Iemitsu levele

- Örülök, hogy felébredtek uraim. - mondja a sötét arcú, hosszú fejű, ápolt hajú fazon az asztalvégből. - Az, hogy ellenség vagyok-e vagy barát, döntsék el maguk.
- Hol vagyunk? – kérdem még kissé kábultan.
Nem érkezett válasz ekkor kicsit szétnéztem, hogy hol is vagyunk. Ekkor láttam, hogy az a kettő, aki kimentet a katonák elöl, ott vannak mellettem egy-egy széken. Ők is nemrég térhetek magukhoz. Gondoltam, hogy újra rákérdezek, de mielőtt meg szólalhattam volna a lila hajú dühödten szólalt meg. Elkezdte faggatni, hogy hol vagyunk, mit hogyan kerültünk ide, ki is ö valójában.
Az öreg nyugodtan csak ennyit válaszolt. :
- Egyelőre csak annyit árulok el, hogy jelenleg e biztonságos helyen vannak.
Azért hozattam ide magukat, hogy egy feladatott végezzenek el nekem. De erről később.
- Előbb lemondanám mi is történt itt. Az Olasz Milicia megtámadta a Vongolát és a CEDEFet is.
A lila hajú még mindig ideges a szavába vág és meggyanúsítja, hogy ö az ellenségünk. Ekkor szolok rá.
- Várjál lila! – állítom le.
- Nevem is van, ne aggass rám csak ilyen hülye beceneveket. Szólíts csak Takuya-nak, te sérült srác.
- Rendben. – majd folytatom.
– Nem hiszem, hogy ellenségesek a szándékai. A sérülés, amit korábban szereztem mostanra teljesen eltűnt. Nem vagyok meg kötözve és a gyűrűmet sem vették el. Gondom nálatok is hasonló a helyzet. Most vagy szövetségesként gondolnak ránk, vagy annyira sem tartanak veszélyesnek, hogy elvegyék tőlünk a felszerelésünk. Szerintem nem kellene felhúznunk őket.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottak.
- Ne is foglakoz vele. – mondja az öreg.
Takuyan még mindig idegesnek látszik. Rám szólsz, hogy ne oktassalak ki „mivel még csak gyerek vagyok”. És hogy miért akarnak még egy küldetést a nyakadba sózni.
Ekkor a másik srác elkezdet vele beszélni és megnyugtatta. Én csak egyet érteni tudtam az érvekkel.
- Na, nem kell ennyire feldúltnak lenned. De egyébként igaza van, mégis mit keresünk mi itt?
Takuya ezután kicsit megnyugodott, de még mindig morcos volt. Látszott rajta hogy valami aggasztja. Ekkor szólal meg megint az öreg.
- Előkésztetünk, önöknek egy szobát. Hamarosan vacsoraidő lesz, akkor majd hívatjuk önöket és mindent részletesen elmagyarázunk. Pihenhetnek ott egy picit, ma még sok dolguk lesz. – mondja az öreg fazon. Ekkor jön egy szobalány, hogy elvezessen minket a szobánkig.
Majd megmutassa a szobánkat. Egy egyszerű szoba volt, három ágy néhány szék. Takuya fogja, az egyik széket a sarokba húzza, majd ráül és magában morog valamin.
Ekkor én és a másik srácbeszélgetésbe elegyedünk.
- Hogy hívnak egyébként? – kérdezem tőle.
- Hibari Youshi. Neked nem szükséges bemutatkoznod én tudom, hogy te ki vagy Seyen.
- Mivel még ma találkoztunk először nem hiszem, hogy ismernélek. Akkor még is honnan tudod a nevem? – vonom kérdőre.
- Az most lényegtelen majd később elmesélem.
Ezek után beszélgetésbe kezdtünk, meséltünk egymásnak a múltunkról és egészen összebarátkoztunk. Majd kopogtattak az ajtón a szobalány volt majd azt mondta. :
- Vacsoraidő uraim. Kérem, kövessenek.
Az ebédlőbe érve viszont egy nem várt személyt tekintettünk meg. Egy furcsa fickó volt valami idióta hajjal .
- Te, Youshi nem tudod ki az ott a táblánál?
- A Varia-ról valószínűleg hallottál már. Ő Levi, egy villám lánghasználó. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mit keres itt.
- Varia ? csak futólagosan.
- Végre itt vagytok. A főnöknek terve van veletek. – mondta Levi. Amire Takuya elkezdett megint mérgelődni.
- Küldetésetek a következő lenne.:
Ekkor elkezdte mesélni, hogy a nekünk kell, visszafoglaljuk a CEDEF bázisát. A bent lévőkkel megszakadt a kapcsolat. A katonaság nagy erőkkel vonult a helyszínre. Nekünk be kell menünk az épületben megismerni, hogy mi a pontos helyzet odabent. Majd kimenekíteni a bent lévőket. Mivel több helyen is harcok folynak ezért csak mi négyünket fognak küldeni. Nem tudnak több embert nélkülözni.
Csodálkozva hallgattam, hogy milyen feladattal is akarnak minket megbízni.
Takuya megint kikelt magból és egész végig a Levi nevű fickóval vitázott.
Én szóhoz sem jutódtam, csak figyeltem a parádét, amit ez a kettő rendezett.
A vitájuknak az vettet véget mikor belépet az korábbi idős alak. Aki így szolt.:
- A nevem Timoteo, örülök, hogy megismerhetem az ifjú maffia generációt. - előre dől, hogy jobban megláthassátok az arcát.
- Te. - fordulok Youshi fele.
- Ö valami fontos személy? A neve nem mond semmit. – súgtam oda Youshinak.

- Kilen...cedik? – lepődik meg Youshi.
~ Tehát akkor Ö a Vongola előző vezetője. Most már tudom, hogy kicsoda. Nnee-chan mesélt róla.
- Hamarosan elkezdődik a küldetés, de előtte még fel kell készítenünk titeket. Seyen, téged Levi-A-Than fog felkészíteni az utolsó összecsapásra.
~ Az a tüskés hajú? Tényleg hova tűnt az előbb még itt volt a szobában.
- Készülj elő, a hölgyek lekísérnek. –ekkor két maszkos lány jön be az ajtón. Ugyan olyan ruhát viselnek, sőt jobban megnézve, szinte ugyan úgy is néznek ki. Egyedül a maszkjuk színe tér el. Az egyiké fehér a másiké fekete. Azonban nagyon nincs időm nézelődni, mert rögtön megszólítanak.
- Erre fáradj, kérlek. –mondják, egyszerre, majd kivezetnek az ajtón. Halom, hogy még Youshinak mond valamit a Kilencedik, de már nem értem mit. Engem egy hosszú folyóson vezetnek végig. Ők mennek elöl, én pedig mögöttük megyek. A kísérőim elég csendesek, ennek ellenére próbáltam társalogni velük.
- Pontosan hova megyünk? –kérdeztem őket.
- Az edzőterembe. – mondják, ismételten egyszerre. A folyosó végéhez érünk lassan. Ott egy lift ajtó van. A jobb oldalon lévő fehér maszkos meg nyomja a gombot, és nyílik is az ajtó.
- Szállj be, kérlek. – mondják, majd miután beszálltam, ők is jönnek. Az egyik megnyomja, a gombot majd elindul a lift. Pár perc liftezés után már egy másik folyóson vagyunk.
- Ne maradj le, köves minket. – mondják, majd elindulnak.
- Mesze van még az edző terem? – kérdem.
- Nem, a folyosó végén lévő ajtó mögött. –válaszolják.
- Ti mindig egyszerre beszéltek?
- Ige… - ne… (csend) – végül is nem szólnak semmit csak rezzenéstelen arccal mennek tovább.
- (kuncogok) Értem. –mondom gúnyosan. Nem sokra rá megérkezünk, a folyosó végére. Ők megállnak az ajtó mellet kétoldalt, hogy kinyissák nekem. Kicsit meghajolnak, majd egyik kezükkel a terem felé mutatnak.
