Cross Xavier Rossi

Név: Cross Xavier Rossi
Nem: Férfi
Életkor: 19
Láng: Köd
Egyéni fegyver: lánc ostor
http://allninjagear.com/wp-content/uploads/2009/11/pic34.jpg
• (2 karmos) kesztyű,
http://allninjagear.com/wp-content/uploads/2010/11/fantasy_claw.jpg
• illetve egy pisztoly. (Amivel az idegesítő dolgokat szokta lelőni a környezetébe.)
http://gods-inc.de/macavity/IsleOfShadows/weapons/mallorean-bladegun.jpg

Család: Vongola

Jellem:
Egy pszichopata állat, aki arrogáns, akaratos és bunkó. Megszállott, és lelki beteg. Leplezi az igazi érzelmeit. Nehezen nyílik meg az embereknek a múltja miatt. Általában dühöng, ideges és indulatos. Amit akar, azt megszerzi. Sok bűn illetve vér tapad a kezéhez. Néha elveszti az eszét, és kifordul magából. Utálja az embereket. Kivéve néhányat, akit megtűr, vagy éppen meg akar szerezni. Nem veti meg a nőket se a férfiakat érzelmi téren. Kritikus saját magával szembe. Egyik pillanatba az egekig dicséri a valóját, másikban egy undorító szörnyként tekint magára. Utálja az érzelmeit és azt is, hogy ember. Nagyon kevés ember tud közel kerülni hozzá.

Kinézet:
Hosszú fekete haj, néhol szőkés csíkokkal az alján. Zöld beesett, mélyen ülő szemei vannak. Sápadt bőre.167cm magas, sovány.(Titokban cigizik, Eléggé drogos feje van, de nem drogozik. Öltözködése általában elegáns, vagy utcai viselet, de sose igénytelen. Általában fekete fehér ruhákat hord, sose színeseket, tarkabarkákat. Arca szép, de mégis férfias. Van egy anyajegy a hasán. Félelmetes, mégis vonzó kisugárzása van.

Felszerelés:
D gyűrű
Kesztyű
Ostor
Cigi
Nyakkendő/dögcédula,
Szemceruza
Olvasó szemüveg

Előtörténet:
A nevem Cross, semmi más. A többit tagadom. Nem, nem nevezném magam embernek. Egyszerű a fogalmam: Én vagyok a szörny. Úgy bizony, ahogy olvasod. A teremtés az ágyad alatt, a gyilkos az álmaidban, a halálfélelem a fejedben. Nem egy szörny a sok közül. Én vagyok az átkozott prototípus. Aki a saját fajtáját emészti. A bűnös, aki a saját mocskos fajtájára vadászik. Nem értesz, jól tudom. Hogy megértsd, elmesélnem neked, talán ezek lesznek az utolsó óráid. Ha megéri, hallgass meg. Értsd meg a lelkem sötét bugyrait.
Egy sötét, borús este születtem egy utca sikátorában az egyik bomlott házfal mellett. Ugye ezt nem hiszed el, én utcán születni, kész vicc? Igazából egy teljesen abnormális kórházba születtem, ahol az emberek halálozási aránya jóval több volt a született gyerekekénél. Én mégse haltam bele a születésembe. Ezért, mint egy különleges gyerek, aki túlélte ezt a csodálatos kórházat, elneveztek Crossnak. Nos, hiába hívnak Crossnak, az életbe nem volt szerencsém. A szüleim munka helye tönkre ment, ellenségeket szereztek. Ezekre rájátszott az is, hogy később megszülettek az iker húgaim, akikből viszont csak egy élte túl. Úgyhogy tovább kellett apró pénzből éldegélnünk, a hatalmas kastélyunkba, mert már csak a házunk emlékeztetett arra, hogy gazdag volt a családom.

