bob

Rálépek a gázpedálra, a kocsi felgyorsít. A motort alig hallom, a sebességmérő kétszáz felé közelít. Játszva lehagyom a kocsikat, és még sehol sincs ahhoz képest amit tud. De elérte azt, amit még én tudok kezelni ezen a szakaszon. Éjszaka van, a sztrádán nincsenek túl sokan. De sietnem kell. Mögöttem egy óriási, vörösen világító fénycsík suhan. Egy doboz állat, de nem tudom milyen. De nagy. Nem kicsit.
Fogalmam sincs mit kezdjek vele. Mármint világos, hogy el kell pusztítanom. Utálom ezt a küldetést. Már sokszor megbántam, hogy elfogadtam. De nagyon fontos. A Millefiore egy kutatóbázisát kellett felkeresnem. Bejutottam, és elpusztítottam belülről, ami nem volt nagy dolog, tekintve hogy az egész egy barlangrendszerben volt. De az egyik tudós kiengedte ezt. Egy kísérleti fegyvert, egy állatot, ami hosszú ideig megvan láng nélkül, és túléli, ha szabadon engedője meghal. Ráadásul nagyon erős. Nagyon, nagyon.
Tudom hova akarok menni. Nem messze van a hely, ahol edzettem régebben. Egy hegyen van, egy eldugott kocsiút visz fel oda. Igazából régebben egy hotel volt ott, de már tíz éve elhagyatott. Egyébként semmi sincs.
Húsz perc múlva ott vagyok, az állat követ. Szerencsére nem ért be, mégsem olyan gyors mint az én kis ferrarim. Farolok, kipattanok a kocsiból. Remélem nem lesz baja. Bukfencezek, és féltérdre emelkedek. Jobb kezem a földön, és lángot vezetek bele. Kis, ökölnyi darabok szakadnak ki, és a bestia felé száguldanak. Eltalálják, és visszarándul egy pillanatra. Oké, most már látom, hogy micsoda. Egy gepárdszerű valami. Elég félelmetes. Újra felém lendül, az előbbi támadás meg sem kottyant neki. Oké, akkor jöjjön valami erősebb. Koncentrálok, érzem a földet a kezem alatt. Behunyom a szememet, nem kell látnom a világot ahhoz, hogy érezzem ellenfelemet. A föld hozza a híreket. Belevezetem a lángot, és egy adott pontra koncentrálok. Érzem, hogy hova kell céloznom ahhoz, hogy a legjobb pillanatban aktiváljam. A föld lent, a mélyben, mozogni kezdett. Kinyitom szememet, és aktiválom a támadást. Hirtelen egy sziklaoszlop nő ki, és gyomron találja az állatot. Felrepül egy métert, és vissza a kőre. Újabb lángmenetre az oszlopból szíjak nőnek ki, kőszíjak. Körbetekerednek az állaton, és leszorítják, oda az oszlophoz. Már kezdek reménykedni, hogy ennyi, csak ki kell végezni, de ekkor az eddiginél is hevesebben fellángol. A kő lángra kap, és elkezd elmállni. Ja persze, a vihar mindent lebont.
Csakhogy ez nekem nem akadály. A föld minden építőeleme, a négy őselem egyike. A hegy láng a legerősebb láng a világon, de ezt kevesen értik meg. A föld mindenütt ott van, ha van valami a talpad alatt. Rengeteg ásvány építi fel, szinte minden szervetlen anyag, mely ökoszféránkba szorult. Aki uralja a hegy lángot, az a talajt, és a világot uralja. Betonbunker? Oda se neki. Elvégre is, miből van a beton? Kőből. Ami a föld. Ezzel a lánggal semmi sem lehetetlen. A föld minden elé gátat állít, és mégis mindenhez kell. Elmozdíthatatlan, és elpusztíthatatlan.
Így hát lángot vezetettem a kőszíjakba, és vártam. A viharlángok nem tudták elpusztítani a követ, melyet lángommal vontam be. Ez van, erősebb a föld, mint a vihar. Egy vihar kitépheti a fákat. Felkorbácsolhatja a tengereket. De a föld, megmarad. Minden alkalmazkodik a földhöz a világon.
Másik kezemmel elővettem a naginatámat, és egyetlen suhintásra összeállt. Megfordítottam, lánggal vontam be. Majd elhajítottam. Keresztülszelte a levegőt, és a szörny tátott pofájába állt bele. Egyez rándult, majd nem mozdult többet.
Elengedtem a technikát, és visszavittem az oszlopot és a szíjakat a földbe. Beszálltam a ferrariba, majd elhajtottam.

