Maffia Ünnep, december 6.!

Épp Róma utcáit járom. Csodaszép város ez. Bánom, hogy eddig csak egyetlen egyszer voltam itt. Az emberek sem tűnnek rosszaknak és ez a sok turista… Van belőlük egy pár. Egy ékszeres bolt előtt megyek el és kiszúrok egy csodaszép arany gyűrűt. Valahogy nem érdekelt, hogy mennyibe kerül. Nyomás befelé. Az elárusító amikor kiejtette a száján a gyűrű árát kicsit elsápadtam, de egy fene. Egyszer élünk és az én kis tubarózsám csak megér ennyit. Még jó, hogy nem jött velem. De várjunk csak, ő hol is van? Ja igen. Anyja elvitte edzeni kicsit. Biztos kitalált valami új dolgot és meg akarja neki tanítani. Hmmm…így belegondolva én is eléggé félretettem mostanság az edzéseket. Neki kell állni kicsit. Talán kérek Tsunatól valami melót.
Később ahogy visszatértem a Vongola bázisára és a szobánkba mentem, egy levelet találtam az ágyon. Azt hittem, hogy Adrienne hagyott üzenetet vagy valami, de nem így volt. Bár érdekes is lett volna. Korom fekete boríték, fehér írással. Ki látott már ilyet?

Kedves, Kyou Cozart!

Nagy szeretettel meghívjuk az idei Mikulás-Maffia Ünnepre! Az ünnep egy ügyességi akadályversenyt foglal magába, persze maffia hagyományokkal. A verseny a családok által közösen létrehozott Maffia Land szigetén foglal majd helyet és a verseny bírói maguk a Vindice őrei lesznek, így mindenkit kérünk a fair játékra!

A játék szabályai:

A feladat az, hogy a kiindulóponttól mindenki eljusson a sziget másik felén lévő pontra, amelyet megjelölünk a térképen és az ott lévő ötven aktatáska közül megszerezzen egyet. (Ha az adott versenyző megszerez egy táskát, nem kell visszajönni a starthoz, szabadon távozhat, nem érdekel minket, hogy mit kezd a táskával.)
Végső Akarat Lángok használata engedélyezett!
Doboz fegyverek/állatok használata NEM engedélyezett!
A versenyt csak gyalog lehet teljesíteni!

A szigeten több akadály fogja az útjukat állni a verseny alatt, ezek akár testi épségüket is veszélyeztethetik, a sérülésekért felelősséget nem vállalunk!

Aki nem képes teljesíteni a pályát, nyomja meg a karperecén a vészjelző gombot és az eső arcobaleno, Colonnello fogja kimenteni a bajbajutottakat. Aki nem tudja teljesíteni a versenyt, vigaszdíjban részesül!

Tehát, számítunk a megjelenésére az eseményen!

Üdvözlettel:
Bermuda Von Vichtenstein

UI.: A levélhez mellékeltünk egy jegyet Olaszországba, a repülőtérről együttesen szállítjuk ki a versenyzőket a helyszínre.

