Gomolyfelhő a Tokyo torony legtetején.

- Na jó, térjünk a lényegre! Meg akarod menteni a körülötted lévőket, ha baj van vagy nem? Sőt, jobbat mondok, a hozzád közelálló személyeket? - Nem, nem tudom, mert nem érdekel. De ahogy engem is megvédtek, úgy illene legalább. Egy kicsit. Talán egy kicsit igen.
- Én meg akarom védeni a hozzám közelálló személyeket, de a többi ember nem nagyon tud érdekelni. - akarok ordítani, de a végére valahogy megint suttogás lesz. Halk. Erőtlen.
- Na, látod te, meg akarod tudni, hogy kell használni a lángod! De ehhez, nem csak én kellek, hanem te is, sőt akkor jó, ha mindent beleadsz. - valamit keresgélni kezd.
Az ég csendes, de nem akar elmúlni az a különös érzés. Olyan, mintha egy búra alatt lennék. És még mindig nem merek előre nézni, tudni, hogy a mélység nő. Egy gyűrűt nyom az orrom alá.
Még furcsább érzés. Szinte nyomasztó.
- Ez meg mi? Most megkéred a kezem? Én fiú vagyok Bazdmeg! - üvöltök, el akarok menni, meg is mozdulok, de aztán mégsem. Biztos nem ilyen idióta, és csak én tévedek, vagyok hülye. Kicsit jó érzés lenne, ha tényleg olyasféle módon kedvelne. Azt hiszem, örülnék.
Csak ne ő. Nem szép srác. Magam ellen gondolkozom. Ez tiszta gáz.
- Nem te lüke Aladár. Húzd föl az egyik ujjadra, majd most szánd el magad és, ha jól csinálod, megjelenik a lángod a gyűrű előtt, mint nekem. – mutogatja, mit csináljak vele, mintha valami fogyatékos lennék, vagy nem tudnám, mit kell egy ékszerrel csinálni.
- Rendben, egy próbát még megér. - azzal, ahogy lépésekről követem az utasításait, már szinte kíváncsi vagyok. Most végre meg tudom, mire jó ez, mit tehetek vele, lehetek-e olyan erős. Mint azok az emberek, körülöttem, Kawagachi, vagy Ő. Szinte kiráz a hideg, ahogy rá gondolok, és arra az érzésre, aztán a furcsa ékszer felgyullad, bassza meg! Elrontottam! Letépem a kezemről, és messzire hajítom, mint egy eszelős.
Ő felordít, majd utána vetődik, már úgy sem kaphatod el, átnyúl érte a korláton, majd a teste kibukik, mit csinálsz? Felugrom, hogy lássam, mi történik! Már megint? Most is tudd fogni repülni?
Meglátom őt, lángol a haja. Ez nem érdekel, az sokkal inkább, hogy lebeg. Bassza meg, kurvára nincs a talpa a földön!
- Ezt meg, hogy csináltad? - tárom ki a kezeim…,
- Ha már te is erős leszel, tudod különféle dolgokra használni a lángjaid.
Inkább elveszem tőle, nehogy elfelejtse, hogy kell madárnak lenni, és ahogy kitépem az ujjai közül azt a dolgot, hátravágódik. El is felejtette volna? Visszahúzom az ujjamra, és nézem, ahogy csillog. Vajon jól van? Ahogy felé fordulok, látom, hogy felállt már, de az a láng… nem tűnt el.
Narancs. Ragyog. Kezdem elveszteni az eszem, ahogy figyelem.
- Gyerek, ne legyél már ekkora fafejű? Tudod, ki vagyok én? Hát nem! Örülj neki, hogy balfék másik énem megpróbált megtanítani téged! Hiába „mondtam” neki, hogy te egy reménytelen esett vagy!
Most ez mi? Közelít, én hátrálok, az emelvényhez szorulok, ő a karjai közé szorítja a fejem, mi ez? Mit csinálsz?
Rohadék! Olyan vagy, mint ő?
- Nincs szükségem rátok! - ordítok, el akarom lökni, de mintha a teste betonná vált volna, ő vág vissza engem, a hátam sokáig zúgja az ütését. Térddel próbálom, az sem hozott nagyobb sikert, nyált köpök a földre. Tetszik. Az ütései, egy kicsit átjönnek. Arca felé csapok, ő pofán vág, felszakadt a szám, és vérzik. Megnyalom. Elkapja a csuklóim, maga után ránt, ki akarom gáncsolni, de majdnem az orromra zuhanok, elkapja a grabancom, mit művel? És ugrik! Eszelős hangot ad a tér. Mi ez?
