Cross Tatsuya

Név:Cross Tatsuya
Nem: Férfi
Életkor: 20-as évei közepén jár
Láng: villám
Egyéni fegyver: Vékony pengéjű iker rövidkard. Az enyhén ívelt kétélű penge hossza 50cm. Kifejezetten villám láng használóknak készítve. [családi örökség, szóval egyéni fegyvernek pályázom]
Család: szabadúszó (még)
Jellem: Csöndes, magának való fickó. Szereti a természetet, az emberekkel viszont nem valami barátságos, elég nehezen barátkozik.. Viszont ha valakit barátjának tekint azért bármire képes. Harcban általában higgadt, de ha hozzá közel állókat bántanak elborul az agya és iszonyatos tombolásba kezd. Alkatából ítélve nem valami erős, viszont gyorsaságának és kiváló reflexeinek köszönhetően hamar végez az ellenféllel. Hosszabb harc során hamar hátrányba kerül. Kifejezetten az a csendes gyilkos típus. A világra egész egyszerűen tekint, mondhatni fekete-fehérben látja (ez tükröződik öltözködésén is). Számára három fajta ember létezik: az ismeretlen, semleges emberek, a barátok és akikkel végeznie kell.
Kinézet: 183cm magas, 78kg. Apja Ázsia (feltehetően japán), anyja európai (feltehetően olasz) Közepes hosszú fekete haja és fehér bőre éles kontrasztban áll egymással. Fekete nadrágot visel, fekete sport cipővel. Télen-nyáron rajta van fekete kabátja, alatta fehér ing. Kinézetével és öltözködésével kitűnik az utcán (mintha egy fekete fehér filmből lépett volna elő). Nyakában ezüst keresztet hord.
Felszerelés: Ezüst kereszt nyaklánc; két kardja; fekete kabátja és egy gyűrű

Előtörténet:
- Mi a fenét műveltél már megint?! Biztos megint balhéztál a többi sráccal. - közben beviszi a fiút a szobába.
- Semmi közöd hozzá tata. - jegyzem meg halkan miközben az ágyra tesz.
- Tata?! Tudod ki a tata…. Mondtam, hogy hívj Marcusnak. – miközben egy hatalmas tockost ad.
- Ezt most miért kaptam? – kérdeztem meglepetten.
- Mert szemtelen voltál. –Ezzel le is zárta a beszélgetést.
Elővett egy kis sárga dobozt az egyik fiók mélyéről, majd bele illesztette gyűrűjét. Egy fura tárgy jelent meg, melyet nem tudtam beazonosítani, valamilyen orvosi eszköz lehetett. Majd pár egyszerű mozdulattal ellátta sebeimet. Egy heg sem maradt utánuk.

Marcus az ötvenes éveit taposta, de korához képest nagyon jó fizikumban volt. Könnyedén felülmúlta bármelyik 20 évest a környéken. Egy szegény kis brazil faluban vezeti ezt a rendelőt, itt próbál belőlem embert nevelni már 10 éve, kisebb nagyobb sikerekkel. A többi gyerek nem igazán szeret velem barátkozni, mert más vagyok mint ők. A fehér bőröm és éj fekete hajam szokatlan külsőt kölcsönöz nekem a szemükben, emiatt voltam csúfolódás tárgya mindig, ami általában verekedésbe torkollott. Persze mindig Marcus látta el sebeimet.
Azt kérded hogyan kerültem ide? A szüleimet megölték még a 2. születésnapom előtt. Szóval nem is igazán emlékszem rájuk. Azt is Marcus mesélte, hogy a szüleimnek menekülniük kellett Olaszországból, ide Brazíliába. Ebben a faluban találtak menedékre és Marcus segített nekik, de sajnos nem sokkal ezután, rájuk találtak és megölték őket. Mindössze egy díszes fém láda maradt meg utánuk, aminek a kulcsát Marcus őrizte és nem volt hajlandó odaadni amíg szerinte „nem állok készen”.