Egyik nap hallotta anyám szobája előtt, hogy az egyik rosszakaróval üzletel. Megfenyegették, hogy kinyírják őket, ha nem fizetnek. Anyám válasza egyszerű volt:
- Eladom a gyerekeim. Úgy jó lesz? - Meghűlt bennem a vér. Képes lenne eladni minket, a saját biztonsága miatt? Elfutottam apámhoz és elmeséltem neki mi történt. Apám pedig beszélt anyámmal. És az ellenséggel. Nem hagyta, hogy anyám eladjon minket. Tizenkét év múlva, újra anyagi csődbe jutottunk. Mi ezt nem tudtunk csak a szüleink. Viszont iszonyú álmok gyötörtek. Nem olyan, mint általában. Ezek borzalmasabbak voltak. Mindenhol lángok törött üvegek és éget testek. Egyik nap apám megkért, hogy maradjak a húgom edzésén, és hozzam haza. Aznap az iskola még az átlagosnál is unalmasabb volt. Fáradt voltam és nyúzott. Egyik óra közben kimentem a mosdóba. A tükörhöz álltam és megmostam az arcom.
- Fáradt vagyok, képtelen vagyok estig húzni egy ilyen helyen! - úgy éreztem összeesek, és úgy is lett. A padlóra estem. A fejemben pedig újból a lángok mardosták az embereket és a környezetet.

...

A lángok eltűntek és sötétség lappangott körülöttem. Majd előbújt valami a sötét fátyol mögül: Én. Felébredtem, és egyből fel is ültem. Nem éreztem semmit csak az iszonyú hideget a seggemen. Mintha egy jéghegyen ültem volna. Felkeltem és visszamentem gyorsan az osztályterembe. Óra után mehettem a húgom edzésére. Nem féltettem a húgom, az edzéstől, mert tudtam előbb lenne másnak baja, mint neki. Hiába én foglalkoztam a legtöbbet vele. Én tanítottam meg verekedni, én olvastam neki esti horror sztorit, és én mutattam meg neki, hogy kell megijeszteni az öreg néniket.
De ez már régen volt.
Túl régen.
Ahogy néztem őt, elfelejtettem minden rosszat, és melegség járta át a szívem.

Hazafelé még benéztünk az egyik boltba, majd irány haza. Amikor közeledtünk a házunk felé, a fák fölött nagy füstfelhőket láttunk. Kiabálás és szirénázás csapta meg a fülem.
- Gyere, fussunk! Valami történt! - mondtam kétségbe esve. Mire oda értünk az egész ház lángokba állt, és a tűzoltók is nagyban viaskodtak, hogy el tudják oltani a tűzet. A házunknak vége. A rendőrök oda jöttek hozzánk és közölték velünk azt, amire sose számítottunk volna:
- Ti vagytok Rossiék gyerekei?
- Igen, mi vagyunk azok.
- Sajnálom, de a szüleiteket nem találjuk! Valószínűleg benn ragadtak a házban.
Nem kaptam levegőt. Nem tudtam mire gondolni. Egyszerűen nem éreztem semmit. Csak az üresség kongott a lelkembe. Majd megszűnt. Megszűnt minden. Úgy éreztem magam mintha semmi se létezne. Nem éreztem fájdalmat, se kínt, se örömöt. Oda sétáltam a házhoz úgy, hogy ne lássanak meg, és néztem, ahogyan elemészti a láng az otthonunkat. Az ablakot, a tv, a képet, amin mind rajta vagyunk, és valahol benn a szüleimet.
- Viszlát Apa! - A gerendák leszakadtak és a ház összedőlt. Hátrálok az erdőig, nézem, ahogy a múltam össze zuhant, az emlékeim kitörlődtek a fejemből. A tűz után, a hamura lépek, ami maradt a házból. A deszkák, ami még megvan, kiszedem a hamu alól. Elhajítom messzire. Leguggoltam és elkezdtem rajzolgatni a homokba. Itt születtem, és itt is haltam meg. Belemarkolok, majd elfújom a levegőbe. Újjászületek. Nem leszek többé szánalmas. Nem fog engem is elnyelni a tűz.
Mosolygok. ”Felégettél minket. Felégetlek viszont téged.” – ezt írtam a hamuba. Az erdő szélén megláttam egy alakot, aki engem figyelt. Figyelt. A lábam saját magától felé futott, megütném őt, de ekkor egy papírt nyomott az arcomba.
- Apád küldi. Majd a kezembe nyomta a papírt és magamra hagyott.
Alberto Rossi-tól, fiamnak. Hülye írása van apámnak. De szerencsére el tudom olvasni.
Kedves fiam! Amint látod, a házunk porrá éget. Vele együtt mi is. Hogy mért? Mert nem akartam, hogy bajotok essen. Inkább mi vesszünk oda, mint ti. Szerettelek titeket. És remélem, nem felejtesz el. Tudom, hogy te más milyen vagy, mint mi. Olyan, vagy mint a húgod. Remélem, meg tudod majd oldani a problémáid. Nem úgy, mint mi. Adok egy búcsú ajándékot, amire jól vigyázz. Hord, és tanuld meg használni. Menj el Japánba, Április 20. án, a 11-órási járattal. Vagyis holnap. Ott fog rád várni egy régi barátom. Majd ő vigyázz rád. Ne aggódj. És vigyázz magadra. U.I: Ne rombold a húgod lelkét az elmebajos dolgaiddal.
Hát apa, erről lekéstél! Már túl vagyok ezen. Jól megleszek. Nem a húgomat fogom rombolni, hanem azt, aki az utamba áll.

