Harc egy csalóka világ ellen - Joe Smith és Chiara Yuki Rossi magánküldetése.

Látom, Yuki is a feliratot olvassa, majd hirtelen rám néz, kérdő arcvonásokkal, mire én csak bólintok és elindulok az ajtó felé. Yuki hamarabb ér oda és megpróbálja kinyitni a vasóriást, kevés sikerrel, amin én egy jót mosolygok. Szeretem nézni, ahogy más szenved úgy, hogy van vele valaki, aki könnyedén megoldhatná a helyzetet. Yuki erőlködik, de hiába, az ajtó meg sem mozdul szinte, csak nyikorgással jelzi, hogy ide több erő kell.
-Állj félre, majd én kinyitom. – mosolygok a lányra.
-Én is ki tudom, csak kicsit rozsdás, ennyi az egész! – préseli ki a szavakat a fogai közt, a nagy erőlködés közepette. – Ahogy gondolja, bár feleslegesen próbál bizonyítani, tudom, hogy erős csajszi…
-Biztos sikerülni fog? Nem akarom, hogy megsérülj, még az akció előtt. – mosolygok tovább. Erre nem válaszol, csak próbál még párat lökni az ajtón, majd amikor még végképp nem sikerül, feladja.
-Oké! Nyisd ki, Mr. Izomkolosszus! – mutat ingerülten az ajtóra. – Mr. Izomkolosszus, mi? Szép is lenne…
-Ez nem volt szép. – nevetek a lányon, majd rátalpalok egyet az ajtóra, mire kinyílik éppen annyira, hogy beférjünk rajta.
-Igen? Pedig én ezt bóknak stzántam. Látva az elsősegélynél kidolgozott testedet. - gúnyolódik egy pimasz félmosollyal.
-Hagyjuk. Inkább keressük meg a srácot. – mondom, majd elindulok.
-Nem tudsz már mit mondani, mi? – kuncog rajtam halkan.
-Nem. – nevetek vele én is. Majd belép utánam az ajtón Yuki is.
-Pedig vártam, hogy visszavágsz valami frappánssal.
-Álmos vagyok. Szeretnék hamar túl lenni ezen az egészen, hogy a kicsik biztonságban legyenek, én pedig végre hazatérhessek. – mondom kicsit egykedvűen.
-Ahaaaa! – kiált fel szinte Yuki – Szóval nyűgös vagy! – vágja rá – Mint egy gyerek. – mormogja még utána, elég halkan. – Mint egy gyerek, mi? Hát… Igaza van.
-Pontosan. Egy nagy gyerek vagyok. – nevetek magamon.
-Ha haza megyünk, és megkéred Nana nagyit, akkor lehet, hogy simogatni fogja a hajad,még el nem alszol. Akár csak a gyerekeknek. - nevet ő is.
-És ha téged kérlek meg?
-Hm. Akkor lehet, hogy rémálmaid lesznek… - Kár…
-Akkor inkább ne simogasson senki, elalszom egyedül.
-Iszol meleg tejecskét, az majd simogat téged… Csak belülről. – Meleg tej? Azt utálom. Pfuj.
-Nem vagyok macska.
-De gyerek igen, te magad mondtad.
-Attól még nem szeretem a meleg tejet. Ezt honnan szedted?
-Mit is? – Ajj, most meg játssza az értetlent. Mindegy.
-Semmit. Hagyjuk.

Yuki hirtelen megtorpan, nézem az arcát, amin a csodálkozás uralkodik el, majd én is megnézem, hogy ő mit néz.
-Na, most meg miért állsz meg?
-Mondtam, hogy itt lesz…
-Kicsoda? Ja, ő…
-Matsuiro!
-Biztos, hogy ő az? – majd észreveszek a srác mellett két kicsi báli ruhát, biztosan a srácoknak fenntartva. Hát akkor csak megverem a srácot… Majd elindulok felé.
Ahogy sétálunk felé, gyertyák gyulladnak ki, majd egy egész bálterem rajzolódik ki a szutykos raktárban. Nem semmi. Jól előkészült a gyerek…
-Szép hely, ugye? – ügyet sem vetek a fickóra, teljesen leköt a bálterem.
-Kenji és Akane? Elhozta a nagyi őket, ugye?
-Nem!
-Kár, pedig olyan gyönyörű ez a hely… Nekik is biztos tetszene…
-Nem hoznád el mégis őket?
-Miért?
-Miért? Hát nem egyértelmű? Mert nálam nagyobb biztonságban vannak…
-Biztonságban? Hehh! Miért lennének nálad biztonságban?
-Mert ez a hely olyan, mint a mennyország. Nem éri őket a veszély.
-Mennyország?
-Igen! Ez az a világ, ahol nem lesz semmi baj, téboly nem lesz úrrá, és minden szép lesz!
Tessék gyertek ti is! Csak fogadjátok el e csekély ajándékot, és lépjetek be az ÚJ VILÁGOM kapuján. - azzal előhúz egy kis zacskót, amiben cukorszerű, fehér por van. – végignézek a zacskón, majd elborul az agyam.
-A KURVA ANYÁD! – majd teljes erőmből rárontok a srácra, rádobok három kést, amik csak úgy eltűnnek a világban, de ezzel nem törődve váltok boxerre, már majdnem leütöm, amikor hirtelen Yukival találom magam szemben. Épphogy megtudtam állni, de már szaladnék is a következő támadást elindítani. Az egész olyan, mint egy illúzió… De ahogy elindulnék, Yuki megragadja a karom, majd magához húz.
-Joe, állj le! – hát, ha ez fontos neki, akkor leállok. Még a végén megsérül szegény lány…

Többször végig fut a szemem a a feliraton, majd kérdő tekntettel Joe felé fordulok, aki csak bólint egyet és halál nyugalommal elindul az ajtó felé. Én is meglódulok, s szapora lépteimmel előbb érek a raktár bejáratához. Felkészülve a könnyű feladatra, neki veselkedek, hogy eltoljam a behemót vaslapot, de az meglepetésemre, alig akar megmozdulni.
- Állj félre, majd én kinyitom. - jelenik meg mellettem Joe mosolyogva.
- Én is ki tudom, csak kicsit rozsdás, ennyi az egész! - préselem ki a szavakat fogaim közül, a nagy erőlködéstől. ~ Nehogy már gyengének tűnjek. Meg tudom én csinálni. ~ dohogok gondolataimban, mire Joe újra megkérdőjelez.
- Biztos sikerülni fog? Nem akarom, hogy megsérülj, még az akció előtt. - mosolyog rám továbbra is. Nem válaszolok, csak zsémbelődök ismét csak a fejemben. ~ Megsérülni? Ettől? Ugyan már. ~
Még szenvedek az ajtón párat, végül aztán feladom. Csak az időt vesztegetem, de nem akarom ezt beismerni. Arrébb lépek az ajtóból, hogy átadjam a melót Joe-nak.
- Oké! Nyisd ki, Mr. Izomkolosszus! - mutatok az ajtóra ingerülten, kissé lihegve.