- Megérkeztünk itt zajlik, majd a felkészítésed. Kérek, fáradj be.
- Rendben. - majd elkezdek belépni az ajtón. Közben látom, hogy a korábbi tüskés hajú már ott van a teremben. Valami fekete van a kezében, de nem látom, jól hogy mi az. Amikor észreveszi, hogy jövök, rám támad.
~Mégis mi a fenét csinál ez a fickó? Mi lehet az a kezében? Egy sokkoló! – megtorpanok utána próbálok visszahátrálni a szobából. Ekkor két kezet érzek a hátamon. A két maszkos lány keze az. Az eddigi érzelemmentes arcukon, ördögi mosoly ül. Majd löknek rajtam egyet és becsapják az ajtót. Ezután már csak a zár kattanását lehet hallani.
~ Úgy néz ki sértődékenyebbek, mint azt gondoltam. Viszont most más problémám is van. – gondoltam magamban. Közben ez a Levi nevű alak már csak pár lépés távolságba van tőlem.
~ Azt hiszem, ezt már képtelem vagyok elkerülni. Jobb lesz, ha megpróbálok felkészülni rá. – majd a kezemet magam elé helyeztem. Ezzel próbálva védekezni. Sokat nem számított a sokkoló elért engem. Legnagyobb meg rökönyödésemre alig éreztem valami. Levi is hasonlóan meg volt lepődve, látszott az arcán. Ekkor amilyen gyorsan csak tudtam behúzódtam a terem egyik sarkába. A kabátomat s a pulóveremet eldobtam a földre, hogy könnyebben mozoghassak. Levi közben a sokkolóval játszót. Azt hiszem, hogy az előbb az okozta a gondolt, hogy a leggyengébb fokozatra volt kacsolva a készülék. Úgy láttam sikerült megtalálnia gombot, ami az erősséget szabályozza. Majd tekert rajta egy nagyot. Ezután ismét rám ront. Közben valamit magyaráz, hogy mért is fontos ez most, de nem igazán figyelek rá. Azzal törődök, hogy megpróbáljam elkerülni a támadását. Próbálkozásomat bukás koronázza, sikerül neki eltalálnia a sokkolóval. Igaz hogy csak egy pillanatra talált el, de így is iszonyatosan fájt. Majd térdre rogytam. Mikor felnéztem rá úgy látszott jól szórakozik. Megvárta még felkelek majd fenyegetően elindult felém. Először valamilyen illúzióval próbáltam elterelni a figyelmet magamról, de a korábbi fájdalom miatt nem bírtam koncentrálni. Ezért futni kezdtem. Akkor vettem észre igazán, hogy az egész edző terem úgy volt kialakítva, mint egy eltúlzott katonai gyakorló pálya. Ha jól vettem ki a szavaiból ezen a pályán kell végig szaladnom, és ha olyat csinálok, ami nem tetszik neki, akkor jön a sokkolóval „inspirálni”.
~ Mivel nem tehetek mást az lesz a legjobb, ha most az ö szabályai szerint játszok. – gondoltam magamban. Ezután neki kezdtem teljesíteni az akadálypályát. Korábbi edzéseimmel ellentétben ez inkább fizikai volt, mint mentális.
~ Elismerem, hogy az állóképességem alulmarad többiekéhez képest, és szükséges fejleszteni. Viszont ezt elsőre túl szélsőségesnek vélem. – gondoltam közben másztam a vízszintesen kifeszített kötélen. Alattam pedig szöges drótból szőtt háló volt. Meg persze „kedves” edzőm kezében a sokkolóval aki arra várt , hogy leesek. Persze az sem volt kellemes élmény, amikor egy vékony deszkán kellet egyensúlyozni. Melynek miután feléhez értem kigyúltat az eleje. A legjobban azt a részt utáltam, amikor egy szellőzőhöz hasonló nyíláson kellet keresztül másznom. Melyet véletlenszerűen döfködtek át fémtüskékkel, amik még elektromosan is fel voltak töltve. Mire egyszer sikerült végig érnem a pályán márt több seb volt rajtam, mint egy rakat vesztes küzdelem után. Ekkor Levi valami hegyi beszédbe kezdett, hogy értékelje. Én csak arra tudtam gondolni, hogy le kell pihennem, mert összeessek a fáradságtól. Ezért ott hagytam egy illúzióval, és leültem abba a sarokba ahol a kabátom is volt, hogy kifújam magam. Ekkor vettem észre, hogy valami ki lóg a kabátom zsebéből. Jóbban megnézve az a levél volt, amit a küldetés elején kaptam.
~ Most már nagyobb baj nem lehet belőle. - gondoltam majd kibontottam és elkezdem olvasni. A levélben a következő állt. :
Kedves Seyen. Megakadályoztál egy szövetséges család pusztulását az életed árán, ezért elnyerted a Vongola bizalmát. A levél egy próba volt, melynek teljesítésétől függően büntetést, vagy jutalmat kaptál volna. Mivel olvasod ezeket a sorokat, már tudod, hogy a jutalmad átveheted a főhadiszálláson.
Köszönöm, hogy tagja vagy a Vongolának. Tizedik.

- A JÓ FRANCBA. –kiáltottam fel figyelmen kívül hagyva a helyzetem. Ha ezt hamarabb megnézem, lehet nem lennék ekkora pácban. Ekkor már Levi ott állt mellettem mérges arccal. Megszólalni sem bírtam, mert már hozzám is nyomta a sokkolót. Én pedig a fájdalomtól elájultam.

Mikor kiléptem az épület ajtaján, elvakított a nap fénye, ami alig látszott. Kora reggel van, a nap még alig hagyta el a horizontot. Esetleg éppen most tér nyugovóra? Nem tudom megmondani, teljesen elveszettem az időérzékemet. Két-három napig is lehettem ebben az elhagyatott épületben, a semmi közepén. Sajnos az égtájakat se tudtam beazonosítani, hogy ez alapján válasszak irányt. Fárasztó egy megbízás volt az biztos, de szerencsére vége. Jó lesz végre haza esni valamikor...., de az merre is van? Mivel nem volt semmi ami alapján dönthette volna, így csak elindultam valamerre. Alig fél óra múlva világossá vált számomra, hogy reggel van, legalább nem kell sötétben sétálnom. Pár óra gyaloglás után találtam egy busz megállót. A busz úgy 20 perce mehetett el, a legközelebbi pedig, úgy két óra múlva jön. Így hát leülök a padra próbálom magam lefoglalni, míg meg nem jön a busz.
Kora délután lehetett mire hazaértem, és egyből egy futár fogadott. A kezembe nyomott egy levelet és ment is tovább. A lakásba felérve, leraktam a levelet, és elmentem lezuhanyozni. A fürdőből kilépve, teljesen más képet mutattam, igazán felfrissített a tusolás. Leültem a fotelba, kézbe vettem a levelet és felbontottam. Egy levél, egy kézzel rajzolt térkép és egy kulcs volt benne. Az utóbbi kettőt félreraktam és elolvastam a levelet. Ennyi állt benne:
„ Mr. Cross Tatsuya. Lenne egy munka az ön részére. Kérem jöjjön el hozzám Namimoriba minél hamarabb. A bázisunkhoz vezető út térképét, és az ajtó kulcsát mellékeltem.