Az éjszakát a rendőrségen töltöttük. Álmaimban 100 és 100 bogár volt, amit eltapostam. A tükrök, amik körül vettek. Egy sötét alakot mutattak világító ocsmány szemekkel. Nevet, nevetnek a szemeim. Ameddig csak tudnak. A kezembe a 18. születésnapomra kapott ostorom, amiért könyörögtem, a kedves ajándékból, fegyver lett a kezembe. Véresre ütve a tükröt, én is vérzek, de neki jobban fáj, tudom. Fájjon azoknak, akik elleneznek és bántanak. A sötétség nevet rajtam. Ezért én is kinevetem, így kölcsönös a szánalom mind kettőnk felől. A törött tükör darabok vágják a lábamat.
Felkelek az álomból, és szó nélkül elhagyom a rendőrséget. A szilánkokat még most is érzem, de már nem a talpamba, hanem a szívembe, a húsomba, torkomba, az ölembe. Utálni akarom ezt a valóságot. Mert megtehetem. Most éledtem fel a valóságba. Tehát: Megteszem!
Az este elmentem egy bordélyba minden második hölgyet, illetve fiút megkaptam. Majd mindegyiket kifizettem. Nem pénzzel, szörnyű álmokkal és kínnal. Az egyik pofán vágott. Így a kezeit már nem vihette magával a sírba. Szörnyűségeket tettem, de megtettem, mert fáj, és csillapítanom kellet ezt a fájdalmat, más fájdalmával. Nem hagyom, hogy tönkre tegyenek.
- Én vagyok az egyetlen, aki képes lesz eltűrni ezt a világot, a normális emberek közül. - kiabáltam az üresen visszhangzó utcán. Eddig kegyes voltam mindenkihez, de nem hagytak élni hát most magadra szabadítottál: VILÁG.

Reggel az őrsön ébredtem. Mintha semmi nem történt volna. Húgommal, és a rendőrökkel, éppen a repülő térre tartottunk, amikor az egyik tér közepén egy csomó ember sikítozni kezdett. Néhány rendőr megállt, hogy megnézzék a riadalom okát. Egy levágott emberi kéz volt felakasztva egy kötélre. Alája pedig vérrel felírva: BOSSZÚ!
A mi kocsink tovább ment. Az agyam pedig azon pörgött, hogy vajon ezt is én tehettem-e? Vagy sem? Nem vagyok jó, se kedves, se szép, de legalább élek, és új élethez új otthon jár. Új földrészt nem akartam, de ha máshol nincs számomra hely. Talán kibírnak. Legalábbis túlélnek remélhetőleg. Oldalra pillantok, húgom Roze arcán félelmet és őrületet látok. Látom húgi te is megzakkantál! Mosolygok magamba, majd átölelem.
A repülőtéren már várt ránk a gép. Sietünk a holminkkal, de előbb elmentem a mosdóba, ahol elvégzem a dolgom, majd kezet mostam. A kabátom zsebébe megtaláltam a levelet apámtól. A borítékban még van valami. Még nem néztem meg. Belenyúlok és kihúzok belőle egy gyűrűt. Szép bizsu Apu! Húztam mosolyra a szám, majd visszamentem a többiekhez, és bementem a kapukon. Az egyik üveglap mögött, ami hangszigetelt, oda megyek az egyik rendőr elé. Közöttünk, csak azaz üveglap volt.
Megszólaltam:
- Levágtam egy kurva kezét! - Az idióta csak mosolygott, mert még szájról sem tudott olvasni. Majd viszonoztam a mosolyt és felszálltam a gépre.