Hmm…pénznyeremény? Ott a helyem. Főleg egy ilyen gyűrű megvásárlása után nem árt egy kis plusz pénz. Nem volt egy olcsó mulatság. Ahogy ledobtam az ágyra a borítékot megcsörrent a telefonom. Egy üzenet jött Tsunától: „Megkaptad a levelet, ugye? Gyere az irodámba.”
Gondoltam rá, hogy erről akar valamit dumálni, de hogy pontosan mit az számomra is rejtély volt. Igazából arra gondoltam, hogy akar valamit adni ami segíthet vagy ki tudja. Az irodája ajtajához érve, szokás szerint nem kopogok csak berontok.
-Helló emberek! Mi a szitu? - Az iroda közepén Freddy Crüger állt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez csak egy illúzió. Észrevettem azt, hogy elég könnyen átlátok az illúziókon és szerintem ez egy elég pozitív tulajdonság. Elég nagy hasznát vehetem majd az életem során. Lehet majd kérek némi kiképzést, attól a hülye Julietól. Csak az a kérdés, hogy mikor és hol találom meg. Állandóan nőzik.
Tsuna elmondta, hogy ez a fickó, aki Freddynek adta ki magát lesz a társam.
- Ja bocs. – mondta, majd eltűntette az álcát. – Kawaguchi. – majd visszafordult Tsunahoz. Valószínüleg Kawaguchi a neve. Elég csendes srác lehet. Én valahogy bővebben szoktam bemutatkozni, bármennyire is ismeretlen a személy.
- Kyou Cozart. – ha már ő ilyen szépen bemutatkozott én is ugyan úgy megtettem, majd leültem. A fickó állva maradt. Valószínűleg fájhat a segge, de az is meglehet, hogy kérvényt kell neki benyújtani.
- Kyou, kérsz valami kávét, vagy effélét? – kérdezte Tsuna tőlem, bár nem értettem, hogy minek mikor úgyis tudja, hogy mindig ugyan azt iszom. Elmosolyodtam és ebből ő már tudta mit kérek. Furcsállottam, hogy Kawaguchit nem kínálja meg.
- Egy kólát. – Tsuna furcsán reagált, de tetszett a srác jelleme. Nagyon titokzatos. – Arra kértél, vigyem el a srácot Maffia Landre, a jutalmat pedig ott kapom. – Tsuna igenlően bólintott – Minek? Átlátott az illúziómon, tehát erős. Nincs szüksége kíséretre.
- Azt szeretném, ha minél több kapcsolatot tudnál szerezni. Azelőtt, hogy kém leszel, szükséges. – erre Kawaguchi nem reagált, csak rám nézett.
- Te a Kozato családhoz tartozol, ugye?
- Igen, hozzájuk tartozom. És te?
- Senkihez. Csak néha besegítek a Vongolának.
- A borítékot a segítséggel, lent megkapjátok, Kawaguchi te pedig a levelet holnap kapod meg az utasításokkal. – igazából nem tudtam, hogy milyen segítséges borítékot kapunk. Nem is annyira érdekelt. Közben megérkezett Stefani a kólánkkal. Vagyis Kawaguchi kolájával és az én titkos koktélommal, ami kólának van álcázva.
- Tsuna. Intéztél nekünk hajót? – kérdeztem italomat szürcsölgetve
- Igen, már készen áll. De van egy rossz hírem.
- Na ne bassz… mi az? – Tsuna rossz hírei tényleg mindig rosszak. Főleg mikor velem közöl rossz hírt. Általába olyasmi, hogy nem vihetem a motorom és hasonló baromságok.
- Nem viheted a motort. Sajnálom, játékszabály. – erről beszélek. Ejj világ, ejj büdös világ. Gonosz vagy velem. Pusztulnál el.
- Ó, hogy az a… Na, mindegy, akkor itt hagyom, de ha valaki hozzányúl, akkor nem állok jót magamért.
- Persze, hagyd csak. És ne félj, a saját kezemmel fogom figyelni. – erre ez a mocskos illuzionista egy illúzióval prezentálta azt, hogy a motorommal alszok egy ágyban. Fene a bőrét ennek gyereknek.
- Akkor menjünk. Holnap találkozunk a kínai negyedben, dolgom van arra. – ezután mindenki elment dolgára és ahogy megbeszéltük, másnap találkoztunk.

