Claudo Blackwood

- De unalmas itt.
Ame is csak ásított egyet.
Épp egy hajóra vártunk, amivel nyomaink alapján Japánba kellene utaznunk, hogy folytathassuk keresésünk a gettó ura után. Mivel nincsenek, csak hamis papírjaim, és egy farkast is el kellett bújtatnom nem volt olyan egyszerű dolgom hajót fogni, mint azt hittem. Megérdeklődtem minden hajóról, hova megy, és úgy döntöttem felosonunk egyre. Amit kinéztem magamnak pont egy luxus hajó volt, mert azon könnyű beolvadni.
- Vajon kaszálunk ezen? Kérdezte egy ember jóval mellettem.
- Nem tudom, de remélem sokat, és akkor mi is megvastagszunk. Válaszolt rá a mellette álló ember
- Nem tudom, mi készülődik, de minden esetre nem kispályások, akármit is csinálnak. Suttogtam Aménak.
Ő csak bólintott.
Miután gondolkodtunk egy kicsit, sikerült kitalálnunk, hogyan juthatnánk fel a hajóra. Ame elterelte az őrök figyelmét, amíg én felosontam a hajóra, aztán, ő lehagyta az őröket, és várt a jelemre. Én eközben egy kisebb fényjátkot idéztem elő lángommal a tömegből, hogy az őrök a tömegben elveszve keressék az okot, amíg ő is felosont… elég necces volt, de valahogy bevált.
- Vagy nagyon figyelnek a biztonságra, vagy csak simán gyenge konstrukciójú az agyuk. Gondoltam.
Szerencsémre az elmúlt évek során, mióta eljöttem a gettóból sokat fejlődött gyorsaságom, harci tudásom és a lángom formázása is jól megy. Miután Sikerült Amét elrejteni körbe néztem a hajón. Volt minden: medence, szökőkút, szép kilátás, motorcsónakok, minden, amit szeretek. Pár perc múlva hallottam a hajó kürtjét.
- Végre elindultunk.
Kimentem a hajó orrára, hogy körbenézzek… gyönyörű volt a tenger. Egy óra elteltével már végig jártam a hajót, így hát bementem a takarítóhelységbe, ahova Amét rejtettem, és leültem mellé, hogy pihenjünk kicsit, hisz hosszú az út. Nem volt sok időm pihenni, mert hirtelen lövéseket hallottam kintről. Résnyire nyitottam az ajtót, és láttam, amint 2 fegyveres ember tereli az utasokat. Nem gondolkodtam túl sokat. Lándzsámba vezettem lángom, így kaszává változtattam azt, és míg a fegyveresek az utasokkal voltak elfoglalva, hátulról csendben leütöttem egyet, míg Ame a másikra vetette rá magát. Észre se vették, milyen gyorsan eszméletlenné lett mindkettejük.
- Phjú… tényleg nem hiába volt az a sok edzés. És mosolyogtam.
- Lehet, hogy az a 2 erről beszéltek a kikötőbe? Remélem nem, különben feltételeznem kell, hogy sokan nyüzsögnek a hajón még rajtuk kívül. Gondoltam
Améval elkezdtük felderíteni a hajót, amíg az utasokat betereltük egy kaszinóhelységbe, ahol nem volt ellenség. Nem sok emberrel találkoztunk a hajón az első páros óta, de azért kicsit elfáradtunk. Ha pánikoló utasokat találtunk beküldtük őket a kaszinóba, ahol a többiekkel megbeszélt jelszót hallva kinyitották nekik az ajtót, habár inkább eltorlaszolták, mint nyitogatták. – mosolyogtam egyet -.
Végre felértünk a kapitányi fülkébe, ahol egy magas, szakállas embert találtunk fegyver nélkül, gonosz vigyorral arcán.
- Mit keresel itt fiacskám? S mosolya egyre nagyobbá nőtt.
- A kapitányt keresem. Vágtam rá.
- Értem fiacskám, értem…
- Akkor merre találom a hajó kapitányát?
- Pont előtted áll fiacskám.
Intettem Aménak, hogy rejtőzzön el valahol.
- Értelmesnek tűnsz. Ülj le, hadd meséljek valamit.
- Inkább köszönöm, nem.
- Ahogy jónak látod. A mosoly lehervadt arcáról.
- Akkor kezdem. A nevem Thomas Ritcher, és ez a hajó az én kapitányságom alatt úszik már legalább 8 éve. Nem is értem, hogy nem vették észre a főnökeim, milyen könnyen kijátszom őket.
- Nem értem. Mire akar kilyukadni?
- Fiacskám, sssh. Még be se fejeztem.
- Szóval, ez a hajó sok gazdag embert hord hátán nap, mint nap, akiket szívesen kirabol kisebb, beépített seregem. És megint elmosolyodott.
- Értem.
- Szóval erről hallottam indulás előtt. Gondoltam.
- Nem tűnsz meglepettnek.
Eközben hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Hátra kaptam a fejem, és láttam, amint a 2 ember, akiket a kikötőnél láttam belépnek az ajtón.
- Folyatassuk tovább. Nem tudom, hogy jutottál ide, vagy, hogy miért vagy itt, de nem is ezek a lényeges dolgok.
- A lényeg kölyök, hogy innen nem mész ki épen. Fejezte be a mondatot az egyik rabló.
Mindketten elővették pisztolyukat, mire én is előkaptam fegyverem.
A két rabló észre se vette, hogy Ame mögéjük lopódzott, és se perc alatt leterítette az egyiket, és miközben a másik nézte őket, én gyorsan odafutottam a másikhoz és leütöttem.
- Ennyit az embereidről.
Mire csak felnevetett.
- És ha ez igaz is, mégis mit akarsz tenni velem a tenger közepén?
Oda léptem hozzá és őt is leütöttem.
- Semmi olyat, amibe belehalnál. Mondtam élvezet teli tekintettel.
Levonszoltuk őket a szökőkúthoz, és ott megkötöttük kezüket-lábukat. Majd ezt tettük miden rablóval, akit csak találtunk még a padlón szerteszét a hajón. Már csak egy gond volt… ki kormányozza a hajót?
- Basszus! A kormányzást el is felejtettem! Elsápadtam.
- De én nem is tudok hajót vezetni. Pláne nem luxus hajót.
Gyorsan beszélnem kellett az utasokkal. Beszóltam nekik a kaszinórészlegbe, hogy már rendben van minden egy dolog kivételéve…
- Tud valaki hajót kormányozni?