A ruhájába kapaszkodok, a lángjai kirobbannak, mint a napsugarak, kifordul a torony a magasságából, a tér, hatalmassá válik.
- Mond ki! Szükségem van arra, hogy segíts, és ne halljak meg!
Zuhanunk, belé kapaszkodom, az egész testemet feszítem hozzá, és ő hagyja nőni a szabadesést, a bőröm felizzik, de nem tudok, én nem tudok repülni, nem vagyok sem felhő, sem tűz, csak egy kurva gyerek! - Úgy simulsz hozzám, biztos, hogy félsz, rettegsz, hogy elnyel a mélység. Szeretnéd, hogy megálljak, és letegyelek a biztonságos földre, akkor mond ki!
Olyan gyors, nem tudom követni, eltűnik a mélység, a föld marha közelivé válik, összeszorítom a fogaim, és ellököm magam, a kezeim kitárom, ő megszorítja a csuklóim, már csak pár méter, a forróság a bőrömbe mar, belecsíp, felsebzi, visszarántja magát, azzal együtt engem is, az utolsó pillanatban sikerül újra elrúgnom magamtól. Belevágódok a betonba.
Ez az érzés. Eszméletlen. Biztos vagyok benne, hogy eltört valami fontos csontom. Mégis. Szinte elélvezek az érzéstől, hogy a fájdalom hatalmasra nő. - Kilapultál már?
Meg tudok mozdulni, noha lassan, egy nagyot ütöttem a földbe, de nem hagytam olyan jelentős nyomot a testemmel. ahogy felállok, érzem az oldalam, jobban, mint máskor. Az ő lángjai hatalmasak, táncolnak a borús időben. Hamarosan esni fog.
Annyira gyorsan történt minden, nem volt időm félni. Eszméletlen jó ez a dolog. Ez beteg.
De marha izgalmas ember.
Úgy csap meg, hogy észre sem veszem, hátrabukfencezek, és újra a talajba vágódok. Vajon valaki meglát, és segíteni akar majd?
- Kibéreltük az egész környéket, úgyhogy, nem fognak segíteni! - kitalálta a gondolataim. Köcsög.
Felállok, gyomorszájon rúg, megint húzok pár métert magammal a földből. - Mekkora a tűréshatárod?
Látom az állát, különösen nyeli el az egész arcát, ez a fejtartás. Gőgös. Undorító. Újra felállok, az ökle a fejem mellett csapódik el, arcon fejelem, hátralép, elkapom a haját, belekapaszkodom, a testébe akarok rúgni, de kidől, kitépi a fejét, hajszálak, mindenütt, tarkónüt, majd hátba rúg, nagyon gyors, a következő azonban mellé megy, és az egész teste, szinte elúszik mellettem.
A gyűrű világít a kezemen. Furcsa színű, megpróbálok inkább nem figyelni rá, a karjaival felém csap, elugrom, vagyis át, a fején, a tenyereimet a vállába ütve.
Le kell lépnem! Ez megőrült! De olyan jó érzés, hogy ilyen erős, és megosztja velem is, érzem, hogy élek, a félelem, vagy a fájdalom, tökmindegy, a testem, a csontjaim, mindenem élvezi.
Ahogy lassan elszabadul a fejünkben a pokol. - Elszaladhatsz, mert ha belejövök, megöllek véletlenül!
Orrba vágom, hátralép, talán valahol még hagyja is magát, de ez nem érdekel, szinte érzem a forróságot, belülről éget szét, muszáj, tovább, fokoznom kell ezt az erőt. Felhúzom, mert felgyorsul, de most valahogy én is érzem ezt a sebességet, el tudok néha lépni, vagy ugrani, de így is, úgy bassz bele jó párszor a földbe, hogy nyoma marad.
A levegőbe repül, majd a hátamba kerül, és a vállaim hátraszorítva hagyja bennem a cipőjét, negyvenhatos lehet, vért köhögök fel, és nevetek. Elenged, hagyja, hogy a földre essek, a térdeim, és a fejem is ráfeszül a betonra. Kibaszottul fáj. Mindenem. Hogy nézhetek ki? Nyílván tiszta kosz vagyok, meg vér, belső vérzésem tuti van, érzem a gyomromban, mintha latyak lenne.
- Csak most jöttem bele - köpök, mert nyelni már kevésbé tudok -, ne hagyd abba!
