Masaki Kouna

Név : Masaki Kouna
(Bár a barátaim KisKou-nak [Ejtsd: KiszKou] becéznek, mivel nagyon hadarok és ezt értették meg mikor megpróbáltam bemutatkozni... )
Nem : Férfi
Életkor : 18 év
Láng : Köd (Mist)
Egyéni fegyver : Nunchaku (Láncos, fekete acélból készült grippel)
Család : Az már nincs

Jellem : Igazat megvallva nem tudom, hogy külső szemlélők milyennek látnak engem. Valójában szerintem kedves vagyok és segítőkész. Igaz nagyon későn szoktam megérteni, hogy mit is kell, segítsek az embereknek, de mikor leesik a tantusz akkor neki állok és teszem is a dolgom. Szeretek főzni, ezzel is gyakorolva kreatív önkifejezésemet, legalábbis a könyvekben azt mondták, hogy minél kreatívabb foglalkozást csinálok, annál kevésbé érzem magam magányosnak. Bár általában jókat elvitatkozok a barátaimmal. Vasizasin és Genshi a két barátom, akik egész kis korom óta velem vannak, gyakran elkísérnek, mikor megyek a játék termekbe vagy az edzésekre. Ámbár gyakran tették fel a kérdést, hogy ilyen fiatal kisgyerek miért mászkál egymagában, a nagyvárosban, de én mondtam, hogy tessék már látni, itt van mindkét barátom kik, vigyáznak rám. Átlagosan nézve nagyon is vidám vagyok, és mindig lelkesen vágok bele a dolgokba. Gyakran vágom meg magam az ételek előkészítése közben, de könnyen megszoktam az éles, már-már édes fájdalmat…

Kinézet : Hát mikor ezt a kérdést megláttam a jelentkezési lapon, egyből rohantam az egyik ruha boltba, és az első ruhát felkapva berohantam a próbafülkébe. Hogy-hogy nézek ki? Hát kérem szépen a két szememen keresztül, de ha netán a küllememről lenne szó eme kérdés alatt, akkor azt kellene írnom, hogy a magam 176 centiméterével és 64 kilogrammjával az emberek által ’átlagosnak’ nevet kategóriába tartozok. Barnás rövid hajamat a szellő állítja be, szemeim szürkébbek, mint Hon néni macskájának szőre. Pedig az a macska annyira poros, hogy mikor lefekszik az ágyra, követi őt egy porfelhő. Kezeimet apró hegek borítják, melyek a kis szenvedélyemnek hála jöttek létre…