- Ez nem volt szép. - nevet a megjegyzésemen, majd könnyű szerrel kinyitja az eddig szoruló ajtót. Szinte leesik az állam. ~ Ne mááááár. Neki így kinyílt, Én meg egy sort kínlódtam vele. Ez tök gáz! ~ hogy leplezzem mindezt, inkább visszavágok Joe-nak.
- Igen? Pedig én ezt bóknak szántam. Látva az elsősegélynél kidolgozott testedet. - gúnyolódok egy pimasz félmosoly keretében. Mégnagyobb meglepetésemre, nem kapok vissza egy rossz szót/beszólást sem.
- Hagyjuk. Inkább keressük meg a srácot. – ennyi.
- Nem tudsz már mit mondani, mi? – kérdezek rá halk kuncogással. Erre majd bztos felelni fog valami jót. De nem.
- Nem.
Joe után én is belépek a raktárépületbe, majd fojtatom tovább a csevegést.
- Pedig vártam, hogy visszavágsz valami frappánssal.
- Álmos vagyok. Szeretnék hamar túl lenni ezen az egészen, hogy a kicsik biztonságban legyenek, én pedig végre hazatérhessek. - vágja rá egykedvűen. Viszont nekem nem lenkad a kedvem, sőt.
- Ahaaaa! – szinte felkiáltok. – Szóval nyűgös vagy! – nézek rá Joe-ra. – Mint egy gyerek. – mormolom az utolsó montatot.
- Pontosan. Egy nagy gyerek vagyok. - nevet el megnt magát. Elég jó kedvünk van, ahhoz képest, hogy mire készülünk. legalábbis nekem kezd az lenni.
- Ha haza megyünk, és megkéred Nana nagyit, akkor lehet, hogy simogatni fogja a hajad, még el nem alszol. Akár csak a gyerekeknek. - nevetek én is.
- És ha téged kérlek meg?
- Hmm. - a kérdésre kis ördögi vigyor kerekedik az arcomra. - Akkor lehet, hogy rémálmaid lesznek…
- Akkor inkább ne simogasson senki, elalszom egyedül.
- Iszol meleg tejecskét, az majd simogat téged… Csak belülről. - viccelődöm tovább.
- Nem vagyok macska.
- De gyerek igen, te magad mondtad.
- Attól még nem szeretem a meleg tejet. Ezt honnan szedted?
- Mit is? – játszom az értetlent. Nem igen van kedvem a múltamról beszélni.
- Semmit. Hagyjuk.
Ezután csendben megyünk egymás mellett, majd Én, hirtelen megtorpanok és csak előre meredek.
- Na, most meg miért állsz meg? - szakítja félbe Joe kérdésével a csöndet.
- Mondtam, hogy itt lesz…
- Kicsoda? Ja, ő…
- Matsuiro!
- Biztos, hogy ő az? - nem válaszolok. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz, így felfedezem Matsuiro mellett a két, valószínűleg a tesvéreinek szánt báliruhákat. Mikor Joe megindul a srác felé, Én is teszek egy két lépést előre. Aztán váratlanul gyergyák százai gyulladnak ki. Szememmel végig kísérem a lándok felvillanását, a bálterem kirajzolódását, majd tekintetemet vissza fordítom Matsuiro-ra, akinek már tisztán látszik zavaros arckifejezése és elvetemült mosolya.
- Szép hely, ugye? - szólal meg nagy némaságában, de a kérdésére egyikünk sem reagál.
- Kenji és Akane? Elhozta a nagyi őket, ugye? - érdeklődik.
- Nem. - felelem határozottan.
- Kár, pedig olyan gyönyörű ez a hely. - mosolya lelohad, de aztán ismét fülig ér a szája. - Nekik is biztos tetszene…
- Nem hoznád el mégis őket? - kérdez kis gondolkozás után.
- Miért?
- Miért? Hát nem egyértelmű? Mert nálam nagyobb biztonságban vannak…
- Biztonságban? Hehh! Miért lennének nálad biztonságban? - kiáltom.
- Mert ez a hely olyan, mint a mennyország. Nem éri őket a veszély.
- Mennyország?
- Igen! Ez az a világ, ahol nem lesz semmi baj, téboly nem lesz úrrá, és minden szép lesz!
Tessék gyertek ti is! Csak fogadjátok el e csekély ajándékot, és lépjetek be az ÚJ VILÁGOM kapuján. - azzal zsebébe nyúl, ahonnan egy kis átlátszó zacskót húz elő, amiben cukor szerú, fehér por van. ~ Szóval be van drogozva. ~ állapítom meg. Bár ezt az eddigiek után is leszűrhattam volna. Joe-nak több se kellett, csak, hogy lássa Matsuiro kezében a kábítószert. Meg szólalni tudok, Joe már neki is rohan a fiúnak és tobálja a késeit, amik csak úgy felszívódnak a levegőben. Kikerekednek a szemeim, Joe boxerre vált. ~ Ez nem normális. Mi a fene folyik itt. ~ gondolkodom, amiből Joe ébreszte fel. Már épp a bevinne nekem egy találatot boxerével, mire feleszmélve leáll. De aztán újra Matsuirora ront. ~ Meg van! ~ fejemben kigyúllad a villankörte. ~ Ez illúzió lesz! ~ gyorsan a társam tán kapok és magamhoz lántom, hogy leállítsam.
- Joe, állj le! - szorítom magamhoz, mialatt az illúzionistát kezdem keresni.

Alig tudom lefogni Joe, még mindig dühöng a drog miatt és nek akar rontani Matsuiro-nak, ahogy eddig csinálta.
- Joe, álljál le! - szirítom meg a karját, hogy vegye a jelzést és hogy lehiggadjon. De nem érek vele el semmit. Mintha meg se hallané, amit modog. Ugyan úgy morog Matsuiro-ra és próbál kiszabadulni a kezeim közül. - Nyugodjá' már le, Joe! - szorítom magamhoz még erősebben, hogy ne tudjon a fiúra támadni. Szavaimmal most se érek el semmit. Mitha ha falhoz beszélnék. Még mindig örjöng. ~ Baszzus már!~ szitkozódom magamban. ~ Akkor ha szóval nem.....~ Azzal beletérdelek a hajlatába, ezzel térdre kényszerítve Joe-t, majd satuba fogom dühöngő őrültet.