***

10 évvel ezelőtt

Egy nagyváros gettójában nem könnyű az élet. Pláne egy szegénynek. Pláne egy szegény árvának. Pláne egy szegény árvának, aki félnéger. Nem volt sok barátom, igazából csak egy volt: Mike. Imádtam a srácot, baromira nagy arc volt. Idősebb volt nálam, még is én voltam a vezéregyéniség. Na persze ennek ellenére belement minden szarba, amiből én verhettem ki. De cserébe megtanított életben maradni. Egy, sose menjek ki a gettóból, mert megvernek. Kettő, sose menjek beljebb a gettó peremkerületénél, mert megvernek. A gettó belsejében élnek a gazdagabb feketék. Általában nem a Mc'Donalds-ban keresik meg a betevőt. És akkor retkesül finoman fogalmaztam. Megtanított zsebeket metszeni, zárakat nyitni, lopakodni, eltűnni az üldözők elől. Hasznos képesség. De gyenge volt, mindig én verekedtem.
Nyolc éves voltam, a folyóparton voltunk, és épp ment le a nap. Felemeltem a kezemet, majd lecsaptam. A srácnak, akit éppen vertem, félrefordult a feje, és vérezni kezdett az ajka. Mike hátulról fogta le a kezeit. Körülöttünk két másik srác feküdt összeverve. Negyed órája kezdődött a küzdelem, a tét egy sajtburger volt. Igazából rothadtul a mienk volt, mert mi loptuk a mekiből. De a köcsögök el akarták venni. És megfizetik az árát.
Kiköpte egy fogát, és rám nézett. Szemében fájdalom csillogott, és kegyelemért könyörgés. Csakhogy ez a szem pár perce még gyűlölettel volt teli. A gettóban egy törvény volt: pusztíts, vagy elpusztulsz. Újra felemeltem a kezemet, és lecsaptam. A srác felkiáltott, elernyedt. Fájdalmas hangon. Gyorsan be akartam fejezni, hogy haljon már meg, de Mike megszólalt:
-Hagyd! Már kapott eleget!
-Hülye vagy? Tom, hogy kibaszott jószívű vagy, de ez az anyaszomorító ránk küldi a haverjait, és vége a dalnak! Te is tudod, hogy meg kell halnia!
-Lehet, de ez... ez nem helyes. -igaza volt, máig tisztában vagyok ezzel. Ez nem helyes. De az egész gettó nem helyes. Szegény Mike, mindig is túl lágyszívű volt. Nyilvánvaló volt, hogy nem élhet sokáig a gettóban. Hiba volt elereszteni a srácot.
Naná, hogy nekem lett igazam. A srác másnap hét haverjával tért vissza. A küzdelem egybefolyt, de tisztán emlékszem az utolsó pillanatokra. Elválasztottak minket Mikeal, és a folyó felé cibáltak. Behajítottak. Az utolsó kép az volt, ahogy kitörik Mike nyakát.
A hideg víz körülölelt, és elnyelt. Nem igazán tudtam úszni, de nem is akartam. Mike meghalt, egyedül maradtam. Anyámat kis koromban vitte el a rák, apámat sosem ismertem. Állítólag egy gazdag pali volt. Nem tudom. Nem is érdekel.