- Cross! Gyere ide! – kiáltott be Marcus a hátsó ablakon, kora reggel.
- Megyek! Egy pillanat! – üvöltöttem, miközben próbálom magamra rángatni a nadrágot és a cipőt.
- Végre itt vagy. Tudod milyen családból származol? - kérdi közönyösen.
- Maffiózó.
- Pontosan. Ha a szüleid gyilkosai rájönnek, hogy élsz, lehet téged is üldözni fognak. Ezért mostantól kemény edzésnek vetlek alá, hogy meg tudd magad védeni tőlük.
- De….
- Nincs semmi „de”! Készülj!
Az nem is volt pontos kifejezés, hogy kemény edzés, egyenesen kegyetlen volt. Mindennap virradat előtt keltem, még a kakas is mélyen aludt. Öt km futás bemelegítésnek. Reggelit csak akkor adott, ha időben lefutottam, amit Marcus határozott meg. Ezek után, jöttek a ház körüli munkák. Először nem értettem a házimunka, hogy kapcsolódik az edzéshez, hisz ebben korábban is segítettem. De rájöttem, hogy ezt is hamar pokollá tudja számomra tenni. Mikor Marcus kezembe nyomta a fejszét megértettem. Rohadt nehéz volt, főleg egy gyereknek, mint én. Alig tudtam megemelni, pedig ő könnyedén lendítette a magasba és sújtott le vele nap-mint nap. Ebéd után hagyott nekem egy kevés időt, hogy pihenjek, majd jöttek a harcművészeti edzések. Marcus jártas volt sok fajta harcművészetben: karate, kendo, judo, aikido és egyéb küzdő sportok. Majd miután már járni is alig tudtam, jöttek a reflex fejlesztő gyakorlatok. Mondhatom, hogy nem volt egyszerű sajgó végtagokkal végrehajtani őket. A nap végére teljesen hulla voltam, esetenként még enni se maradt erőm. De Marcus mindig gondoskodott arról, hogy egyek. Tudta, ha nem eszem, akkor nem fogom bírni. Bezzeg a reggelivel nem mindig volt ennyire kegyes, ráadásul ezt ismételtük mindennap. Mikor már azt hittem kezdek hozzászokni, valamin mindig tudott nehezíteni. Rengeteg sérülést és törést szenvedtem a kemény edzés során. Marcus ezeket csak felszínesen gyógyította be, épp annyira, hogy 1-2 napon belül folytatni tudjam. Így telt minden napom. Mikor az állóképességem elért egy szintet Marcus nem nehezítette tovább az állóképességet növelő feladatokat, inkább csak szinten tartás végett csináltatta velem őket. Innentől kezdve a reflex gyakorlatokon és a közelharcon volt a hangsúly. Nem értettem pontosan, hogy miért változtatott Marcus az edzésen. Talán tudott valamit, amit én még nem. Nem tudom Marcus hol tanulta mindezt, nem is kérdeztem tőle. Tudtam, hogy úgyse mondaná el. De hála neki az állóképességem és a reflexeim is jóval az átlag ember felett állt.
- Cross. Véget ért az edzés könnyű része. – mondja mosolyogva.
- Mi?! Ez volt neked könnyű? - Alig tudtam felkelni reggelente 4 évig, úgy sajogtak a tagjaim a sok gyakorlástól.
- Ne panaszkodj! Fogd. – miközben felém dob egy kis acél kulcsot. Egyből tudtam, hogy a fém ládát nyitja. Odamentem és kinyitottam. A ládában nem volt sok minden. Pár fénykép a szüleimről, egy gyűrű és két db vékony, ívelt pengéjű kard, melyeknek pengéje kb. 50cm lehetett. Mellettük egy kis papír cetlivel. Ez állt rajta: „Csak ezeket tudjuk rád hagyni kicsi Cross, emélem soha nem lesz rájuk szükséged.”