- Figyelj Joe! Higgadj le, mert csak rosszabb lesz, ha most elveszted a fejed! - nyomatékosan közlöm vele a helyzetet. Látszólag így már felfogja, hogy mit is akarok, mert lenyugszik és elcsendesedik. Végra foglalkozhatok a sját dolgommal. Nem törődve Matsuiro hülye, értetletlen szövegével, keresem tovább az illúzonistát. Centiméterről-centméterre, tövirő-hegyire végig nézem a báltermet, háthe találok valamit, ami támpontként szolgálhat. Egy embert, vagy egy tárgyat. Bármit. Már-már feladom a reményt, hogy valamit is meglelek itt, mikor egy fura kép kerül a szemeim elé. Egy aprócska kép, a velünk szembelévő falon, bal oldalt. Teljesen elüt a bálterem sílusától. Egy sima, kidolgozatlan, fakeretes festmény, ami egy spanyol beütésű nőt ábrázol. És.... ~Pislog? ~ kerekednek ki a szemeim a meglepettségtől. Elengedem Joe-t és kcsit közelebb megyek a képhez, mire az rám néz. Aztán lépek jobbra párat. A festett szemek követnek. Újra közelebb megyek hozzá, majd oldarra teszek pár lépést és a szemek még mindig engem követnek. Pislog párat, s egy pislantással Joe felé fordítja a tekintetét. ~ Tuti, hogy ez lesz az! ~ Sétálok vissza a társam mellé és oldalba bököm.
- Mi van? - kérdezi ingerülten.
- Tévedtem. - felelek nyugodtan, s összekulcsolom a fenekemnél ujjaimat.
- Mi?
- Tombolj csak nyugodtan! - húzom ki magam. - Az lesz a legjobb!
- Hát, ha neked ez jön be... - mondja meglepetten. Aztán felpattan és el kezdi dobálni a késeit. Az előzőekhez képest elég szolídani. Semmi erőt nem találok benne.
- Figyelj Joe! - kiáltok utána.
- Na.
- Ilyen egy dühös ember? Ennél tudsz Te jobban is örjöngeni! - korholom le, mert egyszerűen, nem tetszik, amit látok.
- Bocs, de nem vagyok valami haragtartó.
~ Mi van? ~ hőkölök meg. ~ Nah ne most admár itt az angyalkát. Ilyenkor kell megtérni? ~
- Anyádat már! Az előbb alig tudtalak lefogni, most meg nyeszlett kisfiúként, visszafogottan dobálózol a késeiddel. Ne röhögtess már! - fakad ki belőlem.
- Ó, hogy rohadnál meg! Most kell neked az, hogy felidegesíts?! Lezúzom ezt a srácot, utána te jösz! - kiabálja.
~ Igen az kell! Idegesnek kell lennie, mert csak úgy jutunk valamire. ~ határozom el magamban. Így tovább folytatom a gúnyolódást.
- Gondolod? Nem hinném. Ilyen erővel még Őt se tudodnád legyőzni, nem, hogy még engem. - gúnyosan elmosolyodom.
- Baszódj meg! - azzal nekem támad a késeivel, de én fürgén, macska ügyeséggel kivédem azokat. Berohanom az egész helyiséget, hogy kikerülve a pengéket, az illúziót találja el JOe a támadásaval.
- Gondolj bele Joe! Nem csak Matsuironál lehetnek drogok. Lehet, hogy ez az egész hely teli van ilyen cuccal. - húzom még tovább az agyát, majd előveszem fegyveremet és azzal védem ki a többi támadást.
- És? Leszerom!
- Igen? Ahhoz képest, hogy az előbb hogy felhúzted magad egyetlen kis zacskó maiatt. - látszólag ez a szöveg bejött nála, mert hirtelen leáll, majd egy üvöltés közepette mindenfelé kiszórja a késeit. [color:57ce==#70f4b5]~Ez az!~ védem ki a felém száguldó pengéket, majd gyorsan a kép elé sietek, ami felé egy "most meg vagy"mosolyt vetek. - Ennyi tellett, Joe? Engem még mindig nem találtál el. - vigyorgok felé pimaszul.
- Ó, hogy a faszom beléd! - és már dobja is a kését. De mialatt Ő még csak meglendíti a kezét, én gyorsan elugrok a kép elől és egy olyan helyre futok, ahonnan jól rá tudok célozni a festményre. A golyókat, amikkel megtöltöttem a pisztolyomat, átjárja a zöldes fényű, szikrázó villámlángom. Célbaveszem a képet, és elsütöttem a fegyvert. A lövedék csak úgy süvít és épp akkor éri el a képet mikor Joe kése. Erre a kép előtt egy védőburok szerű lila fény világlik
fel, ami próbálja kivédeni a támadásunkat. De hiába, mert az, együttes erővel áttör rajta és telibe talál. A keret darbabokban hullik le a földre, a kép pedig gyürödten esik le a fa maradványok mellé. Ennyi volt.
- Ez mi volt? - hallatszik a távolból Joe hangja.
- Elintéztük az illóziót. - sétálok mellé.
- MI? Illúzió? Te?! - lendít felém boxerrel. Mivel mellette álltam, így már nem tudtam volna kivédeni az utést. Ezért vértam, amíg betalál az arcomba. De Joe hirtelen megáll. Én csak pislogok. - Izé. Bocsi. Egy nőt nem illik megütni.
Erre kérdőn felhúzom az egyik szemöldökömet. – Igen? - boxolok bele kicsit erősen a karjába. - És mi van, ha egy nő az ellenséged?
- Ja, hogy az ellenségemnek tekinted magad?
- Hmmm. - gondolkozok el. - Most nem! De talán egyszer megesik, hogy egymás ellen kell harcolnunk.
- Talán, megesik.
- Mit csináljunk Matsuiro-val? - nézek a vérben forgó szemú, földön vonagló fiúra, majd elindulok felé.
- Amit akarsz. Szerintem, öld meg.
- Vagy csak simán adjuk oda a yakuzáknak? - guggolok le a sráchoz, aki motyog valamit.
- A tökéletes világ. Tönkre tettétek. Tökre tettétek a földi mennyországot.
- Csinálj, amit akarsz.
Bár látszik rajta, hogy teljesen be van drogozva, mégis megmérem a pulzusát. Annyire gyorsan ver a szíve, hogy meg se lehet számolni a dobbanásokat. Hirtelen egy ötlet furakszik a fejembe.
- Van még késed, Joe? - fordukok felé.
- Hát, valahol a földön biztos. - nevet.
Sóhajtok egyet, majd felállok és a legközelebbi kést kirántom a földből és vissza megyek Matsuirohoz. - Nem tudom, hogy mennyire fog ez használni. - fogom a kést és megvágom a csuklóját.
- Ennek most mi értelme?
- A drog a vérbe keveredik. Így megtisztíthatjuk a kábítószertől. Mennyire vérzik még a vállad? - nézek rá ismét Joe-ra.
- Nem tudom honnan szedted ezt a módszert... Európában így nyomjátok? – nevet megint. - Már nem vérzik...
- Nem. Még sose csináltam ilyet. Csak egy ötlet volt. Gyorsan tekerd le a gézt és dobd ide. - sürgetem.
- A vállamról?
- Nem, a töködről. Szerinted hol kötöztelek be - torkolom le. - De siess, mert mindjárt elvérzik. - már a kezemmel fogtam le a sebet, hogy a vér vesztes, holtsápadt fiú, ne haljon meg itt nyomban.
Motyog valamit Joe, de én nem hallom, aztán odadobja a már véres kötszert.
- Kösz! - gyors mozdulatokkal tekerem körbe és szorítom el a csuklóját. A fiú már ájult, így kezeit megfogva a hátamra veszem és elindulok Joe felé.
