Arakiri Keisuke

Vendég

Név: Arakiri Keisuke
Nem: fiú
Életkor: ---
Láng:---
Család: ----
Mellék állás: Maffia Land-ben egy Pékség, a neve pedig:Nippon Bakery
Egyéni fegyvereim:
- 1 db bokszkesztyű, ami felgyorsítja a mozdulatait.
- Ensui
Kinézet:
Ezüst színű, rövid haj. Mély kék színű szem.
Magassága: 175 cm
Súlya: 60kg
Jelleme:
Nagyra értékeli az őszinteséget, bár pár titkot ő is rejteget. Mindemellett tiszteli is a gyengébbik nemet, és ehhez méltóan bánik velük.

Felszerelése:
1 db, D szintű gyűrű [???]
Egy fekete Yamaha márkájú motor

Előtörténet:
Odakint az utolsó napsugár, vakító sárga színbe borította a parkoló autók kiszögeléseit, és az utca pocsolyáit folyékony arannyal töltötte meg. Bent a könyvesboltban rajtam kívül nem volt senki.
Húsz perc volt még zárásig.
Születésnapom volt.
Emlékszem, hogy anyám habos muffinokat készített a szülinapomon. Sosem tortát, mivel csak én voltam, meg a szüleim, és én annyit ettem, mint egy kismadár, gondosan csipegettem, és megválogattam a kulináris csatákat. Egy egész torta megromlott volna, mielőtt megesszük. Így hát anyám muffinokat sütött. Eszembe jutott a vanília illatú cukormáz, amelyet sietősen kent a sütire egy kenőkéssel. Magában hétköznapi lett volna, de ennek a sütinek gyertyát szúrtak a cukormázába. Egy apró láng nyújtózkodott a kanócon, egy cseppnyi olvadt viasz reszketett épp alatta, és ettől a süti valami pompás és gyönyörű és különleges dologgá változott.
Még éreztem az elfújt gyufa templomillatát, láttam a láng tükörképét anyám szemében, éreztem a konyhai szék puha párnáját a sovány, magam alá húzott lábam alatt. Hallottam, hogy anyám azt mondja, tegyem ölbe a kezem, és láttam, ahogy leteszi elém a süteményt - anyám nem engedte, hogy én fogjam a tányért, nehogy az ölembe sodorjam a gyertyát. A szüleim mindig is vigyáztak rám, addig a napig, amíg úgy nem döntöttek, hogy meg kell halnom.
AZ ÜZLETBEN a tenyerembe hajtottam a homlokomat, és a két könyököm között a könyvborító felpöndörödött sarkára bámultam. Láttam, hogy a borító nem egyetlen papírdarab, hanem igazából egy köteg nyomtatott lap, a fedelén egy védő réteggel, és hogy a legfelső része lehámlott, így a valódi borító sarka foltos lett, megsárgult és elrongyolódott. Anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet, felnéztem, és a csuklómon lévő egyforma hegeket a szemem elé emeltem.
A halvány esti fényben látszottak áttetsző bőröm alatt az erek, de eltűntek az egyetlen hegszövet alatt. A fejemben sima épp karokkal vettem el a sütit a tányérról, a szüleim szeretetétől érintetlen bőrrel. Anyám mám mosolygott és ezt mondta: - Boldog szülinapot!
Lehunytam a szemem.
Nem tudtam, mennyi ideig volt csukva, amikor az ajtó feletti csengő hangjára összerezzentem. Épp azt akartam mondani, hogy már zárva vagyunk, de aztán Yuki megfordult, a vállával belökte az ajtót maga mögött. Egyik kezében egy tálcát fogott, a másikban meg egy Subway feliratú zacskót. Mintha egy új lámpát kapcsoltak volna fel az üzletben, az egész hely világosabbnak tűnt.
Túlságosan is megdöbbentem, hogy ugorjak és segítsek, és mire észhez tértem, addigra már le is rakata a csomagokat a pultra. A kassza mögé kerülve a vállam köré fonta a karjait, és a fülembe súgta:
- Boldog Születésnapot!
Kibontottam az öleléséből a karomat, és a derekára fontam. Magamhoz öleltem, és az arcomat a nyakába temettem, elrejtve meglepettségemet.
- Honnan tudtad?
- Aki-kun mondta, mielőtt elment - felelte Yuki - Neked kellet volna -mondta szomorúan, aztán elhúzódott, hogy lássa az arcomat - Mire gondoltál amikor épp bejöttem?
- Arra, hogy szeretlek - mondtam
- Én is nagyon szeretlek - mondta Yuki. Aztán elmosolyodott.
Én is elmosolyodtam, szélesebben és még szélesebben, míg úgy nem éreztem, hogy az arckifejezésem pontos mása az övének, és az orrunk összeért. Yuki végül ellépett, hogy a pultra tett ajándékaira mutasson, amelyek meglehetősen bizalmas közelségben vették körül a könyv kupacaimat.
- Sajnálom, hogy nem olyan mutatós, de nem nagyon van romantikusabb dologra pénzem. Ehetünk most nem? - kérdezte Yuki.
Elsiklottam mellette, és bezártam a z ajtót. Megfordítottam a "NYITVA" feliratot viselő kis táblát.
- Hát záróra. Hova mennyünk enni? Hozzátok vagy az emeletre?
Yuki a bordó szőnyeggel borított lépcsősor felé pillantott, amely a galériára vezetett, és tudtam, hogy eldöntötte.
- Te hozod az italokat - mondta mosolyogva - Én pedig viszem a szendvicseket, mivel azok nem törékenyek.
A földszinten lekapcsoltam a villanyt, és követtem Yuki-t a lépcsőn, kezemben a kartontálcával. A lépteink surrogtak a vastag szőnyegen, miközben felmentünk a homályos, ferde mennyezetű galériára.

SZERKESZTÉS ALATT!!!