Leszállunk és keressünk az emberünket. Egy nagy táblával egy barna hajú szeppent fiút láttam, a tábláján Rossi felírat. Mellette egy pici gyerek, aki zakóban és kalapban álldogált. Ők lennének az új családunk? Keveredett gúny és meglepődés a hangomban, majd mosolyra húztam a szám. Hát azt majd megláttuk.
Feléjük indultam, kézen fogva a húgommal.
– Ti vagytok apám barátai? – kérdezem flegma hangon.
– A nevem Reborn, ő pedig Tsunayoshi Sawada. Nála fogsz egy darabig élni. És én felügyelek rád. Tsuna is az én tanítványom – mégis mi ez valami iskola? Minek nézett ez engem, facsemetének? - mondtam gúnyosan az apróságra letekintve.
– Ne becsülj le Cross, mert megütöd a bokád!
– Ilyen apróságokra nem adok! – mondtam, közben legyintetem feléjük egyet. Majd iszonyú nagy fájdalom lett úrrá a lábamon. – Te bokán rúgtál?! – ordítottam rá. – Mi a … - folytattam volna, de ekkor egy ütés érte a fejemet és a földre zuhantam.
– Higgadj le Cross! És gyere utánunk. - majd hátat fordított és elsétált.
– Szörnyen sajnálom, ő mindig ilyen! Megütötted magad? Várj, segítek! - mondta a barna hajú fiú.
- Nem kell. Nem vagyok semmirekellő! - Majd a kis törpe után mentem.
– Semmirekellő?! Ezt meg honnan vetted?! - szaladt utánam.
– Mért van valami jelentősége ennek a szónak? - néztem rá kérdően.
- Nem, nem semmi. Csak meglepődtem. - válaszolta, majd olyan fejet vágott mint, aki megpróbál gondolkozni, de nem sikerült neki.

Beszálltunk a reptéren egy kocsiba, ami elvitt minket a városba.

- Mit is mondtál mi a neved? Reborn? - kérdezem, mintha nem tudnám. - Nem kéne neked gyerekülés? Még beütöd a buksikádat. - ezzel a beszólással kiérdemeltem, egy jókora pofont, mitől lefejeltem az előttem lévő ülés fejtámláját.
Így megijesztve a vezetőt elkezdett cikázni a kocsi. Szemét, ezzel nem csak engem fog kinyírni hanem mindannyiunkat. Inkább kötné be a biztonsági övét, ami még a fejéig se ér fel! Idegesen és Reborn dúsan telt az utam. Amikor megérkeztünk egy átlagos, kicsi ház előtt állt meg az autó.
- Megérkeztünk! - felelt Reborn amikor megállt az autó.

Kiszálltam, majd beleszippantottam a levegőbe.

- Hmmm itt mindig ilyen a levegő? Olyan kaja szag van az utcán.
- Á biztos anyum főzött és azt érzed!
- Már azt hittem, hogy itt minden kajaszagú. Kezdtem örülni.
A ház kapujához haladtam, majd egy fekete dologra lettem figyelmes, ami felém szállt.
- Vigyázz! - hallottam a hátam mögül.
Majd egy nagy robbanást csapta meg a fülem. Magamat pedig a földön találtam. Rajtam pedig Tsunayoshi. Aki az utolsó pillanatban ellökött. Furán nézett ki a szemei olyan mások voltak. És rémületemre lángolt a haja. Ezért lelöktem magamról.
- Szállj le rólam! – ordítottam rá.
Majd levettem a zakómat és elkezdtem oltani a tűzet, hogy ne égjen meg.
- Reborn hozzál már egy vödör vizet! Ez a szerencsétlen felgyulladt! - kiabáltam hozzá
- Hééé hagyjál, nem égek fejezd be! - mondta, közben karjával védte magát a zakóm elöl.
- Mindjárt elalszik ne aggódj! - folytatta, majd Rebornt megláttam egy vödör vízzel.
- Öntsd le öntsd le! - mondtam neki sürgetve. Majd egy hatalmas hideg víztömeg ráömlött a fejemre.
- Ne rám idióta, hanem rá! - mutattam Tsunára.
- Higgadj le nem fog megégni. Azok a lángok hozzá tartoznak.
Néztem rá, mint bárány az új kapura. Ez dilis. Fogadjunk ez az új trend Japánban. Égő hajjal sikert aratni az utcán, mért nem gondoltam erre. Az utolsó mondat után 5 percig csak a kabócák ciripeltek. Ugyanis nem tudtam mit mondani erre.
- Menjetek be Tsunával a házba, és mutasd meg a gyűrűt neki. Majd ő mindent elmagyarázz.
- Höö te honnan tudsz a gyűrűmről? Ez az én bizsum! - kérdeztem felháborodottan. Azzal besétál a házba és ott hagyott minket.
- Hülye törpe azt hiszi mindent tud. - dühöngtem.
- Gyere vigyük be a csomagokat. Segítek! - mondta mosolyogva és lángok nélkül.
- Rendben akkor hozd be a 4 bőröndöm. Köszi! - majd otthagytam hagy hozza be a cuccaimat, ha már vendég vagyok, szolgáljanak ki.