- Most mit csinálsz? Nem gondolod komolyan, hogy magunkkal visszük?
- Nem tudom. - nézek rá tanácstalanul.
- Dobd le, aztán itt marad. Nem majd mi fogunk rá vigyázni, mi? Na persze... - mérgelődik.
Váratlanul eszembe jutnak Yama-jii szavai. "Ki kell iktatni". 180 fokot fordul a Matsuirohoz való hozzáállásom, a személyiségem. Eddig megmentettem volna, de most egyszercsak leteszem a falhoz az ájult srácot, kezembe veszem a pisztolyomat a fejére célzok.
- Ennyi? Nem viheted magaddal, inkább megölöd? Furcsa felfogás...
- Nem azért! Ez a feladatom! - meghúzom a ravaszt. A falat vér teríti be, ahogy engem is, a fiú pedig holtan terül el az aljában.
- Ez a feladatod? Az kemény... Na, indulhatunk? - Teszünk pár lépést, mire egy levél hullik le a földre, valahonnan a tetőről.
- Mi az, Joe? - sétálok mellé.
- Semmiség. - mondja fagyosan. Aztán én, Csak úgy kikeveszem a kezéből a papírost és zsebre dugom. - Indulhatunk! - Nem értem, hogy miért fagyott le Joe arcáról a jókedv. Az előbb még vidám nevetett, most meg.
- Hívod a sofőrödet? - nevetek fel, amin meglepődök. ~ Elég hangulat ingadozó most. ~
- Hát ha nem akarsz gyalogolni, akkor hívom!- Akkor hívd! - szinte már utasít.
- Oké! - kikeresem a söfőr nevét és hívom. - Yamagi? Kérem jöjjön a raktárépülethez. - egy kérdés hallatszódik a másik oldalról. - Igen 12es. - azzal le is teszem. - 10 perc.
- Rendben. - s azzal csönt telepedik a raktárra. Egy ideig ne szólunk egymáshoz, aztán Joe csak kédez valamit.
- Azért jöttél, hogy megöld a srácot?
- Azt mondta a megbízóm,hogy ki kéne iktatni. Hogy segítsek azzal neki, hogy megölöm. - mondom az igazat.
- Kemény. És akkor még tegnap titkoltad, hogy bérgyilkos vagy...
- Igen titkoltam. Most mért? Álljak oda eléd és mondjam, hogy bérgyilkos vagyok? Hülye lettem volna.
- Akkor én hülye vagyok?
- Hááát. Szerintem nem bölcs dolog csak úgy kifecsegni, hogy mi is vagy.
- Nekem mindegy. Sok bajom nem lehet belőle, maximum meghalok.
- Hmmm. Ez aztán az életszemlélet.
- Ez van. - mosolyg. - Én így állok hozzá.
- Nem egyformák az emberek!
- Így van. - helyesel.
Meghallom a kocsi fékcsikorgásaiz, mire elindulok az ajtó felé. Mindektten betelepszünk a hátsóülésre és húzunk is haza felé.
Már hajnalodik mikor a házhoz rünk. Senki sincs még fenn, így én khasználom a lehetőséget.
- Én megyek előbb zuhanyizni! - jelntem ki belépve az előszobába.
-Tőlem. Addig csináljak nekedis tükörtojást?
- Aha! - ejtek egy fáradt mosolyt. A szobában eltettem a szekrény legfelső polcára a fegyveremet, majd véres ruháimat bedobva a szennyesbe beálltam a langyos víz alá.
A zuhanzással végezve egy fekete rövidnadrágot és egy bő, szürke pólót vettem fel, majd kimentem vizes hajjal a konyhába, ahol már Joe a kajámmal fogad.
- Köszi! - kezdek neki az evésnek. - Te nem fürdesz?
- Majd kaja után, szerintem. Nem szeretném, hogy kihűljön.
- Jaaa! Értehtő. - lapátolom tovább a tojást a számba, míg el nem fogy. Miután Joe is megesz a kajáját és elmegy letusolni és bágyadtan vetem le a kanapára fáradt testemet, ahol végül elnyom az álom.

-Joe! Állj le! – kiált rám Yuki, de nem igazán foglalkozva vele, továbbra is próbálom kiszabadítani magam a szorításából.
-Nyugodjá’ már le, Joe! – üvölt velem a lány, majd még szorosabban magához ölel. Teljesen elvesztem a fejem, őrjöngök, minden bajom van, legszívesebben Yukit is kinyírnám, de nem tehetem. Ahogy továbbra is úgy viselkedem, mint egy megvadult, esetleg betöretlen ló, Yuki fogja magát, beletérdel a hajlatomba, majd satuba fog… Teljesen elcsendesedem, de továbbra is szétvet az ideg… Közben Matsuiro elkezdi a hülyeségeit nyomatni nekem.
-Ebbe a világba csak a kiválasztottak jöhetnek, Ti elbasztátok ezt a lehetőséget! Ebben a világban nincs helye a beképzelt embereknek, az emócióknak semmi esélyük, én vagyok az Isten! – ettől még idegesebb leszek és elkezdem Matsuirot támadni. Esélye sincs. Ész nélkül dobálom a késeket irányába, mikor hirtelen Yuki bök meg hátulról.
-Mi van? – kérdezem kicsit ingerülten
-Tévedtem, Joe! – kulcsolja össze hátul a kezeit.
-Mi?
- Tombolj csak nyugodtan! Az lesz a legjobb!
- Hát, ha neked ez jön be... - mondom meglepetten. Aztán eldobálok néhány kést megint Matsuiro felé.
- Figyelj Joe!
- Na.
- Ilyen egy dühös ember? Ennél tudsz Te jobban is örjöngeni!
- Bocs, de nem vagyok valami haragtartó.
- Anyádat már! Az előbb alig tudtalak lefogni, most meg nyeszlett kisfiúként, visszafogottan dobálózol a késeiddel. Ne röhögtess már! -
- Ó, hogy rohadnál meg! Most kell neked az, hogy felidegesíts?! Lezúzom ezt a srácot, utána te jösz! – kis genyóláda, tuti kinyírom, amint vége lesz ennek…
- Gondolod? Nem hinném. Ilyen erővel még Őt se tudodnád legyőzni, nem, hogy még engem.
- Baszódj meg! – Támadok Yukira.
- Gondolj bele Joe! Nem csak Matsuironál lehetnek drogok. Lehet, hogy ez az egész hely teli van ilyen cuccal.
- És? Leszerom!
- Igen? Ahhoz képest, hogy az előbb hogy felhúzted magad egyetlen kis zacskó miatt. – Ez a kis… Fuuu. Nagyon felidegesít… De… Igaza van… Ne… Miért? MIÉRT?!!! - Teljesen elborul az agyam, majd az összes létező késemet eldobom mindegyik irányba, mint valami sündisznó, ami kilövi a tüskéit, miközben ordítok egy hatalmasat.
-Ennyi tellett, Joe? Engem még mindig nem találtál el.