Tisztelettel Timoteo”
Namimori, az nincs is annyira messze. Szerettem volna magam kipihenni, de nem várakoztathatok meg nagyon egy ügyfelet. Így hát felöltöztem és elindultam Namimoriba. Késő délután volt mire megérkeztem. Elővettem a térképet és kerestem egy kiindulási pontot. Mit ne mondjak az alkotó nem volt egy térkép rajzoló zseni. Szinte tényleg csak az útvonal volt meg, és pár jellegzetességet tüntetett fel, hogy azok alapján könnyebben oda találjak. Szerencsére nem volt nehéz megtalálni azt az épületet ami a kiindulási pont volt, tényleg jellegzetes alakja volt. Már ha egy romos épület, mellette egy daruval jellegzetesnek számít. A térkép szerint nem messze a keleti oldalán kell lennie egy kis mellék utcának, amit sikerült is megtalálnom. Egy óra gyaloglás után, rájöttem, hogy tényleg hasznosak voltak azok a feltüntetett pontok, hisz azok nélkül már biztos eltévedtem volna. Mellékutcák ilyen hálózatával még soha nem találkoztam, tisztára mint egy labirintus. Ha valaki a nélkül téved ide, hogy ismerné a környéket, napokig is bolyonghatna a rengeteg kis leágazó mellékutcácskákon mire kikeveredne. Nem is sok emberrel találkoztam utam során, leginkább csak hajléktalanokkal. É ahogy közeledtem úti célom végéhez, mintha egyre több lenne, nem feltűnően, de épp eléggé ahhoz hogy gyanús legyen. Valószínűleg inkább voltak őrszemek, mintsem valódi hajléktalanok. Már közel két órája róttam a kis mellékutcák rengetegét, mire elértem célomat, egy öreg vasajtót, az egyik ház sarkánál. Elővettem a kulcsot és beillesztettem a zárba. Meglepetésemre elég könnyen el tudtam fordítani, biztos sűrűbben használják, mint ahogy azt az ember látni vélné. Remélem tudok majd pihenni egy kicsit, ez a nap teljesen kimerített. Az ajtó után egy lefelé vezető lépcsősor vár, egy újabb ajtóval, ahol már tényleg egy őrnek kinéző fazon fogadott.
-Jó napot. Gondolom ön lenne Mr. Tasuya. Timoteo úr már várja, kérem kövessen.
Majd elvezetett egy igen szépen berendezett irodába, ahol egy öregembe fogadott. Miután beléptem a szobába, az ajtó becsukódott mögöttem. Az öregember oda jött hozzám és kezét nyújtotta.
-Örvendek a találkozásnak Mr. Tatsuya, Timoteo vagyok.
-Én is örvendek. -mondom miközben kezet fogok vele.
-Nekem most még van egy kis dolgom. Kérem fáradjon az edzőterembe. A folyosó végén balra találja.
-Rendben. - majd távozom az irodából.
Az edzőterembe belépve egy igazán szemrevaló fiatal lány fogad, úgy felső középiskolás korú lehet, aki épp abban a pillanatban lőtt cafatokra egy bokszzsákot. Majd felém fordul. Hószú fekete, vagy talán sötét barna haja valamivel a válla alatt ér véget. Égszínkék szemeinek pillantása, mellyel végig mér szinte érezhetően a csontomig hatol. Majd nekem szegezi egyik fegyverét, miközben felteszi a kérdést:
-Vongola tag vagy?
-Nyugi kislány. Nem vagyok Vongola. - mondom, miközben felemelem a két kezem.
-Melyik maffia családhoz tartozol? Vongola szövetséges vagy?
-Nem mondanám, hogy a szövetségesük lennék. - közben szép lassan közeledek hozzá.
-Nem mondhatnád? - még mindig gyanakvóan nézek rád, majd mikor elindulsz, rögtön a lábad felé emelem a fegyverem.
-Amíg megfizetnek, a szövetségesük vagyok.- továbbra is szép lassan közeledek.
Ő szép lassan leereszti fegyverét.
-Látom nem kedveled a Vongolát, hogy-hogy elvállaltál egy munkát tőlük? -közben leengedem a kezeimet. Eközben ő elteszi a pisztolyokat a fegyvertokba és felül egy szekrényre (az a torna órás szekrény, tudod melyik...)
-Csak azért vállaltam ,mert a főnököm megkért. Meg állítása szerint meg tudok, majd egy-két dolgot a múltamról. - mondja miközben elkomorodik az arca
-Fel a fejjel kislány, nem áll jól neked ez a búskomor arckifejezés. Biztos vagyok benne, hogy megtalálod majd a válaszokat a kérdéseidre. - mondom miközben egy pillanatra az én szemeim is a múlt kérdéseire vetülnek. És lehet, hogy segíteni is tudok neked. - erre láthatóan kicsit megnyugodott.
- Talán. - mondja egy kicsit flegmán – De, nem is értem, hogy mért pont én. Mit keres egyáltalán a Millefiore a Vongola főhadiszállásán? - dünnyögi alig hallhatóan.
-Elnézést, még be se mutatkoztam. Cross Tatsuyának hívnak, örvendek. - közben oda nyújtom kezemet.
Erre ő leugrik a szekrényről és kezet fog elem.
- Chiara Yuki Rossi!
-Remélem sikeresen tudunk majd együtt dolgozni.
-Én is remélem. És hogy egyáltalán kijövünk egymással. - miközben elmosolyodik.
Ekkor belép egy harmadik személy is a szobába.

Madarak csicsergése, reggeli lágy szellő, mi kellemesen befúj az ablakon és kedvesen ébreszti az alvó embereket. Hozzá társul még Nap anyánk, aki napsugaraival költögeti a hétalvókat, hogy ideje felkelni már. De kit érdekel ez? A madarak éles hangja reggel engem kifejezetten idegesít, főleg akkor, mikor az ember lánya nem tudta rendesen kialudni magát. A Nap se akkor kel fel, mint egy rendes ember, szóval csak maradjon csöndben, és húzza vissza sugarait az arcomról. A télen a reggeli süvítő szélről meg ne is beszéljünk, ami csak belefagyaszt az ágyba.
Nagyot morranok, s megremegek, mikor meztelen lábaimat eléri a hideg. Gyorsan behúzom őket a takaró alá, hogy védve legyen és még egy másik plédet is magamra húzok, hogy ne fagyjak agyon. De nem nagyon segít. Megadóan rúgom le magamról a takarókat és tápászkodok ki az ágyból. Lelépve a szőnyegre nagyot nyújtózkodok, s akkorát ásítok, mint egy oroszlán, hanggal együtt. Laposakat pislogva tapogatózok el a fürdőszobáig, ahol hideg vízzel megmosom az arcom, hogy felébredjek. Belenézve a tükörbe elszörnyülködöm a kinézetemen. Kódos, csapzott haj, karikás beesett szemek, sápadt arc.
- De szép vagy! – makogom a tükörképemnek, aki egy rosszalló fél mosollyal válaszol megjegyzésemre. Mikor a mosdókagyló már megtelt vízzel, elzárom a csapot, s egy mozdulattal, belenyomom a fejem vízbe. Nem tudom, hogy mért csináltam. Csak egy hirtelen gondolat volt és már benne is volt a fejem a hideg folyadékban. Egy ideig levegőt se vettem, a számból nem szálltak fel buborékok. Csak néztem a mosdókagyló alján a dugót. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Az ébresztő óra hangjára húztam ki a fejemet a vízből és úgy, víztől csöpögő búrával mentem be a szobámba és nyomtam ki az ébresztőt. Nagy sóhajjal vettem tudomást arról, hogy indulni kéne melózni. Ha egyáltalán azt annak lehet nevezni, amit csinálok. Gyorsan elmentem még lezuhanyozni, aztán csináltam egy kis rántottát, hogy azért ne haljak éhen. Majd felöltöztem és indultam is cipőt venni, miközben a taxit kihívtam. Nem is tudom, hogy hogy mondjam. Mondhatni már törzsvendég voltam a taxi szolgáltató irodánál. Szerintem már a telefonszámomat is elmentették, annyiszor hívtam őket és szerintem már a hangomból is felismernek. De talán így gyorsabban is kiérnek hozzám és nem kell órákat várnom egy kocsiért. Kiléptem a házból, alig vártam öt-tíz percet, mikor lefékezett előttem az autó és én behuppantam a hátsó ülésre. Miután elmondtam, hogy hova is vigyen, beizzította a motort és már indultunk is. Az út alatt unottan néztem ki az ablakon. Az utcán alig egy-két ember járkált, a legtöbb közöttük is öltönyös fickó volt. Biztos munkába sietnek. Vagyis inkább vonszolják magukat.