Szinte hallottam a tücsköket ciripelni…
- Hát jó, akkor arra kérem önöket, hogy a megkötözött rablókra vigyázzanak, akiket a szökőkúthoz vonszoltunk.
- Rendben. Hallatszott egyhangúan az utasoktól.
Améval felrohantunk a kapitányi szobába, hogy valamiféle segítséget leljünk. Pár perc után találtunk egy kézikönyvet a hajó irányításáról kezdőknek. Kénytelen voltam minél előbb átfutni, de nem értettem sokat belőle.
- Kénytelenek vagyunk felkelteni a kapitányt.
Felvonszoltam a kapitányt a szökőkúttól, intettem Aménak, hogy bújjon el megint, majd beleültettem a kapitányt székébe, és nyakon öntöttem egy kis jéghideg vízzel.
- Mi? Ki? Hol? Miért?
- Ennyire nem válaszolok.
- Azt hittem te csak egy rossz álom voltál. Mit akarsz?
- Csak azt, hogy betartsd az eredeti útvonalat. Japánba akarok eljutni.
- És mivel akarod elérni, hogy elkormányozzalak oda?
Elővettem fegyverem, majd lángommal kaszát csináltam belőle és a torkához fogtam mosollyal az arcomon.
- Jól tudok érvelni. És ha most lenne olyan kedves, hogy elvisz minket…
- Látom, tényleg oda akarsz már érni. Legyen hát.
- Ezért nem szeretem a türelmetlen utasokat. zsémbelődött még magában.
- Nem szoktam preferálni a durva módszereket, de ha nincs sok választásom kénytelen vagyok használni. Gondoltam, miközben a térképet néztük és próbáltuk behatárolni, hol is lehetünk.
Szerencsénk volt. Nem voltunk olyan messze, mint gondoltam. Fura hangokat hallottam a folyosóról.
- Ó. már itt is vannak? Kár pedig még el lettem volna egy darabig.
- Kik vannak itt?
- Itt vagyunk főnök, de nem láttam a többieket. Történt valami?
Egy magas, izmos kicsit borostás ember nézett rám kérdése után.
- Ki ez a kis légypiszok főnök? És miért vagy megkötve?
- Hát, nem ő a géniusz a csapatban, mint látom. Mondtam Thomasnak.
- Ő egy ellenség Rick. Gyorsan söpörd el és szabadíts ki.
Én se késlekedtem, előrántottam fegyverem, hogy fogadjam támadásait. Szerencsésnek is tartottam magam első támadása után, mivel ha azt csak a testemmel tompítom, biztosan megsínylette volna pár csontom.
- Használnom kell azt. Pedig még csak nem rég finomítottam rajta. Gondoltam.
Intettem Aménak, hogy kéne az elterelése. Az izomagyú észre se vette Amét, és szerencsémre a kapitányt is inkább a szabadulás kötötte le. Mikor hárítottam a hegyomlás egyik ütését né füttyentettem egyet, mire Ame a nyakába ugrott.
- Itt az alkalom.
Szorosan megmarkoltam lándzsámat és teste fontosabb pontjaiba vezettem lángom kis ütéseken és vágásokon keresztül, amitől mozgása lelassult.
- Érezd át az eső nyugalmát. L’oceano di giavelotti [lándzsák óceánja].
majd jeleztem Aménak, hogy ugorjon le róla.
- És most a finálé, majomember!
Felugrottam, és a feje közepére mértem egy pontos ütést a lángom maradékával felerősített lándzsa élének tompa felével. Ki is terült, habár még nyögött párat, majd végleg elterült.
- Nos, kapitány, mikor érkezünk meg?
- H- ha-hamarosan fiam. Nyökögte.
- Remélem is. Enyhén jeges, gyilkos pillantást vetettem rá.
Már láttam a kikötőt, mikor Ame jelzett, hogy valaki jön a folyosón. Az egyik utas volt az.
- Mondja. Baj van tán?
- Az egyik megszökött!
- Remek. Ez eléggé lesulytott. Miért nem tudnak soha se várni a fenekükön.
- Talán, mert nem akarnak a hatóságokkal kapcsolatot létesíteni. Motyogta Thomas.
- Higgye el én sem.
Sajnos, mivel a papírjaim hamisak voltak elég nehézkesen jöttem volna ki a helyzetből.
- De nem kell félned, amilyen gyávák alapjáraton ezek, már biztos egy mentőcsónakban lapátozik a part felé.
- Most már szeretnék is megérkezni kényelemben.
- Kezdek fáradni. Attól az izom kolosszustól kaptam pár erőset, és volt, amit nem tudtam teljesen tompítani. Basszus alig tudom nyitva tartani a szemeim. Gondoltam.
- Hé! Te ott az ajtóban. Megkérhetnélek, hogy vigyázz a kapitányra, amíg én megnézem a többieket?
- Persze.
- Köszönöm. Számítok rád, hogy nem dől be semmilyen trükkjének.
Majd kisétáltam az ajtón és megnéztem a többi „kötözött sonkát” is. Sajnos már mindegyik felébredt és nagyon hangosak is voltak. Az utasok is biztonságban voltak végre, de azért…
- Elnézést uram. Ön elég sportosnak látszik. Szokott motorcsónakozni?
- Néha a fiaimmal.
- Lehetne egy kérésem, ami lehet, hogy kicsit veszélyes lesz?
- Mondd csak bátran.
- Arra gondoltam, ha… - innen suttogtam hozzá-
- Rendben, de csak a biztonságért.
- Köszönöm, nagy segítség lesz.
Kimentem a teremből, de nagyon fáradt voltam már.
- Talán nem lesz baj egy kis alvásból. Gondoltam.
Bekuporodtam Améval a kis raktárhelységbe, ahonnan indultunk, majd szinte azonnal álomba merültem. Nem tudtam sokat aludni. Arra keltem, hogy a hajó kürtje szól.
- Vajon már kikötöttünk?
Kikászálódtunk a kis helységünkből, hogy felderítsük a terepet. Visszaimbolyogtam a kapitányi szobába, mire látom, hogy a kapitány ki van oldozva, és az izomagyú mellette áll. Sugdolóztak valamiről. Halkan oda próbáltam lopózni, hogy halljam, miről sutyorognak.
- Biztos megvan az összeg?
- Remélem igen, különben nekünk lőttek.
- Nem akarom ezután soha többé látni a szemeit, olyan ijesztőek.
- Tudom, de ez az utolsó melónk neki, úgyhogy megnyugodhatsz.
