Jók és Rosszak, avagy Harc egymás ellen a végsőkig

Már megint semmi. Egy hete nem volt megbízásom, nem hiszem el hogy semmi nem történik. Mondjuk egész szép idő van, ilyenkor nem sok kedve van az embernek dolgozni, inkább csak lazítana egész nap. Úgy döntöttem beugrok egy italra a Jacksonba. Belépek az ajtón, kellemes félhomály fogad, odasétálok a pulthoz és helyet foglalok.
-Hello Jack. A szokásosat.
-Ááá, te vagy az Cross? Máris adom.
Miközben Jack kitölti nekem az italt, egy öltönyös férfi lép oda hozzám.
-Maga lenne Cross Tatsuya?
-Ki kérdi?
-Lenne egy megbízás az ön számára. Érdekelné?
-Mi lenen az?
-Itt nem lehet. Nem biztonságos. - suttogja halkan. Felnézek a fickóra, majd egy szó nélkül vissza a frissen kitöltött italra.
-Ezt az italt én állom.- Majd leteszi a pénzt a pultra. - Akkor lenne szíves követni?
Felállok a púlttól és elköszönök Jacktől. Eközben az öltönyös fickó elővesz egy kis távirányítót és megnyom egy gombot rajta. Majd kinyitja előttem az ajtót, majd kisétálunk. Majdnem ezzel egy időben, egy fekete, teljesen besötétített limuzin áll meg a bár előtt. A férfi odamegy és kinyitja nekem az anyós oldali ajtót.
-Parancsoljon. - mondja, miközben jelzi, hogy szálljak be.
Beszállok az autóba , csak a sofőr arcát látom, az utastér egy fekete válaszfallal van elválasztva. Majd egy férfi szólal meg.
-Üdvözlöm mr. Tatsuya. Elnézést, hogy nem szemtől szemben beszélünk, de szeretném megtartani az inkognítómat. Gondlom akkor érdekelné a munka. - Nem szólok egy szót sem, csak biccentek egyet. Igaz ezt ő, úgyse látta. - A hallgatását igennek veszem. Akkor felvázolnám a helyzet. Egy ismeretlen ember, ugyanazon módszerrel több embert is megölt. Ami igen kellemetlenül érintett minket is. Sajnos a gyilkos kilétét egyenlőre nem ismerjük, de a módszerét igen. Egy elektromos shokkal ölte meg az összes áldozatot. Pont ezért esett a választásunk önre. Talán magának van a legtöbb esélye a gyilkossal szemben. Azt viszont tudjuk, hogy igen veszélyes feladat lesz megtalálni, és likvidálni. Még így is érdekli?
-Természetesen.
-Akkor ezt megbeszéltük. Majd még jelentkezünk mr. Tatsuya.
Az előbbi öltönyös úriember ismét kinyitja nekem az ajtót, kiszállok, majd ő maga száll be az autóba, és elhajt a limuzin. Visszamegyek a Jacksonba, ahol még mindig ott van a pulton a pár perce kikért italom.

- Voi – kiabálta az idegesítő alak. –Fogd szépen a srácot és menjetek, mielőtt meggondolom magam.
Küldetésem Észak-Olaszországban ezzel a mondattal érvégett. Megbízást hajtottam végre egy sebes pofájú alaknak, akit még nem is ismertem. A srácot Japánba kellett szállítanom, de először is a bázison volt jelenésem. Nem volt messze, de a az öreg Volkswagen bogár már nem bírta olyan jól az utat, mint fény korábban. Egy órás utunk hosszabbra sikeredett, mivel a hűtőfolyadék felforrt. Sikerült stoppolnunk és nagy nehezen eljutottunk a bázisra. Egy kis késébe voltam, ezért a csávót begyömöszöltem a takarítóraktárba. Megigazítottam a nyakkendőm és beléptem Sawada-sempai irodájába. Rajtam kívül még páran ott voltak a helyiségbe. Köztük meg pillantottam Kyout is, aki épp a falnak dőlve várakozott.
- Áhh végre Mr.Shadow is ideért. Akkor hát mind itt vagyunk. Uraim, egy nagyon sürgős dolog miatt hívattam magukat ide. Az országban egyre több tagunkat ölik meg és nem csak nálunk, hanem más családokét is. Az embereink alig mernek kilépni a házból és elhagyni szeretteiket. Sajnos az elkövetőről vagy elkövetőkről nem tudunk semmit, kevés információnk van. Az áldozatokat valószínűleg valamilyen különleges módszerrel ölték meg. Minden áldozat szíve valamiféle külső hatástól megállt. Arra kérlek titeket, hogy minél előbb találjátok meg a tettest. Amint a Cedef átküldi a további információkat, sms vagy írott levél formájában megkapjátok a szükséges koordinátákat a nyomozás megkezdéséhez. Mivel csak maguk maradtak, ezért önöket kérem fel a nyomozásra . A feladatokat annyi, hogy mihamarabb elkapjátok az ismeretlent. Van kérdésetek? – Tsuna elégedetten és nyugodtan szólal meg. – Ha nincs több kérdésetek, induljatok útnak és sok szerencsét.
Elindultam kifelé az ajtón, a nagyon rövid megbeszélésről, amikor halottam még, hogy oda szól Kyounak és a másik idegenhez.
- Apropó még valami. Kyou és Takayuki, megkérlek titeket arra, hogy néha tegyetek nekem jelentést a nyomozás eredményeiről.