***

Egy öregember, a mesterem húzott ki a vízből. Magával vitt egy öreg hotelbe, egy hegy tetején, és felápolt. Sosem felejtem el, milyen jóságos volt. Hegy lángú volt, akárcsak én. Ő tanított meg arra, hogy mennyire erős a hegy láng. És ő tanított meg arra a kata-ra amit máig használok. A földbáb technikákra. Persze megtanított közelharcra is, elég alaposan. Nem tudom a stílusokat, de nem is érdekelnek ilyen sznob dolgok.
„A földbáb kata a föld mozgatását tartja szem előtt, sokkal inkább mintsem a nyílt ember elleni harcot. Az ember ember elleni harcban kockára kell tenni a testi épséget. Márpedig a hegy használóknak nem az a feladata, hogy meghaljanak az első sorban. Az a feladatuk, hogy a családtól távol tartsák a veszélyt, és összezúzzák az ellent mielőtt még elérnének a családhoz. Persze, ha kell saját testüket is bevetik, de inkább startégiailag fontosak, mintsem a nagysanyik elintézésében. Persze ahhoz is kell értenünk, de nem ez az elsődleges. Épp ezért inkább bénító, mintsem pusztító technikák vannak, és egyre inkább sok emberre hat ki, mintsem egyre nagyon. Nem baj ha egy erősebb tovább jut, mert a többiek megölhetik. De sok lúd disznót győz, és nekünk épp a lúdak távol tartása a feladatunk.
Épp ezért, a földbáb kata használói nagyon-nagyon ritkán vezetik lángjaikat a fegyverükbe. És egyetlen fegyvert használunk testünkön és a földön kívül: a naginatát. De ezt lehetőleg kerüld. Mi, kik már tizenöt generáció óta titokban adjuk tovább a földbáb katát, másképp használjuk lángjainkat, míg a többség. És ez az előnyünk. Mi a földbe vezetjük, és annak bizonyos pontjait változtatjuk meg. Éppen emiatt, ahogy egy kardosnak ismernie kell kardját, neked is ismerned kell a földet. Az összetételét. Tudod kell, mikor milyen mélyre áramoltasd lángodat, és hogy ne akarj lösszel tankra támadni.”
Elméleti oktatások végeláthatatlan óráin rágtam át magamat. Ásványok, fémek tulajdonságai. Mennyire kemények. Mennyire formálhatóak. Mennyire nagy az előfordulásuk. Hogy keletkeznek. És ami a legfontosabb: hogy ismerem fel őket. Na és persze a nyelvek: olasz, japán.
Na persze az elmélet mellett a gyakorlaton is át kellett rágnom magamat. Edzettünk nyáron, edzettünk télen. Edzettünk hóban, edzettünk esőben, edzettünk napsütésben. Nem számított milyen az idő. Az első technika, amit minden előtt el kellett sajátítanom, az a Föld Szeme technika volt. Éreznem kellett alattam a Föld élőlényeit, a legkisebbtől a legnagyobbig. A föld a legpontosabb hírhozó, mindent közvetít. Ha valaki képes, akkor 360 fokos látószöget nyerhet, és mindenről tudhat, ami körülötte zajlik. Állítólag a nagy mesterek akár kilométerekre felfognak mindent. Ez minden földbáb technika alapja. A napjaim felét kitette ennek a gyakorlása. Ám hiába, a mai napig nem rendelkezem ehhez elegendő lánggal. Annyira lettem képes, hogy egy kiszemelt élőlény mozgását követni tudjam harminc méterről.
Ezzel egy időben persze megtanultam a pusztakezes harcot is, habár nem ennyire intenzíven. Nem tudom milyen stílus, de nem is érdekel. Órákat töltöttünk el azzal, hogy egymást csépeltük. Leginkább ő engem.
„Sose akard gyorsan befejezni. A hegy ráér. A hegy megmarad. Ne az legyen a célod, hogy bármi áron legyőzd az ellenfeledet. Az legyen a célod, hogy a legkisebb áron győzd le, még ha ez időt is vesz igénybe. Ne akard elérni, hogy hibázzon, előbb utóbb úgy is fog. Te ne hibázz, és ne engedd, hogy megüssenek. Ha ezt észben tartod, nem lehet bajod.”
Én védekeztem, eleinte eléggé sikertelenül, de egyre jobban. A gettóban nem ez volt a stílus. Ott minél gyorsabban kellett nyerni, mielőtt jönnek a zsaruk. Itt nem. Itt nem volt szabad találatot kapnom. Megtanított naginatát használni, bár ekkor még nem tudtam, mi haszna van. A naginata az alabárd japán változata. Hosszú lándzsa, végén egy széles, hegyes éllel. Hihetetlen, mennyire bonyolult volt megtanulni használni. De megérte, mert egyaránt jó támadásra és védekezésre. Minden este izomlázzal tértem nyugovóra.
De ez sem tartott örökké. Meghalt, nem tudom miben. Kezei közt végrendeletét szorongatta, és könnyes szemekkel olvastam a reszketeg sorokat.


Bob!

Tudod, egyszer mindennek véget kell érnie. Így van ez az élettel is. Beteg vagyok, már jó ideje. Érzem, közeleg a vég. Talán csak napok vannak hátra. Rád hagytam hat könyvet, a földbáb technikák hat könyvét. Csak megfelelő mennyiségű lánggal tudod őket megszerezni. Az alagsorban vannak, a dobozokban. Holttestemről vedd el a gyűrűmet, és használd egészséggel. Nem örülök, hogy így kellett itt hagynom, képzésed végétől oly' messze.
Régebben egy maffia család tagja voltam, a shimoné. Ha gondolod, elintéztem egy helyet náluk. Pénzt, szállást, és munkát nyújthatnak neked. És ami a legfontosabb: egy közösséget, ahová tartozhatsz. Nem muszáj menned, a te döntésed.


