Monique Alliance Cygne

Név: Monique Alliance Cygne
Nem: lány
Életkor: 17,5 év
Láng: Ég (engedéllyel )
Egyéni fegyver: két darab Ég megafon
Család: Cygne (a pályázat még nincs kész)
Jellem: Udvarias, általában illedelmesen viselkedik. Dührohamaitól érdemes tartani.
Kinézet: Hosszú, ezüst színű haja van és vörös szemei. Karcsú, 165 cm magas. Sportos testalkatú.
Felszerelés: Ég gyűrű, megafonok, ruhák



- Jó reggelt Mademoiselle! Meghoztam a reggelijét. (aki nem tudná: "Mádmázell" = kisasszony)
- Jó reggelt... Mi a mai reggeli? - a reggeli fény bántotta szemeimet. Aludtam volna még...
- CrockMadame. Teát kíván, vagy esetleg kávét? (melegszendvicsféle, annyiban különbözik a CrockMonsieur-től, hogy a tetején tojás is van)
- Jó lesz a kávé. Sok tejjel, cukor nélkül.
- Máris!
- Köszönöm Estelle! Elmehetsz. - azzal meghajolt és kisétált a szobából. Mióta az eszemet tudom mindig ágyba hozták a reggelim.
Sokáig tartott, mire kisgyerekként rájöttem, hogy nincs mindenki olyan jó helyzetben, mint én. Ma már tudom, hogy egyes helyeken,
az éhezés is nagy probléma. Ehhez képest én dúskálok az élet örömeiben. Vagyis dúskálhatnék, ha nem őrizne árgus szemekkel
öt jómadár, akiket apám bízott meg a felügyeletemmel. Van ugyan egy hatodik is, de ő mindig apámmal van. Nem sokkal reggelim befejezése után, Estelle visszajött és elvitte a tálcát. Kikászálódtam az ágyból és elmentem zuhanyozni. A forró víz simogatta bőrömet. Kellemes és üdítő érzés ez egyben. A tusfürdő savanykás illata is frissítően hatott rám. Fontos nap a mai. Apám ma mutat meg nekem még egy "titkot", amire szükségem lesz ahhoz, hogy a család feje lehessek. Kiléptem a zuhanyfülkéből, és megcsapott a hideg reggeli levegő. Errefelé nyáron sincs túl meleg és elég sokszor esik az eső. Megszárítkoztam és felöltöztem, mint mindig.

- Michelle! Gyere megyünk sétálni! - a kutya már rohant is hozzám fark-csóválva. Engem szeretett a legjobban, hisz én foglalkoztam
vele a legtöbbet. Jól nevelt volt, póráz nélkül lépdelt mellettem kecsesen és büszkén. Gyönyörű bundája minden egyes lépésnél hullámzott. Kiérve a friss levegőre, máris hozzám csapódott két őr, és árgus szemekkel figyelte minden
mozdulatomat. Michellel nagyjából egy órája voltam kint, mikor Simon megszólalt.
- Mademoiselle. Ideje lesz vissza menni. Fél óra múlva találkozója lesz az édesapjával.
- Rendben, akkor menjünk vissza. - egyeztem bele. Nem annyira akartam visszamenni, de ott legalább kevesebb őr van velem. Ezzel persze együtt jár, hogy a házunk te van kamerákkal. Az épületbe visszaérve egy cseléd már vár is, hogy apámhoz kísérjen. Ő
igazán kedves és szeretetre méltó ember, bár nagyon szigorú, és olykor régimódi. Bármit kérek, megveszi nekem. Persze elvárja,
hogy én is úgy viselkedjek, ahogy ő kéri. Soha semmit nem erőszakolt rám, mondjuk nem is kellet, mert alapból úgy neveltek,
hogy megfeleljek az elvárásainak.
- Itt vagyunk. Akkor én most távozom. - mondta a lány.
- Rendben.
- Kérem mondja meg az apjának, hogy pontban 12 óra 15 perckor ebéd, ugyanis a hal később érkezett, mint vártuk.
- Értem, megmondom neki. Távozhatsz. - bekopogtam.
- Gyere be! – hallottam apám válaszát az ajtó mögül. Feszültnek
éreztem magam, de arcom holt nyugodt volt. Beléptem az ajtón és
leültem apámmal szemben egy székre. Kíváncsi voltam miről
akarhat beszélni, így egyből rákérdeztem.
- Miről akartál beszélni?
- Nézd csak meg! - nyújtott felém egy dobozt amin a címerünk volt.
- Mi van benne? - kérdeztem automatikusan, de ki is nyitottam ezzel egyidejűleg.
- Egy gyűrű? - kérdeztem meglepetten - És mire való? Olyan mint a tiétek. - valamennyit már tudtam azokról a különleges gyűrűkről,
melyek lángokat szórtak.
- Nem, ez nem olyan. Ez családunk különleges gyűrűje, mellyel könnyedén beválogathatjuk a tagokat. Húzd fel, és meglátjuk
neked milyen gyűrű kell majd. Úgy is tettem. Ujjamra húztam a csinos kis ékszert és vártam. Nem történt semmi. Kérdőn néztem apámra aki mondta, hogy várjak még. Meg is lett az eredménye. A gyűrű bizseregni kezdett, majd felizzott: indigón, lilán, kéken, zölden, sárgán, narancson és vörösen. A narancs ragyogott int az égbolt. Gyönyörű volt. Apára néztem akinek fülig ért a szája, ilyet is ritkán látni.
- Ez most mit jelent?
- Azt, hogy mész Olaszországba. - mondta boldogan és átölelt.
- De miért? - értetlenkedtem.
- Mert kivételes lángod van. Méltó családfő leszel.