Az utolsó mondatokat fél füllel hallottam és lehet nem értettem tisztán. Lesiettem a lépcsőn és kikaptam a csávót a raktárból. Órák óta szunyókált a sok altatótól, de nem nagyon zavart. Mivel a küldetés előtt vissza kell jutnom Japánba, eszembe jutott valaki, akinek nem ártana, ha akció közben helyre pofoznák, így arra jutottam, hogy vele térek vissza. Elindultam a bázis mögötti kis magánreptérre gyalog az ájult sráccal. Nehézkes volt így, de nem hagyhattam ott, mert a végén nem kaptam volna fizetést. Miután beszálltunk a repülőbe a srác elkezdett magához térni. Kezdetben még nem volt magánál, de később már egyre idegesítőbb lett. Japánba úgy döntöttem, hogy bezárom a csomagtartóba.
- Héj eressz el! –kiabálta az ember, mire betuszkoltam őt a kocsi csomagtartójába.
- Engedj ki te, szemétláda!
- Kuss! Fogd be! – kiabáltam hátra, majd beindítottam a kocsit és elindultam a városba, hogy felkeressek valakit a kórházban. A srác, bent a csomagtartóban, elégé idegesít a sok felesleges locsogásával és hisztiével, mint egy kis gyerek, nem sok élni akarás van benne. De ezért vagyok én, hogy kiverjem belőle. Közepes tempóba haladtam az úton. Hajnal volt, a nap már lassan felkelt, de nem volt annyi időm, hogy megálljak nézelődni, aztán rátapostam a gázra és meg se álltam a célomig. Egy kisváros, nem túl látványos kórháza előtt parkoltam. A sikítozó emberkét elhallgattam a csomagtartóban, majd besétáltam az aulába, a recepcióshoz és átnyújtottam egy papírt.
- Ezt az embert szeretném haza vinni. – mondtam.
- Máris idehozom a kartonját, de előbb kérem, töltse ki ezt a papírt, hogy saját felelősségre hagyják el a kórházat.
- Rendben.
A nővérke elsietett én leültem egy asztalhoz és kitöltöttem a papírt. Lassan már 10 perce vártam, amikor a nővérke újra feltűnt egy műanyag dossziéval a kezében.
- Itt is volnék, kérem, itt írja alá és már indulhatnak is. - aláírtam, majd visszaadtam tollat és megindultam a szoba felé. Erős vegyszerszag áradt mindenhonnan. Az ajtók összefolytak a egyhangúságtól, minden csupa szürkeség volt. Megálltam a 208-as szoba előtt és benyitottam
- Menj a francba vén szivar! – kiabálta a srác az ágyon fetrengve. Oda sétáltam, majd egy mozdulattal kirúgtam az ágyból.
- Mi a franc van veled te, vadbarom?! - folytatta hangosabban.
- Héj, köpcös, fogd be, készülődj, kivettelek a kórházból. - szóltam rá, mire panaszkodni kezdett.
- Nem akarok, hagyj békén, szállj le rólam! – még be se fejezte a mondanivalóját, kirángattam a kórházból és bedobtam a kocsiba. Nem szólt egy szót se. Rázártam az ajtót és hagytam morgolódni. Bementem egy üzletbe és kölcsön vettem pár ruhadarabot. Beszálltam a kocsiba és az ölébe dobtam.
- Ha megérkezünk a repülőtérre, akkor átöltözöl.
- Ne parancsolgass, nem vagy az apám. Mi a fenéért kell veled mennem? Nincs jobb dolgod, mint engem csesztetni! Nem tudnál engem kihagyni a hülyeségeidből? Szállj le rólam! – elegem lett a beszédéből. Elkezdte kinyitni az ajtót, mire fejbe vágtam a fegyverem markával. Hosszú, nyugodt utunk volt a Tokiói reptérig. Mind a ketten nyugton voltak, mire a Tokióba értünk. Natsu kezdett először ébredezni.
- Hova megyünk? – kérdezte higgadtan.
- Olaszországban van egy kis munkám és kellene egy szolga, aki segít. – válaszoltam.
- Szolga? Nem vagy te túl beképzelt...?
- Ha nem kussolsz, akkor te is hátul végzed.
- Én is? – ekkor hirtelen dörömbölés zaja hallatszott. Leálltam egy híd mellé, majd kiszálltam és kirángattam a csávót a hátulról.
- Itt maradsz, mindjárt felvesznek, ha elszöksz, rázósabb úton hozlak vissza. – paskoltam meg a vállát és visszaszálltam a kocsiba…
- Most indulunk a reptérre.

Éppen Tsuna irodájába tartottam mikor megláttam hogy még sokan állnak a szobában.
- Áh, végre Demon. - Mondta Tsuna ahogy beléptem.Látszott az arcán hogy komoly.
- Na gyerünk, kezdjük már! - Mondtam türelmetlenül 10 perc után.
- Nyugalom Demon. - Nyugtatgatott Tsuna.
- Még várunk valakit.
Majd egy újabb ismeretlen ember lépett be az ajtón.
- Áhh végre Mr.Shadow is ideért. - Kezdett bele Tsuna a mondani valójába.
- Akkor hát mind itt vagyunk. Uraim, egy nagyon sürgős dolog miatt hívattam magukat ide. Az országban egyre több tagunkat ölik meg és nem csak nálunk, hanem más családokét is. Az embereink alig mernek kilépni a házból és elhagyni szeretteiket. Sajnos az elkövetőről vagy elkövetőkről nem tudunk semmit, kevés információnk van. Az áldozatokat valószínűleg valamilyen különleges módszerrel ölték meg. Minden áldozat szíve valamiféle külső hatástól megállt. Arra kérlek titeket, hogy minél előbb találjátok meg a tettest. Amint a Cedef átküldi a további információkat, sms vagy írott levél formájában megkapjátok a szükséges koordinátákat a nyomozás megkezdéséhez. Mivel csak maguk maradtak, ezért önöket kérem fel a nyomozásra . A feladatokat annyi, hogy mihamarabb elkapjátok az ismeretlent. Van kérdésetek?