Leszedtem az ujjáról a gyűrűt, és felhúztam. Majd lementem a pincébe. Egy ládát találtam, benne hat dobozzal. Tudtam, hogyan működnek, de még az életemben nem sikerült meggyújtanom a lángomat. De a tudat, hogy bennük van mesterem hagyatéka, elég volt ahhoz, hogy egy nagyon halvány, pislákoló lángot megidézzek. Beledugtam az első dobozba, és az feltárult. Egy öreg, porosodó könyv került elő.
Felmentem, és megnéztem a könyvet. Egy levél volt benne legelöl. „Gratulálok, megszerezted az első könyvet! A következőt akkor tudod kinyitni, amikor lesz 100.000 FV-d. Nem lesz egyhamar, de ne keseredj el. Sok sikert a tanuláshoz.”
A következő egy évem azzal telt, hogy a könyvben leírt technikákat megtanultam használni. Ilyen a kőököl, a kőszíj, a kis földlövedék, és a visszhang. Ezekből már néhány technikát ismertem, de nem mindet. Emellett rám bízta a könyv, hogy használjam a lángot kreatívan, mert a föld elem oly sok rétű, hogy lehetetlen minden jó trükköt leírni egy könyvbe.
Az érzéseim ez alatt az egy év alatt tisztázódtak. Üres voltam, és nem bírtam tovább. Eleinte próbáltam az alkoholba, majd a dohányzásban vígaszt találni, és legvégül a fűben is. De semmi hasznuk nem volt. Találnom kellett valamit, ahová tartozhatok. És tudtam, mi lehet ez. A Shimon család. Nem volt egyszerű rájuk bukkanni. Nagyon nem. Számos kisebb munkát kellett elintéznem, mire felvették a kapcsolatot. Nem válogattam: bérgyilkosság, kémkedés, szabotázs. Azt akartam, hogy felfigyeljenek rám. Nem is akárhogy sikerült.

***

5 évvel ezelőtt

A célpont ezúttal egy gazdag ember volt. Olaszországban élt egy villában, és nem csekély gazdasági befolyása volt. A feladat nem volt túl könnyű: be kellett jutnom a hálószobájába, és az íróasztalából ellopni néhány iratot. Mindezt úgy, hogy ne vegyék észre, csak minél később.
Az akcióra egy téli éjjel került sor. Nem volt hó, viszont a sötétség segített beolvadni. A ház elhagyatottnak látszott, csakhogy előzetes megfigyeléseimnek hála tökéletesen tudtam, hogy nem az. A falakon belül kétfős őrjáratok mozogtak. Kettő csoport a házon kívül, és, amennyire tudomásomra jutott, kettő azon belül.
Átmásztam a kerítésen, és lopakodva elindultam. Hallottam a járőrök közeledtét, így bebújtam egy fa mögé. Megvártam míg elmennek, és tovább mentem. Odamentem a falhoz, és ráhelyeztem tenyeremet. Egy apró lánghullámot vezettem bele, hogy megállapítsam összetételét. Ez a visszhang technika lényege. Alapból ezt a talajon szokás használni, de nem válogathattam. Tégla volt, egyszerű agyagtégla. Az olasz tóvidékre jellemző szennyeződéssel, melytől a vöröses árnyalatát kapja.
Még több lángot vezettem bele, és apró kapaszkodókat csináltam. Felnyúltam, és felhúztam magamat. Egyre feljebb másztam, fel egy ablakig. Lopva bepislantottam. A szoba üres volt. Benyomtam az ablakot, és bemásztam. Tudtam hol vagyok, mert megszereztem a ház tervrajzát. Két szobával arrébb volt a célom. Az ajtóhoz mentem, és hallgatóztam. Semmi nesz.
Kimegyek, és halkan a megadott ajtóhoz osonok. Benyitok, az üzletember alszik. Legalábbis úgy tűnt. Az író asztalhoz lépek, és kihúzom a fiókokat. De sehol sem találom a mappát. Valami nem stimmel. Még egyszer megnézem a fiókokat, és rájövök, mi a baj. Az egyik rövidebb mint kéne. Kiszedem, mögötte egy ejtett fiók van. Azt is kiszedem. Ekkor halk kattanást hallok mögöttem. Megpördülök, és a tulaj ül az ágyában, pisztollyal a kézben.
-Ki küldött? -kérdezi. Nem válaszolok, nem akarok. Folyton kérdezget, de le se szarom. Lassan eljutunk a fenyegetésig is, de egy szót sem szólok. Közben néhányszor a földbe lőtt előttem. Hirtelen elvigyorodik.
-Rendben van, átmentél. Csak érdekelt minket, mennyi kell, hogy elárulj minket. És azt kell mondanom, hogy nem sikerült rávennem. És ez tetszik. -kikel az ágyból, és felkapcsolja a lámpát. Ekkor látom, hogy nem más áll előttem, mint a megbízom. -Bocsáss meg a csapdáért, de le kellett tesztelnünk. Enma vagyok, a Shimon család főnöke. Akarsz csatlakozni? -nyújt kezet. Egy pillanatig gondolkodok, majd belecsapok.