Tehát most ezért ülök a repülőn. A három magángépünk közül a legkisebbiken. Kényelmes, és tágas. Tökéletes jármű. Összepakoltam egy csomó holmit, na és persze Michelle sem maradhatott otthon. Elkísér mindenhová. Apám küldött velem egy
olasztanárt is, hogy hamarabb átszokjak. Állítása szerint Olaszország nekem tetszeni fog, napos és meleg, mint sok más
európai ország.

- Mademoiselle! - szaladt oda hozzám Estelle – Elnézést, hogy megzavarom, de a Monsieur utasított, hogy ezt most adjam oda önnek. Nagyjából fél óra és megérkezünk.
-Köszönöm Estelle.
- Szívesen. - azzal odébbállt én meg megnéztem mit kaptam. Egy újabb dobozka a címerrel. Kinyitom, és láss csodát, még egy gyűrű. De ehhez járt egy levél is.


Ilyen is ritkán van, de nagyon örülök neki. Örömmel forgatom a fényben a kis fémet és nézegettem a benne lévő követ. Gyönyörű
színe volt. Egészen emlékeztetett a borostyánra, de persze nem az volt. Felhúztam a jobb kezem gyűrűsujjára és folytattam az
olvasgatást. Mikor szólt a pilóta, hogy hamarosan leszállunk, visszaállítottam az ülésemet és elpakoltam, hogy minél hamarabb
kiszállhassak a gépből. Az ablakon kinézve láttam a naplementét. Tényleg csodás volt. Otthon ilyet nem látni.
A gép leszállt. Estelle hozta a bőröndömet és jött újdonsült tanárom is, hogy segítsen eligazodni. A reptérről kiérve egy
taxival utaztunk a szállásunkra. Mechelle-nek nem annyira tetszett az út, de jobban viseltem int gondoltam Apa megint bőkezű volt.
Egy egész emeletet kivett három embernek és egy kutyának. Ez másoknak furcsa, de én már megszoktam. Az út után jó volt szilárd talajt tudni a talpam alatt. A portán bejelentkeztünk és felmentünk az 5. emeletre, ami három hétig egyenlőre a miénk
volt. Dorothi a tanárom azt mondta, hogy három hétig még nem kell edzenem, addig szokom a klímát és a nyelvet meg hasonlók. Nem is töröm most ezen a fejem, inkább elmegyek fürödni. A fürdőszobához, ami az én szobámból nyílt, hatalmas fürdőkád,
egy kicsi és egy egész alakos tükör, két mosdókagyló, egy toalett, és egy dupla zuhanyzó tartozott. A helyiség fala fehér volt, alsó felén citrom és vörös árnyalatos mozaik csempe. Nagyon szép összhatást nyújtott. A kádat teli engedtem forróvízzel. Nem is emlékszem mikor volt utoljára időm fürdeni. A zuhany sokkal gyorsabb volt, így azt részesítettem előnyben. De most ráérünk, így ezt a kényelmet igazán megengedhetem magamnak. Jóleső érzéssel ültem a kádba, és zártam el a csapot. A habfürdő kellemes illata segített lazítani. Gyűrűmet nézegetve elgondolkodtam azon, hogy vajon miért kell nekem tudnom harcolni? Miért lesz rá szükségem? Ezt még nem mondták el nekem. Ekkor az épület megremegett, és az ablakok berobbantak az épületbe. A
kád magas fala megakadályozta, hogy komoly bajom legyen. Egy srác tápászkodott fel, és egy másik ugrott utána felsegíteni. Valami számomra ismeretlen nyelvem beszélgettek. Aki nekirepült az épületnek, nem sérült meg túlzottan, de nagyon mérges volt a
másikra, aki mindezen csak röhögött. Enyhén sokkot kaptam, egy hang sem jött ki a torkomon. Amilyen halkan csak tudtam, kiszálltam a fürdőkádból és elvettem egy törülközőt. Ez utóbbit elrontottam, mert bele volt akadva egy nagy üvegdarabba, ami a mozdulatot követően leesett és sok-ezer apró darabra tört. A két srác erre felfigyelt és mindketten rám meredtek. Én teljesen lefagytam. Egyszerűen nem tudtam mozdulni. Ezek csak bámultak és bámultak, mígnem eleredt az orruk vére. Akkor teljesen kiakadtam.