Senki se szólalt meg.
- Ha nincs több kérdésetek, induljatok útnak és sok szerencsét.
Majd, mindenki elindult, egyenlőre még a szobája felé. De Tsuna még gyorsan két ismeretlen embernek oda szólt:l
- Apropó még valami. Kyou és Takayuki, megkérlek titeket arra, hogy néha tegyetek nekem jelentést a nyomozás eredményeiről.
Bár nem halottam tisztán, mert akkor már ki léptem a teremből. A szobámban el kezdtem gondolkodni:
"Ez nem jó. Ha valaki ki nyírja a Vongola tagjait, akkor a Vongola nem fog többé jó maffia családnak számítani, hanem bénák lesznek, és minden erőfeszítésem kárbavész úgy hogy meg kell találnom azt, vagy azokat a valakiket. De úgy látszik muszáj lesz együtt dolgoznom, vagy lehet hogy ki zárnak a küldetésből, és ezt nem hagyhatom azokra a bénákra. - Majd kiléptem a szobámból. Láttam hogy az a Kouy aki most indult. Beszálltam mellé a kocsiba, és együtt mentünk. Próbált kérdezgetni de én szótlan voltam. Aztán csatlakozott hozzánk az a Tikinek a lyuka vagy ki a fene.
" A fenébe, hogy ezekkel a hülyékkel kell dolgoznom." - Gondoltam magamba, és mentünk tovább.

A telefonomhoz nyúlok, majd felveszem.
- Haló, ki az? Te vagy az bratyó?
- Helló öcsi, lenne egy nagyon fontos dolog, amihez bekellene jönnöd.
- Miért is? Nem úgy volt, hogy ma még szabad napon vagyok?
- De… Csak közben jött egy megbízás, amihez te és Kyou is kellenétek.
- Ja, megy Kyou is? Miért nem mondtad hamarabb. – Nevetem fel a telefonba. és mikor lenne a találkozó?
- Ha most elindulsz, akkor még ideérhetsz.
- Bátyus, ugye tudod, hogy itt vagyok én is a bázison? Épp, eszek a konyhában.
- Tudom, amúgy mindjárt itt lesz mindenki, kapkodjál.
- Na jó, de csak a te és Kyou kedvéért. Kinyomtam a telefont és felkaptam egy kabátot a vállamra, majd a bátyám munkás szóbájához mentem. Bekopog…
- Gyere Takayuki!
~ Már megint megváltozott a külsőszemélyisége. Nem szerettem, ha vannak rajtunk kívül is, mivel akkor túl személyes lesz még velem is.
~< Ne törődj vele, inkább menjünk be, mert már nagyon izgatott vagyok a megbízással kapcsolatban.
Kinyitom az ajtót és belépek. Első dolgom, hogy körbenézzek. Csak Kyou-t látom, senki mást, odasétálok mellé.
- Szia pajti, rég láttalak. – fejeztem volna be a mondatom, de az ajtó ismét nyílt. Egy srác lépet be az ajtón. Körülbelül olyan 18-19 éveiben járhat.
- Áh, végre Demon. - Mondta Tsuna ahogy belépett.
- Na gyerünk, kezdjük már! - Mondta türelmetlenül 10 perc után.
- Nyugalom Demon. - Nyugtatgatta Tsuna.
- Még várunk valakit. – Ahogy a mondatott befejezte, már is lépet be valaki.
- Áhh végre Mr.Shadow is ideért. Akkor hát mind itt vagyunk. Uraim, egy nagyon sürgős dolog miatt hívattam magukat ide. Az országban egyre több tagunkat ölik meg és nem csak nálunk, hanem más családokét is. Az embereink alig mernek kilépni a házból és elhagyni szeretteiket. Sajnos az elkövetőről vagy elkövetőkről nem tudunk semmit, kevés információnk van. Az áldozatokat valószínűleg valamilyen különleges módszerrel ölték meg. Minden áldozat szíve valamiféle külső hatástól megállt. Arra kérlek titeket, hogy minél előbb találjátok meg a tettest. Amint a Cedef átküldi a további információkat, sms vagy írott levél formájában megkapjátok a szükséges koordinátákat a nyomozás megkezdéséhez. Mivel csak maguk maradtak, ezért önöket kérem fel a nyomozásra . A feladatokat annyi, hogy mihamarabb elkapjátok az ismeretlent. Van kérdésetek?
- Ha nincs több kérdésetek, induljatok útnak és sok szerencsét.
Miközben kifele indultunk Kyouval, megállítatott minket Tsuna.
- Apropó még valami. Kyou és Takayuki, megkérlek titeket arra, hogy néha tegyetek nekem jelentést a nyomozás eredményeiről.
- Rendben van Tsuna! A telefonomon elérsz, aztán te is vigyázz magadra. – Intek felé, mely azt jelenti, hogy mi is történhetne velem. Még is csak az öcséd vagyok.
- Szia Kyou! Mi történt eddig veled, olyan régen beszéltünk. - Szépen lassan megindulok kifelé.
- Szevasz öcsi! - nyújtja a kezét egy öklös pacsiért - Velem semmi különös...Élem az életem. Ahogy látom te is.
- Hogy állsz nőterén? Te nőcsábász…
- Á nem vagyok én nőcsábász. Tudod van már menyasszonyom...Nem találkoztatok még?
- Edzel mindennap, még is csak te fogod tovább vinni a Vongolát, - mosolyogtam felé.
- Igen....edzeee~~k. Ahogy mondod...