Hideg volt és hullt a hó. Egy üres utcán találtam rá egy savat köpködő oszlop mellett állva. Ez a fickó teljesen illúziókban él. Szerintem még pár év és zárhatják elmegyógyintézetbe. Habár jobban belegondolva, már most sem ártana.
- Szép napot. – köszönt, majd elindultunk a kikötőhöz gyalog. Nem volt messze és ugye a gyaloglás egészséges. Csak persze nem számomra. Kérem a motorom! A kikötőhöz érve, felültünk a hajóra ami ránk várt. Nem foglalkoztunk egymással, szétváltunk. Amikor a szigetre ért a hajó, ezt a veszett embert nem találtam sehol. Arra gondoltam, hogy láthatatlansággal álcázza magát vagy hasonló, de nem így volt. Pár perc után előbukkant és közölte, hogy be kellett kösse a cipőjét. Ahogy leszálltunk a hajóról egy nő közölte velünk, hogy elkéstünk, ezért menjünk a nyolcas utcába. Egy játékterembe kellett menjünk, ahol valami karpereceket kellett felvennünk. Két csaj pisztolyt rántott, de a lényeg, hogy egy elég furcsa helyről vették elő a pisztolyokat. Igen, arról a furcsa helyről. Csörgésekre lettem figyelmes. Társam csinálta. Illúzió. Azt a látszatot keltette mindenkiben, hogy pénz ömlik a játékgépekből. Mivel a két csaj is figyelmes lett erre és nem teljesen ránk koncentráltak kihasználtam az alkalmat. A pisztolyt kirepítettem a kezükből és őket is elkezdtem lebegtetni.
- Tetszel nekem. – mondta Kawaguchi és elkezd fotózni – Ezek se rossz csajok, de nem szép a bugyijuk. – a két csaj elkezdett visítózni.
- Vegyem le róluk? – kérdeztem nevetve, közben a két csaj valamit mondott, de nem figyeltem.
- Simán. – mondta társam miközben valamit piszkált a telefonján – Azt fordítja, hogy kérem, tegye! – közben ennek pont az ellenkezőjét mondták.
- Nem. Nem!
- Várj, belövöm a kamerára, de lehet meg kéne hallgatni őket. Biztos tudnak valami rövidebb utat.
- Oké, várok én. Ám jah, egy rövidebb út nem ártana. – közben az egyik elkezd sírni.
- Most már hazudni sem fognak.
- Hát, ha így haladnak, hogy egy szót sem szólnak akkor abból tényleg nem lesz hazugság sem.
- Feltegyem a YouTube-ra? – nyujtja a lányok felé a telefont. Az egyik elkapja és valamit csinált vele. – Köszönjük, hölgyem. Gyere, lépés. – biztos valami térképet mutathatott a csaj a telefonon, nem tudom. Letettem őket, majd kimentünk. Találkoztunk pár fickóval, de elrohantak minket látva.
- Át kell mennünk azon a sikátoron. – mutat balra
- A sikátorok jóóó~ók… de azért te mész előre.
A falakon az ég kezd megjelenni. Illúzió. Felhők úszkáltak rajta. A kis szűk sikátor is tágnak nézett ki ettől. – Mehetünk. – indult előre Kawaguchi.
- Menjünk. De hallod, ezt te csináltad? – kérdeztem, miközben körbe körbe forgolóztam. Furcsa látvány volt. Választ nem kaptam. Néhány lépést tettünk csak meg és ekkor az egyik felhőből egy fegyvercső nyúlt ki.
- Nem akarlak megijeszteni. Ja. De. Fedezékbe! – erre ő beugrott egy konténer mögé én pedig felrepítettem magam. – Ide célozz apukám! – ez hülye. A fegyver elkezd felé lőni, bár szerencsére nem kapta el. Nem tehettem mást, földre szálltam előrántottam a shotgunom és szétlőttem. Ahogy szétlőttem arra lettem figyelmes, hogy egy kuka fedele repül felém. Kawaguchi dobta – néztem is rá, hogy megőrült vagy mi a fene?!