Felszerelés:
-- D Mist Ring (D-s Köd Gyűrű)
-- Nunchaku
-- Szerszám bicska


Előtörténet:
Hát, hogy miképpen kerültem be eme árnyékos világba? Ahhoz hogy egy történetnek az elejére eljussunk, kezdjük annak elejével. Japánban születtem, szüleim révén igen jó körülmények között. Volt egy apartmanunk, Okinawa egyik kisebb kerületében, a környék jó volt, barátaim is voltak egy ideig. Azért csak egy ideig voltak, mivel úgy a hetedik születésnapom környékén meghalt anyám, és apámmal elköltőztünk Tokióba, ahol mindenki idegenként tekintet rám. Pedig ugyanúgy japán voltam én is. Magányomat félre téve megkértem apámat hadd járhassak el edzegetni valahova. Így kezdtem bele a bokszba, mely annyira megtetszett hogy két hónap gyakorlás után kijelentettem, áttérek a kobudóra. Na de azt persze jó, ha tudja az ember, hogy ütéseim még a légynek sem ártanak, s ez a boksz világában nagyon nagy hátrány. A kobudoban minden csak a fegyverek körül zajlik. Tanultam ott hogyan kell helyesen fogni egy shinai-t, hogyan kell a tonfával kivédeni a lábszár ütéseket, s ott fogtam életemben először nunchaku-t. Néztem, hogy vajon hogy lehet ez a fegyver olyan nagy szám, hogy mi az ami olyan különlegessé teszi... Az első suhintással fejbe vágtam magam… Még jó, hogy szivacsos volt, mert akkor most azt se tudnám, ki vagyok. A dojo shihan-ja látván mit bénázok, odajött és elkezdte nekem magyarázni hogy hogyan is kell használni ezt a rejtélyes fegyvert:
- Új vagy itt..? Biztosan az vagy… Látod ezt a szép narancs-fekete szárat? Ezt hívják úgy, hogy markolat… És ami összeköti a két markolatot, tudod mi a neve? … Nem? Ez kérlek szépen a kapocs, jelen esetben kötél. A markolatnak a helyes fogása az mindig itt, a kapocs közelében van, mivel a másik vége véres lesz általában… Igen, úgy kell fogni… Ahhoz hogy ne magadat üsd meg, ahhoz el kell löknöd a fegyvert… na de nem így! Nem dobjuk el, akkor mégis hogy fogod meg védeni magad?
Apám nagyon támogatta, azt hogy edzek, mondta is nem egyszer, hogy legalább nem leszek olyan vinyiga. Így hát edzettem én, olyan keményen mintha az életem múlna rajta. Gyenge voltam és gyáva, de gondoltam majd elmúlnak ezek...
Egyik este véresen tért haza apám, s én kérdések tömkelegével halmoztam el őt, akkor tudtam meg miért is jöttünk Tokióba.
- Mitől vagy tiszta vér?
Fejét rázta és csak mosolygott, de egy mukkot se szólt.
- Mi történt?!
- Csak a munka Kou, csak a munka…
- De milyen munka?… Az irodában?
Megint csak rázta a fejét. – Nem fiam, nem az irodában.
- Akkor hol? Miért vagy így megverve?
- Soha nem gondolkodtál el azon, hogy miért költöztünk el?
- Kellet volna?
- ...Tudod mi a munkám?
- Tanácsadó vagy nem?
Egyik kérdés követve a másikat folyt beszélgetésünk, míg el nem mondta, hogy alvilági körökben mozgott eddig. De hát még így se értettem igazán mit akar ezzel mondani. Mégis mi köze a költözésnek az alvilághoz? Azt tudtam, hogy az alvilág egy szlenges kifejezése a bűnözök ’világának’, de még így sem bírtam átlátni teljes egészében a dolgokat.
- Mi köze az alvilágnak a költözésünkhöz?
- Anyukád…
Még mindig nem nagyon értettem a dolgokat, de látván, hogy apám nem nagyon akarja folytatni a beszélgetést, nem is firtattam tovább ezt a témát.
Még abban az évben apám elhunyt, több lőtt seb volt felfedezhető a testén. Ekkor voltam tizenkét éves… Ideiglenes gyámommá a dojo shihanja vált. Így sok időt tudtam tölteni, hogy a nunchaku technikákat minél jobban elsajátítsam, tökéletesítsem. Gyámom, Hei, segített nekem, nem csak az edzésben de abban is, hogy megtaláljam azt a családot, akinek apám dolgozott. Tizenöt éves koromban engedélyt kaptam, arra hogy az örökségemet átvegyem, amely több mint 5 millió yen volt. Kibéreltem magamnak egy kis apartmant Tokióban, hátrahagyva tanítómat és gyámomat, s megpróbáltam bekerülni ahhoz a családhoz, ahol apám is volt…
És hogy Vasizasin és Genshi ilyenkor hol voltak? Végig velem voltak, de ők soha nem szóltak bele az eseményekbe. Azt mondták, hogy jobb nekik amíg nem szolnak bele az ilyen apró dolgokba, mint amilyen az embereké. Sokszor meséltek nekem két edzés között arról hogy milyenek is voltak régen a harcosok, milyen bátrak voltak, s hogy lángokban égett a fegyverük... Az egészre úgy tekintettem mintha csak fikció lenne az egész. Még mikor apám mesélt arról, hogy régen milyen szépen éget az akarata, azt sem vettem komolyan.