- Siamo arrivati!(megérkeztünk!) – szólt hátra a sofőr. Észre se vettem, hogy megálltunk, annyira elbambultam. A felhívásra szótlanul nyitottam ki az ajtót és léptem rá az aszfaltra. Miután kifizettem az utat, elindultam a hatalmas irodaház felé. Kihaltnak tűnt a földszint. Egy lelkez se láttam, ez által olyan megnyugtatóan csendes is volt. Legalábbis valaki így nemezné ezt. Én furcsálltam. Ahányszor csak jöttem, valaki a földszinten is ólálkodott, vagy hangok szűrődtek ki az egyik teremből. De most egyik sem. Felvont szemöldökkel hívtam le a liftet és mielőtt még beléptem volna, még egyszer körülnéztem a folyosón. Bár fölöslegesen. Ugyan azt láttam. Megvontam hát a vállam és elindultam felfelé. Tekintetemet a felvonóban az emelet számlálóra szegeztem. Mind egy szobor. Meg se mozdulta. Még csak pislogni se pislogtam, míg fel nem értem. Mikor kinyílt a fémlap egy huszonéves férfi, csodálkozó szemei fogadtak. Már kérdeztem volna tőle, hogy mi van, de ő előbb megszólalt.
- Rossi–san. Már éted akartam menni. Byakuran-sama hívat! – mondta. Nagyot sóhajtottam a hallottakon. ~ Már megint? ~ gondoltam, de nem mondtam ki ezeket a szavakat. Csak annyit, hogy:
- Oké! – s azzal nyomtam is meg egy újabb gombot a liftben és mentem két emelettel feljebb, ahol csak egy hosszú folyosó volt és annak a végében egyetlen egy ajtó. Ez volt Byakuran-sama privát része, ahova hívatlanul senki se léphetett be.
Bekopogtam a nagy fehér ajtón.
- Tessék! – hallatszódott ki az ismerős hang. A hívásra lenyomtam a kilincset és beléptem a tágas irodába.
- Hívatott Byakuran-sama! – mondtam kicsit meghajolva, miután becsuktam magam mögött az ajtót.
- Áááhhh, Chiara-chan! De gyors voltál. Még csak most küldtem el valakit, hogy hívjon ide. – fordult felém azzal az ismerős mosolyával.
- Összetalálkoztam vele a liftbe.
- Ééértem! – mutatta felém újra mosolyát. Egy pár pillanatig csönd ült közöttünk, amit Én törtem meg végül.
- Miért hívatott Byakuran-sama? – kérdeztem úgy, hogy még mindig az ajtóban álltam. De elsőre még nem kaptam feleletet.
- Előbb foglalj helyet, Chiara-chan! – mutatott a kékes garnitúrára. Engedelmesen helyet foglaltam és vártam, hogy választ kapjak, de csak egy levelet csúsztatott elém a főnök. Kérdőn néztem rá, de ő csak mosolygott. Meg se szólalt. Így kénytelen voltam kinyitni a borítékot és elolvasni annak tartalmát.

„Tisztel Millefiore Boss, Byakuran-san!

Úgy akadtak a dolgok, hogy arra jutottam, szeretnénk a Millefiore segítségét kérni. Felkérem tisztelt Byakuran-san, küldjön nekünk egy erős embert az Ön csapatából, aki segíthet a későbbiek folyamán! Szükségünk lenne az erejére! Ha döntött, akkor kérem, értesítsen és még a nap folyamán kiküldöm egy emberemet, a választott személyhez, hogy elvezesse hozzánk!

Tisztelettel és nagy köszönettel: X. Vongola Boss, Sawada Tsunayoshi.”

Ahogy egyre inkább előrébb jutottam a szövegem, úgy lettem egyre idegesebb és mérgesebb. Erősen megmarkoltam a papírost, mitől összegyűrődött, néhol pedig kicsit át is szakadt. Ránéztem méreggel teli tekintetemmel a főnökre, aki látszólag nagyon jól szórakozott a reakciómon. De még csak ez után érzetett a legnagyobb pofon.
- Úgy gondoltam, hogy téged küldelek, Chiara-chan. – Mikor kimondta ezt Byakuran-sama, kiborult nálam a bili. Kikelve magamból az asztalra csaptam és el kezdtem kiabálni.
- De hát Byakuran-sama, miért segítünk mi azoknak a Vongoláknak? Miért? És egyáltalán, hogy a fenébe képzeli, hogy engem küld oda? – sose kiabáltam még így Byakuran–samaval. Nem mertem, de ez a levél kihozta belőlem. Byakuran-sama, olyan szemekkel nézett rám, amivel akár gyilkolni is képes lett volna. Úgy tűnt, hogy nem tetszik neki ez a stílusom, de olyan dühös voltam, hogy ez nem taglózott le és nem is érdekelt, hogy mit gondol.
- Nem megyek! – kiabáltam. – Mért kéne?
- Talán, megtudsz valamit a múltadról. – mondta halkan, amit meghallva mintha tarkón vágtak volna. Minden szitok, ami még ki akart belőlem jönni, belém szorult. Értetlenül, kikerekedett szemekkel néztem rá a főnökre, aki ekkor felállt és az íróasztalához sétált. Alig pár lépésre megállt tőle, de nem fordult felé. Csak a nagy üvegablakon bámult kifele. – És erős embert kérnek. De nem szeretnék olyat, küldeni, akivel felhőtlen a viszonyuk. Annyira azért nem szeretném megkönnyíteni a dolgukat. Te mindkettőnek megfelelsz, Chiara-chan. – mordult felém újra ugyan azzal a mosolyával. – Ezért szeretném, ha te mennél.
Szavai engedelmességre késztettek. Olyan észérveket hozott fel, amit kénytelen voltam elfogadni és igazat adni nekik. Döntöttem.
- Rendben! Megyek! – mondtam ki kicsit határozatlanul. Nem igazán fűlik hozzá a fogam, de talán igaza van Byakuran-samanak és tényleg megtudok egy-két dolgot. És tényleg. Ne hogy már olyan könnyű legyen velünk együtt működni. Erre jó leszek.
- Remek Chiara-chan! – szélesedett a vigyora. – Számítok rád!
- Bízza csak rám! – hajoltam meg, majd elindultam az ajtó felé. Már léptem volna ki, de Byakuran-sama megállított.
- Chiara-chan!
- Igen? – fordultam vissza küszöbön.
- Ezt elfelejtettem odaadni neked! – jött felém, majd mikor hozzámért, felemelve kezemet egy pillangó szárnyú kulcsot adott oda nekem. Nagyokat pislogva néztem rá. Meg akartam kérdezni, hogy mire való a kulcs, de úgy éreztem, hogy nem kapnék választ. Így inkább leléptem és hazamentem, ahol szedtem össze néhány napra való ruhát. Nem tudtam, hogy mennyi időre kell mennem, de nem terveztem sokáig maradni. Ezért nem is pakoltam össze annyira sok cuccot.
Már lemenőben volt a nap, mikor kopogott valaki. Épp fogat mostam, szóval fogkefével a számban nyitottam ajtót. Egy ezüst színű hajú, nálam magasabb férfi állt előttem, aki kicsit mogorván nézett le rám. Ismerős volt valahonnan az arca, de nem jutott eszembe, hogy honnan is.
- Te vagy Chiara Yuki Rossi? – kérdezte, s ezzel ki is szakított elmélkedésemből.
- Ibegh! – feleltem a fogkefével a számban, szóval nem hiszem, hogy érette volna, mit is mondtam. De szavaiból ítélve mégis felfogta, mit is akartam.