- Most! – kezdett el szaladni, de erre megjelent még körülbelül húsz másik cső. Valamivel keményebb darabok. Kawaguchi elkezdett mutatványozni, én csak szaladtam előre. Sikeresen kijutottunk a sikátorból. Vagyis nem annyira sikeresen. Ő kapott egy golyót a bokájába és vágódott egy nagyot. Valahogy kizökkenthette a koncentrálásból, mert a fél teste más lett. Valószínűleg az az új volt az igazi. Az öltönyéből letépett egy darabot, majd bekötötte a lábát és továbbmentünk.
- Hallod. Nem azt mondtad, hogy egy kopasz vénember vagy?
- Ne foglalkozz ezzel. Ez sem az igazi alakom, de ez a legerősebb. Már én sem tudom, hogy kell eltüntetni. – ekkora valami halk zenére lettünk figyelmesek és két lámpára a távolból. – Tudod lesz egy kis problémám a futással, kölcsön kérhetem a fegyvered?
- A fegyverem? Az talán segít a szaladásban vagy mi a szösz?
- Csak add! – nyújtotta kezét. Ránéztem a fegyveremre, majd rá. Oké legyen.
- Tessék.
- Jó. – erre a kerítésnek tolt, majd kiállt az út közepére. Amikor az autó odaért hozzá, ő felugrott a motorháztetőre, felrepült. Átvettem a teste felett az irányítást így biztonságosan kikerítettem a golyók közül. Kilőtte az autó két hátsókerekét erre a kocsi megcsúszott és nekiment a falnak. – Mehetünk – erre visszadobta a fegyverem és elkezdett szaladni.
- Ja vagy így… Te aztán tényleg egy kiszámíthatatlan vagy. – mentünk tovább a házak között, és alighogy ezt kimondtam, elkezdett havazni. Megint elővette a telefonját, majd a képembe tolta. Időjárás jelentés volt, mely napsütést jelzett.
A házak végén kezdődött az erdő. Egy meredek erdő, mely lefelé lejtett.
- A picsák. Az erdőben nem lesz térerő. Mennyire megy a cserkészet?
- Majd most kiderül…
Lementünk a meredek lejtőn. Egy kis idő után éreztem, hogy döng a föld alattunk, és társam arca is azt sugallta, hogy ezt ő is észrevette. Továbbmentünk, egészen egy patakig, amibe Kawa beszaladt, majd ki. Már nem ugyan úgy jött ki, mint ahogy bement. Tiszta vér volt a lába, egy piranha harapta meg. Megfogta és visszadobta.
- A nyomaink nem fogjuk tudni elfedni. Tehát marad a futás. Ha csak nincs kedved megtudni, mitől remeg a föld.
- Igazából lenne kedvem megnézni. Furdal a kíváncsiság. Csak így belegondolva már megjártam párszor a kíváncsiságommal…tehát menjünk inkább.
Így is tettünk. Ahogy mentünk egyre nehezebben lehetett látni. Akaratomon kívül gyorsabban kezdtem haladni ezért nekimentem Kawaguchinak. Nem láttam, hogy ott van ettől a ködtől.
- Ez egy nagyon erős illúzió. Mi is a képességed pontosan? – nem válaszoltam, szünetet tartott, majd folytatta – Tudod mit? Leszarom. Csak tépjük szét ezeket. Te lefoglalod őket, én intézem a többit. Balhésnak tűnsz.
- Biztos vagy benne, hogy így a fehér vakság közepén sokra mész illúziókkal? Az egy dolog, hogy én távol tudom őket tartani, de te…
- Lődd szét őket valahol, én kihúzigálom a drótjaikat. Ha nem robotok, akkor pedig meghalunk és választásunk nincs.
- Oooké főnök. Bukj le mellém. – és ahogy ezt kimondtam előrántottam mindkét fegyverem és körbe körbe kezdtem lövöldözni. Nem tettem semmi mást, csak lőttem és lőttem.
- Még egy kicsit lövöldözz, van egy kis dolgom.