Felmarom a köveket, és felé dobom, akkor meg is lepődök, mert akkora ütés érhette a fejem, hogy triplán látok, legalább is, mintha háromszor annyi kavics elfért volna a tenyerembe, ő egy karlendítéssel elporlasztja a támadásom, de ha már belejöttünk, használjuk ki! Felkavarom a port a cipőimmel, egészen addig, amíg nem nő hatalmasra, a fejem fölé, terül szét, borítja be az egész pályát, a gyűrű már lámpásnak lenne használható, letépek egy darabot a ruhámból, és körbetekerem, kell nekem, hogy megtudja, hol vagyok? Nem tudom, hogy a faszba csináltam ezt, de ahogy a köveknél, itt is marhára sikerült. Talán a véletlen.
Figyelek, megpróbálom meghallani a lépteit, de kibaszott csöndes, az ökle átszakítja a port, gyorsan emészti fel az őt követő narancs lángokkal, hátrafelé kezdek rohanni, ki kéne találnom, hogy használjam ki a szédültségem, meg rá kéne jönnöm, hogy nem diliztem be! Nem az agyam kelti ezeket a dolgokat, hogy ő repül. Ha képzelném, talán már rég megdöglöttem volna.
Megint előbukkan, a lángok előre jelezték, így sikerül állon rúgnom, de elkapja a bokám, és elhajít a francba, egy pörgő dobással, a levegőt áthasítom, és beszállok a parkoló autók közé. Ezt tényleg megéreztem.
Merthogy, betörtem a szélvédőt, és a kis szilánkok seggennyaltak. Most milyen jó lenne, ha odafigyelek a kocsi lopáskor, nem csak jártatom a nyolc éves számat!
A járgány tetejét behorpasztja az érkezése, majd lebukik a feje, és a mosolya egyre kiakasztóbb.
Istenem, de kurvára fáj. Beszarok, milyen jó érzés, de már azt hiszem, nem tudok mozdulni.

- Te srác, elég sokat szenvedtél már, nem gondolod? Ennek, így nincs értelme. Mi lenne, ha felállnál és elmennénk egy forró csokiért. Ja igaz is, nem hiszem, hogy feltudsz állni, sőt örülhetünk, hogy még élsz. Te mit gondolsz?
Semmit. Zajos vagy, és nem tudok elájulni tőled.
- Én használni akarom az úgy nevezet lángjaimat, ha tényleg van ilyen. Neked biztos, de nekem? - ha már magamnál vagyok, beszélek.
- Mi is volt a neved? Natsu?
- Igen!
Ez meg még a nevem se tudja megjegyezni. Mi a fasz van ezzel? Előbb leápolja a seggem, most meg haverkodik. Én is ilyen dilis leszek ezektől a lángoktól?
- Akkor elmondok neked egy dolgot, keményfából faragadtak téged, ez már biztos. Viszont, ha belelendül a másik énem, meg is halhatsz! - mi az a másik én? - Ez nem vicc, fiam. Azért jöttem ide, hogy segítsek és nem azért, hogy megöljelek. Feltudod fogni-e két szóértelmét? Segítség és halál, hát ez általában nem szokott párosulni. Nem is hiszem, hogyha megöllek, azzal segítek fejlődni. Inkább szállj ki abból a kocsiból és nézz körül! Nézd a felhőt, mely ismét tovább áll. Reborn bácsikám, mindig azt mondta, hogy az erőd, a szívedben lakozik - elfogok ájulni, de folytasd csak. - Minél nagyobb a szíved, annál erősebb vagy! Minél több embert szeretnél megvédeni, annál erősebb vagy! Miért is? Nem tudom, de ezt mondta. Ahogy látod, sok ezer küldetést végig jártam és még mindig itt vagyok, élek és nem haltam meg. Akkor?
- Mi, akkor? - kérdezem, nem beszélt eleget. Talán ha még beszéltetem, elfogy a levegője egyszer és alhatok végre. Mert így nem.
- A válaszod, micsoda? - jah. Értem.
- Edzeni akarok! - persze nem veled, de ebbe nem megyek bele most.
- Akkor sétálj ide, ha nem esel el, miközben idejössz, akkor tanítani foglak.
- Rendben van.
Nem gáz, hogy mozogni se tudok. Megteszem. Nem érzek megint semmit, csak az arra való képtelenséget, hogy járjak. Az izmaim kifacsarták magukat. De eljutok hozzá. Szilánkokon keresztül, legurulva a motorháztetőről, zombi járással, eljutok. Mert erős vagyok! - Nem érdekel, akkor is azt akarom, hogy taníts!
Nyúlok felé, hatalmas lépések. Csak így haladok valamennyire.