- Na jó, de nekem sietnem kellene, szóval, ha hirtelen rákapcsolok, ne törődj vele. Lehet, hogy bunkón fog tűnni, de inkább most elköszönök. Yo! – Kilépünk a szobából.
- Oké, menj csak. Csáó!
Hirtelen futólépésre váltok és kirohanok a bázisról.
~< Hallod, múltkor úgy is jól összebeszéltettek, azzal a Kou nevezetű sráccal. Mi lenne, ha elhoznánk és egy kis edzésben vehetne részt. Na mit szólsz?
~ Mi az ennyire a szívedre nőt az a srác? Hát nem tudom, mi van, ha kinyírják?
~< Nem mindegy, az már nem a mi dolgunk. Csak hozzuk el, még is csak ennyivel tartozik nekünk.
~ Na jó, rábeszéltél. Akkor irány Kou és hívjuk el őt is. Előveszem a telefonom, majd elkezdem pötyögni a számát. Kicsöng… és csak csöng.
- Hoy!
- Helló! Taka vagyok, nem tudom mennyire emlékszel-e rám, de mondjuk elég nagy cink lenne, ha mégsem emlékeznél rám. Lenne kedved eljönni egy megbízásra? Nem lesz egy könnyű, szóval úgy válaszolj.
- Természetesen lenne, de attól függ mennyi lé van a dologban.
- Ezt mondod még a szívességem után is, amit érted tettem?
- Jól van na, akkor mondjad mi a dolgom... De aztán ne unatkozzak!
- Megkellene találunk egypár embert, akik különféle módon gyilkolják a családok embereit.
- Családok embereit? Konkrétan melyikeket? Te amúgy meg melyik családhoz tartozol? A múltkor valamiért kerülve lett ez a téma...
- Többféle családembereit, úgy döntöttek a főnökök, hogy közös erőkkel mi maffiózók megállítjuk, ezt a folyamatot. A vongola családhoz tartozom, de ezt most hagyjuk, mert erre nincs időnk. Akkor jönnél vagy nem? Ja és még annyit, hogy a családok jól fizetnek.
- Vongola? Nem hallottam róluk... jól van, akkor besegítek.
- Hol tudnánk találkozni?
- Mondjuk ott ahol múltkor... Mi is volt a neve..? Starbucks, ha jól emlékszem.
- Rendben, akkor ott tali egy óra múlva.
- Right man...
Egy órával később, ahogy megbeszéltük megtartottuk a találkozott. Nem sokat kellett várnunk, a sofőrrel ellátott kocsink meg is érkezett. Először Kou, majd én szállok be, meglepetésünkre már bent ül számomra egy idegen és Kyou.

*telefon csörrenés* ~Hmm…Tsuna?~
- Jó napos időt, tizedik! Hogy ityeg? – kérdeztem kuncogva
- Neked is. Kyou, nem megbeszéltük, hogy neked csak simán Tsuna?
- Jah igen, bocsáss meg tizedik! – mondtam mostmár nevetve
- Kapd be! Nah figyelj Kyou…Lenne egy kis meló. – tért át komolyra
- Aha, oké. De te mióta telefonálsz ilyen ügyben? Mindig leveleket küldözgetsz.
- Ez egy kivételes alkalom. Sokan lesztek, nem volt kedvem leveleket küldözgetni.
- Sokan? Királyság... Valaki akit ismerek jön még?
- Hát azt mondja, hogy itt lesz Taka és Gray. Vagyis én róluk tudom, hogy ismeritek egymást.
- Hmm…az jó. Kár, hogy Joe nem jön…Gondolom foglalt a fickó.
- Igen őt is próbáltam, de nem tudtam elérni sehogy sem. Nah szóval, hol vagy és kb. mikor érnél ide?
- Ezt most komolyan kérdezed? Itt vagyok az erdőbe az épület mellett. Yamamotot tanítom focizni.
- Ah, a kis sportőrült. Nah jó, siess mert mindjár itt lesznek a többiek.
- Oké, öt perc és ott vagyok.
Ezután Yamamotoval abbahagytuk a focizást, mondtam neki, hogy Tsuna keresett. Meló van, sietnem kell mert mindjár jönnek a többiek is. Mielőtt Tsunához mentem még bementem a szobámba kivenni két sört a minihűtőmböl. Ezután mentem Tsunához. Benyitottam az irodájába és odadobtam neki az egyik sört.
- Ez meg mi?
- Nem látod? Szép nagyba írja rajta, hogy sööör!
- Azt vágom, de dolgozok és piásan nem nagyon megy az ilyesmi…
- Egy sörtől nem fogsz berúgni!
Az ajtó mellé álltam, nekidőlve a falnak. Nem volt semmi kedvem leülni, ott vártam, hogy jöjjenek a többiek. Pár perc után meg is jött Taka. Valószínüleg már ő is az épületbe volt. Furcsa, de nem láttam egész nap. Igaz nem kicsi az épület, szóval nem sok esélye van, hogy csak úgy összefussunk. Főleg, hogy egész nap kint voltam Yamamotoval edzeni.
- Szia pajti, rég láttalak. – Látszott rajta, hogy még akart mondani valamit de épp nyílt az ajtó. Egy fiatal srác lépett be.
- Áh, végre Demon. – köszöntötte Tsuna.

10 perc várakozás után.

- Na gyerünk, kezdjük már! – mondta a Demon srác.
- Nyugalom Demon. – csillapította Tsuna. - Még várunk valakit. – és ahogy ezt kimondta már be is lépett akire vártunk. Gray volt az.