- Perverz disznók! - kiáltottam. A beakadt törülközőt felkapva, és magamra tekerve már bátrabban rohantam „támadóim” felé,
akiknek lekevertem pár pofont. A látványtól aléltan nem reagáltak elég gyorsan, és mindketten leültek egy kis rásegítéssel. Ekkor betoppant Dorothi és Estelle. Odarohantam hozzájuk és elkezdtem regélni mi is történt.
- Dorothi! Épp fürödtem mikor ez a kettő berepült az ablakon! Aztán meg itt röhögcséltek! Megpróbáltam eljönni innen de
észrevettek és csak bámultak! Az a két perverz..!!! - az arcom izzott. Biztos csupa vörös voltam.
-Cssss! - simogatta meg a fejem. - Semmi baj, majd én lerendezem Mademoiselle.
- Köszönöm. - próbáltam lenyugodni de nem igazén sikerült.
- Jöjjön Mademoiselle. Öltözzön fel. - javasolta Estelle. Valahogy jó ötletnek tűnt. A szoba még megmaradt részébe visszatérve kerestünk valami ruhát, és segített átöltözni. Michelle odajött hozzám és nyüszített. Félt.. én már nem, mert tudtam hogy jó kezekben vagyok.
- Mademoiselle Monique! - szólt Dorothi – Szeretné ön lerendezni? Az urak beszélnek angolul. - beszélnek? Akkor a kezembe veszem az ügyet.
- Máris megyek.
A fürdő maradékába visszasietve megpróbáltam rendezni arckifejezésemet kevés sikerrel, ám mikor már épp nyitottam volna szóra a számat a két fiú meghajolt és bocsánatot kért.
- Elnézést a kellemetlenségekért! - mondták egyszerre. Mielőtt megkérdeztem volna minek ez a hajlongás, Dorothi odasúgta, hogy japánok. Hát mit ne mondjak... Furák. Aztán visszafordultam a huligánokhoz.
- Elnézést? - mondtam már angolul. - Leromboltok egy fél szállodát, és rám törtök miközben fürdök és csak annyit tudtok mondani, hogy elnézést?! Ki fogja kifizetni a károkat?
- Telefonálok a vendéglátóinknak hátha el tudnak már most szállásolni.
- Rendben. - bólintottam, majd visszafordultam ahhoz a kettőhöz. Még mindig nem keltek fel...
- Mi lenne ha felegyenesednétek? - kérdeztem lehajolva tőlük. Hirtelen felegyenesedtek és megint bocsánatot kértek. Kerek szemekkel pislogtam rájuk... Tényleg furák.
- Ami pedig a fizetést illeti – szólalt meg a fekete hajú. - hazatelefonálhatok, hogy megoldjam a problémát.
- Azt megköszönném. - feleltem még mindig fennhordva az orrom.
- Oké,... akkor egy pillanat. - lépett odébb és vette elő a telefonját.
- Azt mondták tudnak fogadni. - jött vissza Dorothi.
- Oh.. ez remek. - mosolyodtam el, most hogy már kiadtam a dühöm.
- Nani?! - hallottam a háttérből, és mikor odafordultam a telefonáló srác engem nézett, és elég sápadt volt. Miről beszélhetnek? Nem sokkal később letette a telefont, és odasétált a másikhoz. Súgott neki valamit, amitől az is elsápadt. Na jó, most már tényleg érdekel miről beszélnek. Karba tett kézzel vártam, hogy velem is megosszák az információkat. Aztán végre odajött az egyik.
- Nos a kárt kifizetik, és el is tudjuk szállásolni magukat Cygne kisasszony. - vakarászta fejét zavartan. - Ugyanis önök jöttek volna hozzánk három hét múlva.
- Hogy micsoda?!