Egyik este mikor a városban sétáltam és próbáltam valamit találni a családdal kapcsolatban, aminek apám is részese volt, amikor láttam néhány punkot, amint egy sikátorban próbálnak keménykedni valamilyen gyerekkel. Megálltam és néztem, hogy vajon mit tehetnék, mert hát tennem kellet valamit. Az edző cuccom velem volt, benne a chaki-val amit nevelőmtől kaptam búcsúzóul. Benyúltam a táskába jobb kezemmel, s a lehető legnagyobb nyugalommal elindultam a csoport fele.
- Vár még egy kicsit... Csak várj... - Szólalt meg Vasizasin, s Genshi egyből mondta is tovább a mondat másik felét. - A kölyök egymaga is elbír velük...
- Már hogy bírna? Három az egy ellen!
- Csak várj... - Kezdte el Vasizasin.
- S figyelj...- Fejezte be Genshi.
És én úgy is tettem. A három punk közül az egyik megindult a kölök felé, karját hátra lendítve hogy majd egy paraszt lengővel a földre teríti őt. Az idegen egy fiú volt, méghozzá fekete kosztümben, igencsak vékony testalkattal megáldva.. Egy apró fényt lehetett látni a kezén, pontosabban mondva a gyűrűjén. Az a fény teljesen megbabonázott... A punk elérte a kölyköt és ahogy az várható volt telibe találta annak arcát... S azon túl a falat! A gyerek teste füstgomollyá változott, közben ő maga elindult a másik kettőhöz miközben a gomoly körülötte keringet, majd a másik két ember mögött hirtelen leguggolt majd mindkettőjüknek a lábát kirúgta. Amint megbizonyosodott róla hogy mindhárom támadója megkapta a magáét, felállt és egy kicsit nyújtózkodott... Aztán hirtelen hátrafordult s megindult felém a furcsa füsttel körülötte, miközben még mindig nyújtózkodott a háttérben. Kicsit pánikba estem és elkezdtem hátrálni, de a nyavalyás járda hiba miatt elbotlottam és a kezemben szorított chaki hangosatt koppanva leesett, s elgurult a földön... Az idegen megállt és a kezét nyújtotta felém.
- Hello... Ki vagy te? - Kérdezte nyugodt hangon tőlem miközben szemével az arcomat fürkészte.
- Masaki Kou vagyok - Hadartam kissé idegesen.
- Nakagawa Kiyoshi vagyok én. Örülök a találkozásnak Kiskou. - Megfogom a kezét, és talpra állok.
- Hogy-hogy nem támadtak meg téged, miközben csak elsétáltál mellettük? - Kérdeztem mielőtt megszólalhatott volna.
- Miből veszed hogy sétáltam? - Válaszolt egy kérdéssel kérdésemre. De hát láttam őt sétálni!
- Láttam, hogy sétáltál! Tisztán láttam... Na jó nem teljesen tisztán, mivel valamilyen pára vagy füst, vagy nem is tudom mi volt körülötted, de akkor is láttam, hogy szimplán csak mögéjük gyalogoltál!
- Tudni akarod mi? Fogd ezt a gyűrűt és kövess... - Azzal a kezembe nyomta a gyűrűjét és elindult a városban. A kis gyűrűt kezemben tartva követtem őt, egészen egy kis ramen standhoz.
- Ha meg szeretnéd tanulni, használni azt - mutatott rá a kezemben szorongatott gyűrűre - akkor mostantól itt fogunk találkozni minden nap délután 6-kor. Nincs kifogás, nyafogás, csak befogás és rászokás! Értve?
Igazat megvallva nem értettem, de mivel nem tudtam, mit is csináljak, csak bólogattam és beleegyeztem mindenbe. Ekkor voltam a 16. életévemben. A gyűrűt, amit aznap este a kezembe nyomott, megtarthattam, azt mondta, neki van még több is ilyen szintű gyűrűkből. Még egy dolog amit nem értettem, de hát mi ezen olyan különös (..?), kérdem én.
Két társam az első edzéseknél meg szokottól eltérően nagyon aktívan próbáltak segíteni. Ha Kiyoshi azt mondta, hogy fussak 5 kilométert, akkor azt mondták, hogy ez semmi, fussak le tíz kilométert.
Nagyon sokat kellet a fizikumomon dolgozni, legalábbis ezt mondta nekem Kiyoshi. Az edzések előtt is edzettem a dojoban, a dojo után mentem kisegíteni a ramen standhoz, így nem kellet otthon ülnöm és várni, hogy hat óra legyen. Hát igen, az unalom nagy úr, s spórolnom is kellet valamelyest a pénzzel, hiába van még mindig 3 millióm… Tudod nincs kedvem még igazi munkát vállalni, úgyhogy a pénzzel bölcsen kell gazdálkodnom. Azt kérdi, hogy akkor hogy főzögettem otthon? Hát valamit ennem is kellet, igaz, ha tehettem, ott ettem a ramenesnél, viszont azért néha jól esett, az hogy főzőcskézzek otthon.