- Áhh végre Mr.Shadow is ideért. Akkor hát mind itt vagyunk. Uraim, egy nagyon sürgős dolog miatt hívattam magukat ide. Az országban egyre több tagunkat ölik meg és nem csak nálunk, hanem más családokét is. Az embereink alig mernek kilépni a házból és elhagyni szeretteiket. Sajnos az elkövetőről vagy elkövetőkről nem tudunk semmit, kevés információnk van. Az áldozatokat valószínűleg valamilyen különleges módszerrel ölték meg. Minden áldozat szíve valamiféle külső hatástól megállt. Arra kérlek titeket, hogy minél előbb találjátok meg a tettest. Amint a Cedef átküldi a további információkat, sms vagy írott levél formájában megkapjátok a szükséges koordinátákat a nyomozás megkezdéséhez. Mivel csak maguk maradtak, ezért önöket kérem fel a nyomozásra . A feladatokat annyi, hogy mihamarabb elkapjátok az ismeretlent. Van kérdésetek? – de senki nem kérdezett semmit. - Ha nincs több kérdésetek, induljatok útnak és sok szerencsét. Apropó még valami. Kyou és Takayuki, megkérlek titeket arra, hogy néha tegyetek nekem jelentést a nyomozás eredményeiről.
- Rendben van Tsuna! A telefonomon elérsz, aztán te is vigyázz magadra.
- Szia Kyou! Mi történt eddig veled, olyan régen beszéltünk. – szólt felém Taka, miközben lassan indult kifelé.
- Szevasz öcsi! - nyújtottam a kezem egy öklös pacsiért - Velem semmi különös...Élem az életem. Ahogy látom te is.
- Hogy állsz nőterén? Te nőcsábász…
- Á nem vagyok én nőcsábász. Tudod van már menyasszonyom...Nem találkoztatok még?
- Edzel mindennap, még is csak te fogod tovább vinni a Vongolát - mosolyogott, de valószínüleg a kérdésem csak elment a füle mellett.
- Igen....edzeee~~k. Ahogy mondod...
- Na jó, de nekem sietnem kellene, szóval, ha hirtelen rákapcsolok, ne törődj vele. Lehet, hogy bunkón fog tűnni, de inkább most elköszönök. Yo!
- Oké, menj csak. Csáó! – majd mikor kilépett én még odamentem Tsunahoz elvenni a sörös dobozt és kacsintottam neki, jelezve, hogy vigyázok én a bandára. Egy óra mulva el is indultunk.

Soha nem hittem volna hogy a rossz mindig hármasával jön, de úgy nézz ki, minden megcáfolható. Reggelemet, lassan szokásosnak mondhatóan, a telefonom hangos zörgése szakítja meg. Ágyamból lefordulva, hangos puffanással földet érve megindulok a szoba túl felén lévő telefonomhoz. Menet közben, az újonnan beszerzett napszemüvegemre is rátaposok, amelynek szilánkja belefúródnak a talpamba. Hadd ne mondjam, akkorát kurjantottam hogy még az alattam léve szerencsétlen is leesett az ágyról és szitkozódott rendesen... Mire végre a telefonhoz jutottam, addigra már rég le tettem volna a telót ha rólam lett volna szó, de az aki engem keresett jóval rámenősebb lehetett. Genshi, ki végre hazatalált a múltkori kávézás óta, persze nem bírt volna besegíteni nekem, helyette inkább csak röhögött kényelmesen elhelyezkedve a kanapémon.
- Hoy! - mondtam, s leülve a konyhai székbe elkezdtem kiszedegetni a szilánkokat a talpamból.
- Nagyon kösz.. - mormogom orrom alatt, s felkapom a telefont.
- Helló! Taka vagyok, nem tudom mennyire emlékszel-e rám, de mondjuk elég nagy cink lenne, ha mégsem emlékeznél rám. Lenne kedved eljönni egy megbízásra? Nem lesz egy könnyű, szóval úgy válaszolj.
- Természetesen lenne, de attól függ mennyi lé van a dologban. - mondtam kissé izgatottabb hangon, mint kellet, volna. Csak nyugalom, nem tudhatja, hogy érdekel a meló...
- Ezt mondod még a szívességem után is, amit érted tettem?
- Jól van, na, akkor mondjad mi a dolgom... De aztán ne unatkozzak!
- Meg kellene találunk egypár embert, akik különféle módon gyilkolják a családok embereit.
- Családok embereit? Konkrétan melyikeket? Te amúgy meg melyik családhoz tartozol? A múltkor valamiért kerülve lett ez a téma...
- Többféle családembereit, úgy döntöttek a főnökök, hogy közös erőkkel mi maffiózók megállítjuk, ezt a folyamatot. A Vongola családhoz tartozom, de ezt most hagyjuk, mert erre nincs időnk. Akkor jönnél vagy nem? Ja és még annyit, hogy a családok jól fizetnek.
- Vongola? Nem hallottam róluk... jól van, akkor besegítek.
- Hol tudnánk találkozni?
- Mondjuk ott ahol múltkor... Mi is volt a neve..? Starbucks, ha jól emlékszem.
- Rendben, akkor ott tali egy óra múlva.
- Right man... - ÉLJEN!! Végre normális közelségbe tudok kerülni a maffiával. Lábamra rácsavartam egy kis gézt, felkaptam a cipőmet és siettem is összepakolni a fontosabb cuccaimat. Megnevezvén a nunchakumat és a szerszámbicskámat. Gyorsan ettem egy kis müzlit, felkaptam a kabátot és siettem is ki az épületből. A lépcső fordulóban, Izaya, az alattam lakó bunkó, hallván hogy jövök le, utamat akarta állni. Na azt már nem! A kedvenc cselemet bevetve létrehoztam egy illúziót, melytől azt látta, hogy már egy szinttel lejjebb csörtetek lefele a lépcsőn, és mint mindig lusta ember lévén szitkozódva visszamegy a lakásába.