Megint úton... Most megyünk épp azokhoz az emberekhez, akikhez csak három hét múlva kellene. Remek. Az a két jómadár is itt ül a limuzinban, amit küldtek elénk. Gondolom nagy gondban vannak, mert látszólag félnek attól ami otthon vár rájuk. Néha váltanak
pár szót, de egy kukkot sem értek belőle. Velük nem törődve simogatom kutyámat. Mindig megnyugtat ha ott van. Leveszi a terhet a
vállamról. Az ablakon kinézve látom elsuhanni a sok házat. Rápillantottam az órámra. Már hajnali kettő volt. Ahogy haladtunk tovább egyre ritkábban lehetett házakat látni. A végén már csak fák voltak az út mentén mikor megérkeztünk a hatalmas épülethez. Ötször, hatszor akkora lehetett mint a mi házunk. A limuzin beállt az udvarba és a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót. Végre egy kulturált ember! Az autóból kiszállva egy férfit pillantottam meg aki épp lesétált a lépcsőn másik két társával. A középső férfi lehetett a főnök. Leérve odajöttek hozzánk és bemutatkozott és bemutatta két társát is.

- Üdvözlöm Cygne kisasszony! A nevem Sawada Tsunayoshi, örvendek a szerencsének. Az urak mellettem pedig Gokudera Hayato és Yamamoto Takeshi. - szólt automatikusan angolul.
- Részemről a szerencse! - fogtam kezet hármójukkal.
- Elnézést kérek a kellemetlenségekért! A fiúk nem fognak több galibát okozni. - kért elnézést ő is.
- Semmi baj. Ezt már velük megbeszéltük. - mosolyogtam rá.
- Értem. Nos, már biztosan fáradt, valaki rögtön megmutatja a szobáját. - viszonozta mosolyom. - Takayuki! Mutasd meg a kisasszonynak a szobáját, és utána gyere az irodámba, beszédem veled. - mondta szigorúan az egyik jómadárnak.

