. Először tényleg azt hittük, hogy rendőrség lehetett, viszont amikor Papa feladta magát, könyörtelenül megölték. Camillo szájából kiesett a cigi a döbbenettől. Pillanatok alatt az összes őr a család többi tagja elé ugrott. Mama és Nana ölelkezve ordítottak, és magukban imádkoztak; soha nem felejtem el a félelmet. Camillo magához kapott, elciplet egy sarokba, ahol nem láthattak, és nekirohant a kommandósoknak. A düh, a félelmet nem ismerő gyilkos kibújt a szeretett férfiból, akit még talán Papánál is jobban csodáltam. Több tucat „kommandóst” ölt meg a szemem láttára, mire egy golyó áthatolt a védelmén, és eltalálta a mellkasát. Elsötétült minden, nem tudtam, imádkozzak, vagy mentsem az életemet. A vér szaga egyre jobban elöntötte az elmémet, felébredtem, és mindenhol fekvő emberek, vérben fekvő emberek. Azok, akik megölték a családomat, ott álltak előttem, és kéjes vigyorral közeledtek hozzám.
Felálltam, és Camillóhoz léptem. Remegett az összes porcikája, szemében megjelent a halálfélelem.
- Fuss, Bo... fuss!
Nem figyelve szeretett ember szavaira, elvettem egy cigarettát a dobozból, rágyújtottam, és kezeiből kivettem a láncokat.
- Szeretlek. - homlokon csókoltam, és a kezeimre kötöttem a láncokat. Az agyamat teljesen elöntötte az életet adó folyadék illata; teljesen megnyugodtam.
Tökéletes nyugodtsággal és nevetve vetettem magamat a harcba. Egyik ember feje betört, másiknak a karját törtem szilánkosra; másik két ember fejét szétloccsantottam. A főnök nyaka köré tekertem a láncot, és vallatni kezdtem:
- Ki küldött rátok? - nem tudom mit látott, de a katona kerek szemekkel bámult és azonnal pillanatok alatt elmesélt mindent.
-Cosa Nostra!
Gondolhattam volna, az egyetlen család, amely képes annyira lesüllyedni, hogy rendőrökkel tünteti el a gázos embereket, akik keresztbe tehetnek terveiknek. A férfi nyakára tekertem a láncokat, és jó erősen megszorítottam; élvezettel néztem, ahogy a férfi feje ellilul aztán szépen fokozatosan kifehéredik.
Rendőrszirénák hangját hallottam, ezért elmenekültem, pillanatok alatt félretéve a bánatomat, az őrjöngésemet. Papa, Mama, Nana, és Camillo is. Az összes családtagomat feladtam, csak hogy bosszút állhassak rajta.

A következő egy évemben bujkáltam az olasz városokban. A családi kapcsolatokat felhasználva kaptam élelmet, szállást, és némi elsősegélyt. Ahogy telt az idő, egyre jobban magamba fordultam.
1,5 év alatt több száz maffiatagot hidegvérrel öltem meg, és eljutottam a legmocskosabb emberhez. Cosa Nostra keresztapája, Mario, aki megölette azokat akiket szerettem. Mario felett viszont valami megtört bennem. Ott volt egy olyan idős ember, mintha Papa lett volna. Felesége, gyermeke volt, és ott volt egy dajka, aki Nanára hasonlított, nem bírtam megölni. Akkor döbbentem rá, hogy teljesen elöntött a düh, a vér és a bosszú. Életben hagytam, elmenekültem, és napokkal később újra a házunknál találtam magam.

A régi, csillogó palotából mára csak egy rozzant épület maradt, melynek az összes ablakát betörték, és rendőrségi szalagokkal van körbevéve. Le se tisztították a falakat, mindenhol vérfoltok, golyónyomok, és minden úgy van szanaszét dobálva, össze-vissza törve, ahogy anno volt.
A nappaliban, ahol magam roncsoltam szét néhány katona testét, és ahol haldokolni láttam szeretteimet, olyan hatással volt rám, hogy megint elfeketedett minden.