- Ez nem volt szép tőled… - Jegyezte meg szokásos nyugalmával Vasizasin, s tartva a tempómat lebegett mellettem.
- És szerinted az mennyire érdekel, hogy épp milyen kínja van?
- Akkor sem volt ez szép tőled…
Kellemes tempójú kocogással oda is értem a megbeszélt találkahelyre. Kissé lihegve leültem az egyik napernyős-asztalos-helyhez s vártam, hogy Taka ideérjen. Alig három perccel később itt is volt. Felálltam és odamentem hozzá, nehogy megint orrabukkjon. Csöndben álltunk a bokrok mellet, míg meg nem jött a fuvarunk. Udvariasan előre engedett, s beszálltunk a kocsiba amely elvitt az új munkám helyszínére.

Végre vége! Végre pihi! Talán ennyire még sose örültem, hogy visszatérhetek Olaszországba. Meleg és nyugis hely. De főleg meleg. Nem úgy, mint Oroszország. Huuuhhhh atyám! Majd szétfagytam a legutóbbi küldetés óta. Ezért is volt a legelső dolgom, mikor haza értem, hogy beültem egy kád, forró vízbe. Csak áztattam és áztattam magam. Már épp el is aludtam volna benne, mikor egy dallamos, csengőhang üti meg a fülemet. Rögtön tudtam, hogy mi az. Nagyot mordultam. Nem akartam kiszállni a kádból, de muszáj volt. Mert hív a kötelesség. A kötelességet pedig úgy hívják, hogy…
- Byakuran-sama! – nézek szembe a laptopommal, minek képernyőjéről a főnökök néz vissza rám. Gyorsan megkötöm magamon a köntösöm, bár már így is elég égőnek találom, hogy így kell társalognom a Főnökkel. Egy szál törülközőben és köntösben.
- Oya!? Csak nem fürödtél, Chiara drága? – A kérdésre csöppet elpirulok és vágok egy morcos képet a vigyorgó férfi felé.
- De! – felelek egyszerűen.
- Akkor remélem, gyorsan befejezed, mert szükségem lenne rád! – könyököl fel az íróasztalára és helyezi tenyerébe az állát.
- Most? – kérdezek rá, kissé idegesen. De úgy látszik, hogy ezzel nem tudom el venni a kedvét, bármennyire is hangzik a hangomon, hogy nagyon nincs kedvem még bemenni a főhadiszállásra.
- Most, Chiara-chan! – mosolygott továbbra is. Ennek láttán senki se tudott ellent mondani. Még én sem. Így hát kénytelen voltam beadni a derekamat. Ha nagyon nem akartam volna, már a laptophoz se jöttem volna ki és már eleve nem fogadtam volna a hívását.
- Rendben! Max tizenöt perc és ott vagyok! – felelem határozottan egy erős sóhaj kíséretében.
- Köszönöm, Chiara-chan! – s azzal kinyomta a gépes telefont, s a monitor képe elsötétült. Ismét egy nagyot sóhajtottam, talán nagyobbat, mint azelőtt.
- Remek! Király! – dőlök hátra a székben, miközben mormogok párat. Majd erőt veszek magamon, felállok a székből és betrappolok a fürdőbe. Kihúzom a dugót és jól eső fürdőzés helyett, gyorsan lecsapom magam a zuhanyzóban, hogy minél hamarabb elkészüljek. Aztán magamra kapok pár cuccot, mialatt hívok egy taxit. Annyival is előrébb leszek. Egy fekete koptatott csőgatyát, egy piros ujjatlant, rá egy bővebb fehér felsőt veszek fel, miből kivillan vállam. Végül egy hosszú szárú, sötétbarna csizmát húzok fel lábamra, futtában leakasztom kabátomat, s kicsörtetek a házból és beszállok a taxiba. Gyorsan elrobogok a Millefiore toronyházához, majd még gyorsabban trappolok fel a sokadik emeletre, Byakuran irodájába.
- Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. – lihegem, belépve a nagy irodába. Byakuran-sama épp az egyik kanapén üldögélt és mályvacukrát nyomogatta.
- Pontos vagy, mint mindig, Chiara-chan! – fordul felém mosolyogva, s azzal bekapta fehér, nyúlós édességét. – Örülök, hogy ilyen hamar el tudtál jönni. Ülj le, kérlek! – mutat a vele szembe lévő ülőgarnitúrára. Engedelmeskedek szavainak és helyet foglalok.
- Mi volt ilyen sürgős? – nézek rá kíváncsian.
- Oya?! Máris a lényegre térünk? – hajolt előrébb mosolyogva.
- Ha már így kirángatott a fürdőkádból. – vetettem oda neki, kissé indulatosan. – Jó lenne tudni, hogy mi is volt olyan sürgős.
- Rendben! – áll fel, sétál az író asztalához, mitől egy barnás borítékkal tér vissza, mit elém dobott az asztalra. Kérdően nézek rá, de választ nem kapok, se semmi mást. Így kénytelen vagyok belenézni a borítékba. A papírosból két adatsort húzok elő. Két férfi adatait. Az egyiket még ismerem is. Dolgoztam már vele, sőt…. néha tukmált rám egy-két irodai munkát.
- Mi van velük? – nézek fel az olvasásból.
- A napokban történt egy-két nem várt esemény. – kezdett bele Byakuran-sama a mondókájába, közben visszaült velem szembe a kanapéra. – Egy ismeretlen egyén sorra gyilkolja a maffia tagokat. A mi Családunkból két tag esett áldozatul. Ők ketten. – mutat az iratokra. – Egy ember még hagyján, de két remek emberemet is megölte. Ezért…
- Ezért? – vonom fel kérdőn szemöldökömet.