Némán indultunk el az épületbe, keresztül kasul a folyosókon.
- Tényleg nagyon sajnálom, ami történt. Nem is értem, hogy tehettük, ezt veled. Hidd el tényleg nem szándékos volt. – dadogta el. Nem értettem minek kér már vagy századszor bocsánatot Biztos ez is valami japán dolog.
- Nem számít, lépjünk túl rajta. - feleltem.
- Hát akkor menjünk a szobád felé, végül is azért is vagyunk itt. – mosolygott rám.
-Rendben - feleltem most már én is mosolyogva. Nagyon igyekezett társalogni, de nem igazán sikerült. Csendben sétáltunk tovább,
aztán megint megszólalt.
- Van már barátod?- dadogta- Mondjuk egy ilyen szép lánynak már biztos, hogy van. Váratlanul ért kérdése. Fejemet felkapva éreztem, hogy arcom izzik.
- Öhm n-nem mondhatnám. Nem járhattam ki a birtokról. -próbáltam mentegetőzni.
- Szóval nincs most barátod, - vonta le a következtetést - lehet, hogy ez most furán fog hangzani, de nagyon tetszel nekem.
- Végre kinyögtem. - motyogta. Kisebb hatásszünet után felfogtam miről is beszél.
- Mi-it mondtál? - dadogtam.
- Már, amikor megláttalak a fürdőben nagyon tetszettél. És, igen, első látásra beléd szerettem, - dadogta ismételten végig.
- I-igen? - kérdeztem alig hallható hangon.. ~ Mit csináljak? Az a pasas vall nekem szerelmet, aki pár órával ezelőtt betört a fürdőszobámba Mit kéne tennem?
- Tényleg leszel a barátnőm? – kérdezte boldogan.
- Hm? Mi-i? - kérdeztem meglepetten. - Ez meg hogy jön ide?
- Hogy mi? Hogy jön ide? Hát tudod, előbb vallottam szerelmet és te csak annyit feleltél, hogy igen és én ebből következtettem, hogy
igen.- magyarázza - Vagy nem így gondoltad? – néz rám szomorúan. Szegény, teljesen elvesztette a fonalat. De nincs egyedül.
- Elvesztettem a fonalat. Tudod mit? kezdjük elölről. -vetettem fel a javaslatot. Abban a pillanatban másként kezdett viselkedni. Nem
először csinálta ezt.
- Üdvözlöm. – csókolt kézen – Lenne kedve eljönni velem valamelyik nap egy ebédre?
- Részemről a szerencse Monsieur. Ebéd? Jól hangzik. - utálom ezt. Ez az elegáns forma mindig is jobban ment. Sokkal jobb lenne, ha tudnék a dolgokra spontán is reagálni.
- Elnézést szeretnék kérni az előbbi hirtelen kirohanásomért. Tudja, maga olyan csinos és nem tudtam mit kezdeni magammal. –
mosolyog felém.
- Ááá, már itt is van a szobája. – kinyitotta az ajtót és megvárta míg bemegyek.
- További kellemes éjszakát hölgyem, ne féljen figyelek, hogy ne történjen még egy ilyen baleset.
Te jó ég! Ki gondolta volna róla hogy így is tud viselkedni? Gyönyörű a mosolya. És kék a szeme a japánoknak lehet egyáltalán kék a szemük?
- K-köszönöm. - nem tudtam mást kinyögni.
Miután elment átöltöztem és próbáltam aludni, de nem ment. Hogy viselkedhet valaki egyik pillanatról a másikra ennyire különbözően? Ettől mondjuk még el lehet tekinteni. Morfondíroztam tovább. Olyan szép szemei vannak. Születhet egyáltalán valaki ilyen szép kék szemekkel? Egész éjjel lekötöttek az ilyen, és ehhez hasonló gondolatok. Már szürkület volt, mikor végre elnyomott az álom. Valamicskét mégis sikerült aludnom, de nem lehetett több 2 óránál, így hát felkeltem és felöltöztem. Gondoltam szétnézek ha már itt vagyok így elindultam az ajtó felé. Kilépve rajta, kicsit meglepődtem. Takayuki ott ült a falnál és aludt Vajon engem várt? Odamentem és letérdeltem elé. Nagyon aranyos mikor alszik. Mosolyt csalt az arcomra.
- De aranyos volt… Szép… Csinos… Nagyon tetszett… Remélem nem fog baja esni… Mi lenne, ha a feleségem lenne… - motyogott mindenfélét. ~ Hogy a felesége?! Aranyos? Már megint elvörösödtem. Hogy tud ilyen zavarba ejtő dolgokat mondani?
- Tsuna, felülfoglak múlni egyszer... Erősebb leszek nálad... Megfogok védeni mindenkit a világon... - ekkor fordulni próbált, de túl közel voltam, így a terve füstbe ment. Kinyitotta a szemét én nem nagyon akart hinni a látottaknak.
- Jó-jó-jó reggelt... - köszönt meglepetten.
- Neked is - pislogok rá. - Mit csinálsz itt? - fura, most olyan kis aranyos. Nem olyan komoly mint tegnap volt.
- Hát, nem bírtam kivárni az ebédet. Gondoltam, ha itt várok akkor hamarabb telik az idő. Te nem, így gondolod? - kérdezte vigyorogva.