Az első félévet végig arra szenteltük, hogy felerősödjek, nagyon gyorsan hozzá szoktam az edzések idő beosztásához, mondhatni napi rutinná vált. A tíz kilométeres kocogást megpróbáltam hat óra előtt befejezni, aminek Kiyoshi nagyon örült. Néha azért elkezdett kötekedni, hogy nem hiszi, hogy tényleg lefutottam és elküldött, hogy fussam le tisztességesen az öt kilométeres távot… Amiből még egyszer tíz kilométer lett hála Genshiéknek. A kocogást követően leültünk egy kicsit pihenni, s ettünk közben elfogyasztottunk a ramenesnél egy kis shina soba-t. Miközben ettünk egy szót sem szóltunk egymáshoz, ami kicsit zavart, hisz kíváncsi voltam, arra hogy hogyan csinálta azt a gomolyos trükköt. Általában mikor megkérdeztem hogy mi volt az, csak ennyit válaszolt: „Ha tudni akarod, kérdezd meg a barátaidtól.”. Ezt is olyan hangon mondta, mintha egy kis gyerek lennék, akinek nem árulhatja el a felnőtt, hogy a télapó nem is létezik. Ámbátor én jó tanítvány vagyok és egyből fordultam is Vasizasinhoz és Genshihez a válaszért, de ők is olyan tőszavakat mondta, hogy „Akarat láng…” meg hogy „Csak illúzió, semmi több…”. Amint befejeztük az evést, felmentünk a szentélyhez és ott azt kellet gyakorolnom, hogy minél csöndesebben, minél feltűnés mentesebben slisszoljak el a fák között. Sok értelmet nem láttam ebben, de hallgattam Kiyoshira, mert hát ő volt az én edzőm. Ő csak „surranásnak” nevezte az edzés ezen szakaszát. Ezt addig kellet csinálnom, amíg meg nem bírtam fogni egy „galambot”. Galambnak neveztük azt a játékfigurát, amit egy dróton húzogatott fel, amikor annak a közelébe érhettem volna. Na persze ez nem is sikerült egy jó hosszú ideig… Egészen pontosan fél évig.
Miért pont fél évig? Hát, azért mert a gyűrű, amit találkozásunk estéjén kaptam, edzésünk sokadik edzésén elkezdett égni. Furcsán, sőt hihetetlenül hangzik, de nézze! Látja? Pont így égett akkor is. Ne... Ne, akadjon ki ennyire, kérem, ez még semmi. Az igazi edzés csak ezután következett. Tudja, hogy a gyűrű miért kezdett el égni? Mert akartam hogy sikerüljön. Legalábbis nekem ezt mondta magyarázatnak Kiyoshi, ha az akaratod nagyon erős akkor materializálódni fog egy láng képében. Gondolom nagyon el lehettem keseredve aznap este és hát… valahogy sikerült előhívnom a lángot. Szó mi szó, nagyon meglepődtem, de Kiyoshi azt mondta, hogy végre ideje volt.
- Mit érzel? – Kérdezte amint visszatértem hozzá a galambbal a kezemben.
- Hát, már csak megkönnyebbülést. Látod? Sikerült megszerezni a galambot! – Mutatom fel lelkesen a kis játékot.
- Látod lángot? – Kérdezte újfent, s közben a gyűrűmre mutatott.
- Milyen lángot..? – Kezdem a válasz-kérdésemet, de amikor lenéztem a gyűrűmre, láttam, hogy egy lila láng van a kezemen. – E-e-ez m-mi?
- Ez az Akarat Láng. Eme lángnak hét színe van. A miénk a köd, de van még ég, nap, felhő, villám, vihar, eső. Mindegyiknek más ’képessége’ van, de ez nekünk most nem számít. Mostantól csak arra kell koncentrálnod, hogy ezt a lángot bármikor elő bírd hozni. Értve vagyok?
Na hát igen, az edzések innentől abból álltak, hogy elkellet tűnjek, úgy hogy egy ’áltestet’ hátra hagyok, vagy létre kellet hoznom más embereket, meg sokszoroznom egy bizonyos tárgyat stb. Amit csak az emberi fantázia képes, létrehozni, azt mind meg kellet, csináljam. Néhány héttel ezelőtt Kiyoshi azt mondta, hogy innentől magam boldoguljak, hát így is tettem. Igaz, semmi kedvem dolgozni, de a plusz pénz mindig jól jön. Remélem mindent, elmondtam, amire kíváncsi volt, főnők úr.

- Hát, majd hívom, hogyha sikerült döntésre jutnunk, addig is kérem engedelmét...- Mondta nekem a kedves arcú idős ember, akihez jöttem az állás ajánlattal kapcsolatban, miközben elvezetett az ajtóhoz. Az ajtónál kissé félre álltam hogy elköszönjek, amit még egy mosollyal is megtoldottam azzal ki is mentem az épületből, beszívva a városi szmogos levegőt és megindulván a rameneshez, eszembe jutott hogy lassan ideje lenne gyakorolni a technikákat.

Javítva