Amikor beléptem a házba egy fiatalasszony fogadott engem, kedves mosollyal.
- Üdvözöllek a nevem Nana Sawada, én vagyok Tsuna anyukája! - mosolyogva köszönt.
- Ööö jó napot a nevem Cross X. Rossi. Örülök, hogy megismerhetem! - meghajlottam és kezet csókoltam. Csak hogy lássák, kivel van dolguk.
- Menj fel nyugodtan, ott találod Tsuna szobáját, már megcsináltam a fekvő helyed! - mondta barátságosan.
Szinte már ijesztő volt ez a kedvesség. Reméltem a fekvőhelyen nem sírt értett. Mert már fél lábbal ott érzetem magam.
- Köszönöm! - mondtam gyorsan, hogy végre lepihenhessek. A szobába már ott vár Roze, a húgom is.
- Gyere Cross, nézd milyen fura szoba! - mondta lelkesen Roze.
Én nem voltam olyan lelkes, mint ő. Pontosabban azért nem, mert nem tudtam honnan tudnak apám gyűrűjéről. És mit akartak nekem elmondani.
- Meghoztam a csomagokat! - tette le a földre őket zihálva.
- Kösz. - vetettem oda semmit mondóan.
- Ha nem baj Roze, most beszélni szeretnék a bátyáddal valami fontosról. Remélem nem baj. - mondta Rozéhoz lehajolva.
Roze rám nézet, én intetem a fejemmel, hogy ne aggódjon és menjen, csináljon valamit, majd elhagyta a szobát és becsukta az ajtót.
- Na bökd ki, mit kell tudnom? - mondtam neki sietősen.
- Hát ezt nehéz lesz elmagyaráznom, de megpróbálom. Megnézhetem a gyűrűdet? - mondta össze zavarodottan.
- Minek az neked? - kérdtem rosszallóan.
- Nekem is van nézd! - mutatta a gyűrűjét.
- Most te jössz! - parancsolt rám.
Mégis hol érzi magát ez a gyerek? Az oviba? A „megmutattam, hogy nekem mim van, akkor most te mutasd meg logikával” gondolkozik? Nem kértem, hogy mutassa meg.
- Talán megmutatom, egy feltétellel. - mondtam neki sunyin.
- Rendben mi az? - kérdte lelkesen.
- Ha én alszok, EGYEDÜL az ágyadban, ameddig akarok! - feleltem elégedett mosollyal.
- HOGY MIII? - idétlen értetlen pofát vágot.
- Nem? Hát akkor sajnos…. -mondtam volna tovább de megszakított a beszédben.
- Jójó legyen, úgy te alszol az ágyamban. - mondta beleegyező hangnemben.
- Akkor ezt megbeszéltük! - mosolyogtam gonoszul. Legjobb öröm a káröröm. Majd elővettem a gyűrűt a zsebemből.
- Ez a gyűrűm. - mutattam neki a kezembe.
- Köd. - felelte, bár nem értettem, ezt mire mondja.
- Tessék? - néztem rá hülyén.
- Ez egy Köd gyűrű. - válaszolt egész teljes mondatba.
- Aha…. - néztem rá, most már nem csak kicsit hülyén.
- És mért pont Köd? - kérdeztem hátha valami logikus választ is megtudhatok róla.
Majd elkezdett mesélni nekem a gyűrűkről, a maffia családokról, a képességekről. Alapvetően estig mesélte nekem a fontos információkat és azt, hogy nem kell agyon csapni, ha elkezd lángolni a haja. Valamennyire megértettem a lényeget. De azt még mindig nem tudtam, hogy hogy fogom én használni azt a bizsut.
- Mivel nem tudom, milyen család gyűrűje van nálad, de a fajtáját tudom. Ezért utána kerestetek Rebornal. És elkezdjük az edzésed.
- Edzés? - néztem rá kérdően.
- Hogy tudd használni a gyűrűt koncentrálnod kell. Próbáld ki!- magyarázta.
- Koncentrálni? Csak ennyi?
- Igen, koncentrálj a gyűrűre, gyújtsd meg!
- Na ne, nekem ne lángoljon a fejem! - ellenkeztem.
- Nem fog, csak a gyűrű. De az se éget.
Megpróbáltam a gyűrűre koncentrálni minden erőmmel. De cserbenhagyott az akarat, erőm, képtelen voltam rá.
- Nem sikerül. Most képtelen vagyok rá. - mondtam dühödten.
- Nyugalom. Majd menni fog. - nyugtatott le gyorsan.