- D-de, bizonyára - már megint mosolyog. De most valahogy más. A mosolya mindig más. Van mikor ilyen, hideg és gyönyörű, de van mikor melegséget áraszt, és olyan kis aranyos.
- Nos, lenne kedved még így reggelizni velem? Boldog lennék, ha a te társaságodban élvezhetném az étel ízét. - nyújtotta kezét hogy felsegítsen, ő ugyanis időközben talpra állt.
- Persze. - mosolygok rá..
- Mondjuk lehet, hogy be kellene csukni az ajtót. Ha ezt megtetted, akkor lemehetnék a lent lévő szállodai étterembe.
- Oh elfelejtettem volna? - már megint zavarba hozott, ~ Ez a hobbija? De azért becsuktam. - Mehetünk. - léptem ismét mellé. Ahogy becsuktam az ajtót, a kezemért nyúlt.
- Hát akkor siessünk, mert nagy lesz a sor. - nevetett fel. Rohanni kezdett. Alig bírtam tartani vele a tempót. A Lift elé érve kinyílt az ajtaja. Megtorpant és kitervelt egy másik utat. A liftbe behúzva megnyomta a „0”-ás jelzésű gombot. Kiszálltunk
a liftből, és valami öltönyös pasas jött oda hozzánk. Mondott valamit Takayukink, aki már fordult is hozzám a fordítással.
- Azt mondta, ingyen meghív minket egy reggelire. Azt rendelhetünk,
amit szeretnél.. - súgta.
- Ismered? - kérdeztem tőle. Elég bizalmatlan szoktam lenni az idegenekkel.
- Nem, de még is csak meghívott minket, ha baj van már megígértem, de elmondom még egyszer, megvédelek. - mosolygott ismét rám.
- Na jó, Talán vele mehetünk. - mondtam bizonytalanul.
Újabb szóváltás az úrral és elindultunk utána. A terembe belépve lufik durrogtak és mindenki repesett az örömtől. Itt meg mi
történt? Hol a jó modor? Magyarázott valamit nagy boldogan.
- Azt mondták, hogy mivel ma buli van, érezzük jól magunkat. Azt nem mondta mit ünneplünk. - súgta oda nekem Takayuki.
- Igazán? Hmm.. és mit lehet rendelni? - kérdeztem a tárgyra térve. Majd kilyukadt a gyomrom.
- Megoldom. - mondta és kiáltott oda az egyik pincérnek. Az máris sietett hozzánk és leültetett minket egy ablak melletti asztalhoz
és hozott étlapot is.
- Te mit szeretnél? Ha szeretnéd fordítom az étlapot. - mosolyog felém.
- A nagy sietségben elfelejtettem megkérdezni a becses neved. Egy ilyen elbűvölő nőnek biztos csoda szép neve lehet. Persze én is
bemutatkoznék.
- Monique vagyok - felelem a kérdésre. - Te pedig Takayuki ha jól emlékszem. Igaz?
- Igen Takayuki lennék. Igazából nem vagyok jó franciából. Megismételnéd még egyszer a neved? Olyan gyönyörűen hangzott. - próbált hízelegni. Na de drága, ne hidd hogy én ilyen ostoba vagyok.
- Mo-nik. - mosolyogtam rá. Mondjuk a nyelvi nehézségek nem meglepőek azok után amit a japánokról hallottam.
- Hmm.. mit szólnál a Mone-chanhoz? - kérdezte.
- Chan? Az minek?
- Akkor csak Mone?
- Jó lesz az is. - mosolygok rá.
- Fordítsam az étlapot Mone? Vagy érted nagyjából amit ír? - kérdezte miközben a szemeimbe nézett.
- Hmm szerintem nagyjából érteni fogom. -felelem mosolyogva. Belelestem az étlapba, és voltak egyszerűbb dolgok mint például: Kapucsínó, Eszpresszó és a többi...
- Egy kávét szeretnék, sok tejjel, és cukor nélkül. - néztem a szemébe.
- Máris. - fordult is a pincérhez, aki csak bólintott és elsietett.
- Elmondtam a kívánságokat, és kértem milánóit remélem te is
szereted.
- Hát, … ennek biztos nem olyan íze lesz mint az otthoninak. - Nemsokára kihozták a rendelést és el is tüntettük azt. Kellemes időt
töltöttem el ezzel a fiúval.
- Sajnos most mennem kell. Délben találkozóm lesz, és még előtte van dolgom. - mosolygok rá.
- Ezt sajnálattal hallom, de remélem nem vesztegettem az idejét.
- Oh nem, erről szó sincs.
- Örülök – mosolygott rám. - Akkor viszlát hölgyem. - köszönt el és távozott. Én is visszamentem a szobám felé, és megkerestem Dorothit.
- Oh Mademoiselle! Már mindenhol önt kerestük. - mondta. - Hol volt eddig? - bizonyára aggódott.
- Reggelizni voltam. -mondtam el az igazat.
- Szólhatott volna igazán Mademoiselle! Na ne érdekes kérem jöjjön akkor, hogy meg tudjuk beszélni Monsieur Sawadával a terveit. - húzott magával. Nem igazán voltam erre kíváncsi. Szívesebben töltöttem volna mással az időmet, de persze mentem vele.