- Ó, hogy a faszom beléd! – Keresgélek a zsebemben, vagy akárhol, csak még egy kést találjak… Megvan, ezaz! Feltöltöm töménytelen mennyiségű lánggal a késem, majd elhajítom Yuki felé. De neki nem kell nagy erőfeszítés, hogy kikerülje, majd felugrik és valami zöld izé és elkezd repülni a késem mellett, egyenesen egy kép felé. Erre a kép előtt egy védőburok szerű lila fény világlik
fel, ami próbálja kivédeni a támadásunkat. De hiába, mert az, együttes erővel áttör rajta és telibe talál. A keret darabokban hullik le a földre, a kép pedig gyűrötten esik le a fa maradványok mellé. Ennyi volt.
- Ez mi volt?
- Elintéztük az illúziót.
- MI? Illúzió? Te?! – Lendítek felé a boxerrel, teljes erőmből, majd mikor meglátom, azt az aranyos arcát, ráadásul nem is védekezik, megállítom a kezem. Nem vagyok képes megütni… - Izé. Bocsi. Egy nőt nem illik megütni.
– Igen? - boxol bele kicsit erősen a karomba. - És mi van, ha egy nő az ellenséged?
- Ja, hogy az ellenségemnek tekinted magad?
- Hmmm. Most nem! De talán egyszer megesik, hogy egymás ellen kell harcolnunk.
- Talán, megesik.
- Mit csináljunk Matsuiro-val? –
- Amit akarsz. Szerintem, öld meg.
- Vagy csak simán adjuk oda a yakuzáknak?
- Csinálj, amit akarsz.
- Van még késed, Joe?
- Hát, valahol a földön biztos. – nevetek.
Sóhajt egyet, majd összekapirgál valahonnan egy kést.
- Nem tudom, hogy mennyire fog ez használni. - fogja a kést és megvágja a csuklóját.
- Ennek most mi értelme?
- A drog a vérbe keveredik. Így megtisztíthatjuk a kábítószertől. Mennyire vérzik még a vállad? - néz rám.
- Nem tudom, honnan szedted ezt a módszert... Európában így nyomjátok? – nevetek megint. - Már nem vérzik...
- Nem. Még sose csináltam ilyet. Csak egy ötlet volt. Gyorsan tekerd le a gézt és dobd ide. - sürgetem.
- A vállamról?
- Nem, a töködről. Szerinted hol kötöztelek be. De siess, mert mindjárt elvérzik.
-Ó, hogy rohadj meg! Elhiteted velem, hogy milyen kedves vagy, hogy bekötözöl, egy pillanatra még meg is tetszettél, erre egy ilyen kis szarházira pazarlod a kötszert… Ráadásul megint bunkó vagy… - motyogok magamban.
- Kösz! – Erre betekeri a srácot, és felveszi a hátára.
- Most mit csinálsz? Nem gondolod komolyan, hogy magunkkal visszük?
- Nem tudom. - néz rám tanácstalanul.
- Dobd le, aztán itt marad. Nem majd mi fogunk rá vigyázni, mi? Na persze... – majd hirtelen ledobja a földre, és a fejére céloz a pisztolyával.
- Ennyi? Nem viheted magaddal, inkább megölöd? Furcsa felfogás...
- Nem azért! Ez a feladatom! – majd lelövi. Ezért levetetni velem a kötszert, micsoda pazarlás…
- Ez a feladatod? Az kemény... Na, indulhatunk? - Teszünk pár lépést, mire egy levél hullik le a földre, valahonnan a tetőről.

"Nemsokára Téged is a porba taszítalak, mint Markot, és megszerezzük egész Olaszországot." – majd felnézek, és egy árnyat látok elsuhanni. Mindegy, le van szarva, majd ha akar valamit, megtalál.

- Mi az, Joe? -
- Semmiség. – majd odalép mellém és kiveszi a kezemből a cetlit, majd zsebre rakja. Úgy sem érti…
- Indulhatunk!
- Hívod a sofőrödet? - nevetek fel.
- Hát ha nem akarsz gyalogolni, akkor hívom!- Akkor hívd! – vágom rá.
- Oké! - kikeresi a söfőr nevét és hív…. - Yamagi? Kérem jöjjön a raktárépülethez. - egy kérdés hallatszódik a másik oldalról. - Igen 12es. – leteszi - 10 perc.
- Rendben. - s azzal csönt telepedik a raktárra. Egy ideig ne szólunk egymáshoz, aztán …
- Azért jöttél, hogy megöld a srácot?
- Azt mondta a megbízóm,hogy ki kéne iktatni. Hogy segítsek azzal neki, hogy megölöm.
- Kemény. És akkor még tegnap titkoltad, hogy bérgyilkos vagy...
- Igen titkoltam. Most mért? Álljak oda eléd és mondjam, hogy bérgyilkos vagyok? Hülye lettem volna.
- Akkor én hülye vagyok?
- Hááát. Szerintem nem bölcs dolog csak úgy kifecsegni, hogy mi is vagy.
- Nekem mindegy. Sok bajom nem lehet belőle, maximum meghalok.
- Hmmm. Ez aztán az életszemlélet.
- Ez van. - mosolygok. - Én így állok hozzá.
- Nem egyformák az emberek!
- Így van.
Majd feltűnik a kocsi, mindketten beszállunk és élvezzük a hazafelé vezető utat.
Már hajnalodik, mikor a házhoz érünk. Senki sincs még fenn.
- Én megyek előbb zuhanyizni!
-Tőlem. Addig csináljak nekedis tükörtojást?
- Aha! – majd elmegy zuhanyozni. Mire kijön, már a vacsorával várom őt.
- Köszi! - kezd neki az evésnek. - Te nem fürdesz?
- Majd kaja után, szerintem. Nem szeretném, hogy kihűljön.
- Jaaa! Érthető. – majd csendben elfogyasztjuk a vacsorát. Miután megeszem, elszaladok én is tusolni, majd nem tudom, pontosan hol, de valamelyik fotelban ragad magával az álom…

Gyönyörű álmomban szendergek éppen, ami egy kisfiúról szól, ahogy beteljesíti az álmát, hogy világhírű NBA sztár legyen. Egészen kis pöcsös korától kezdve figyelhettem a srácot, ahogy fejlődik, már majdnem ott tartottam, hogy a srác beviszi a csapatát a rájátszásba, amikor…
-Kyáááááá! – sikít fel valaki, mire muszáj kinyitnom a szemem…
-Mi a ….. – kelek fel nagyon kómásan. Egy idegen palit veszek észre először, vele szemben pedig Yukit, aki olyan rémült arcot vág, hogy én is majdnem szívrohamot kapok. – Ki ez a pasas?
-Kyara drágáááám! Gratulálok a sikeres küldetésedhez! – borul rá a fickó Yukira.
-Kyara? Yuki, mi ez az egész?
-De, hát én még nem is értesítettem, hogy végeztem volna a célszeméllyel. – hebegi Yuki. Mivan? Nem értek semmit. Remélem valaki majd ezt elmagyarázza nekem…
-Neked is gratulálok, fiatalember! – lép oda hozzám a pali, majd megrázza a kezem.
