Nakagawa Kiyoshi

Japánban születtem Namimoriban, anyám Ayane, varrónő, apám Haruki, harcművész volt. Egyedül anyám keresett pénzt, mivel apámnak a harcművészet oktatásból nem nagyon jött be, nem nagyon volt már keresett műfaj ebben az időben. Ellenben apám, nagyon szívesen tanította a kardművészet és a shurikenharc rejtelmeit nekem. Én is szívesen fogadtam a tanítását, nem is beszélve arról, hogy inkább örültem neki. Hét éves koromban suliba kezdtem járni, persze mellette folytattam apám tanítását. Mindennap edzettem megállás nélkül. Nem sokkal később furcsa érzések keringtek bennem, egyre jobban tetszettek a tévében az illúziós dolgok. Apám azt mondta, ne foglalkozzak az ilyen kis gyenge műsorokkal, mert ezzel nem megyek majd semmire. Ezt az egy utasítását figyelmen kívül hagytam apámnak, pedig még egyszer sem voltam engedetlen. Sokat utánoztam, de furcsa módon nekem nem kellettek segédeszközök anélkülis simán ment. Nem a legjobbak voltak a jegyeim, de a szüleim megelégedtek azzal, így nekem is jó volt. Nyolc éves koromba apám, elmondta, hogy egy maffiacsalád vezetője. Eleinte nem hittem neki, de később meggyőző bizonyítékokat mutatott. Elmondta, hogyha tizenhat éves leszek, nekem kell átvenni ezt a pozíciót, de ha gyenge mitugrász leszek, nem lehetek senki. Így még jobban edzettem, ráadásul magántanuló lettem, hogy minél több időt töltsek a maffiás dolgokkal, mivel nagyon megtetszettek. Kilenc éves koromban megtámadták a családom, ezt mind úgy, hogy suliban voltam. Amikor hazaértem, apám írt az utolsó erejével egy levelet. „Fiam, lesből támadtak ránk, ezt Millefiore tette. Ígérd meg, hogy amíg nem leszel elég erős, nem teszel semmi feleslegesett! Keresd meg a bátyámat, ő majd tudja, mit kell tenned. A címet a telefonkönyvben megtalálód. Ne legyél dühös, az nem segít senkin.” Elolvastam a levelét, és szinte összetörtem, nem tudtam, mit kellene hirtelen tennem, a düh átjárta az agyamat. Elmentem futni, majd mire megnyugodtam, visszamentem a lakásunkba és megkerestem a telefonszámát és felhívtam.

- Haló, te vagy az apám bátya? – kérdeztem, remegő hangommal.
- Helló, attól függ, hogy te ki vagy. Ha pénzt kunyerálni hívtál akkor nem, de ha pénzt adsz akkor igen.
- A nevem Keichoushi Heyko! Apám mondta, hogy hívjalak fel – mondtam síró hangon, melynek hála egyből leesett neki, hogy mi történhetett.
- Várj rám, egy órán belül érted megyek, szedd össze a holmidat és eljössz onnan! Siess, és ne hívj fel senki mást.