Az irodájába belépve szemetszúrt, hogy nem csak ő van ott. Volt ott egy... egy.. kisbaba talán?

- Üdvözlöm kisasszony! Sikerült kipihennie magát? - kérdezte udvariasan.
- Igen. Köszönöm, hogy hamarabb is eltudtak minket szállásolni.
- Nem tesz semmit. -felelte – Akkor a tárgyra térhetünk? - kérdezte, mire én bólintottam. - Gondolom tudja hogy az édesapja
azzal a szándékkal keresett meg engem, hogy taníttassam ki önt a lángok használatáról.
- Igen.
- Tudja esetleg hogy hogyan lehet előhívni ezeket? - kérdezte mosolyogva. Elég szimpatikus, barátságos mosolya volt.
- Nem, nem mutatta meg senki.
- Nos a két jómadár, vagyis Takayuki, és Kyou nekem azt mondta, hogy ön elég szépen bevert nekik mikor beröpültek az ablakon -
mosolygott. Ezt most miért kellett? Arcom lángba borult. Elég zavarba ejtő. - és hogy ekkor előhívta a lángjait. - a mondat második fele megütötte a fülem.
-Én? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Ő meg csak bólogatott.
- Megpróbálná esetleg most is? Szükséges lenne tudnunk milyen, és mennyire erős lángjai vannak, ahhoz, hogy megtervezzük az
edzéseket.
- De mint már említettem, fogalmam sincs, hogy hogyan tegyem ezt.
- Nem nagy ördöngösség. Próbáljuk meg azzal, hogy elképzeli azt a helyzetet, mikor azok ketten beröpültek önhöz. Rendben? -
bólintottam. Behunytam szemeim és magam elé képzeltem azt a jelenetet. Jobb kezem ökölbe szorult már csak a gondolattól is, hogy megint megtörténhet. Késztetést éreztem arra, hogy felpofozzam őket, amiért így betoppantak. A gyűrűm melegedni kezdett.
- Folytassa csak. - bátorított Sawada. Úgy is tettem. Most jött az a jóleső pillanat, mikor nekifutásból kapják az arcukra az ütést. Szememet kinyitva láttam, hogy gyűrűm lángol. Valamivel erősebben mint egy gyertya.
- Nagyszerű. Reborn-san megtennéd hogy.. - be sem fejezte a mondatot, mikor az a baba félbeszakította.
- Még egy? Nem baj, jól megfizetnek. - állapította meg. Hogy mi?!
Esett le az állam. Te jó ég... Még egy ilyen embert.
- Ciaossu! Mától én leszek a magántanárod. - jelentette ki. Kérdőn néztem Sawadára. ~ Ugye ez most nem komoly?! De ő csak mosolygott. Ilyen nincs. Itt mindenki buggyant kicsit?.

És akkor elkezdődött életem pokoli két éve. Hogy miért mondom ezt?

Nos, a kiképzés első fele még könnyű volt. Valami olyasmi volt a lényege, hogy nekem kérdésekre kellett válaszolnom, és ha nem
ment, bombát robbantott mellettem ez a.. Reborn. Kezdjük ott, hogy ez a játék hamar eldurvult. A legtöbb kérdésre tudtam a választ, ami nem esett neki jól. Így volt, mikor spontán robbantgatta mellettem a bombákat mondván, hogy megcsúszott a keze. Az
állóképesség fejlesztés is érdekesen nézett ki. Az épületben volt egy edzőterem, ahol edzhettem. A legtöbb időt az elején a
futópadon kellett töltenem. Úgy egy hétig minden nap 10-15 kilométert akart velem lefuttatni. Mit ne mondjak, először hülyének néztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy mind ezt komolyan gondolja. Mikor már ment a futás olyanokkal nehezítette a dolgom, hogy hegyi menetre állította, aztán súlyokat pakolt rám. Ez az ember nem egészen normális. Az erőnléti edzések után egy másik őrültség következett.

- Mutatok neked valamit. Ezt itt, -mutatott egy töltényre – a Vongola család fejlesztette ki. Ez egy végső akart golyó. Akit ezzel meglőnek, véghezviszi az utolsó dolgot amit megbánt életében.
- És aki nem bánt meg semmit? - kérdeztem.
- Az nem kel fel többet.- jelentette ki halálos nyugodtsággal.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza de ebben a pillanatban elsült a ravasz. Fejbe lőtt.
- A végső akaratommal kicsinálom Rebornt, amiért nem enged pihenni!!
- Ó... váratlan fejlemény. Végső akaratából még Tsuna sem akart megölni.