-Üdv, Papa! Ha nem veszi tolakodásnak… Ki a tököm maga? – nézek rá teljesen hülyén, miközben folyamatosan rázza a kezem.
- Oh igen, igen. A sofőr tájékoztatott a dologról. Gondolom ti nagyon fáradtak voltatok, így nem kaptam semmilyen üzenetet. Megértem. - rázza tovább a kezem. Hát nem hiszem el, csak én nem értem ezt az egészet? De, ahogy ránézek a pasasra, úgy tűnik sikerült felfognia a kérdésem., mire elengedi végre a kezem.
- Elnézést. - lép hátra - A nevem Yama-jii. Kyara drágám nagymamájának régen sokat udvaroltam... – kezd bele a meséjébe az öreg.
-Jah. valamikor az őskorban! – súgja a fülembe Yuki, mire egy kicsit felnevetek. Az öreg meg csak meséli a hülye sztoriját.
-…Én vagyok, vagyis már csak voltam, a munkaadótok és mit ne mondjak, nagyon meg vagyok elégedve veletek. – Aha. Biztos. Főleg, hogy engem a nagyi kért meg, hogy segítsek. Majd belenyúl a kabátja zsebébe és előhúz egy borítékot.
- Kicsit megemeltem a végén a jutalmat, annyira elégedett vagyok. Nagyon köszönöm a segítségeteket. A helyi yakuzával megint jó a kapcsolatunk. - vigyorog.
-Tőlem. Ha tudnám is, hogy miről van szó. – Teljesen hülyének érzem magam. Miféle jutalom? Hogy jön ide megint a helyi yakuza? De a fő kérdés, hogy ez a tróger, hogy kerül ide? Nem értem… Ahogy gondolkozom, enyhe bökést érzek az oldalamban, Yuki kicsit megbökött, csak nem értem miért. Én őszinte voltam csak és megfogalmaztam a véleményemet az egészről.
-Nagyon köszönjük Yama-jii, igazán nem kellett volna. – persze. Vele ilyen kedves, engem meg szarrá oltott az elmúlt napok folyamán. Biztos nagy jutalom lehet, ha ennyire nyalizik neki…
- Dehogy nem! - sipít fel, ellentmondást nem tűrően. - Nagyszerűen végeztétek a munkátokat. Ennyi jár a kemény munkáért. – Biztos, ha ő mondja…
-Izé… köszi.
- Akkor én távoznék. Minden jót Kyara drágám. És önnek is, Joe. - hajol meg és kimegy a házból.
-Viszlát! – köszönök el tőle. Ideje volt, hogy elhúzza a belét a forma. Nem szeretem, ha egy szál alsógatyában rám törnek. Főleg ilyen perverz vén trógerek. Amint eltűnik a fickó, Yuki kicsit feljebb ül a kanapén, majd kinyitja a borítékot és el kezd számolni. Kis idő múlva közli velem az összeget: - Kilencvenezer Yen. – Majd ismét számolni kezd.
-Amúgy… Mit csinálsz?
-Elosztom a pénzt! – számol tovább, majd hirtelen átnyújtja az egyik markából a pénzt. – Tessék, negyvenötezer!
-Köszi. Akkor most, ha megkérhetlek, és nem teher számodra, elmagyaráznád, hogy mi is volt ez az egész? - nézek rá hülyén.
-Mit mondjak? – rázza a borítékot, mert abban van még valami, majd kivesz valami papírt - Az volt, aminek láttad. – Biztos. Én annyit láttam, hogy egy öreg adott nekünk pénzt egy megbízatásért, amit ő vállalt el. De nem panaszkodom, mert legalább kaptam zsét.
-Értem. Vagyis, nem értem, de mindegy. Nem akarok kérdezősködni, mert megint beoltasz. Egyébként, az miaz? – mutatok a papírra a kezében.
- Mi, mi?
-A kezedben.
-Jah, hogy ez? –lobogtatja meg. - Repülőjegy Olaszországba. Ma délutánra szól, szóval...még ma haza megyek.
-Ja, értem... - mondom lehangoltan. Kár, pedig már kezdtem jól érezni magam vele.
-Kérsz reggelit?
-Hát, ha van gabonapelyhed, akkor betúrhatok egy tányérral.
- Megnézem! – megy ki a konyhába, majd kis idő múlva kikiált. - Vájúhoz, Joe!- Az szép. Megint paraszt.
-Köszi. - majd helyet foglalok a konyhában. Elkezdem túrni a gabonapelyhet, mint valami ötéves, fröcsög mindenhova. Majd csámcsogva megkérdezem: - Szóval, akkor ma elmész?
-Aha! Ha már megkaptam a jegyet. Legalább arra már nem kell költenem.
-Izé... - hagyom abba egy pillanatra a kajálást - Ha gondolod... Kikísérhetlek a reptérre.
- Hm? – nyel egyet. - Oké!
-Sok holmid van?
- Nem túl sok. Egy kisebb bőrönd és kész.
Folytatjuk a reggelit, de már nem szólunk egymáshoz. Miután elfogyasztom a reggelit, elmegyek felöltözni. Öltözés közben hallom, hogy Yuki beszélget a nagyival, de nem hallom, pontosan, hogy miről. Miután felöltözök, látom, hogy a gyerekek végeztek a reggelivel, így elmosom a tányérokat. A nap további részében pakolok, meg tévézek. Majd lassan elérkezik az idő, hogy elinduljunk a reptérre. Yuki kezdi meg a búcsúzkodást.
- Nana nagyi!
- Igen kedveském?
- Itt maradhatnak. Beszéltem a tulajjal és beleegyezett a dologba. Persze mint albérletként, de elég jutányos áron.
- Hogy?
- Itt a számla címe,ahova minden hónappan ennyi összeget kell utalni. -
- Nem is tudom, hogy köszönhetném meg. - pityereg.
- Köszönje meg azzal, hogy ezentúl boldogan élnek távább. Akkor, Viszlát!
Ez szép Yukitól, hogy elintézte nekik. Én csak simán megölelem a srácoakt, na meg Nana nagyit, majd elköszönök. – Sziasztok! – Eztán elindulok Yuki után, majd beszállok én is a kocsiba. Némán ülünk egymás mellett a kocsiban, amíg megérkezünk a reptérre. Elkísérem Yukit, majd megvárom vele a repülőt is. Hirtelen felém fordul.
- Figyelj, Joe!
-Mondjad.
- Emlékszel még az első napra,mikor a konyhában kérdezősködtél és én ezen felhúztam magam? – Mit akarhat ezzel? Remélem nem akar úgy elmenni, hogy még szénné olt előtte.
-Persze, hogy emlékszem. Ugye nem bántottalak meg vele?
-Nem, csak....vannak fájó pontok az életemben,szóval....bocsi az akkori kirohanásomért. – Szerencsém van.
-Nincs probléma.