- Biztosan mindenkit elengedtél, akiket a kölyök elkapott?
- Igen. Legalább is remélem.
- Drága kapitányom. Milyenek is voltak a szemei?
Thomas hátra kapta fejét, és elsápadt, de próbált nyugodtnak tűnni.
- Szóval elő kerültél.
Az izomagyú nem mozdult.
- Biztosan parancsot kapott rá érkezésem előtt. Gondoltam.
A kapitány füttyentett egyet, mire a háttérből előállt 2 pribékje és lefogtak. Most nem tanúsítottam ellenállást, mert még nem tudtam kipihenni magam, így nem láttam értelmét vesztett csatába bele kezdeni. Leültettek és mellém álltak.
- Szóval azt kérded milyen szemek, hmm?
- Mit érdekel az téged?
- Azt nem kell az orrodra kötnöm, de azt elárulom, hogy ha az, akire gondolok, akkor eléggé nagy elintézni valóm van vele.
- Érdekes. Rendben kölyök mesélek neked róla egy kicsit.
- A szemei vörösen izzanak. És mindig a háttérből irányítja a szálakat, senki se tudja, hol tartózkodhat most…
- Ennyi elég is. Köszönöm.
Sziréna hangját hallottuk.
- Mi ez, ez a rendőrség? Ki hívta őket, csak nem te voltál az?
- Hát őszintén? De. Amikor kimentem megnézni mindenkit beszélgettem az egyik utassal és elküldtem erősítésért…
„- Arra gondoltam, ha nem tartja túl veszélyesnek jó lenne a felmentő sereg, mert szerintem még vannak a hajón rablók és már nem tudom, meddig bírom ki ébren. Szeretném, ha a hajóban található motorcsónakok egyikével kimenne a partra és hívná a rendőrséget.” Hát így történt.
- Te aztán jól felkészültél. Cserébe elmondok egy titkot. Az ember, akit keresel, elvileg itt Japánban tartózkodik éppen, egy kisebb városban.
- Remélem, elkapod. Nekünk se kedvez a jelenléte.
- Rick, szólj a fiúknak. Megadjuk magunkat a rendőrségnek.
Ezt végre megkönnyebbülten hallottam. Lementem az utasokhoz, hogy elmondjam nekik a jelenlegi helyzetet. Ők is megkönnyebbültek. Ame besétált a terembe, ahol épp beszéltem az utasokkal és megböködte orrával a kezem.
- Tudom. Már meg is vagyok.
Lesiettünk a motorcsónakokhoz és elindultunk, nehogy a rendőrök kérdezősködjenek majd. A part felé menet találkoztam az emberrel, akit a rendőrökért küldtem. Ő elmagyarázta a rendőröknek, hogy én küldtem értük, így mehettem is dolgomra. Végre kiértem a partra.
- Megjöttüüüüünk!!! Végre.
Ame azt hiszem, hülyének nézett, de megértette. Végre partot értünk és indulhattunk utunkra a vörös szemű ellenséget keresni.

Jee!
Köszi :3
Itt is a folyatás:

- Végre elértem a városba, amit a kapitány megemlített.
Körbe jártam az egész várost, habár inkább gondolkodtam, mint nézelődtem. Kis kószálás után elkezdtem kérdezősködni. Kevés időmbe telt, mire rájöttem, hogy ebben a városban nem tudnak semmit. Nem ez volt az első alkalom, de most nem volt semmilyen kis kapu se, amin elindulhattam volna. Kénytelen voltam hát letelepedni egy időre, amíg körbeszaglászok a városkában egy kicsit alaposabban is. Pár nap alatt felderítettük Améval a városkát, és úgy tűnt, hogy nem volt több nyom.
- És ha abban a romos iskolában van valami, ami a domb tetején van? - Jutott eszembe. - Na, mindegy, későre jár, aludjunk most.
Másnap megnéztük az épületet bevásárlás után. Sajnos Ame nem tudott velem jönni, mert nem akartam, hogy feltűnést keltsen, vagy inkább, hogy valami baja essen, így hát kint kellett várnia. Körbe jártam az iskolát óvatosan, nehogy valaki felfigyeljen rám. Bentről gyerek zsivajt hallottam, pedig a suli már régóta ilyen lepusztult a városiak szerint. Szerencsémre találtam az egyik ablak aljában egy fát, ami elég közel volt az ablakhoz, hogy beugorjak rajta, és elég erős is volt, ahhoz, hogy megtartson. Nem késlekedtem, elvégre bármikor kiszúrhattak volna, de izgalom nélkül nem is jó a házakba való belopódzás. Ellenőriztem az ablak túloldalát, amin szerencsémre senki se volt, így hát gyorsan bemásztam és elindultam a gyerekek zajának ellentétesen. Egyszer csak hallottam valami morgolódást a folyosó végéről. Nem tudtam hova bújjak és sajnos gyorsan közeledett a hang tulajdonosa.
- Most mi legyen?…Basszus, nem fogok tudni elrejtőzni.
Mikor már nagyon közelről hallottam a hangot nem volt választásom. Futottam a másik irányba. Legalább is futottam volna, ha nem ütköztem volna akadályba. A legnagyobb bajom sajna az volt, hogy az akadály, ami miatt fáj az orrom nagyon is élő volt. Egy nálam fiatalabb fekete hajú fiú volt, kinek farmerből volt minden ruhája.
- Megtudhatom, mit keresel itt, idegen?
Nem volt időm válaszolni, mert a morgó hang gazdája már a hátam mögött készült fejbe ütni egy ásóval.
- Fredo, hagyd! Kiáltott rá a fiú.
- De hisz kém. Biztosan le akarta rombolni az iskolát, hogy kiűzzön minket innen.
- Előbb talán hallgassuk meg. De a saját érdekedben remélem, hogy Fredonak nincs igaza.
Én csak néztem rájuk.
- Most velünk kell, hogy gyere kicsit.
- Úgy sincs hova futnod. Vigyorgott Fredo
Út közben egy gyerekekkel tel terembe érkeztünk, ahol minden gyerek engem bámult. Nem szeretem a mai napig, ha bámulnak, mert azt az érzetet keltik bennem, mintha valamit elkövettem volna ellenük. Átjutottunk végre a szemközti szobába.
- Szóval, mi a neved?
Mire elkaptam a fejem.
- Claudo Blackwood.
- Hmm? Idegesítő ez a gyerek! Morgolódott Fredo.
- Fredót már ismered. Engem Beppének hívnak.