- A nevem Gokudera Hayato! Én foglak elvinni téged a főhadiszállásra. – mondta, mire rájöttem, hogy honnan is volt olyan ismerős. Gokudera Hayato Tsuna-sama jobb keze. Régen, mikor kicsi voltam, Ő volt egyszer-kétszer nálunk, hogy elkísérje főnökét. De megtartottam ezt magamban. Amúgy is. Hogy jött volna már az ki, hogy: „Te vagy annak a szemétnek a jobb keze, aki régen nálunk járt! Emlékszel rám?” Inkább csak megfordultam, visszatrappoltam a fürdőszobába és lassan, nem is sietve, befejeztem a fogmosást. ~ Várjon, ha már mennem kell! ~ gondoltam, majd kiköptem a fogkrémes vizet a számból. Utána még elmentem a szobámba, hogy az utolsó cuccokat is beletegyem a sporttáskába. Utoljára a pisztolyt erősítettem magamra, s már mentem is ki az előszobába.
- Mehetünk? – fordult felém a Gokudera fazon, aki nappaliban lévő családi képet nézte a falon. ~ De bunkó! Nem is hívtam, de azért bejött! ~ húztam el a számat rosszallóan. De inkább hagytam. Nem tettem megjegyzést. Tartogassuk csak későbbre.
- Jah! - adtam válaszom kedvetlenül.
- Rendben! Akkor kövess, kérlek!
Követtem hát, ki az utcára, ahol egy fekete autó várt minket. Beszálltunk és elrobogtunk a reptérre, ahol felszálltunk egy Japánba tartó gépre. Végig csöndben ültünk egymás mellett. Egyikünk sem szólalt meg nagyon, így az idő a repülőn olyan lassan vánszorgott, hogy már azt hittem megállt. Nem voltam álmos sem, ellenben az ezüsthajúval, aki a 16 órából kapásból nyolcat-kilencet átaludt. De végre leszálltunk, a japán reptér előtt pedig egy ugyan olyan kocsi várt, mint otthon. Nem tudom, hogy az Olaszországban is e, vagy csak itt, de ezen az autón halványan a Vongola címere is kirajzolódott. Alig lehetett észrevenni, de akinek nagyon éles a szeme, az kiszúrta. Odamentünk a járműhöz, de mielőtt beszálltunk volna, Gokudera megállított.
- Mielőtt elindulnánk, ezt fel kell venned! – húzott elő a zsebéből egy fekete kendőt, amit felém nyújtott. ~ Mi a tököm?~ akadtam ki magamban. ~ Ne hogy már be kell kötnöm a szemem.~ mérgelődtem.
- Minek? – kérdeztem. Hangomban érezni lehet, hogy nem tetszik a dolog.
- A X. parancsa. Hiába mi kértünk segítséget, nem szeretnénk felfedni rejtekhelyünket.
- A rohadt….Jól van! – kaptam ki a kezéből a sötét anyagot és önként kötöttem a szememre. – Remélem boldogok most Vongola tagjai. – gúnyolódtam idegesen. Erre nem kaptam választ, hozzáfűzést, de nem is vártam. Tulajdonképp még jó is, hogy csendben maradt. A sötétségbe burkolózva nagy, meleg kezek érintését éretem a karomon, mitől kicsit megugrottam. Nem nagyon szoktam hozzá, hogy tapogatnak, főleg nem azt, hogy ilyen gyengéden. Inkább durván, taszigálnak, sebet ejtenek rajtam. Gokudera besegített a kocsiba, majd elindultunk. Ugyan olyan csöndben telt el ez az út is. De ugyan miről is beszélhettünk volna? Hogy mekkora segg Tsuna-sama? Pont egy olyan embernek mondjam el, mint a jobb keze?
- Levehetem már? – kérdeztem, mikor megállt a motor. Gondoltam már ott lehetünk.
- Igen! – kaptam a választ, mire gyorsan lefejtettem magamról a kendőt. Az ablakon kinézve egy parkolóházban találtam magam. Semmi extra nem volt benne, ami arra utalt volna, hogy ez egy maffia rejtekhely lenne. De mondjuk ez a lényeg, nem? Hogy ne tűnjenek fel az átlagemberek előtt. Kiszálltam az autóból, s becsaptam annak ajtaját
- Szervusz, Chiara-chan! – ütötte meg a fülemet egy mély, kedvesnek mondható hang. Ijedtemben megugrottam. A megszólítás ismerős volt. Évek óta így hív Byakuran-sama. De a hang, ami így hívott nem volt olyan fagyot. Lassan, meglepetten fordultam a hang forrásának irányába. Egy öregember, botra támaszkodva állt tőlem nem messze, s mosolygott rám.
- Üdvözöllek nálunk! Timeto vagyok! – mondta. Én erre csak megszeppenve biccentettem egyet. – Gokudera-kun! – fordult az öreg az ezüsthajú felé. – Köszönöm, hogy elhoztad Őt! – Gokudera meghajolt, majd elment. Mondhatni egyedül maradtam az Timeto-val. Rajta és rajtam kívül még két testőr volt jelen. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Csöndben álltam a nagy parkolóházban és néztem az ősz hajút, aki kedvesen mosolygott rám. De végül megtörtem a csendet.
- Ammm….most mit is kéne csinálnom?
- Egyelőre semmit! De az edzőterem rendelkezésedre áll.
- Okéé!
- A 9-en találod meg! – mutatott csontos orrával a parkoló végébe. Követtem ujjának irányát, majd egy szó nélkül elindultam arra. – Örülök, hogy itt vagy, Chiara-chan! – hallottam még a távolból Timeto hangját.
- Jah! Én is! – morogtam magam elé jó nagy adag iróniával.
Úgy ahogy mondta Timeto, felmentem a kilencedikre, s amint kinyílt a lift ajtaja egy óriási terem fogadott. Teljesen be volt rendezve. Bordásfalak, edzőgépek, szekrények és néhány edző gépezet. Valamiféle adagolók lehettek, de távolról nem tudtam biztosan. A látvány láttán kedvem lett egyet edzeni. Mivel nem volt a közelben senki, a helyszínen átöltöztem. Egy fekete cicanadrágot, egy barackszínű ujjatlant és arra egy bő nyakú fehér pólót vettem fel. A táskámból még előkapartam egy edzőcipőt, azt felhúztam és már mentem is melegíteni. Végeztem pár nyújtást. Lementem spárgába, úgy hajolgattam rá a lábamra. Csináltam pár guggolást, fekvőtámaszt és felülést majd bekapcsoltam az egyik adagoló gépet, ami kis fém, frizbi szerű tárgyakat lőtt ki, három másodperces eltéréssel. Elővettem pisztolyaimat és el kezdtem lődözni rájuk. Először simán csak szórtam a golyókat, de utána, ahogy eszembe jutottak dolgok, már méregből húztam meg a ravaszt. A lövések alatt kiszámítottam a tárgyak mozgását. Mikor biztos voltam a dologban, behunytam a szemem, ahogy a mester, Felice-san tanított és úgy lőttem tovább. Némelyik elment mellettem, de a legtöbbet eltaláltam. Kis idő után meguntam ezt. Visszatettem a tokjába a fegyveremet és elmentem, kicsit boxolni. Ott is dühből ütögettem, rúgtam a zsákot. A végére már annyira, hogy kitéptem a helyéről a pisztolyom, feltöltöttem a benne lévő golyót lángommal és cafatokra lőttem a borzsákot. Ekkor lépteket hallottam meg a hátam mögül, megfordultam és az új jövevényre szegeztem rá ikerpisztolyom egyik felé. Egy fekete hajú fiú állt előttem. Gyanakvóan kezdtem el méregetni, hisz egy olyan helyen vagyok, ahol lebzselnek az ellenségeim.
- Vongola tag vagy? – szegeztem felé a kérdést, nem túl kedvesen.