- És amúgy....nem is árultam el mindent,úgy hogy.....- vesz egy mély lélegzetet. - a nevem Kyara Yuki Rossi. Félvér vagyok, ezért is a japán név. Azt jelenti hó. Anya adta nekem ezt a nevet, mert akkor születtem, amikor leesett az első hó. – gondoltam, hogy nem mond igazat. De ez a sztori odavág.
-Őhm...Értem. Akkor ezért hívott Kyaranak az a papper a házban. Én Joe Smith vagyok, amerikai, szüleim nincsenek, Detroitban nevelkedtem, egy gettóban. – Ezt nem tudom miért osztom meg vele. A felét már tudja úgyis.
- Akkor félig meddig egy csónakban evezünk.
-Lehet. Én sosem ismertem őket.
-Én 13 éves voltam, mikor elvesztettem a szüleimet. Legyilkolták az egész Rossi családot.
-Sajnálom. – majd megölelem. Nem is tudom, miért teszem, de valahogy úgy érzem, meg kell tennem.
- Kösz Joe! De inkább a szülem miatt vagyok szomorú, mintsem az egész családért.- ez egyértelmű.
-Elhiszem. Nekem sosem voltak szüleim, ezért nem tudom átérezni a fájdalmad. Na, de elég a szomorkodásból, még a végén mély depresszióba esek. Jó utat, és sok sikert a további életed folyamán! Remélem találkozunk még! – engedem el karjaim szorításából.
- Jah! - mosolyodik el. - És ha Olaszországban járt akkor hívj fel és majd találkozunk. - vesz elő egy papírkát és ráfirkantja a számát. - Tess.
-Köszi. Ha arra járok, mindenképp felhívlak. - mosolygok.
- Hm! - boxol bele búcsúként a vállamba. - Szavadat ne feledd! - ekkor bemondják Yuki gépének indulását.. - Akkor én mentem. -indul el. - Ciao. - integet vissza a távolból..
-Szia! – integetek utána. Ennyi. Elment. Remélem, tényleg találkozunk még. Nagyon kedves lány, így kiderült a végére. És tényleg csinos is. Remélem a sofőr nem hagyott itt, és elvisz haza…

Mint egy bevált, romantikus film effekt, madárcsicsergés ébreszt fel álmomból. De ha még a fülsértő csivitelés nem lett volna elég, akkor a reggeli napfény még "segített" a kikómázásban.
- Oh, hogy az a..... - morranok fel egyet, kimutatva nem tetszésemet a Nap felé.
Látószervem majd kisül, így csak résnyire nyitom ki a szemeimet, mikor nagy nehezen feltápászkodok a kanapén. Nagyot nyújtózkodók, szinte akkorát ásítok közben, mint egy oroszlán, majd laposakat pislogva meredek előre, egy csöpp öregemberre. ~ Haaa???~ bambulok, de még mindig nem igazán tudom kivenni, hogy ki les rám. Valami aztán belém nyilall és egy nagyot sikítok, amivel szinte biztos, hogy az egész házat felköltöttem. ~ Szellem!?~ Az ijedségtől végleg felpattannak szemhéjaim és csak ekkor tudatosul bennem, hogy ki is áll előttem.
- Ki ez a pasas? - hallom meg Joe álmos hangját a fotelból. DE nem válaszolok kérdésére semmit. Csak nagyokat pislogok az öregre, aki vidáman vigyorog rám.
- Kyara drágááám! Gratulálok a sikeres küldetésedhez! - ölel meg a karfán áthajolva. A ettől persze a derekam majd széttörik, a hülye póz miatt.
- Ya- Yama-jii?! - fuldoklom az ölelésében.
- Kyara? Yuki miről beszél ez a forma? - a jelen körülmények között nem tudok válaszolni Joe-nak. Fontosabb ennél, hogy levegőt az ölelő karok között. Aztán az öreg végre elenged.
- Neked is gratulálok fiatal ember, nagy segítség voltál. - lép Joe elé, megfogja a kezét és hevesen rázni kezdi.
- De-de hát...én nem is értesítettem még, hogy a célszeméllyel végeztem. - hebegem.
- Üdv papa! Ha nem veszi tolakodásnak... Ki a tököm maga?
- Oh igen, igen. A sofőr tájékoztatott a dologról. Gondolom ti nagyon fáradtak voltatok, így nem kaptam semmilyen üzenetet. Megértem. - mondja nekem, nem törődve Joe faggatózó kérdésével, s közben rázza tovább a fiú kezeit. Csak akkor engedi el, mikor eljut az agyáig a kérdése.
- Elnézést. - lép hátra - A nevem Yama-jii. Kyara drágám nagymamájának régen sokat udvaroltam... – kezd bele a meséjébe az öreg. Én itt Joe füléhez hajoltam - mialatt Yama-jii tovább beszélt - és csendben belesúgtam:
- Jah. valamikor az őskorban!
- Én vagyok, vagyis már csak voltam, a munkaadótok és mit ne mondjak, nagyon meg vagyok elégedve veletek. - lelkendezik a történet végén, s azzal előhúz egy tömött borítékot.
- Kicsit megemeltem a végén a jutalmat, annyira elégedett vagyok. Nagyon köszönöm a segítségeteket. A hely yakuzával megint jó a kapcsolatunk. - vigyorog.
- Tőlem. Ha tudnám is, hogy miről van szó. - Erre oldalba böktem a fiút, nehogy Yama-jii még megsértődjön, és visszavonja az emelést.
- Nagyon köszönjük Yama-jii, igazán nem kellett volna.
- Dehogy nem! - sipít fel, ellentmondást nem tűrően, szigorú tekintettel. - Nagyszerűen végeztétek a munkátokat. Ennyi jár a kemény munkáért.
- Izé... Köszi...
Az öreg vág megint egy vigyort.
- Akkor én távoznék. Minden jót Kyara drágám. És önnek is Joe. - hajol meg és kimegy a hátból. Én rögtön felülök rendesen a kanapén, kibontom a borítékot, amiben rengeteg ropogós bankjegy lapul meg. El kezdem számolni. - 90.000 Yen. - mondom, mikor a végére érek, majd újra el kezdek számolni. Fel se nézek közben.
- Amúgy... Mit csinálsz?
- Elosztom a pénzt! - bal kezembe számolom az utolsó bankót is, amit átnyújtok Joe-nak. - Tessék! 45.000.
- Köszi. Akkor most, ha megkérhetlek, és nem teher számodra, elmagyaráznád, hogy mi is volt ez az egész? - néz rám. Én csak újra kezembe veszem a papírost, mert még volt benne valami. - Az volt, aminek láttad. - felelek kicsit később.
- Értem. Vagyis, nem értem, de mindegy. Nem akarok kérdezősködni, mert megint beoltasz. Egyébként, az mi az?
- Mi, mi?
- A kezedben. - bök a markomban lévő papírkára.
- Jah, hogy ez? - lobogtatom meg. - Repülőjegy Olaszországba. Ma délutánra szól, szóval.....még ma haza megyek. - nézek a repjegyre.
- Ja, értem...
Halványan elmosolyodok, majd felállok. - Kérsz reggelit?