- Csak az érdekel, hogy van-e információtok egy vörösen izzó szemű emberről.
- Hát most hirtelen nem jut eszembe senki, akinek vörösen izzanának a szemei, de maradj egy kicsit, hadd gondolkodjak. Amíg töprengek, menj egy kicsit a gyerekek közé.
- De… izé… én. Jó.
És kimentem a másik szobába, ahol a gyerekek játszottak.
- Biztos megbízhatunk benne?
- Nem tűnik rossz gyereknek.
Miközben játszottam kicsit a gyerekekkel egy fiatal lány nézett. Mikor sikerült egy kis pihenőt tartanunk oda mentem hozzá.
- Szia. Claudo vagyok. Benned kit tisztelhetek?
- A nevem Elia. Örülök, hogy megismerhetlek. És csak mosolygott.
Teljesen elpirultam.
- Nézzétek. Találtam kinn egy kiskutyát.
A hang irányába nézett mindenki. Egy kis fiúcska volt, amint Amén lovagolt. Teljesen ledöbbentem.
- De jó, hadd simogassam meg. Mondta az egyik kisgyerek.
- Én is. Én is. Hasonlóan reagált egy másik.
- Hadd nézzem meg. Ezen már tényleg ledöbbentem.
- Gyerekek- Szólt Elia- Másszatok le a kutyusról és hagyjátok levegőhöz jutni.
- Rendben. Hangzott egyszerre a fiataloktól.
- Ame. Gyere. Hívtam láttatván, hogy hozzám tartozik.
- Bácsi megfoghatjuk?
Améra néztem, ő bólintott.
- Rendben, de csak finoman bánjatok vele. Elmosolyodtam.
- Még soha se voltál ilyen sok gyerek között, igaz?
- Hát, nem nagyon, de jó érzés. Mintha megint lenne családom.
Mire Elia felkapta tekintetét.
- Basszus elszóltam magam. Gondoltam.
- Mindegy, nem lényeges.
- Ha nem akarsz, nem fontos beszélni róla.
- K-köszönöm. Ez jól jött ki.
Észre se vettem és Elia ott termett mellettem, a szemembe nézett egy pillanatra, majd átölelt.
- Ha nincs hova menned, nálunk ellakhatsz, és persze a „kutyusod” is a vendégünk.
- Te- jó- ég. Gondoltam.
- Ez a szerencse napom. Köszönöm mindkettőnk nevében.
Elia nem válaszolt, csak ölelt tovább.
A szemközti szoba ajtaja nyikkant egyet, mire gyorsan elengedtük egymást.
- Nos… Úgy döntöttünk, hogy maradhatsz.
És akkor meglátta Amét a gyerekek közt.
- Az a farkas a tied? Kérdezte tátott szájjal.
- Háát... igen. De ugye nem baj?
- Nem… legalább is remélem. De ha a gyerekeknek nem baj… nekem is jó.
- Remek.
- Mit is mondtatok maradásról?
- Süket vagy talán?
- Fredo!- szólt rá Beppe- Úgy értettük, mivel nem nagyon lesz szállásra lehetőséged, akár itt is lakhatnál egy ideig.
- Azta. Remek lenne… de mit takar az itt, tulajdonképpen mi ez a hely?
- Ez a főhadi szállása a Jolanda családnak, nekünk.
- Elhagyott, más országokból idevetődött és mindenképp hajléktalan gyerekeken segítünk.
- Szóval ezért ez a sok gyerek.
- Hát igen, de a városbeliek nem látnak minket szívesen.
Beszélgetésünk után Beppe felvezetett egy szobába, az emeletre.
- Ez lesz a szobád, míg a családban maradsz.
Körbe néztem. Egy átlagos, kicsit a gettóira emlékeztető szoba volt.
- Köszönöm.
Majd kiment és betessékelte Amét is a szobába, aki egyből lefeküdt az egyik sarokba.
- Máris otthonosabb, mint az utca, nem?
- De, sokkal jobb. Válaszoltam.
- Végre lesz megint családom. Gondoltam.
Hetek teltek nyugalomban. Kezdtem megszokni Fredo stílusát, mikozben rájöttem, hogy szinte semmit se tud, így hát tanítottam neki pár mozdulatot. A gyerekeknek sem volt velem különösen baja, sőt kifejezetten szerettek Améval és velem is játszani. Sokat beszélgetek Eliával és Beppével mindenféléről. Egyik nap arra keltem, hogy nagy zsivaj van az előtérben. Felkeltettem Amét és lementünk megnézni mi lehet a lárma oka.
- Mi ez a hangzavar gyerekek? Kérdeztem értetlenül.
- Margerit… Margerit elájult.
És megláttam Margaritát, ahogy fekszik a földön eszméltlenül.
- Beppe, Elia, Fredo- rontottam rájuk- Margerit elájult és nem tudom fölkelteni. Bevittem a gyengélkedőbe.
Nekik se kellett több, máris mindannyian a gyengélkedőben voltunk. Megvizsgáltuk állapotát, ami szerencsénkre stabil volt.
- Lemegyek a városba és hozok valamit.
- De siess.
- Rendben, úgy lesz.
El is indultam. Végigrohantam a város összes patikáján, de ilyen tünetre senki nem tudott mondani semmit. Az utolsó patikában már nem bírtam kivárni a sorom, de megérte.
- A kislány elájult és még eszméletlen. Tud ilyen helyzetre valamit adni?
- Sajnos én nem fiam, de a szomszédos városban biztos lesz gyógyszer.
Nem is kellett több nekem se. Kirohantam a boltból, vissza az iskolához és elmondtam mindent a többieknek.
- Most mit csináljunk szegénnyel? Kérdezte tanácstalanul Elia.
- Hát, ha nincs más át kell vinni őt a másik városba. Javasoltam.
- Sajnos most nincs más választásunk. El kell vinnünk egy szakértő orvoshoz.
- Rendben. Majd én elviszem. Ame készülődj, segítened kell.
- Biztos jó ötlet ez? Izgult Elia.
- Rendben leszünk, ne aggódj. Nyugtattam.
Mire ő csak megölelt, majd egy kis bőröndhöz lépett és elő vett belőle egy textildarabot.
- Ezzel a hátadra tudod kötni Margeritet, amíg úton vagytok.
- Köszönöm Elia.
És csak mosolyogtam rá.
- Akkor mi lesz már, indulj.
- Oké. Sziasztok. Vigyázzatok magatokra.