Ezután Marcus elmagyarázta nekem, hogy mire valók a gyűrűk és mik az akarat lángok. Majd belekezdtem az edzés második felébe, ami nem állt másból, minthogy gyakoroltam a kardokkal és próbáltam előhívni a lángomat. Marcusnak igaza volt. Sokkal nehezebbnek éreztem az edzés ezen részét. Az elmúlt pár év edzésének köszönhetően a fegyverrel való harc mintha a véremben lett volna. Hihetetlen ügyességgel bántam velük. Ez viszont nem mondható el a lángról. Az első szikrát csak hónapok alatt sikerült előcsalnom. Ezt követően is csak nagyon ritkán és akkor is csak egy kis szikrát tudtam magamból kifacsarni. Hiába folyton azt mondta „A láng a lelked és az akaratod, ha ezek gyengék a láng is gyenge”, mindhiába. Valami oknál fogva nem tudtam csak aprócska szikrákat létrehozni. De azt tudtuk, hogy villám típus vagyok. Marcus meg is jegyezte, hogy pont nekem való fegyvereket örököltem.
Pár héttel később, miközben én az erdőben edzettem, öltönyös idegenek jöttek a faluba. Talán engem kerestek, lehet a szüleim gyilkosai voltak azok. Rájöttek, hogy élek és most engem akartak. Az is lehet, hogy Marcus múltjához volt közük. Ezt már talán soha nem fogom megtudni. Mire visszaértem a házunkat feldúlták és Marcus ott feküdt a földön. Látszott a szobán, hogy nem adta könnyen magát. Egyből oda siettem hozzá, de már alig volt benne élet. Utolsó erejével ezt súgta a fülembe:
- Most már képes vagy megvédeni magad. Élj Boldogan. – és a kezembe nyomta ezüst keresztjét ami folyton a nyakában lógott.
Ekkor egy furcsa érzés kerített hatalmába. Az elmém elhomályosult, mintha valaki átvette volna a testem felett az irányítást és én csak egy tehetetlen szemlélődő lettem volna. Hirtelen éles zöld fény támadt a szobában, a pengék körül zöld szikrák cikáztak hihetetlen sebességgel. Elindultam kifelé, követtem az öltönyös emberek nyomait. Már jó egy órányi járásra lehettek a háztól én mégis hihetetlen 2-3 perc alatt beértem őket. Úgy 8-10-en lehettek, épp egy kis repülőbe szálltak be. Még legalább 100 méterre lehettem tőlük mikor észrevettek.
- Fiúk, van itt valaki! – ordította az egyik.
De ennél többet nem is tudott tenni. A több mint 100 métert egy szempillantás alatt tettem meg és kardommal szó szerint kettévágtam. A repülő elkezdte a felszállást. Én folytattam a mészárlást, A maradék öltönyös fickó próbált ellen állni de mind hiába, alig 1-2 percig sikerült feltartaniuk, ahhoz épp elég volt, hogy a repülő felszálljon. Ezt később a „Villám dámon tombolása” néven halottam emlegetni.

Ezek után már nem volt nehéz előhívni a lángomat. Igaz nem volt akkora mint azon a napon, de legalább már nem egy aprócska szikra volt. És a használatát is kezdtem elsajátítani. Pengémet villám lánggal átitatva hihetetlen élessé tudtam tenni. És ha az izmaimba is befecskendeztem a lángokat képes voltam fokozni erőm és gyorsaságom. De azon a szinten még nem ment…. Még nem….

Elhagytam Brazíliát és Európába utaztam. Itt több maffia családnak is dolgoztam szabadúszóként. Általában gyilkosságokat emberrablásokat bíztak rám, időnként testőrködés. Volt egy érdekes megbízásom is. Az egyik család gyermekét kellett elrabolnom, hogy így lehessen őket sakkban tartani. Miután elvégeztem a munkát a másik család keresett meg, hogy szerezzem vissza az elrabolt gyermeket. Kicsit ironikus…. de a munka az munka.