Persze mondanom sem kell, ez nem sikerült. Annyira azért nem voltam erős, mint ő. Innentől kezdve a végső akarat golyó szerves részét képezte az edzéstervnek.
A második év első fele környékén Takayuki lett az edzőtársam. Persze ez nem volt olyan jó dolog, mint ahogy gondoltam. Nem egyszer sikerült nagyobbat repülnöm. Ezek után az esetek után mindig bűntudata volt és nem győzött bocsánatot kérni. Ez idő tájt sokkal több szabadidőt kaptam. Egész jól beszéltem már olaszul is. Ettől függetlenül továbbra sem szerettem egyik nyelvet sem a francián kívül. A Takayukis edzéseimnek egy hónap alatt vége lett, ugyanis nem volt hajlandó tovább gyakorolni a történt balesetek miatt. A legdurvább ami történt, annyiból állt, hogy megbotlottam a saját lábamban, és hasra estem. Nem értettem minek ez a nagy felhajtás. A maradék fél évben Reborn küzdő sportokat tanított nekem. Ezek egészen jól mentek a többihez képest. Nem voltam annyira esetlen mint gondoltam. Az edzések vége felé Leon egyre rosszabbul nézett ki. Reborn azt mondta, ez annak a jele, hogy
nemsokára vége az edzésnek, és Leon készít valami egyedi fegyvert számomra. Két nap múlva meg is kaptam az „ajándékát”.

- Megafonok? - kérdeztem meglepetten.
- Na ezt még én sem értem. Biztos volt vele valami célja.
Nagyjából egy hétig tartott rájönnöm, hogy ezekkel a megafonokkal ég hullámokat lehet lőni. A pontos használatuk azonban még mindig rejtély számomra.

Végre töltöm a jól megérdemelt szabad időmet. Természetesen Taka-val.
- Taka...
- Igen?
- Miért van az, hogy valamikor, mint például most is, így
viselkedsz, normálisan. De máskormeg olyan furán. Nem mintha azzal bajom lenne. De eléggé eltér ettől az arcodtól, amit megszoktam.
- Milyen arcomtól?
- Hát.. olyan mintha két te lenne. Az egyik az, aki most is itt van. - magyarázom kicsit értelmetlenül - A másik meg néha-néha feltűnik, és sokkal viccesebben viselkedik. Érted mire célzok? - ~ Remélem érti, mert jobban nem tudom elmagyarázni. Gondoltam magamban.
- Szóval olyan, mintha skizofrén lennék? Erre célzol?
- Igen nagyjából. -feleltem Nem tudtam vajon erre mit reagál majd.
- Ha tudnád, hogy Skizofrén vagyok, meg kellene hogy öljelek. - nevetett fel.
- Mi van? - kérdeztem tőle nevetve.
- Ez most lehet, hogy tényleg hülyén fog kijönni. De ez egy hülye helyzet, mindegy. Skizofrén vagyok. -vallotta be őszintén, nem is
kételkedtem benne.
- Hát az elmúlt két év után már semmin nem lepődök meg. - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.
- Még, így is sz? - lepődve nézek rá.
- Mér ne szeretnélek te idióta? - kérdeztem tőle nevetve.
- Szóval akkor megkaptál engem és ezt az idióta másik énem. Ez neked így teljesen megfelel?
- Meg, miért is ne? Ennyire utáljátok egymást? -kérdeztem szemébe nézve mosolyogva.
- Ugyebár láttad, hogy egy csomószor bénáztam és nem tudtam megcsinálni semmit. Akkor ő volt, ellenben amikor viszonylag mindenben kitűnök, akkor az én volnék. De elhiheted, mindketten szeretünk.- csókolt meg.
- Gondoltam, hogy mindketten szerettek. Én meg mindkettőtöket
szeretlek. Szerinted, ha nem szeretnélek, nem mentem volna már el? - kérdeztem tőle tök komolyan.
- Ezt boldogan hallom tőled. Mi lenne, ha elmennénk ezt megünnepelni. Ugyebár már ismersz, én mindig meg akarok mindent ünnepelni.
-Igen, de ez elég ok az ünneplésre? - vigyorgok a képébe.
- Miért ne? Még 10 évet éljünk egymás mellett. - mosolyog.
- Csak tízet? Én jobban örülnék vagy öhm.. 50-net legalább.
Most, hogy már mindent titkomat tudod. El kell árulnom még
valamit. Ezt már körülbelül 1,5 éve elakartam mondani. - hátul a zsebemben matatott, majd elővett egy kicsi dobozt. Egy gyűrű volt benne.
- Leszel a feleségem?
- Ez most komoly? - kérdeztem a szemébe nézve.
- Teljesen komolyan gondolom, tényleg nagyon szerelmes vagyok beléd. - felelte teljes komolysággal.
- Igen![/justify]