- Rendben, de mivel én nem látom mik ezek csak lövök, felvilágosíthatnál közbe, hogy miket darálok itt, mint egy hülye. – pár másodpercig semmi reagálás, majd hallottam valamit halkan.
- … talál…
- Eltaláltak? Vagy mi? Nem hallottam! – erre sem reagált, ezért egyre gyorsabban kezdtem lőni, hogy takarítsam el ezeket a valakiket vagy valamiket. Még most sem tudom miket lövök, csak lövök. Kis idő után valaki nekem ugrott. Társam volt az. Elkezdtünk tovább szaladni. Kicsit megemeltem mindkettőnk testét, hogy éppen csak kicsit lebegjünk. Nem láttuk a földet se ezért nem lett volna valami jó, ha valamibe megakadunk. Már csak abban kellett reménykedni, hogy nem szedi le a fejünket valami ág vagy esetleg ne menjünk neki egy fának. Megtörtént. Kawa nekiment az egyiknek. Ahogy felállt, két robot jelent meg. Belénk lőttek. Engem lábon, őt vállon.
- Állj meg! Átbasztak minket!
- Ezt hogy érted? – és ekkor elkezdtem érezni, hogy a vállamnak igazából semmi baja. Talán ez is illúzió? Egyszer csak éreztem, hogy valaki megfogja a vállam. Megnyugodtam, mert Kawa volt az.
- Ezek azt érzékelik, hogy felgyorsult a pulzusunk. Ha megijedünk beindul a rendszer, és az agyunkra kezd hatni. Csak szép lassan kell sétálnunk. Csevegjünk. Kawaguchi vagyok. – valahogy nem vágtam miért mutatkozik be megint. Egyszer már megtette.
Robbanásra lettem figyelmes. Egy taposóaknára lépett társam. Kicsit megijedtem, de valahogy azt éreztem, hogy ez is csak illúzió ezért nem lettem ideges és nem is aggódtam.
- Mindig is tudtam, hogy engem utál a világ… Veled mi a helyzet? Nem sérültél meg? – válasz ismét nem érkezett, de már megszoktam. Már mindent le tudok olvasni az arcáról. Vagyis… a hamis arcáról. Igazából az engem nagyon érdekelne, hogy miért is titkolja ennyire igazi alakját. Majd talán ha jobban megismerem rákérdezek.
Hirtelen ledobta az öltönyét és elkezdett keresni valamit. Előhúzott egy borítékot.
- Neked is van egy ilyened?
- Igen, nekem is van. – majd kabátom zsebébe nyúltam és elővettem az enyémet.
Egy leírás volt az egész játékról. Vagyis erről a környezetről, amit előállítottak. A ködről és a többiről. Ahogy olvastuk polipcsápok nőttek ki a fák ágaiból. Illúzió. Igen, ezek is. Mivel rájöttünk, hogy csak akkor támadnak, ha idegesek és feszültek vagyunk, hárítani tudtuk azzal, hogy nyugodtak maradtunk.
- Itt, ha balra megyünk, szerintem kijutunk. – és abban a pillanatban, hogy ez a mondat elhagyta a száját, az erdő eltűnt. – Baszod, végig a városban voltunk? Mert megint házak merednek felénk. Bassza már ez az agyam!
- Biztos, hogy nem ezek az illúziók? Kurva életbe. Itt és most írja valaki jegyzőkönyvbe, hogy utálom a kibaszott magas szintű illúziókat. – erre elkezd nevetni, majd tovább olvas.
- Azt mondja, keressük az aranyat a szivárvány alatt. Mond már meg, ő hülye vagy nem normális?
Szerintem a kettő összeszorozva. Az egyik házból kirepült valami. Egy baba volt az. Kawa megfogta a hajától fogva. Az elkezdett csavarodni, ő feldobta, az meg felrobbant.
- Ezeken nem látok át, ha idehányok sem az idegtől, úgyhogy most már nekem is elegem van. Szétlövöm őket, aztán prémiumot kérek!