Amikor kezdtem magamhoz térni éreztem egy ismerős arcszeszt, amit csak egy férfi használt. Azóta a nap óta nem is éreztem. Az ismerős illat, a hasonlóság az alakok között...
- Végre felébredtél – hangja megnyugtató mégis sírásra késztető volt. Camillo guggolt mellettem, és keltegetett
- CAMILLO! - nyakába ugrottam, mintha még mindig 10 éves kislány lennék. Éreztem, hogy a férfinek fájdalmai vannak, de tartotta magát. Megpuszilgatott és jobban szemügyre vettük egymást.
Az elmúlt 1,5 évben megnőiesedtem, és kicsivel magasabb lettem. Erősödtem is, és sokkal jobban tudtam használni a láncokat. Az összes testrészemen volt minimum egy lánc, amivel bármikor harcba tudtam volna szállni. Fekete sminkem elárulta, hogy ez csak egy álarc, hogy ne vegyék észre, mennyire rosszul érzem magam, itt bent, a szívemben.
A férfi szemei viszont boldogsággal és aggodalommal volt tele.
- A véres szemű láncos – mormogta.
Néztem rá csodálkozottan, próbáltam elrejteni minden olyan dolgot, amit esetleg nem kéne tudnia.
- Az elmúlt 1,5 évben, míg én kórházban feküdtem, egy ember, aki több lánccal 103 maffiatagot ölt meg, és több családot juttatott majdnem a bukás szélére. A kisebb halakat el is kapta a rendőrség, viszont a tettest sehogy sem találták. Egy nőre emlékeznek, kinek szeme színe zöld, de vérben ázott, és fekete volt a szemhéja. A nő láncokat használt, és ritkán pisztolyokat. A túlélők csak úgy emlegetik, hogy „A véres szemű láncos”. - komolyodott el Camillo
Nem tudtam mit mondani neki. Mindent tudott rólam, mindennek utánajárt. Hisz Ő a mesterem, Ő az, aki tényleg ismeri minden porcikámat és gondolatomat. A szégyen és a félelem keveredett bennem; 1.5 év után elsírtam magam. Elsírtam, mert meghalt mindenkim, azért, mert embereket öltem, és azért, mert itt van Camillo, a férfi, akit nagyon szeretek. Hozzábújtam, és csak órákon át sírtam.
A férfi nem csinált mást, csak átölelt és simogatta piciny fejem, és a zsebkendőjét is odaadta, hogy letöröljem a sminkkel összekeveredett könnyeimet, és biztonságot adjon.
- El kellene menned valahova, ahol fel tudsz épülni. - törte meg a hosszas sírásomat. Felnéztem rá, nem értettem miért akar elküldeni maga mellől, mikor végre tudom, hogy él, és mellette lehetek. - Sajnos nekem olyan sérülésem lett, amitől nem folytathatom az eddigi életemet. Irodai munkára vagyok szabva – húzta el a száját. Tudtam, hogy utálja – viszont neked itt a lehetőséged, hogy megjavulj, és egy olyan családhoz kerülj, ahol nem maffiatag leszel, hanem családtag. Kaphatsz egy második családot.
Bután néztem Rá, nem akartam elfogadni. De ez volt a helyes...
Megöleltem utoljára, megkaptam a címet, és az ajánló levelet, amivel elindultam az új utamon
- Apád nyakában volt, nem tudom mit jelképez, viszont én neked adom a gömb öngyújtómat. Tudom, hogy rászoktál a cigire, legalább legyen valami, ami folyton emlékeztet rám, és hogy szokj le róla. Derítsd ki, mi az a fekete gyűrű, és mit jelképez.
Elraktam a fekete gyűrűt, ami Papa nyakában volt, és az öngyújtóval egy újabb szál cigire rágyújtottam. Megvizsgáltam a levelet és a pecsétet. A család ahova kerültem, a Vongola, és amelyik osztagba bekerültem az a CEDEF.
Egy új család, egy új élet.