Arabella Pinozzo

Név: Arabella Pinozzo
Kor: 17
Nem: nő
Család: Vongola
Képesség: kém
Elem beállítottság: felhő
Fegyver: egy pisztoly hangtompítóval és apró kések, valamint a Ring of the Cloud, TYL-ben dobozok.
Jellem: Mindig más képet alakít ki magáról. Sokszor idiótának tünteti fel magát. Valójában vág az esze, mint a borotva, és mindent képes észrevenni. Sokan csak egy ártatlan, sötét szépsége látnak benne, de csak kevesen jönnek rá, hogy az édes pofi mögött egy gyilkolni kész dög rejtőzik – ez persze csak abban az esetben fordul elő, ha veszélyeztetik az álcáját.
Kinézet: Magas, karcsú alak, egész jó testi adottságokkal. Haj és szemszíne örökké változik, hála a munkájának. Lényegében azzá alakul át teljes mértékben, akit el kell játszania.
Fegyverek { a tisztán látás kedvéért }:
1.: pisztoly hangtompítóval, szintekifogyhatatlan utántöltéssel: a deréköve belsejére tárakat rögzített.
2.: Kések: ezekből összesen 11 darab van, melyeket a testén rögzített. Található a melltartóban, a cipőben... minden elképzelhető helyen. No, rosszra nem gondolunk!
3.: Dobozok/ Vongola Weapon Box /: TYL (10 évvel később) ugyebár ő is követi a harci szokásokat. Az ő doboza egy hiúzt tartalmaz, ami képes átalakulni két darab gépfegyverré, melyek golyói mérget tartalmaznak.


Előtörténet:


Egy szép, naposnak nem nevezhető, sokkal inkább sötét napon születtem meg. Ez sem volt ám hétköznapi esemény! Telis-tele volt szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokkal. Előszöris: édesanyám a megszülésem után otthagyta apámat. Így félárván nevelkedtem, és keserítettem drága apukám életét. Ugyanis már kicsiként elég zűrös voltam. Úgy négyévesen kiderítettem, hogy a szomszéd ember a nagynénémmel csalja a feleségét. Aztán jött az, hogy hétévesen egy gyilkosságot előztem meg, mert megtaláltam a majdani gyilkoló eszközt. Így Don Pepe életben maradt – még két hétig, mert akkor meg valami maffiózó kapatta el. Olyan két évre rá pedig sikeresen lelepleztem egy üzletet. Olyasfajtát, amit jobb lett volna, ha békén hagyok. Így hát kilencévesen hirtelen én lettem egy kisebb bűnbanda halálos ellensége. Szegény Fernando Pinozzo emiatt a másvilágra került, én pedig azzal a tudattal élhettem, hogy miattam ölték meg az apámat. Nem volt túlságosan rózsás a helyzet.. Nem mertem többet hazamenni, így hát az utcán kóboroltam. Azonban ennek az életnek volt egy jó oldala is: meg tudtam figyelni, hogy egyes emberek mit miért tesznek. Eltanultam a viselkedésüket, a járásukat – szinte ezerféle arcom lett. Talán pont az „zöld álarc”-nak köszönhettem, hogy egy igencsak gazdag nő vett magához. A „zöld álarc” volt a kedvencem akkoriban. Ma már nem különböztetem meg őket egymástól… még nevet sem adok egy-egy személyiségnek. Csupán eljátszom azt, akit kell. A „zöld álarc” az éhező, beteg, jól nevelt és okos, ugyanakkor reménytelenül félénk és sírós kislány álcája volt. Nem is állt annyira messze a valódi énemtől… Ha jobban belegondolok, így, utólag, a „zöld álarc” volt a valódi énem…
Sokat tanultam, beszéltem már a franciát, a németet és az angolt is. Sok nyelvet, aminek különösebb hasznát nem láttam- miért tanuljak meg ennyi nyelven beszélni, ha egyszer senki nincs a tanítón kívül, akivel beszélhetnék? Valódi örömöm a japán tanulásában volt – szerettem a kanjikat és katanákat rajzolgatni. Mondjuk kínkeserves munka volt azt a több ezer szimbólumot megtanulni… nem csodálom, hogy több mint négy évem ment el rá. Mire mindezekkel végeztem, már tizennégy éves voltam. Ekkor már kezdett látszani rajtam, hogy tényleg lányból vagyok – és saját kedvenc szórakozásként elkezdtem az embereket manipulálni. Teljesen ledöbbentem, hogy ez mennyire jól megy nekem. Akárkivel találkoztam, pár mozdulat, kedves szó, pillantás után arra hajlott, amerre akartam. Tizenhat éves voltam amikor kiderült, hogy Mayade asszony a Vongola család tagja, és most már én is az vagyok. Csupán meg kell dolgoznom érte, hogy az maradhassak – és szép pénzeket fogok kapni. Mondanom sem kell, mennyire kedvemre volt a hír. Így hatalmas lelkesedéssel csaptam bele a munkába: korlátlan pénzmennyiséget bocsátottak a rendelkezésemre, és jó pár fegyvert. Ami engem illet, én csak a kedvenceimet vittem magammal mindenhová: a késimet és a mostanában megkedvelt 38-as Magnumomat.
A feladatom egészen egyszerű volt: el kellett csavarnom egy fiatal, huszonnégy éves német tudós fejét. Aztán ha ez megvolt, el kellett lopnom tőle egy levelet, amiben egy igen hatásos idegméreg receptjét őrizte. Így hát kiválasztottam a legtökéletesebb álcát: fiatal gimnazista lány, korához képest nagy ésszel – aki mindenáron tudós szeretne lenni. Emellett természetesen vonzó külseje is van, és ráadásul szerencsétlen elszakadt a német kirándulók csoportjától, akik már tovább is álltak.
A küldetés miatt egy másik városba kellett utaznom, de nem bántam. Amint megérkeztem, azonnal hozzákezdtem az előkészületekhez. Gyorsan felvettem egy fekete, tapadó nadrágot és egy fehér kötött blúzt, majd leengedtem hosszú hajam, és az elé a szálloda elé siettem, ahol Dr. Gerhard Helmut szállt meg. Felvettem az elkeseredett arcot, és mintegy véletlen beleütköztem az éppen kilépő férfiba.
- Ummmh… Pardon. – csak annyi időre emeltem fel a fejem, hogy a magas, fekete hajú férfi megláthassa legördülő könnyeim. Mellesleg talán jobb lenne keverni a nyelveket… abból látná mennyire kétségbeesett vagyok… Bár erre nem is volt szükség, némi közbeszéd után egy padhoz kísért, és leültetett.
- Wie heißt du? – kérdezte nagy, kutató szemekkel. Én pedig engedelmesen, szipogva, szerényen válaszoltam:
- Ich heiße Karin Otto. Ich heiße lernen. Emmh… Do you speak English? – pislogtam rá reménykedve. Nem mintha nem tudtam volna folytatni a beszélgetést... és még szándékosan is hibáztam. Aztán szó szót követett, és Gerhard Helmut estére már csak a Karin Otto nevű német lányra tudott gondolni. Karin pedig gyönyörűen alakította a megszeppent kislányt, és így lehetetlenül könnyű dolgom volt. A feladat teljesítésére két hetet kaptam – de én már az első hét végén a cél küszöbén álltam. Gerhard felhívott a szobájába, én pedig fel is mentem – persze szebben és ártatlanabbul, mint valaha. Sajnos, beleestem abba a hibába, hogy nem nagyon kellett rájátszanom a szerelmes lány szerepére. Még nem sikerült kiölnöm magamból az érzelmeket… Így hát boldogan ugrottam a doktor karjaiba egy csókra. Aztán az elmozdult festmény mögött megpillantottam a széfet. Realizálódott bennem, hogy mit kell tennem.
Éjjel kibújtam Gerhard mellől, és gyorsan felöltöztem. A kód feltörése nem okozott számomra fejtörést: csupán egyszerű számokat kellett kitalálnom. A levelet a táskámba rejtettem, és odasétáltam az ágyhoz. Elővettem a fegyveremet, felszereltem a hangtompítót – közben valami furcsa ürességet éreztem magamban – és végül az ébredező Gerhard szívének trtottam.
- Mit művelsz?! Ki a franc vagy te?! – ült fel megdöbbenve. Hosszú fekete haja még csak össze sem kócolódott, de a szemei, azok a fekete szemek parázslottak a haragtól.
- Arabella Pinozzo. Egy kém a Vongola családból. – mondtam fagyott hangon. Ha ezt megteszem, joggal nevezhetem magamat kémnek. – Sajnálom… nem kellett volna beléd szeretnem.
- Higgyem el, mi? Az egész csak amiatt a rohadt levél miatt volt. Nem is kellettem neked. - mialatt beszélt, folyamatosan emelkedett ki az ágyból, én pedig hátráltam. Képtelen voltam tüzet nyitni. Maga köré fogta a takarót, és felém hajolt. – Pont belőled csináltak kémet… Pedig te nem vagy rossz. Lőj le, vagy megkereslek és nem köszönöd meg. – mondta. Már majdnem meghúztam a ravaszt… de inkább csak megcsókoltam, és az ajtó felé indultam. Gerhard követett, én pedig a pisztolyt felemelve fordultam hátra.
- Van egy pont a fejeden, amit ha eltalálok, nem halsz meg… csak egyszerűen elfelejtesz mindent az eddigi életedből. Így engem is… - és meghúztam a ravaszt, majd amint beültem az autómba, hívtam a mentőket. A mobilt pedig kidobtam az autóból.

- Arabella drágám, csodálatos vagy! Nagyon gyorsan végigcsináltad… büszke vagyok rád! – tette elém a pénzzel teli táskát Mayade asszony. Gépiesen megfogtam, felálltam, és elindultam. Az első dolgom az volt, hogy kibéreltem egy teljes házat magamnak, ez lett innentől fogva a menedékhelyem. Addig nem tudtam új személlyé alakulni, amíg le nem zártam a múltam. Ezért kiderítettem, mi lett Gerhard-al. Valóban elfelejtett, minden kitörlődött a fejéből... így még jól is járt; hiszen mivel nem emlékezett semmire és nem tudta mi törtnt vele, így nem akarta megölni senki sem. Nyitott egy számítógépekkel foglalkozó üzletet, és tetemes vagyonát még jobban gazdagította. Ami pedig engem illet... Nos, én beletemetkeztem a munkába. Ha nem kémkedtem, akkor küzdősportokat, vagy fegyverhasználatot tanultam. Természetesen a kapcsolataimat is felesztettem, bővítettem - ki tudja, mikor jön jól egy adós plasztikai sebész, nemdebár?