Az egyik ilyen munka során ismertem meg Őt is. Több embert is elraboltak akik egy bizonyos családhoz voltak köthetőek, így tartva sakkban a családot. Engem béreltek fel, hogy keressem meg és szabadítsam ki őket. Egyszerű munka volt, nagyobb erőfeszítés nélkül teljesítettem. És köztük volt Misa is. Egy gyönyörű japán szépség. Vállig érő hollófekete haja és kék szeme teljesen elbűvölt. Hangja akár egy szelíd patak csobogása. Nálam úgy 1,5 fejjel alacsonyabb átlagos testalkatú lány. Kicsit gyerekes viselkedése csak még vonzóbbá tette. Ő volt a családfő feleségének unokahúga. Azonnal beleszerettem.
- Szia, téged, hogy hívnak? Engem Misának. – kérdezte gyerekes bájjal.
- Cross.... Cross Tatsuya. feleltem. - Ami meglepett, mert nem szoktam csak így bemutatkozni az embereknek.
- A család küldött?
- Igen.
- A család tagja vagy?
- Nem.
- Egy másik család tagja lennél?
- …… Nem mondták még, hogy túl kíváncsi vagy?
- De igen. – mondja nevetve.
Ezek után Misa addig nem hagyott békén, amíg ki nem erőszakolt belőlem egy elérhetőséget. Elég rámenős és idegesítő tudott lenni ha akart. És ez tetszett nekem. Ahogy telt az idő egyre jobban megnyíltam Misának, ő volt az első akinek ennyire kitárulkoztam Marcus halála után. Pár hónap után már el is jegyeztem. A hétvégét a város szélén lévő erdőnél töltöttük, sokat jártunk ide. Szerettem itt lenni Misával, mert nem sok ember járt erre. Az állatok is viszonylag hozzá voltak szokva az emberekhez, így egész közel merészkedtek. Itt lenni ezen a helyen a lánnyal, akit szeretek. Nyugodt és békés. Ilyenkor éreztem magam a legboldogabbnak, de mindez megváltozott. Az egyik ilyen hétvégén 4 fekete autó állt meg az erdőtől nem messze lévő úton. Az első 3-ből úgy 10 öltönyös ember szállt ki. Éreztem, hogy baj lesz. Mindegyikük jól képzett harcos volt.
- Misa. Készülj, baj van. – mondom idegesen.
- Mi az? mi történt? – kérdi ijedten.
- Menj, bújj el! Most!
- De Cross, veled… - és nem tudott mást mondani egy gojó találta el pont a szívét.
- Misaaaaa!!!. – ordítom, miközben érzem, hogy elönt a düh.
És hirtelen megint elönt az a furcsa érzés. Az elmém elhomályosult éles zöld fény gyullad. Ekkor hirtelen egy erős ütést érzek a tarkómon és a földre rogyok. Minden kezd elhomályosulni és érzem, ez lesz a vég, de egy hang megszólal.
- Nem ölünk meg, nagyobb szenvedés neked az élet….. Villám Démon….

Ezután elvesztettem az eszméletem, de az utolsó mondat és hang, amit halottam az emlékezetembe vésődött. Valamint egy sebhelyes arc is bevillant, egy régi emlékkép. Az elszálló repülőről egy sebhelyes arcú férfi néz le rám, miután magamhoz tértem már beesteledett. Tudtam, hogy a támadók csak is „ők” lehettek. Az öltönyös fickók Brazíliából, azt is tudtam, hogy a sebhelyes a főnökük. Csakis ők álltak szemtől szembe a Villám Démonnal, pedig azt hittem soha nem találnak rám, annyi év után.
Feltápászkodtam és láttam, hogy Misa élettelen teste még mindig ott hever. Felvettem a testét és elvittem.

A család hatalmas temetést rendezett neki, még az ég is őt siratta. Nem voltam képes ott állni a tömegben a sírja mellett. Kicsit távolabbról egy magányos fa mellől figyeltem a temetést, csak az után mentem közelebb miután a tömeg eloszlott. Egy szál íriszt helyeztem a sírra, Misa kedvenc virágát. A temetés után kaptam egy üzenetet a családtól „Fiam, együtt érzünk veled, nekünk is épp annyira hiányozni fog. Gyere csatlakozz a családhoz, mi támogatunk”.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Biztos tudnának segíteni megtalálni őket, de nem akarom bosszúmhoz felhasználni őket…

Hát sikerült nem a Villám mappába rakni.... de remélem itt is jó lesz

v1.1-re frissítve És szívesen finomítok még rajta, szóval csak őszintén. És igazad volt. Lehet nem pár óra alvás után félkómában kellett volna megírni és felrakni

v1.1.1-re való frissítés folyamatban befejezve. Köszönet Takának.