Az nap este már a könnyen szerzet ágyban aludhattam.

- Jó éjszakát Törpe! Jó éjszakát lángoló fejű Tsuna! Jó éjszakát húgi! Álmodj a százlábú pókkal! - kívántam jó éjszakát mindenkinek.
Azért Reborntól megkaptam az egyik pár cipőjét, amit hozzám vágott. Gondoltam a Törpe megjegyzés miatt. De mióta alszik cipőben?! Az élet nagy kérdései. Lehunytam a szemem, és a lángokkal álmodtam megint viszont a lángokon belül ott volt a gyűrűm. Benyúltam érte, és az ujjamra húztam. Megvagy! Valami fényes dolog felébresztet, ami a szemembe világított. Kinyitottam a szemem.
- A gyűrű! Keljetek fel a gyűrű! Világít!- szóltam rájuk parancsolóan és meglepődötten.
- Ha? Hol? mi? Mi történt? - emelte fel a fejét a félálomba lévő Tsuna.
- A gyűrű ég, nézd? - toltam bele az arcába.
- Háháá! Tudtam, hogy jól koncentrálok! - mondtam büszkén, a fejemet simogatva.
- Ahha biztos. Jó éjt! - majd visszaaludt.
Na mindegy. Gondoltam, majd újból álomba merültem.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki lelökött az ágyról.
- Basszus! Mi a franc van?! - ordítottam meglepődve és dühösen.
- Felkelni Cross, edzünk! - mondta parancsoló hangnemmel.
- Nem kell azért lelökni az ágyról! - kiabáltam, mérgesen és fáradtan.
- Csak azért löktelek le az ágyról, mert a cipőm nálad volt. Tudod, amit a tegnapi sértegetésedért kaptál. - mondta kioktatóan.
- Cöhh... - néztem rá érdekesen, majd felálltam és a saját takarómba elbotlottam. Ráestem az alvó Tsunára, aki szívbajt kapott a landolásomtól és ordított egy nagyot.
- ÁÁÁÁ megtámadott, megtámadott egy polip és az agyamat akarjaaa! - ordította, eszét vesztve.
- Hülye, neked nincs is agyad! - vetettem oda.
- Ebben egyetértek Crossal. - helyeselt Reborn.
- Mi? A polip! Álmodtam?! - tért magához.
- Valószínű. Mivel ebben a szobába egy szem polip sincs.
- Ööö Cross-san leszállnál rólam? - kérdezte zavartan mosolyogva.
- Ne röhögj! - majd leszálltam róla.
- Ne is álmodj róla! - mondtam neki ingerülten.
- Lazítanod kéne Cross-san, mindig olyan feszült vagy. Vajon miért?
- Eleget lazítok, ne aggódj ilyenek miatt. - majd elkezdtem öltözni. Reborn elmondta, hogy minden hétköznap 9-15ig edzeni fogunk. Először a gyűrűt kellet meggyújtanom. A reggelinél próbálkoztam vele. Becsuktam a szemem és koncentráltam. Majd valami idegesítő hang megzavart.
- Az az én helyem! Menj onnan! - nyüszögte valami lentről. Lenéztem a hang forrása felé egy kis tehén-féle valami pattogott nekem.
- Lambo a helyét akarja, menj onnan! - kiabálta hisztisen. Majd mérgesen ránéztem, mert már untam a nyafogását.
- ÁÁÁÁ 8 szeme van.8 szemeeee! - elkezdett üvölteni és körbe-körbe rohangálni. Mindenki rám meresztette a tekintetét, és elszörnyedtek.
- Nincs 8 szemem ez hülyeség! - mondtam felháborodottan.
- Ég a gyűrűm nézzétek. - tereltem a témát.
- Illúzió. - mondta Reborn, mintha teljesen átlagos dolgot közölt volna.