És ezekkel a szavakkal hagytam el a gyengélkedőt, a hallt és magát az iskolát, hátamon Margarittel, és mellettem természetesen Améval. AZ utazást vonttal terveztük, mivel nem volt túl közel a szomszédos város, hiába hangzott közelinek. Mikor kiértünk a pályaudvarra láttunk egy kiírást az ajtóra függesztve. A pályaudvar építési munkálatok miatt zárva tart. Azt hittem betöröm az ajtót mérgemben, de akkor Margerit felsóhajtott a hátamon.
- Francba! Másik utat kell találnunk, gyorsan.
Elkezdtem sétálni a pályaudvar mellett, míg meg nem láttam a síneket
- Ezen talán hosszabb, de legalább ott leszek. Gondoltam.
- Hé fiatalember, várjon!! Hallottam a hátam mögül egy idősebb hangot.
- Elnézést uram, most nem érek rá.
- Mond fiam hová kell menned? Kérdezte csillogó szemmel az öreg apóka.
Megmutattam neki a térképet, amin ő megmutatta hol vagyunk, és azt is, hogy hova kell eljutnom.
- Köszönöm apóka.
És már indultunk is tovább. Végre tudtuk merre kell pontosan mennünk így már sokkal könnyebb volt eljutni a másik városba. Napok teltek el a sínek mellett sétálgatva, míg nem egyszer a semmiből mintha vonatot hallottam volna a városunk irányából. Jól hallottam, de sajnos nem voltam elég jó erőben ahhoz, hogy hirtelen felpattanjak egy vonatra egy gyerekkel a hátamon és egy farkassal. Próbáltam jelezni messziről a vezetőnek, hogy lassítson.
- Úgy látszott bevált. Végre elkezdett lassítani.
Habár félreálltunk, sikerült fölkérezkednünk a vonatra. Szerencsénkre még érintette is a megállóhelyet, ahol le kellett szállnunk. Végre megérkeztünk célunk kapujába. Gyorsan befutottunk az első kórházba, amit találtunk és az orvosok segítségét kértük. Feltették Margeritet egy hordágyra és betolták egy pihenő szobába, ahol mindenféle gépeket kötöttek rá.
- Meséljen el mindent, ami magukkal történt. Kérte az egyik orvos.
El is meséltem neki az egészet, mire nem kaptam sok választ.
- A kislány nincs veszélyben, de itt nincs megfelelő felszerelésünk a meggyógyításához. Sajnos csak azt tudom tanácsolni, hogy repüljenek el Amerikába.
Megadott egy kórházi címet, hogy ott biztosan meg tudják majd gyógyítani.
- Hát jó, ha nincs más választásom.
- Viszont a ködös és felhős idő miatt a gépek nem szállnak le nálunk egy hétig. Addig talán nem is baj, ha itt vigyázunk a gyermekre.
- Kezdem megutálni a közlekedőeszközöket. Gondoltam magamban.
- Addig önnek is tudunk ágyat biztosítani a kislány mellett.
- Azt megköszönném, de mi lesz a farkasommal?
- Hát…nem biztos, hogy jó ötlet, de amíg nincs szobatársa a kislánynak addig talán megengedhetem, hogy maradjon.
- Remek. Ame gyere. Ha megbocsát, most ledőlnénk egy rövid időre.
- Természetesen uram.
Bólintottam, és Améval lefeküdtünk aludni. Azt hittem csal pár órára feküdtünk le, de mint kiderült 2 napot átaludtunk. Ettől függetlenül az ég még nem tisztult ki eléggé a tovább utazáshoz. Nem tudtam, mit csináljak maradék időmben, így hát meggyőződtem Margerit jóllétéről és elindultam szétnézni a városban. Volt itt minden: ruhaboltok, vendéglők, tele volt minden gyógyszertárakkal és szinte minden sarkon láttam egy McDonald’s-ot is. Nap végére vissza is értem a kórházba, pont vacsoraidőre. Már kilukadt a gyomrom, de ez a kaja megmentette az életem. Végig néztem, hogy eszik Margerit és Ame, majd elégedetten láttam, hogy mindkettejük véleménye egyezik az enyémmel.
- Margerit tényleg jobban néz ki most, de még így is, hogy délután felébred, még mindig nagyon gyenge. Gondolkodtam.
Végre eljött utazásunk napja. Épp szálltunk volna fel a gépre, amikor Margeritre néztem és láttam, amint majd összeroskadt.
- Ame!- szóltam neki, és megfordultam- Gyere, megyünk vissza a kórházba, így nem utaztathatom Margeritet.
Hamar visszaértünk a kórházba, ahol minket látván már vitték is a kislányt a gyengélkedőbe, majd engem félrehívott az orvos.
- Majdnem elájult már felszállás előtt. Ilyen állapotban nem merem repülőre vinni.
- Akkor rendelnünk kell a gyógyszeréből, de az bele telhet egy hétbe is.
- Nem baj, a lényeg, hogy ne legyen rosszabbul.
Teltek, múltak a napok és én egyre nyugtalanabb lettem. Szerencsémre Ame mindig megnyugtatott azzal, hogy mellém feküdt és kezemen pihentette fejét. Minden nap korán szoktam felkelni, hogy beszélgessek kicsit Margetittel, vagy egyáltalán, hogy lássam nem lett-e rosszabbul. Pár percnyi beszélgetés után betoppant az orvosunk.
- Megjött az orvosságuk.
Felderültünk.
- Végre.
Majd áthozták a vakcinát és beadták Margeritnek.
- A gyógyszernek van egy kis álmosító hatása, de nem tart majd sokáig.
- Értettem.
Megvártuk, míg felébred, majd elindultunk haza. A vonat sínjét addigra meg is csinálták, így gyorsabban hazajutottunk, de így se volt rövid az út. Végre vége volt a vonatozásnak és indulhattunk utunkra. Mikor az iskolához értünk döbbenten láttuk, hogy az romokban áll.
- Margerit mássz föl a fára, hogy senki ne lásson meg. Ha nem Ame vagy én jönnénk, egy hangot se adj ki.
Csak egy bólintást kaptam válaszul, de megértette. Kirohantam városba és végig kérdeztem a városlakókat. Az egyik butikos látta, amint jól öltözött napszemüveges emberek kísértek mindenkit a focipálya felé. Oda siettünk, és borzadtan láttuk, hogy mindenki holtan fekszik, míg Beppe, Fredo és Elia ki vannak függesztve a kapukba és mindhármuk meg van lőve sok ponton. Ami viszont a legmeglepőbb volt, hogy láttam az izzó szemű fiút, amint a gyilkosokat öli. Valami nem stimmelt vele. Úgy emlékeztem, hogy zöldek voltak a szemei, de most vörösen izzottak, nem is beszélve lángjáról.