- Nyugi kislány. Nem vagyok Vongola. – emelte fel a kezét
- Melyik maffia családhoz tartozol? Vongola szövetséges vagy? – faggattam tovább.
- Nem mondanám, hogy a szövetségesük lennék. – kezdett felém közeledni, mi nem tetszett nekem.
- Nem mondhatnád? – kérdeztem még mindig gyanakvóan, s fegyveremet a lába felé irányítottam, hogy ezzel megállítsam. De ez nem állította meg. Folytatta tovább az útját.
- Amíg megfizetnek, a szövetségesük vagyok. – mondta. Ezzel némiképp megnyugtatott. Tulajdonképpen már ott fellélegeztem, mikor azt mondta, hogy nem Vongola tag. Leeresztettem fegyveremet, sőt, el is raktam, majd felugrottam a terem egyik sarkában lévő torna szekrényre.
- Látom nem kedveled a Vongolát, hogy-hogy elvállaltál egy munkát tőlük? – kérdezte.
- Csak azért vállaltam, mert a főnököm megkért. Meg állítása szerint megtudok, majd egy-két dolgot a múltamról. – komorodott el az arcom, mert újra felrémlettek bennem az múlt képei és annak az arcképe, akinek mindezt köszönhettem.
- Fel a fejjel kislány, nem áll jól neked ez a búskomor arckifejezés. Biztos vagyok benne, hogy megtalálod majd a válaszokat a kérdéseidre. – mondta, bíztatóan. Szavai megnyugtattak és kicsit felderítettek. Némi bizalmat is kezdtem iránta érezni.
- Talán. - feleltem egy kicsit flegmán, a tőlem megszokott módon. – De, nem is értem, hogy mért pont én. Mit keres egyáltalán a Millefiore a Vongola főhadiszállásán? - dünnyögtem alig hallhatóan.
- Elnézést, még be se mutatkoztam. Cross Tatsuyának hívnak, örvendek. – szólalt meg, s jött felém kezét nyújtva. Leugrottam a szekrényről közeledésére.
- Chiara Yuki Rossi! – mutatkoztam be én is, s kezet ráztam vele.
- Remélem sikeresen tudunk majd együtt dolgozni.
- Én is remélem. És hogy egyáltalán kijövünk egymással. – mosolyodtam el. Épp, hogy kezet ráztunk, mikor a két tag háromra bővült. Egy újabb fiú jelent meg a színen.

- ELÉG A SOKKOLÓBÓL! – riadtan kiáltottam fel, mintha rémálomból ébrednék. Közben hirtelen felültem, ettől megszédültem és vissza is dőltem. A jobb kezemet az arcom elé raktam. Már nem az edző teremben voltam. Egy kanapén feküdtem, mivel még csak most tértem magamhoz még nem láttam rendesen. Beletelt pár percbe mire sikerült teljesen összeszednem magam.
- H- hol vagyok? – mondtam miközben ismét felültem.
- A pihenőbben. – szólalt meg egy hang mellettem. Eddig észe sem vettem, de volt még valaki a szobában. A hang ismerős volt, a Tízedik volt az.
- Boss!? – kiáltottam fel hirtelen. A tízedik ott ült a kanapéval szemben egy fotelben, közöttünk egy üveg dohányzóasztal volt. Ekkor hirtelen felpattantam a kanapéról, még a lábamat is beütöttem a dohányzóasztalba.
- Hagy magyarázzam meg. - mondtam riadtan. Ideges voltam, ha most nem sikerül ki magyarázni magam, akkor végem. Ő nem szólt semmit, csak előre hajolt kezeit összekulcsolta és figyelt.
- Amikor megkaptam a levelet nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Nem akartam ellenszegülni a parancsodnak, de valahogy furcsálltam azt is, hogy egy szövetséges szervezetett csak így lemészárolnánk. Úgy éreztem, hogy valami nem sittemmel és ki akartam deríteni az igazat. – mondtam és közben vártam, hogy mit is felel a tizedik. Ő viszont nem szólt, semmit, csak nézet engem és kedvesen mosolygott. én tovább folytattam.
- Soha nem akartalak elárulni. – mondtam közben kezdet elszorulni a hangom. – Mindenképp a Vongolához akarok tartozni. A vádak felém teljesen alaptalanok. Nem tudhattam, hogy téged nem befolyásol –e valaki. Először mindenképpen megakartam bizonyosodni róla hogy, hogy, ho …. – ekkor elakadt a hangom. A szívem az idegességtől a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt. Féltem, hogy máris el kell, hagyom a Vonglát. Próbáltam egy nagy levegőt venni, hogy folytathassam. – Mivel keveset tudtam a helyzetről többet akartam megtudni, biztos akartam lenni, hogy a legjobb döntés hozom. A Vongola érekében. – akkor a látásom kezdet elhomályosulni a szememben könnycseppek kezdtek gyülekezni.
- KÉREK NE KÜLDJ EL A VONGOLÁTÓL, MOST HOGY VÉGRE VAN HOVA TARTOZNOM. Végre hogy ahhoz a családhoz tartozom, mint Chrome. – mondtam közben a bal kezemmel a nyakláncomat szorítottam. A könnyek elkezdtek végig folyni az arcomon én felemeltem az jobb kezem és megtöröltem a szemem. Ekkor a Tízedik megszólalt végre, közben még mindig kedvesen mosolygott.
- Ez volt az igazi küldetésed, és nem csalódtam. Sajnálom, hogy ilyen erőszakos módon kellett megtudnom, milyen vagy igazából. Megjutalmazlak. - ekkor egyik kezével belenyúl az öltönye zsebébe. Egy Levelet húz ki belőle és a dohányzó asztalra teszi, és felém csúsztassa. Ezután kényelmesen hátra dől a fotelben. Én teljesen meglepődök, a lábam megcsuklik és visszaesek a kanapéra. – Mé – Még egy levél? - kérdezem értetlenül kicsit ijedten.
- (felnevet) Semmi rosszra ne gondolj ez csak formalitás. Most már minden rendben van. – mondja majd beszélgetésbe kezdünk. Elmesélem neki hogy miután oda adta a levelet, teljesen lesokkolt és végig azon gondolkodtam most mit is tegyek. Ezután találkoztam Youshival és hogy volt egy kisebb félre értés közötök, aminek hatására össze csaptunk. Ekkor jött egy Takuya nevű fazon, aki szétválasztott minket. Azonban mielőtt tisztázod volna teljesen a helyet, fegyveresek támadtak ránk. Ekkor épen, hogy csak sikerül elmenekülnünk. Elégé megnehezíttetem a dolgukat mivel egy sérülés miatt elvesztettem az eszméletem. Egy elhagyatott épületben tértem magamhoz. Ott majd nem feladtam magam, de mielőtt ez meg történhetett volna megint elvesztettem az eszméletem. Majd megint egy ismeretlen helyen ébredtem. Itt elég sok váratlan esemény. Felvázoltak nekünk egy lehetetlenek tűnő küldetést, majd valami felkészítésnek nevezet őrületes kínzás kellet kiállnom. Végig hallgatta közben néha jókat nevettet.
- Egyébként mi lesz a küldetéssel? – kérdeztem tőle. – nem kellene lassan indulni.
- Ne foglalkozz vele. az is el van rendezve te itt végeztél. – mondja, majd az órájára néz. – Jól elszaladt az idő nekem lassan ideje indulnom, de te még maradj egy picit és pihenj. Majd köszönt felállt fotelből, amiben eddig ült és ki ment a pihenő ajtaján.
- Egyébként ez a pihenő? A szoba nagyobb, mint az én szállásom a vongla bázison, és jobban is fel van szerelve. A bútorok elég drágának tűnek. Lehet, lassan másik szállás után kellene néznem. - morfondíroztam magamban, közben az asztalon lévő levélre pillantottam. –Jobb lesz, ha elolvasom. – mondtam majd kezembe vettem a levelet és elolvastam. A levélben a következő állt.:
'Gratulálok. A küldetésetek ezennel véget ért! A jutalmatokat a Kilencediknél vehetitek át. Fáradjatok az irodába.'