- Illúzió? - kérdeztem.
- Bizony nem vetted észre, hogy illúziót keltettél. Mérges lettél Lambora. A dühöd pedig felerősítette a gyűrűt. És a tudtodon kívül használtad.
- Hmmm furcsa. - mondtam elgondolkodóan.
- Már el is tűnt, látjátok? - mondta Reborn, közbe enni kezdte a reggeli tükör tojását. Amikor befejeztük a reggelit kimentünk az edző területre, ami egy rét volt.
- Na most koncentrálj a gyűrűre, aztán próbálj védekezni. - hadarta Reborn.
- Mi védekezni hogya…? - mondtam volna végig, de egy erős ütés érte az arcom, amitől egy fának csapódtam.
- Hhh-hogy védjem meg magam, amikor nem is tudom, hogy kell? - mondom küszködve a fájdalomtól.
- Koncentrálj a gyűrűre és védd meg magad! - kiabálta tíz méterrel arrébb tőlem.
Koncentrálj és védekezz!! Mormogtam magamba, majd épp, hogy kinyitottam a szemem el tudtam ugrani egy erős ütés elöl.
- Állj le Tsuna! Én erre képtelen vagyok! - üvöltöttem oda neki felháborodottan.
- Ezt mondtad a gyűrűre is! - üvöltötte, elgondolkoztam. Talán igaza van, talán csak meg kéne fejtenem, hogy használjam ezt a bizsut, de erre most nincs időm, mert addigra szétvernek! Koncentrálj, koncentrálj. Mondogatom magamba. Majd a fejembe, mint az álmaimban előjöttek a tűzcsóvák. Kinyitottam a szemem. Tűz. Az egész rét lángokban volt, de nem volt melegem, és nem égetett. Majd a tűz elaludt, és minden visszaváltozott a régivé.
- Gratulálok Cross! Kezded érteni amit mondok! - mondta dicsérően Reborn.
- De nem is védtem meg magam! - értetlenkedve mondtam neki.
- De Tsuna eltévedt a lángok között, és te elrejtőztél, csak így tovább! - válaszolta.
Majd hazajöttünk.

Ezek a hat órás edzések kifárasztottak. Így telt mindennap, edzés és edzés, mindig tanultam valami ujjat, még se éreztem magam elég erősnek. Egyik nap viszont út közbe valami furcsa dolog történt. Megtámadtak minket, fekete ruhás emberek, akik a gyűrűket akarták. Nem értettem honnan tudnak róla. Ez már nem titok vagy mi a franc?
- Adjátok át a gyűrűt, vagy nagyon megbánjátok! - fenyegetőzött egy nagy szakállas férfi akinek szemkötő van az egyik szemén. Fogadjunk, az enyémre fáj a foguk, szemetek.
- Ha nem adjátok ide leégetjük a házatokat benne mindenkivel. És titeket se kímélünk. - mondta most már idegesebben.
Leégetni? A házat? Hirtelen az eszembe jutott a családi kastélyunk, ahogyan égett és összeomlott. Ők azok. Ébredtem rá az igazságra. A gyűrű miatt tették ezt velünk. A gyűrű miatt, haltak meg a szüleim. Mi volt nekik ilyen fontos ebben a gyűrűben? Ökölbe szorítottam a kezem. És próbáltam választ adni magamnak ezekre a kérdésekre. Ezek az emberek megint el akarják venni a családom, otthonom. Gondoltam magamba. Tsuna beszélt velük, mivel ma csak ketten jöttünk ki edzeni.
- Minek nektek az a gyűrű? Úgy se adjuk oda. - vágta a fejükhöz a szavakat.
- Ez esetben…. nyírjátok ki őket! - mondta az öreg fekete ruhás fazon.