- Nem is tudtam, hogy neki is van lángja.
Nem láttam értelmét a beavatkozásnak, csak néztem. Mivel későn érkeztem, csak azt láttam, amint az utolsó hármat fejbe lövi, majd felegyenesedik, körbenéz és elindul. Kicsit megijedtem.
- És ha visszamegy az iskolához?
Visszafutottunk az iskolához és gyorsan lesegítettem Margetitet a fáról, majd kivittük a városba, hátha ott biztonságosabb. Pár percnyi bolyongás után értettem csak igazán meg, hogy megint megölték az egyetleneket, akik befogadtak. Nem tudtam, hogy mondjam el Margeritnek.
- El kell mennünk a városból.
- Nem tudom miért, de megbízok benned.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen reakciót kapok majd. Azonnal indultunk, amint összepakolta pár holmiját, amiket talált. Visszamentünk a szomszédos városba és a kórházban mindent elmondtam az orvosnak, aki kezelte a kislányt. Ő megígérte, hogy befogadja a kislányt. Örömmel hallottam ezt. Megbeszéltük Margerittel mi fog történni. Nem ellenkezett.
- Most, hogy biztonságban tudom őt, vissza kell mennünk, hogy ennek a végére járjunk. Sóltam Améhoz.
A vonaton mindvégig a fiú járt az eszemben és a vörös szemek. Titokban tudtam, ki állhatott mindezek mögött, de nem akartam elsietni az ítélkezést, de ha igazam van, akkor a gettó ura nagyobb bajban van most már, mint hitte. Már szembe kell néznie a fiával és velem is.

Riiiing-riiing.
- Haló…Claudo vagyok.
- Tudom, különben nem téged hívtalak volna. Hallom a telefonból barátom hangját.
- Felkeltettél. Tudod egyáltalán, hogy mikor szoktak aludni az emberek?
- Te nagyjából mindig, de nem is ez a lényeg. Infóm van.
- Arról?
- Igen.
- Mond gyorsan.
- Akit keresel, egy kis szigetre készülődik Japán mellé.
- Rendben,de ha nem küldesz térképet emlékezni fogok az ébresztésedre.
- Jó, jó. Tudom nagyon jól, hogy nem szereted, ha felkeltenek, de már reggel feladtam.
- Minden esetre készülődök.
- Rendben, na, csá.
- Bye.
- Ez a Rob. Mindig a legrosszabbkor zavar, de el kell ismernem, sok mindent köszönhetek neki.
Majd nyújtózkodtam egyet és feltápászkodtam. Ame már rég fenn volt, és ahogy láttam ki is szolgálta magát reggelivel.
- Ame! Mondtam, hogy nyugodtan felkelthetsz, ha kérsz valamit.
Mire kijött az ágyam alól és felnézett rám.
- Tudod, hogy te vagy az egyetlen, akire soha nem tudnék haragudni.
Láttam, amint felcsillant a szeme. Gondolom hallottad a nagy részét. Hamarosan a végére tudunk majd járni, mi is történt aznap, mikor ismét elvesztettük őket.
- Hamarosan érkezni fogy egy térkép rajta a hellyel, de még csak annyit tudok róla, hogy egy sziget. Ahogy Robot ismerem már délutánra itt lesz, úgyhogy szedd össze, amit hozni akarsz.
Majd én is elmentem pakolni. Pár napig egy kis romos viskóban laktunk a város határán, így nem volt olyan nehéz összeszedni mindent. Egy órán belül készen lettünk. Ame cuccait az Eliától kapott textil darabba tettem neki, és a hátára kötöttem, hogy fixen rajta maradjon. Én a táskámba pakoltam legfontosabb dolgaim, és már készen is álltunk. Mivel nagyjából fél kettő körül keltem nem kellett sokat várom a levélre, amiből gyorsan ki is csomagoltam a térképet.
- Hmm… nincs is olyan messze. Ki kell mennünk a hajóhoz. Gyere Ame induljunk.
El is indultunk. Nem volt mit hátra hagynunk, ezért nem is volt értelme visszanézni. Hamar kijutottunk a vonattal a hajókikötőbe, ahonnan szinte azonnal indult a hajónk.
- Innen már nem kell sok idő.
Mikor kikötözöttünk, egy csomó ember rohangált mindenfele, pánikolva. Nem értettem miről lehet szó, de fogtam egy férfit és megérdeklődtem tőle a szokásos fagyos tekintetemmel.
- Mi folyik itt?
- E-e-egy gyerek és néhány városlakó bement az erdőbe, hogy levadásszák az izzó szemű ördögöt.
- Izzó szemű? Gondoltam és elengedtem az embert.
Berohantunk az erdőbe, mire megláttam a fiút, amit csukott szemmel áll egy helyben.
- Mi a fenét csinál. Gondoltam.
Ame morogni kezdett.
- Én is érzem. Valami jön.
Ki se mondtam szinte, de már láttam is, amint a fiú lehajol és egy fényes valami süvít át a feje felett.
Egy nagy robotot láttam, ami egy pumára hasonlított. Pislantottam egyet és a robot már ott se volt.
Intettem Aménak, hogy egy mozdulást se. Nem értettem mi történik, de nagyon kicsit tudtam hallani a robotot, viszont olyan zavaros volt a hang gyors mozgása miatt, hogy nem tudtam megmondani hol lehet éppen. Pár másodperc múltán hallottam meg megint a gépezetet, amint ismét rárontott a csukott szemű fiúra, aki megint kitért előle, sőt még meg is sebezte.
- Végre. Most már könnyű lesz kihallani merre jár majd.
Láttam, amint a robot megunta a bújócskát és inkább nekirontott a fiúnak. A fiú nem tudott idejében reagálni, és bekapta a támadást. Majd a robot a fiú háta mögé ment és onnan is neki rontott. Már annyiszor ment így neki így a fiúnak, hogy már számolni se bírtam.
- Ame maradj. Megyek, segítek neki.
Már vettem elő a fegverem, amikor láttam, ahogy a fiúval történik valami. teljesen elvesztette eszét. Hirtelen lövöldözni kezdett minden fele.
- Ame bukj le. Jeleztem neki, különben minket is eltalált volna.