- Te srác, mi lenne, ha egy kisebb pillantást vennél a gyűrűdre, melyet párperce kikaptál a kezemből, annak érdekében, hogy felvehesd?
- Világit és ez kit érdekel? - nem állok meg. Már nagyon közel van.
- Áhá, szóval nem elégszel meg azzal, hogy ég a lángod a gyűrűdön? Jó végül is, nekem is anno elsőre sikerült. Látom, te is azok közzé tartozol, akik képességet akar használni, már a legelején.
Meg akarok állni, nem bírom tovább, legyen elég, ráadásul a vacak bizsuról is beszéltet.
- Miért, ez olyan nagy baj? - faszért állsz ilyen messze tőlem! Áh, mindegy.


Magamhoz térek. Egy marha ijesztő férfi pofájába bámulok, rá akarom rúgni az egész ágyat, de végül is megmozdulni sem tudok.
- Áh, felkeltél. Örülök. Dr. Shamal vagyok, és ideje talpra állnod, foglalod a helyet.
- Mégis kik elől? - ülök fel. Jobban vagyok, mert már nem érzem a fájdalmat, ő mégis meglepetté válik egy pillanatra.
- Igazuk volt, hogy hamar kirúghatlak! - borít ki a korházi ágyból, mi a halál ez! Ez dilis, ha nem lök, magamtól is mentem volna! Vár az anyád, vagy mi bajod van?
- Álljál már le ember, megy magamtól is!
Már ki is simította a ráncokat a huzatból, felemelem a karom. A fejem még elég kótyagos, és nem érzem jól magam, de nem fogok ezzel a dilissel maradni. Egy cső lóg ki a karomból, mi a fene ez? Ráadásul ez a bolond is benyit, legalábbis, remélem, hogy ő az, mert szédülésemben egy csokor virágot is látok nála. Ami aztán lángra kap.
- Mondtam, hogy ne zaklasd! - támad neki Shamal doktornak, és kikergeti a szobából, biztos, hogy nem normálisak, megfejelte az ajtót, amit a doktor az orrára csapott. Ijesztő ez a figura, még mindig. Az orrát fogva fordul vissza felém, én még mindig mozdulatlanul állok inkább, nehogy belekerüljek ebbe a dilis körbe. Aztán feltolom a seggem vissza az ágyra inkább. Amúgy sem volt kedvem sétálni, de a pacák nagyon ragaszkodott hozzá. Nagyon úgy tűnt, nem lát szívesen. - Sajnálom. Pedig a virágok szép gesztus.
- Semmi baj - dörzsölöm meg az arcom, azt hiszem belázasodtam. - Tökmindegy. Már jól vagyok. A doktor is érzékeltette velem, mennyire.
- Dehogy vagy, azaz arc dilis. Az a heppje, hogy csak nőket lát el!
Kopognak, zavartan szól, hogy bejöhet, aztán valahogy az egész légkör megváltozik. Hangosan köszön a férfinak, aki bejött, magas hajú, gyerekes arcú, de mégis olyan erősnek tűnik. Sokáig figyelem, érdekesek az arcvonásai. Rám néz, és köszön, most már nekem is megnő a zavarom.
- Szia. Tsuna Sawada vagyok! Ennek a lelkes srácnak vagyok a bátyja. - oh. Öh. Mit kezdjek ezzel.
- Nem csatlakozom senkihez! Ő is ezt akarta. Tuti, hogy te is. Idegesítőek vagytok.
A srác meg akar szólalni, de a férfi nem hagyja.
- Hasonlítasz Hibarira - mosolyog, annyira nem bírom ezeket a barátságos embereket. Inkább tudomást sem veszek róla! - Csak azért jöttem, hogy lássam, hogy halad az öcsém. Örülök, hogy ilyen lelkesen befogadott.
- Csak kolonc vagyok a nyakán, nem lelkes ő semennyire.
- Ez nem igaz!
Valami van a légkörben. Megköszöni a testvérének, a munkáját, aztán elmegy. Kicsit úgy tűnt mintha aggódna, és annak a fiúnak is mondott valamit, amit én nem halottam.
Az arca elkomorult, aztán újra mosolygott.
- Nincs kedved hozzám költözni? Hogy könnyebben tanítsalak, nehogy félreértsd!
Felemeli a kezeit.
- Nincs. Szia.

Ez a férfi még sokszor meglátogat, ezzel a bogarassal együtt. Sosem hagynak aludni, és sokat beszélnek hozzám. Ráadásul doktor Shamal is minden reggel úgy kelt, hogy kiborít az ágyból.

A lényeg, hogy VÉGE. Túléltem.