- Hát, ha van gobanyapelyhed, akkor betúrhatok egy tányérral.
- Megnézem! - kolbászolok ki a konyhába és el kezdem nyitogatni a szekrényeket. Persze szerencsémre az utolsóban találom meg. - Vájúhoz, Joe!- kiáltok ki viccelődőn és közben megrázom a dobozt, - Hm - rágom a kaját, majd lenyelem, amiben a kis gabonapelyhes golyócskák zizegni kezdenek. Nevetek magamban a dolgon kicsit, aztán leteszem az asztalra a dobozt, majd mellé a tejet, 2 tányért és a 2 kanalat.
- Köszi. - ül le az egyik székre, Én pedig vele szembe és enni kezdünk. Csak a rágás hangja hallatszik, de végül Joe ezt megtöri.
- Szóval, akkor ma elmész?
- Aha! Ha már megkaptam a jegyet. Legalább arra már kell költenem. - veszek be a számba még egy falatot.
- Izé... Ha gondolod... Kikísérhetlek a reptérre. - A hangját kicsit félszegnek hallom, ami meg kell, hogy mondjam. Megmosolyogtat.
- Hm. - rágom a kaját, gondolkodást színlelve közben, majd lenyelem. - Oké! - húzódik szélesre a szám.
- Sok holmid van?
- Nem túl sok. Egy kisebb bőrönd és kész. - s ezzel be is fejeztük a témát. Ettünk tovább és amikor végeztünk Joe elment valamit csinálni. Én átöltöztem. Egy farmer rövid gatyót és hátul kivágott, elől egy fekete sárkány mintás pólót kaptam fel. Eltettem a pénzt, a repülőjegyet, összecuccoltam és utána kimentem elmosogatni. Ekkor jött elő a nagyi, a két unokájával.
- Most már előjöhetünk?
- Persze. Mért ne jöhetnének? - értetlenkedek.
- Hát mert....egy idegen volt itt, akivel beszélgettek és nem akartuk ezt megzavarni.
- Nyugodtan kijöhettek volna.
A két kisgyerek reggeliért kezdett nyávogni, így odaadtam nekik a pelyhet és megmondtam hol találhatnak tányért és evőeszközt. A tej helyét már kitalálták maguktól.
- És ha megkérdezhetem....mi lett Matsuiroval? - aggódó tekintetét rám emeli, mire én megnyugtatóan pillantok vissza rá.
- Nincs már mitől félnie.
- Köszönöm! - Látszik Nana nagyin, hogy igazán hálás.
Mikor végzek a mosogatással, leülök a TV elé és nézem a reggeli mesét. Beszélő kutyusokról szól, akik egymás közt rendesen kommunikálnak, de a gazdáik ezt nem értik. Így rendszerint kibeszélik őket. Csak mosolygok a bugyuta történeten. Régen nem néztem már mesét, így lekötött a műsor.
Hamar eljött az idő, mikor is a gépemhez kellett sietni. Elköszönök a gyerekektől, aztán Nana nagyi ölelget meg és ad egy jó nagy nagymamis puszit az arcomra. Aranyos néni, meg kell hagyni.
- Nana nagyi! - szólítom meg a búcsúzás közepette.
- Igen kedveském?
- Itt maradhatnak. Beszéltem a tulajjal és beleegyezett a dologba. Persze mint albérletként, de elég jutányos áron.
- Hogy? - néz rám meglepetten.
- Itt a számla címe, ahova minden hónapban ennyi összeget kell utalni. - adok oda egy papírt, amin a bérleti díj összege van ráírva.
- Nem is tudom, hogy köszönhetném meg. - sírja el magát.
- Köszönje meg azzal, hogy ezentúl boldogan élnek tovább. Akkor, Viszlát! - széles vigyorral köszönök még egyszer, utoljára és kilépek az ajtón. Még Joe is búcsúzkodik, aztán együtt beszállunk a megszokott járgányba. A repülőtér felé meg se szólalunk. Csak ott kezdünk el beszélgetni a várakozás alatt.
- Figyelj, Joe! - fordulok felé.
- Mondjad.
- Emlékszel még az első napra, mikor a konyhában kérdezősködtél és én ezen felhúztam magam?
- Persze, hogy emlékszem. Ugye nem bántottalak meg vele?
- Nem, csak....vannak fájó pontok az életemben, szóval....bocsi az akkori kirohanásomért. – sütöm le a szememet megbánóan.
- Nincs probléma.
~ Akkor jó.~
- És amúgy....nem is árultam el mindent, úgy hogy.....- veszek egy mély lélegzetet. - A nevem Kyara Yuki Rossi. Félvér vagyok, ezért is a japán név. Azt jelenti hó. Anya adta nekem ezt a nevet, mert akkor születtem, amikor leesett az első hó. – dőltek ki belőlem a szavak.
- Őhm...Értem. Akkor ezért hívott Kyaranak az a papper a házban. Én Joe Smith vagyok, amerikai, szüleim nincsenek, Detroitban nevelkedtem, egy gettóban.
- Akkor félig meddig egy csónakban evezünk. - mosolyodok el.
- Lehet. Én sosem ismertem őket.
- Én 13 éves voltam, mikor elvesztettem a szüleimet. Legyilkolták az egész Rossi családot. - szomorodok el, ámbár nem a család miatt. Inkább csak a drága szüleim miatt.
- Sajnálom. – ölel meg hirtelen. Kicsit meglepődök, de jól eső érzéssel tölt el, így Én is megölelem Joe-t.
- Köszi Joe! De inkább a szüleim miatt vagyok szomorú, mintsem az egész családért. - szipogok.
- Elhiszem. Nekem sosem voltak szüleim, ezért nem tudom átérezni a fájdalmad. Na, de elég a szomorkodásból, még a végén mély depresszióba esek. Jó utat, és sok sikert a további életed folyamán! Remélem találkozunk még! – engedjük el egymást.
- Jah! - mosolyodok el ismét. Újra jókedvű vagyok. - És ha Olaszországban jársz, akkor hívj fel és majd találkozunk. - veszek elő egy papírkát és ráfirkantom a számomat. - Tess! - nyújtom ida neki.
- Köszi. Ha arra járok, mindenképp felhívlak. - mosolyog.
- Hm! - boxolok bele búcsúként a vállába. - Szavadat ne feledd! - ekkor bemondják gépemnek az indulását.. - Akkor én mentem. - indulok el az ellenőrző felé.. - Ciao! - integet vissza a távolból.
- Szia! – integet Ő is. Aztán mellém lép egy rendőrruhás férfi, aki megmutatja kabátja belső részében a Millefiore címerét. Egy, a reptéren dolgozó, társunk. Így könnyebb fegyverekkel felszállni a gépre, ami nekünk szükséges. Vele megyek át az ellenőrzőn, becsekkolok és felszállok a repülőre. ~ Jó kis küldetés volt és..... ~ mosoly kerül az arcomra. ~ ...azt hiszem szereztem egy remek barátot. Talán még a család tagja is lehetne. Majd beszámolok a dologról a főnöknek.