- Ezért… - könyököl fel az asztalra és összekulcsolt kezeire ráteszi állát, nagy vigyorával kísérve. -… arra kérlek, hogy Te intézd ezt az ügyet. Szeretném, ha minél hamarabb likvidálnád azt az alakot. – mosolygott továbbra is, de most volt benne valami parancsoló.
- Rendben! – válaszolok egyszerűen, kicsit egykedvűen. Nem nagyon volt kedvem a napokban újabb küldetést vállalni, de ha Byakuran-sama ezt akarja, akkor megteszem. ~ De miért pont nekem kell? Rajtam kívül vannak sokkal jobb emberek is, erre az melóra. ~ morfondírozok ezen.
Addig gondolkodok a dolgon, míg végül megkérdezem.
- Elnézést Byakuran-sama, de….
- Hm?
- Miért pont nekem kell mennem? – Erre a kérdésemre mintha felcsillant volna a szeme. Talán márt várta ezt a kérdést.
- Azért Chiara-chan! – szélesedett ki vigyora. – Mert Te ismerted az egyik áldozatot.
- Az túlzás, hogy ismertem. Még csak nem is kedveltem a tagot! – húzom el a számat.
- De meg. Az áldozatokkal áramütés végzett. Gondoltam, te, mint villám lángú sokkal rutinosabban fogsz mozogni ebben. És persze megbízhatónak is tartallak.
- Köszönöm Byakuran-sama. – hajtom meg fejem udvariasan, megköszönve kedvességét.
- De nem egyedül mész. – jelenti ki hirtelen.
- Nem? – pislogok rá nagyokat.
- Gondoltam egy ember túl könnyű célpont lenne. Kérlek Chiara-chan, hívd ide…. – már mondaná a személyt, aki mellé küldene, mire én gyorsan közbe vágok.
- Nem lehetne Okumura King?
- King? – néz rám meglepetten. – Miért pont King?
- Hát mert… - keresem a szavakat. - …. nem akarok egy olyan ember mellett dolgozni,akit nem ismerek. Egyrészt idegesítene a jelenléte, másrészt, meg nem tudnék megbízni benne. King-el már régóta ismerjük egymást és megbízhatónak találom.
- Értem! – emészti meg mondandómat. – Akkor…. Nino! – kiált az ajtó felé, mire egy alacsony, kb. 20 éveiben járó férfi nyit be az irodába.
- Igen, Byakuran-sama?
- Kérlek, hívd ide Okumura King-et! – adja ki az utasítást, s a férfi engedelmesen végre hajtja azt. Percek múltak el csak, mikor a fekete hajú, vihar lángú fiú belépett a helyiségbe. Vetettem rá egy pillantást, de különösebben nem szóltam semmit. Csendben végig hallgattam, amíg a főnök elmondja neki, hogy a későbbiek folyamán velem kell dolgoznia. Majd mikor végeztek, elköszönésképp meghajolok Byakuran-sama előtt, s kimegyek az irodából, nyomomban King-el.
- Gyorsan pakolj össze, mert nem sokára indulunk! - trappolok elől a folyosón. - Lent foglak várni a hallban. Ha kész vagy, megyünk hozzám! – szavaim kissé sürgetően hatnak. Meg se várom, hogy miként reagál, Én már tűzök is le a lifttel a hallba.
Már tűkön ülök. – Mi a franc tart ilyen sokáig? - nézek az órámra. - Már vagy fél órája….. – Ekkor egy hatalmas, robbanásszerű hangra leszek figyelmes a bejárat felőle. Arra fordulva, szinte kiakadnak a szemeim a csodálkozástól. Egy benga nagy robot áll kint az utcán. – Mi a….? – rohanok ki az ajtó felé, a taxis valósággal megkövült az ijedségtől. Kerek szemekkel mérem végig a robotot, amiből King száll ki váratlanul. Ekkor jutnak eszem dolgok. ~ Ez az a robot, amit akkor láttam gyakorlás közben? ~ a gondolattól picit elmosolyodom, a járókelőkben keltett reakció nem igazán tetszett. Mialatt King még bütykölt egy párat gépezetén, Én beszálltam a kocsiba, s nem sokkal mellém behuppan a fiú és elindulunk hozzám. Kissé frusztráltan érzem, azt, hogy egy nagy robot jön utánunk, az emberek meg riadtan ugranak arrébb. Hátra fordulok és a hátsó ablakon újra szemügyre veszem a szerkezetet.
- Nem feltűnő ez egy kicsit?
- Csak nem kell foglalkozni vele és kész. – válaszol kicsit semmitmondóan.
- Hát elég nehéz nem foglalkozni vele. - jegyzem meg gúnyosan, miközben visszafordulok az ülésen.
- Hozzá szokhatsz! – vág vissza egy vigyor kíséretében, mit én próbálok inkább nem észrevenni. Nem is felek rá semmit. Majd felém fordul. - De rég láttalak már.
Ezen a mondatán elmosolyodom, kb. úgy, mint Byakuran-sama, s ezzel a mosollyal fordulok felé.
- De most bepótolhatjuk, igaz?
- Bepótolni? Ilyen kevés idő alatt, hogyan gondolod, hogy be tudnánk pótolni?
- Nem tudom. De már azt is pótoljuk, h együtt lógunk. Nem hiszem, hogy olyan gyorsan megoldódna az ügy. Még csak el elkapandó személy kilétét se tudjuk. - komorodik el erre az arcom.