Felnéztem. Láttam, amint a fiú a robot maradványait üti megállás nélkül, mint egy bolond.
- Valaki jön!
És igazam lett. A fiú mögött megjelente egy ember, aki megfogta a fiú kezét, de az csak kitépte kezét a férfiéból, és gyomron vágta, mire a férfi elkezdett hozzá beszélni. Sajnos nem értettem mit mondott, de láttam az eredményét. A fiú térdre roskadt, aztán elájult. A férfi felkapta vállára a fiút, majd elvitte egy kis kunyhóba, ami nem messze helyezkedett el a támadás helyétől.
- Ame gyere. Fát kell másznunk.
Felmásztunk a legközelebbi fára, hogy ha netán kell, tudjunk aludni. Nem is jöttek ki sokáig, így elég tetemes időt töltöttünk a fán. Később láttam, amint a férfi kijön és mintha rám pillantott volna, felnézett a fára, majd egy papírt szórt a földre és visszament a kunyhóba. Gyorsan lemásztam a papírért és elolvastam.
„- A nevem Vito. Ha akarsz, bejöhetsz pihenni.”
Erre csak hümmögtem és inkább elfordultam.
- Aludjunk most Ame. Jó éjt.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy az ajtó nyikorog, ahogy kinyílik és kilép rajta Vito. Néztem, ahogy elindul és úgy döntöttem követem. Gyorsan felkeltettem Amét, és lemásztunk a fáról. Most nem láttam sehol Vitot, pedig az előbb még itt volt.
- Itt vagyok. Merre nézel?
- Basszus. Elé érkeztünk.
- Szóval, mit kerestek itt, és miért követitek a Edemet.
- Szóval Edemnek hívják. Gondoltam.
- Azért követem, mert ő elvezethet egy fontos emberhez.
- És miért nem jöttetek be?
- Nem akarok zavarni.
Vito is észre vette, hogy ez nem az igaz volt, de nem kérdezősködött tovább.
- De hogy vetted észre, hogy itt vagyunk?
- Ebben az erdőben nem élnek farkasok gyerekek mellett. Legalább is a lábnyomok nem szoktak ilyen rendszerrel jelen lenni.
- Értem.
Elindult.
- Na, akkor nem jössz?
- De. Mondtam egyhangúan.
Mikor már legalább 4 órája bolyongtunk az erdőben felmerült bennem a kérdés:
- Mi volt az a fém állat?
- Egy elszúrt katonai kísérlet, de majd később elmondom a részleteket.
Belenyugodtam ebbe. Egyszerre mozgást hallottam, majd hátra néztem. Valami megcsillant a nap fényében. Ezüstös volt, mint egy gép.
- Szóval kiszúrtad?
- Igen. És fegyverem után nyúltam, miközben Amét fedeztem.
- Nem csak egy van ám.
- Miért, te egyedül vagy tán?
- Jó hozzáállás.
Abban a pillanatban már ugrottak is ránk a robotok. Lándzsámba gyorsan belevezettem lángom, így kasza lett. A támadást mindketten tompítottuk, így láttuk hányan is vannak. Nem voltak, csak ketten.
- Nem lesz könnyű menet öcsi. Ezek a dögök gyorsak. És előkapott egy katanát.
- Cseréljünk ellenfelet és mindjárt meglátod, hogy nem is annyira gyorsak.
- Rendben.
És tényleg észrevette a különbséget.
- De hogy csináltad?
- A lángom le tudja lassítani őket.
- Hát persze, már látom. Az eső lángjával bírsz.
- Pontosan. És most tereld össze őket, hogy ki tudjam végezni őket.
Így is tett.
- És most…L’occeano di giavelotti!!
Olyan gyors lettem egy pillanatra, hogy a gépek nem is érzékeltek, majd anyit vágtam beléjük, amennyit tudtam, és finálé képp intettem Aménak. Egyszerre felugrottunk, és mindketten egy-egy robotra érkeztünk, én a kaszámmal, Ame pedig agyaraival, s ezzel végzetes csapást mértünk rájuk.
- Azta kölyök, te aztán tudsz valamit.
- Igazából egyelőre ez az egyetlen, amit tudok, mert a nagy sebesség miatt legyengültem egy kicsit.
- Akkor pihenjünk.
- És ha jönnek még?
- Legközelebb este jönnek majd.
Pár órás pihenőnk után végre megint a toppon voltam, és mehettünk tovább. Viszonylag gyorsan ránk esteledett.
- Fura, ilyenkor már rég le is vágom őket.
- Akkor most hol vannak?
- Van egy tippem, de az Edemnek nem túl kedvező.
Vissza siettünk a házhoz, ami már egy fán volt.
- De hogy került a kunyhó a fára?
- Lényegtelen, nézd.
Felnéztem és pont láttam, amint egy robot betöri a ház falát. Vito egyből felugrott és tudtam, hogy má nem lesz baj, de azért inkább mi is fölmásztunk a fára, de ügyeltünk arra, hogy ne vegyenek észre.
Láttam, amint Vito lábánál van a robot feje, így mi is inkább átmentünk a fa másik oldalára és aludtunk. Pár óra múlva felkeltem, és csak ültem értelmetlenül bámulva a nagy semmibe. De felfigyeltem arra, hogy az a kettő épp beszélgetnek valamiről. Hagytam Amét aludni, és átvergődtem magam csendben hármunk közé a fán, és hallgatóztam.
- A japánok tudnak róla? Kérdezte Edem
- Dehogy. Ez az egész titkos, főleg azok után, amik történtek. Kiépítettek egy földalatti bázist, mely egészét gépesítették, ami szépnek és jónak hangzott eredetileg, de persze az első héten már komoly hibák léptek fel. Először a prototípus barát vagy ellenség szoftvere hibásodott meg, majd pedig az egész bázis hálózata. Jelenleg a bázis minden második nap összerak egy hibás gépet, amely bárkire rátámad, akit meglát.
- Szóval ezek voltak a részletek? Érdekes.
Egy jó ideig még hallgattam beszélgetésüket. Megbeszélték Vito miért van itt és Edem előállt egy kütyüvel is, ami megzavarja a gépeket, ettől pedig összeesnek majd. Ekkor már Ame is rég mellettem ült és együtt hallgattuk őket, amint megbeszélik a hadi tervet. Este elindultak, én pedig Edem után eredtem Améval együtt. Mindketten elkezdtek kiabálni, sőt Edem még papír cetliket is szórt az útra. Nem nagyon érdekeltek, de amikor már a huszadikat dobta el, már megnéztem mi lehet az.