- Mégis mivel lövöd szét őket? – ez tényleg érdekelt, mert ugye az autós jelenetnél is az én fegyverem kellett neki.
Egy régi fegyver jelent meg a kezében, majd elővette a telefonját és megint elkezdett rajta nézni valamit. Eszembe jutott, hogy nálam is itt a telefonom. Be is dugtam a füllhallgatót és elkezdtem hallgatni a zenét halkan, épp annyira hallatszott csak, hogy halljam ha társam szól.
- Ez megfelel. A térkép szerint a célban vagyunk, a bőrönd valószínűleg az utolsó illúzióra lesz csatolva, ha elvesszük, minden szét fog olvadni. – ezután nevetés hallatszott a közelből – A babákkal ne foglalkozz, ha kell, lődd szét őket.
- Rendben, úgy lesz.
Robbanások következtek. A babák robbantak, ahogy közel mentünk hozzájuk.
- Az lesz. – mutatott egy nem túl stabil, magas, emeletes házra. – Egy ember, egy bőrönd. Szóval okosan. Ha valami robban, lökd ki a levegőbe, és imádkozz, hogy a lökéshullámok ne indítsanak be valami folyamatot.
- Úgy lesz. Menjünk.
A ház bejáratánál egy lolita ruhás baba ült. Az ujjai közt egy papír volt, bónusz felirattal, de nem foglalkoztunk vele. Valószínűleg csapda volt.
- Összesen százhuszonhét emelet. Nem tudjuk, melyikben van a táska. Fentről le, vagy lentről fel, vagy üss a hasadra és mondj egy számot. Lehetőleg alacsonyat.
- Négy.
- Te aztán spórolós egy alak vagy. – höh nem, hogy örülne. Elindultunk felfelé. – Ismered az Eredet című filmet? Álom az álomban. Na, ez egy illúzió, az illúzióban. A leggyengébb van legfelül, és aztán lefelé a legerősebbig. Ezt csak azért papolom, mert lehet, be fogunk szarni.
Mivel azt mondta nem olyan régen, hogy az utolsó illúzió zárja az egészet, akkor az csakis a táska lehetett. Az emeletre felérve egy újabb babával találkoztunk. Elkísért minket egy ajtóig, ott Kawa felvette a tenyerébe, hogy az ki tudja nyitni. Belépett az ajtón és ahogy én is beléptem, hirtelen mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Ő már nem volt ott. Egy szobában voltam. A fal tele volt tojástartókkal és a szoba közepén csak egy fotel állt, rajta pedig egy bőrönd. Odaszaladtam, felvettem és elkezdtem vizsgálni. Megtaláltam a helyet, ahová a Végső Akarat lángokat kellett bevezetni. Próbáltam. Nem sikerült. Az a kibaszott bőrönd nem nyílt ki sehogy sem. Leültem a fotellel szembe és farkas szemet kezdtem nézni a táskával.
- Tudod mit, kedves táska uraság? Furcsa dolgokkal találkoztam a mai nap folyamán, de te vagy az, akit a legjobban rühellek. Hogy tudsz ennyire köcsög lenni, hogy nem nyílsz ki?! Tudod mit? – felállok és előrántom fegyverem – Lőjelek szét? – ekkor észrevettem, hogy a táska nem ugyan úgy áll, mint ahogy leraktam. Fordítva volt. – Várjunk csak… - megpróbáltam megint kinyitni. Sikerült. 50.000 yen verte ki a szemem. Az épület hirtelen elkezdett bomladozni. Nem volt más választásom. Ugrás. Méghozzá ki az ablakon. Sikeresen földet értem. Az első dolgom az volt, hogy körbenézzek, hátha megtalálom Kawaguchit. Nem találtam sehol, ezért írtam neki egy üzenetet: ‘ Élek ‘.
A szigetet elhagytam az 50.000 yen-emmel. Visszamentem a Vongola főhadiszállásra, és mivel Adrienne már ott volt átadtam a gyűrűt, amit vettem neki és elmeséltem, hogy mi történt Maffia Land-en.