~ Azt hiszem jobb lesz, ha indulok a Kilencedik irodájába. – Gondoltam magamban majd mentem a fogashoz, hogy elakasszam a kabátomat. Ahogy vettem fel a kabátomat éget hús szagát éreztem. Ekkor néztem az ingem alá és láttam, hogy ahova az Levi nevű fickó nyomta a sokkolót ott egy égésnyom van. – Az a fickó egy őrült remélem, nem találkozom vele többet. – mondtam majd elindultam a kilencedik irodája felé. Kisebb labirintus ez a ház, de valahogy csak sikerült oda találnom a kilencedikhez. Ott meg mutattam neki a levelet majd ö átadta a jutalmam. Pár szót még beszéltünk, de mivel nem akartam feltartani a helyzetre való tekintettel, ezért gyorsan távoztam az irodájából. Az után hogy elhagytam az irodáját és sétáltam a folyosón összefutottam Youshival. Intettem neki oda köszönök és beszélgetésbe elegyedünk.
- Helló Youshi. Veled meg mi történt? – kérdezem meglepetten. Látszott rajta hogy jól elbántak vele. Alig élt.
- Szia Seyen. Hát tudod. Az edzőtársaim nem voltak valami kíméletesek.
- Miért mi történt, hogy így elbántak veled? Azt hittem ennél keményebb vagy. – mondom viccelődve.
- Nos igen. Az egyikük nagyon komolyan vette az egészet. Ami azt illeti meg is próbált ölni, mikor elaludtam. De jól van ez így, mivel a jó edzéshez sérülések is járulnak.
- Az kemény lehetett, de engem sem kímélt az a tüskés hajú őrült nézd mit tett. Majd félre húzom az ingem és mutatom az égészi sérülést amit a sokkolóval csinált. Egyébként képzeld itt volt a Boss, mármint a Tízedik és adott egy újabb levelet…- itt a szavamba vág.
- Én is találkoztam vele, én is kaptam egy levelet. – majd megmutatja, levelét ugyan az van benne, mint az enyémben.
- Szóval te is a kilencedikhez tartasz?
- Igen. De még mindig alig hiszem el, hogy az egész csak egy teszt volt. Örülök, hogy végre vége van.
- Ja, vége most hogy átestünk ezeken a kemény edzéseken most lecserélnek minket. (sóhajtok) Mindegy innen már nem a mi gondunk jobb, ha elfelejtjük.
- Szerintem jó móka volt az egész, bár nem bánom, hogy végre vége van.
- Igaz. Na nem is tartalak fel menjél beszélj a Kilencedikkel. Én keresek valakit aki útba igazit hogy jutok haza mert jelenleg fogalmam sincs hogy merre vagyunk. Jó lenne már otthon lenni. Megvárjalak?
- Eh.. Reméltem te tudod, hogy hol lehetünk, ha már igazi Vongolás vagy, na mindegy. Akkor azonnal jövök és indulhatunk
- Oké akkor itt megvárlak. – mondtam majd Youshi bement a Kilencedikhez. Pár perc múlva kijött és indultunk is haza.

Sikerült pihenés közbe elaludnom, aztán egy lövés hangra felébredtem.
~ Mi a … ? – baloldalt a fejem mellett egy golyó landolt a falba, jobb oldalt meg egy penge. Nagyon úgy látszott, hogy Cross megmentett Kyara lövésétől.
- Kezd mostmár elegem lenni belőletek, én nem azért vagyok itt Youshi, hogy a te alvásodat nézzem. Kyara neked pedig le kéne nyugodnod, nem azért hívtak ide téged, hogy megöld őt.
- Rohadtul nem érdekel. Akkor is kinyom ezt a Vongolás kis senkiházit! – közben jön felém.
-De nem most és nem itt! - miközben elé ugrik.
- Miért? Csak azért mert te mondod - mosolyodik el gúnyosan.
Közben a pengéimet feléjük tartottam.
- Igazán abbahagyhatnátok már.
- Én befejezném, de ez itt engedi! - mutat Cross felé, aki közbe kezdi el tolni magától a pengémet.
- Mert nem ezért jöttél. És Byakuran se örülne neki. – mondja miközbe arrébb tolja Kyara karját magától és szemeibe néz.
- Ne vedd a szádra Byakuran-sama nevét. Még, hogy örülne! - fúj egyet. - És amúgy se tudom, minek kellek ide. – mondja ölbe tett kézzel.
- Felőlem összeverhetitek egymást, úgyse látom, hogy nagyon a hasznomra lennétek. – mondtam, miközbe elindultam a terem közepe felé
- Előbb verlek téged agyon, mint Crosst! – közben lassan elindult felém.
- Haza mehetsz, ha akarsz. Viszont, ha meg akarod őt ölni, engem is meg kell. De kétlem, hogy élve elengednek, ha megölsz minket. Azt hiszem számodra most több is forog kockán, mint, hogy életben hagysz-e egy Vongolást vagy sem. Ha a múltadra gondolsz… - a szavak hatására Kyara megállt és elgondolkozott.
- Igazad van Cross és ezt be is ismerem. Egyébként tényleg csak azért jöttem el, h majd később megtudjak valamit arról az éjszakáról. – közben nagyot sóhajtott és lassan odalépkedett a bőröndjéhez.
- Ezek Airsoft golyók, úgyhogy készülj fel Youshi.
- Akkor azt hiszem ezt megbeszéltük. Hol is tartottunk? Ja, igen..... – és Cross felém rontott
Amikor a fegyvereink kereszték egymást Cross-sal mosolyogva ezt mondtam :
- Sajnálom, ha mérgessé tettelek benneteket, de ha csak így nyugodtok meg, akkor kénytelen vagyok így tenni. – ezután hátrébbugrok.
- Nem vagyok mérges. - mondja miközben ő is hátra ugrott. Ezután mindketten nekem rontottak.
~ Hmm két oldalról jönnek, mindketten pengékkel. Ez érdekes lessz. - De miután észrevettem, hogy egymásról még csak tudomást sem vesznek gyorsan hátrafele elrepítem magam a Luciferrel, aminek következtében Cross és Kyara pengéi egymásét találják el
- Fenébe már. Mér vagy mindig előttem.
- Minek ugrálsz itt a pengékkel?! A közelharcot bízd rám, és maradj hátul.
- Csak, hogy te folyton elém állsz és nem tudok tőled rendesen célozni.
- Rosszabbak vagytok, mint egy öreg házaspár. Mi lenne, ha békén hagynátok egymást?
- Te csak ne szólj bele!
- Vagy mi lessz? Azokkal a nyámnyila Airsoft golyóiddal megtalálsz ölni?
- Ha ennyire keménykedsz, ki is cserélem igaziakra! – aztán rám támadott, Cross-ot hidegen hagyva. De közben Cross megragadta a lehetőséget, hogy míg Kyara-ra koncentrálok, addig ő megtámad frontálisan. Sikerült meglepni, de még idejében hárítani tudtam. A következő támadásnál azonban már nem volt ilyen szerencsém, mivel Kyara oldalról meglőtt egy golyóval, ami az oldalamat találta el.
- Ahh. Elegem van. - Eső lángot fecskendeztem a pengéimbe és eltoltam Cross pengéit az enyéimtől. Azután a gyorsan, mielött Kyara lőtt mégegy-et felrepültem a levegőbe.
Kyara ezután gyors sorozatokkal próbált leszedni a pisztolyaival, egy idő után már villám lángot is adott a golyóknak, amik már gyorsabbak voltak a rendes golyóknál, annyira, hogy egy idő után folyamatosan súroltak a golyók, amik a villám láng miatt zsibbadást, gyengülést éreztem, míg egyszer a combomba be nem kaptam egy teli találatot, aminek fájdalma miatt lezuhantam a földre. Ezután Cross odajön hozzám.