„- Tudok rólad.” Ennyi állt a papíron.
Nem nagyon törődtem vele, gondolván:
- Még úgysincs rám szükséged. Gnodoltam
Két óra után végre elértek a tisztásra, ahol össze gyűlt egy csomó robot körülöttük, de engem hál istenek nem vettek észre. Mikor a robotok nekik estek Edem használta a kütyüjét, amitől a robotok lerogytak a földre. Miután Edem használta kis masináját, nem maradt sok gép talpon. Viszont gyorsan megszámoltam a roncsokat, és láttam, hogy hiányzott néhány. Hirtelen láttam, amint Edem lehúzza Vito fejét.
- Szóval hatan vannak.
Láttam, amint az első után mind az öt előbújt, és támadásra készen állt.
- Kénytelenek leseznek harcolni. Gondoltam.
- Használd a másikat! Hallottam lentről Vito kiáltását.
- Nem lehet, az a bázishoz kell! Hangzott a válsz.
Kisebb lelki felkészítés után láttam, amint Edem lehunyja szemeit, és nekiront a gépeknek. Addig futott, amíg közel nem került hozzájuk, majd hirtelen eltűnt, és már csak azt láttam, hogy az egyik gépet kiragadja a többi közül és szétlövi. Majd megint eltűnik, és egy másikat is levadászott ugyanúgy, mint az elsőt.
- Mi a baj? Kérdeztem magamtól.
Edem megállt és nem mozdult, míg a dögök körbe vették. Láttam szemében, hogy nem tud kitérni előlük. Az egyik kicsit se habozott, máris hátba támadta. Gyorsan intettem Aménak, hogy maradjon.
- Nyisd már ki a szemed! Kiáltottam rá.
Majd gyorsan leugrottam a fáról, és még épp időben vágtam meg a robot hátát, hogy az a földnek csapódjon és ne Edemnek.
- Végre előbújtál.
Aztán észrevette a földbe csapódó robotot.
- Hé vigyázz már! - És átlőtte a robotot- Milyen munka ez, még él!
- Bocs röptében kaptam el. Mondtam.
- De akkor is védtelenül hagytad a hátad.
A robotok is kiakadtak rajtunk.
- Edem, Clau ne egymással civakodjatok. - és elkapott egy robotot- Inkább ezeket kéne elintézni.
- NE SZÓLJ BELE! Kiáltottunk rá közösen.
Hátunk mögül a maradék kettő ránk próbált ugrani, de kikerültük őket, miközben én lángommal lassító érintésekkel áldottam meg fém barátainkat, hogy lelassuljanak. Mikor földet értek, Edem szétlőtte a külső burkukat, majd én darabokra kaszaboltam szét őket.
- Épp beszélgetést folytatunk! -Mondta Edem Vitonak- És te meg, mit akarsz, megint rám akarsz támadni?
- Minden bizonnyal, csak azért is mentetelek meg, hogy megölhesselek.
- Akkor gyere, mit nekem, ha ezek mellé még veled is meg kell küzdenem?
Láttam, hogy nem fogta fel.
- Óh, atyám, te sík hülye vagy. – hallottam, hogy Vito lovagol egy roboton a háttérben
- Tessék? – valami megharapott – Áúúúúú!
- Ez az Ame, harapd csak. Mondtam szadista vigyorral arcomon.
- Mi, egy blöki? Ne harapd a hátsóm!!! -Láttam, hogy Ame játéknak nézi Edemet –Ááááá!!!!!
- Nem kutya, farkas. Kérd, szépen s tán elenged.
- Kérlek bölcs, farkas, ha megtennéd, hogy elengedsz, végtelenül hálás lennék. – Intettem Aménak, hogy engedje el.
- Lenyugodtál végre?
- Hé! Nem segítenétek? Kérdezte Vito még mindig cowboyt játtszva.
- Hmm… nem bízom benned.
Ignoráltam őt, és elfordultam.
- Hééé, figyeljetek rám – Edem gyorsan lelőtte a gépet, min Vito lovagolt – Kösz…
- De ha nem azért vagy itt, hogy megölj, akkor miért?
- Jolanda…- Válaszoltam lesütött tekintettel.
- Te meg, honnan…
- Hékás még nem végeztünk, a bázist le kell rombolni.
- Igaza van. Majd később megbeszéljük.
A gépeket mind szétvertük, majd pár percnyi séta után beléptünk a bázisba. Mjad a jeladó segítségével az egészet kisütötte a kölyök. Hajnalban a kunyhóban élvezhettük a kicsit fagyos társaságát hármunknak, míg Vito növényekért ment Edem számára.
- Szóval, miért is vagy itt? Törte meg a csendet Edem.
- Lehet, hogy nem tudsz róla, de előtted én is a Jolanda családhoz csapódtam. Egy nap, mikor haza értem az egyik kislánnyal egy másik városból, azt láttam, hogy az iskola romokban áll és a focipályánál ölöd a gyilkosokat.
- Tudtál róla? Akkor te láttad mi történt velem!
- Hát igen. Láttam a vörös lángod és a szemeidet is.
- Hmm… Egyébként mi a neved? Én Edem Arashi vagyok. Kérdezte hirtelen.
- Claudo.
- Csak kíváncsiságból. Miért támadtál meg még akkor?
- Azt hittem olyan, vagy mint az apád, de nem sokkal utána rájöttem, hogy nem hasonlítotok.
- Akkor mi most barátok vagyunk?
- Azért még ne vidd túlzásba.
- Nem is akartam. Azért még én se bízom meg benned.
- Heh…
- Miért vizes a lábszáram… Héh! A lábam nem vécé!
Én erre csak fütyörészni kezdtem.
Hamarosan indulnunk kellett. Vito adott Edemnek egy csokor növént és recepteket, míg nekem Edem szemétől eldugva egy kis szütyűt adott, amiben, legalább is állítása szerint tudatmódosító van, ha a fiú elvesztené a fejét. Mikor végre kiértünk az erdőből, Edemet körbevették a városiak és megünnepelték visszatérését, pedig már halottnak hitték. Teljesen leitatták Edemet és szegéy Ame is kapott egy jó adagot a szeszes keverékből. Másnap reggel kicsit kómásan és még részegen szálltak fel a hajóra, ami elvitt minket a szigetről. Úgy néz ki a farkasok még valahogy elboldogulnak a másnapossággal és a tengeri betegséggel, de Edemet egy kicsit padlóra küldte.