Öten kettő ellen? Nagyon igazságos dolog! Főleg hogy nem tudtam mit tegyek, tele volt a fejem kérdésekkel, dühvel. Koncentrálok, a gyűrűre, meggyullad, de hogyan tovább? Nem bírok harcolni, ha más jár a fejemben. Gondolkodtam tovább. Tsuna haja újra lángra kapott és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a szeméttől. Az öreg egem támadt egy éles bottal, amiből tüskék álltak ki.

- Mért van veled ilyen sok baj? Add ide a gyűrűt és többet nem zavarunk! - mondta mintha valami szívességet tett volna.
- Ne nézz hülyének vén szatyor! - térítettem észhez az öreget, mert úgy látszott, elhaltak az agysejtjei. Lábon talált a szúrós bottal. Fájdalom járta át az egész testem, a vérem pedig folyt le a nadrágomon.
- Hah… szánalmas vagy. Remélem szégyellték, hogy a gyerekük vagy! - mondta undorral az arcán.
- Te undorító hülye, miket beszélsz össze! - ordítottam rá!
- Apádról és anyádról. Anyád megcsalta apádat, kétszer is, de apád mindig megbocsájtott neki. És titeket is szeretett. Nem tudom miért amikor, mástól vagytok. Apád, anyád gyűrűjét adta neked. - magyarázta.
- És akkor mi van?
- Anyád viszont eladta nekünk a gyűrűt. Igaz, utána visszavonta és vissza adta a pénzt, de nem érdekel! Az a gyűrű a miénk, senki másé! Ha kell, téged is felgyűjtünk, mint a szüleidet te szerencsétlen. - vágta a képembe, ezeket az ocsmány szavakat.
Felgyűjt? Engem? Ő gyújtotta fel a házat! És a szüleimet! A múltamat! Engem! Ezek a szavak egyre jobban kezdték marni a lelkemet. Szinte úgy éreztem mintha valami sötét elborítana. Megint láttam a tükröket a fejembe. A tükrök elnyeltek, és nem maradt semmi más csak egy fekete tátongó lyuk. Amiből fekete folyadék fojt ki.
Mikor magamhoz tértem sötét volt mintha éjszaka lenne. Az öreg zavarodottan nézett körül.
- Széttörted a tükrömet! A házamat! Engem! - ordítottam szemre hányóan, bele az arcába.
Sírnom kelet, de nem a fájdalomtól, hanem az őrülettől.
- Megöltél! - ordítottam rá. Megfogtam a nyakát az egyik kezemmel, a másikkal pedig a hegyes botot, amitől vér elkezdett folyni a kezemből.
- Megöltél. Megölted a múltam! - mondtam őrült mosollyal az arcomon.
Az arcába fekete, folyékony valamit köptem, ami szivárgott a számból, majd elengedtem a botot, és a kesztyűből kicsúszott két pengével végig hasítottam az egész testén. Egy darabig csönd honolt, majd testéből vér szivárgott és összeesett. Ez a dolog, a pengék, csak úgy, megjelentek a kezemen!
- Megdöglesz! - mosolyogtam önfeledtem, majd lábam megadta magát és a földre zuhantam. Az ég kivilágosodott, és Tsunát is megláttam. A fekete ruhások meglátták az öreget, majd sietve vissza vonulót fújtak. Tsuna egy utolsó embert még lefejelte, most térhetett magához, majd meglátta, hogy az ájulás kerülgetett.
- Cross jól vagy? Cross hallasz? Cross! - kiabált kétségbe esetten, majd elhomályosult és elsötétedett minden. Sötétség volt körülöttem. A sötét szoba. A tükrök körülöttem le voltak takarva, de még így is világítattak a lepel alól, még akkor is láttam, hogy szivárgott a fekete lé, de én csak ültem a széken. És pihentem. Vártam, hogy felébredjek. És kiszabadulhassak ebből a fekete szobából. Hogy újra láthassalak titeket. Titeket idegesítő Vongolákat!