- Hé kölyök, élsz még? Ha igen akkor talpra, még nincs vége.
- Ne becsülj alá - közben a bal karomon lévő penge turbinájába lángot bocsájtottam, hogy gyorsan elérje Cross-t a penge, aki ugyan időben reagált, de sikerült a bokáját ettől függetlenül rendesen megvágnom
- Kössz! És én még rendes akartam lenni veled.... - mondta miközben a sérült bokáját fogta.
- Kyara, ezért jól seggbe lőhetnéd - Közben összeállítottam a Lucifer hosszabbik formáját.
- Szívesen! – mondta miközbe ropogtatta az ujait és a nyakát egy gúnyos mosollyal, miután nekem rontott a pisztolyra szerelt pengéivel. Míg az egyikkel próbálta visszatartani a lándzsámat, a másik pisztoly csövét a seggem felé fordította.
- Nem gondolod komolyan hogy egy lánzsát egy kis pengével blokkolsz ugye? - teljes erőmből és lángomból eltoltam Kyara felé a pengéjét, majd mikor láttam meg húzná a ravaszt, nekivetődtem a lándzsámnak, aminek segítségével már elég erő volt benne, hogy feltudjam lökni Kyara-t. Azonban én is elestem, de én nem a földre, hanem Kyara fölé kutyapózba.
- Mi a...? - ragadott meg az ingemnél fogva, amiután a földre nyomott, úgy h én kerültem alulra - Mégis mi a fenét képzelsz? Ha?
- Hát nem is tudom Kyara. Szerintem félreérthetőbb, ha te vagy felül. Mindenesetre leszállhatnál rólam, elég nehéz vagy. Bár a kilátás egész jó... – mondtam, miközbe Kyara melleit néztem, amire nagyon be is pipult.
- Te kis perverz dög! Nah jó! Most már tényleg megdöglesz! – mondta, miközbe felvette a földről az egyik pisztolyát és a fejemhez tartotta - Utolsó kívánság te kis szégyentelen, anyaszomorító, perverz.....
Közben Cross odajött hozzánk és látszólag nagyon mérges volt mivel a kardját nagy villám lángok vették körbe. Mielött Kyara lőtt volna megragadta Kyara karját és elvitte a fejem elől. Utána meg majdnem leszúrt a kardjával, amit a fejem mellé döfött.
- Elég legyen. Szállj le róla.
-Nem érdemli meg az életet ez a kis perverz dög! Amúgy is...eggyel kevesebb Vongola tag mit számít? Annyian vannak, mint a hangyák.
- Még mindig nem azért vagy itt, hogy megöld. Engedd el a ravaszt és szállj le róla. Úgyse nagyon fog ugrálni.
- Meg tudjuk, ha lelövöm! Ha tényleg nem azért kellek, hogy kicsináljam, akkor majd azt mondják, hogy " Nem ez lett volna a rád bízott feledat". Vagy valami hasonló! – modja miközbe még mindig azzal próbálkozik, hogy Cross szorításából kijöjjön.
- Vagy csak simán megölnek téged is. – mondja, miközbe felrántja Kyara-t rólam.
- Az ellenségem akarsz lenni, Cross? Ha meg akarsz halni, nyugodtan segítek neked ! - Gyúnyolódott
- Ha azzal, hogy megmentem az életed, az ellenséged leszek akkor igen. De így te se húzod sokáig.
- Közbe hozzájuk sétáltam és megragadtam Kyara kezét amivel Crosst fogta - Engedd el és légyszív – Kyara mérgében szavamat közbevágva a pisztolya pengéjével az oldalamtól kezdve megvágott engem, míg a melkhasamnál megakadt a pengéje.
- Ez meg mi?
- Egy ez páncéldarab, amit az edzés idejére kaptam, hogy növelje a testúlyomat, ezzel is edzve a testemet. De azt hiszem, most jobb célt is szolgált.
- Hogy mi? E-egy páncél darab? - ezután ordított eggyet, mintha reménykedett volna benne, hogy megtudott volna egyébként ölni.
Ekkor belépett a terembe a 10.
- Üdvözletem!
- Tize-dik.
- Látom jól szórakoztok, de sajnos most abbakell hagynotok az egészet. Youshi gyere ide. – aztán halkan suttogva beszélt hozzám tovább : Köszönök szépen mindent és kérlek bocsásd meg, hogy egy ilyen teszt alá vetettelek téged. - ezután átadott egy levelet,amit azonnal el is olvastam
Gratulálok. A küldetésetek ezennel véget ért! A jutalmatokat a Kilencediknél vehetitek át, a .Kétszázezer yent. Fáradjatok az irodába.
Miután elolvastam, azt hittem örömkönnyeket ejtek. 200.000 yen ? De legfőképp annak örültem, hogy végre vége a küldetésnek, de azért mérges is voltam, hogy az egész csak egy teszt volt, bár jó móka volt.
Ezután el is indultam a Kilencedik irodája felé. Azonban elég nehéz dolog volt ezt kivitelezni. A sebesülésektől, a páncél nehézsége miatt és a sok vérveszteség miatt párszor majdnem el is estem. Miközbe egy folyosón sétáltam, megláttam Seyen-t.
- Helló Youshi. Veled meg mi történt?
- Szia Seyen. Hát tudod.. Az edzőtársaim nem voltak valami kíméletesek.
- Miért mi történt, hogy így elbántak veled? Azt hittem ennél keményebb vagy. – mondta viccelődve.
- Nos igen.. Az egyikük nagyon komolyan vette az egészet. Ami azt illeti meg is próbált ölni, mikor elaludtam: De jól van ez így, mivel a jó edzéshez sérülések is járulnak.
- Az kemény lehetett, de engem sem kímélt az a tüskés hajú őrült nézd mit tett. – közbe félre húzta az ingét és megmutatta az égési sérülést a hasán - Egyébként képzeld itt volt a Boss, mármint a Tízedik és adott egy újabb levelet…
- Én is találkoztam vele és én is kaptam egy levelet. – majd megmutatom neki a levelet..
- Ugyanezt írja az én levelem is. Szóval a kilencedikhez tartasz?
- Igen. De még mindig alig hiszem el, hogy az egész csak egy teszt volt. Örülök, hogy végre vége van.
- Igen, de azért egy kicsit morcos vagyok most hogy átestünk ezeken a kemény edzéseken és lecserélnek minket. (sóhajt) Mindegy innen már nem a mi gondunk jobb, ha elfelejtjük.
- Szerintem jó móka volt az egész, bár nem bánom, hogy végre vége van.
- Igaz. Na nem is tartalak fel menj beszélj a Kilencedikkel. én keresek valakit aki útba igazit hogy jutok haza mert jelenleg fogalmam sincs hogy merre vagyunk. Jó lenne már otthon leni. Meg várjalak?
- Eh.. Reméltem te tudod, hogy hol lehetünk, ha már igazi Vongolás vagy, na mindegy. Akkor azonnal jövök és indulhatunk.
- Oké akkor itt megvárlak. – mondtam majd Youshi bement a Kilencedikhez. pár perc múlva kijött és indultunk is haza.
Egy kis idő mulva meg is találtam a Kilencedik irodáját és bementem.
- Ó Youshi, hát itt vagy. Hmm. Látom jó kis edzésbe részesültél.
- Igen Kilencedik, de valószínűleg nem élnék már, ha nem adtad volna oda ezt a testpáncélt. Ugy, hogy ezt most vissza is adom. Azta! De könnyű a testem! Sokkal könnyebb, mint korábban. Egyébként Kilencedik, e levél miatt jöttem hozzád.
- Akkor még fejlődtél is valamennyit na látod! Ó, adom is a jutalmad.
- Köszönöm szépen Kilencedik! – ezután elmentem és megkerestem a kijáratot, ahol Seyen már várt.