Nem hallgatva apám bátyára felhívta a rendőrséget, de ők csak az után értek ki, hogy elvitt apám bátyja. Ezek után egy kisebb monológot tartott: hála a Millefiorenek elpusztult végleg a maffiacsaládod, mivel innen kitöröljük a létezésed, új nevet kapsz! Ezeken kívül minden kapcsolatodat megszüntettem a világgal, a papírjaidat elintézem. Jut is eszemben akkor, mostantól a neved: Nakagawa Kiyoshi, születésed 1993. október 28.-án, legvégül az örökbe fogadott fiam vagy! Miután elintézte a papírokat, odaadott egy gyűrűt, mely apámé volt és annyit mondott, jól vigyázzak rá, mivel ez az egyetlen emlék róla. Ezek után kemény edzések követték az életem, többet edzettem a shurikennel és a karddal, mint eddig és egy új műfajú harc is szóba jött, ami nem más, mint az illúzió. Több hónap kemény edzés után, elég képzett lettem arra, hogy becsapjam az embereket a kinézetemmel, mivel akár hányszor kimozdultam más és más kinézettem volt. Az edzés miatt, leálltam egynél, ami apám kiskori kinézette volt, persze egész nap fent tartottam az illúziót. Reggeltől estig és eközben volt a kemény shurikenedzés melyet apám bátyja tartott. A neve ismeretlen volt számomra, egyszer sem említette meg, így hát kénytelen voltam vagy öregnek, vagy apám bátyaként szólítani. Tízéves koromban ajándékként, végre elmondta a nevét, habár nem tudtam, hogy az igazit-e vagy sem: Ryoichi, amit, annyit tesz, hogy első számú fia valakinek. Jobban nem ástam magam bele, igazából ennek az ajándéknak nagyon örültem, végre valamilyen néven szólíthattam. Az öröm nem sokáig tartott, mert volt még egy mondat, amit adott, „nekem most el kell mennem, de nem tudom mennyi időre, szóval innentől fogva magadnak kell megkeresned a mindennapi betevőt.” Szomorúan hallottam, hogy második apám is elhagy, de tudtam, hogy nem lehetek erős anélkül, hogy ne éljek át fájdalmakat. Egyik nap leugrottam a boltba és vettem egy szakácskönyvet, hogy az edzés mellett kitanulhassak egy szakmát. Félévig tanultam éjjel-nappal, hála az illúzió képességemnek sok emberrel eltudtam, hitetni, hogy húsz éven felüli lennék, így nem volt problémám a munkával, sőt elég sok dicséretet is kaptam. Innentől kezdve a pénzzel nem volt gondom, arra is volt pénzem, hogy vegyek egy mocit, a jogsit persze nem szereztem meg, de nem is kellett hála az illúziónak. Az edzés mellett, ha volt időm sokat motoroztam, így javult a vezetőképességem, sőt talán egy ötös skálán ötös lehetne. Nem sokkal, hogy betöltöttem a tizenharmadik évemet, megjelent ismét Ryoichi, majd egy küldetéssel állt elő, ami nem volt más, mint hogy be kellett szivárognom a Vongolához és adatokat kellett gyűjtenem a Millefioreról. Szinte egyből elindultam a küldetés teljesítése érdekében, és kémként dolgoztam nekik. Szerencsére ők nem sejtették, hogy kém lennék számukra, de mivel jól dolgoztam, nem adtam kételyt. Sőt, hogy nem hibáztam a küldetések során, még jelöltek is tagnak a Vongolába. Amit szívesen fogadtam, mert tudtam, hogy minél közelebb vagyok hozzájuk, annál nagyobb az esélye, hogy több információt megtudok a Millefioreról. A kemény munkának meg lett a jutalma, nem több mint másfél év alatt megszereztem a kellő információt, hogy elintézzem a Millefioreét. Sajnos csak úgy, nem tudtam volna kilépni, így el kellett rendeznem a saját halálom. Fél évig dolgoztam azon, hogy tudnám ezt megtenni, mire végre sikerült előkészítenem mindent. Ahol dolgoztam, azt a részleget felrobbantottam és egy álltestet helyeztem be előtte, amiből azt lehet következtetni, hogy bent voltam. Ezek után visszaépültem, mint egy sima kis katona a Vongolához, majd onnan is leléptem. Ezek után, feladtam a mások kinézetének „ellopását”, csak a sajátomban jártam annyi különbséggel, hogy innentől vaknak tetettem magam. Persze a motorozást nem hagytam abba, ekkor feloldottam az illúzió, egyébként a nap kilencven százalékában vak voltam, az edzésem érdekében. Ezek után, már csak saját örömömre vállaltam a küldetéseket, mert még nem voltam elég erős, hogy egy szál magam szétromboljam Millefioret. Egy nap a küldetésen egy Varia taggal találkoztam, aki kegyetlenül erősebb volt és átlátott a vak illúziómon, megkérdezte, hogy mit miért teszek. Amikor elmeséltem neki mindent, annyit mondott, hogy a Variánál erősödhettek és, ha kell segítség, akkor az egész Varia jönne. Nem tudtam hinni a szavainak, hogy lehet, hogy egy emberért az egész csapat jönne, de meggyőző voltak a tények, mellyel ő szolgált. Nem sokkal később beszervezett a Variába, ahol tényleg sokat segítet, de nem csak ő, hanem egy Viper nevezetű kis kölyök is. Aki elismert, mint tanítványa, habár nem értettem miért jó, de elfogadtam, hogy a tanítványa legyek. Ezek után, már elég könnyűek voltak a küldetések, hála Vipernek nagyon sokat fejlődtem. Mikor betöltöttem a tizenhetedik évemet nem sokkal később elindultam egy küldetésre, majd valami fura süteményt ettem, amitől elhomályosodott minden.

Jelen:
Mikor felébredtem a szemem előtt egy fickó állt.
- Te meg ki vagy? – Kérdeztem, furcsa nézéssel.
- Takayuki vagyok, mi történt veled? Jól vagy haver?
- Egy kicsit sajog a fejem, de nem emlékszem semmire. Te a barátom vagy?
- Az is lehetek – válaszolta, majd elmosolyodott.
- Ez omoshiroi! Rendben van, most úgy sem tudok, visszaemlékezni, hogy ki volnék, de remélem nem fogod megbánni, ha emlékezni fogok. – válaszoltam.
- Erős vagy? – kérdezte
- Hogy ne lennék erős, legalább is azt hiszem. – válaszoltam.
- Akkor teszteljük. – Mosolygott ismét.

Mindketten a fegyverünkhöz nyúlunk, majd elkezdődik a párbaj. Én a kardommal harcolok ő meg egy nagy shurikennel, de ettől függetlenül nem tudnám meg mondani ki az erősebb. Nem sokkal, de szerintem erősebb, ha nem használom az illúzióm, de persze egy ilyen közembernek nem fogom mutatni. Igazság szerint nem emlékszem, hogy kell használni, csak tudom, hogy tudtam használni. Ezek után elvitt egy Vongola nevű maffiához, ahova beszervezett, majd ígéretet adott, hogy velem nem lesz semmi gond, minden felelősséget vállal. Nagyon furcsa érzés fogott el, mintha még ilyen nem történt volna velem ez előtt. Eleinte csak vele beszélgettem, majd később mindenkivel szóba álltam, az emlékeimet teljesen elvesztettem, de nem is baj, úgy éreztem, hogy igaz családra találtam és, hogy semmi pénzért nem hagynám el őket!