- Értem. Akkor hát egy darabig egybe leszünk úgymond zárva? Mondjuk akkor pláne nincs okom elkapni a személyt. – poénkodik, de nekem ez most nem igazán vicces dolog.
- Ezzel nem épp hülyéskedni kéne! – nézek rá mogorván. - Egy ismeretlen alak gyilkolássza a maffia tagjait és két millefiore-st is megölt már. Ha nem vigyázol, lehet, te leszel a következő. - hangsúlyozom. - Azért is kell gyorsan végeznünk, hogy a későbbiekben semmi para ne legyen.
- Következő? És akkor mi van? A halál csak egy a sok kihívás közül. - mondja teljesen komor arccal.
- Lehet....de most. - felelem, miközben az ablakon kezdek kifelé bámulni.
Közben megérkezünk is a házamhoz, kiszállok, s szólok a sofőrnek, hogy várjon. Majd bemegyek a házba. Csak az ajtóból szólok vissza Kingnek.
- Bejössz vagy sem? – kérdezem. Mikor látom, hogy King jön, Én el kezdek összepakolászni. Fel alá kezdek rohangálni a házban, egyik szobából a másikba, mitől úgy tűnhetek, mint egy mérgezett egér. A bőröndbe, úgy ahogy van, bele dobálom a ruháim, össze se hajtom Őket.
- Amúgy a helyzet a következő.- kiabálok az egyik helyiségből, majd átrohanok a másikba. - Van egy sorozatgyilkos, aki a Maffia Családok embereit gyilkolássza. Mindegyik áldozattal áramütéssel végzett. A mi családunkból kettővel is. Szóval így már mi is érintettek vagyunk az ügyben és Byakuran-sama arra kér minket, hogy kapjuk el a tettest.– informálom társamat.
- Értem. És ehhez pont nekem mi közöm van? Miért nekem kellett jönnöm?
- Én ajánlottalak Byakuran-samanak!
- Ohh. És miért pont engemet? – tesz fel újabb kérdést.
- Mert téged ismerlek, megbízom benned és akartam egy idegesítő valakivel együtt lenni.
- Áh. Gondoltam. Mondjuk reméltem, hogy más is játszik a dologban. – mondja, de már nagyon nem is figyelek arra, hogy mit is mond. Próbáltam arra figyelni, hogy mi minden kell. A végén még itthon hagyok valami fontosat. Ezért vissza is kérdezek.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Esetleg segítsek a pakolásban?
- Nem kell! - kiáltok ki, majd egy kisebb bőrönddel, indulásra készen kilépek a nappaliba. - Már végeztem is. Irány a reptér.

Átlagos napként kezdődött a mai is. De rá kell jönnöm, hogy amíg a Millfiorénál maradok addig nem lesz olyan, hogy átlagos nap. A mai nap folyamán is az energia bomba teámon éltem egész este. Azzal foglalatoskodtam, hogy sikerüljön végre pár spéci dolgot még összehoznom a páncélhoz. A folyamatos edzések kicsit megrongálták a mozgató rendszert így azoknak a helyrehozásával, foglalkoztam este. Mondjuk Rukia-chan zaklatott egy darabig, hogy inkább pihenjek de végül ő is feladta, amikor már hetedjére sem reagáltam arra, amit mond. A receptemnek hála a teám olyan akár egy energia bomba. A fáradtságot is elűzi és még táplálékot is, nyújt az agynak a gondolkozáshoz. Ehhez a recepthez úgymond hozzá kellett szoktatni magamat hisz az agy nehezen képes elbírni csak úgy a hirtelen doppingolást. Amikor végeztem a robotom helyre rakásával már épp, hogy kelt volna fel a nap. Visszamentem a lakosztály részbe, amit szegény hugicám folyamatosan rendben tart. Észre vettem, hogy ő a kanapén alszik kicsit elterülve és semmi paplan vagy takarószerűség nincs rajta. Azonnal körül néztem de nem találtam semmit így nemes egyszerűséggel levettem a zakómat és ráterítettem. Utána oda feküdtem mellé és átkaroltam, hogy még úgy is meleget adhassak neki. Észre se vettem de nekem is sikerült elbóbiskolni végül mellette. Nem tudom, hogy végül mikor keltünk fel, de amikor én felébredtem ő már csak megszeppenve figyelt engem. Kicsit még el is volt pirulva de nagyon hozzá kapaszkodott a zakómhoz.
- Mióta vagy fent? – kérdezem tőle nemes egyszerűséggel.
- Talán egy órája. – mondja megszeppenve. Valamiért túlságosan is zavarodottnak tűnik. Eddig még sosem volt ennyire piros szegénykém feje. Mint ha leforrázták volna.
- Jól vagy? – kérdezem tőle aggódva. Megpusziltam a homlokát, hogy megnézzem hátha lázas és azért ilyen kipirult, de erre csak még vörösebb lett. Szinte azonnal felpattant a kanapéról és elrohant a konyhába.
- Mit kérsz enni? – kérdezte azonnal gépiesen. Ő már el is kezdte pucolni a zöldségeket én, pedig nemes egyszerűséggel kivettem a szekrényből a kedvenc müzlimet plusz egy tálat és neki is láttam az evésének azonnal. Épp amikor befejeztem a ”reggelimet” rontott ránk a bátyó egyik embere és azonnal fölvezényel hozzá. Ugyan nem szívesen tettem, meg de ha a bátyó azt mondja vonszoljam fel a valagomat hozzá akkor nincs mese meg kell tennem bármennyire is utálom ezt az ide oda rángatózós dolgot. Amikor felértem hozzá kopogtatás nélkül benyitottam. Mondjuk párszor, említtette, hogy ezt nagyon nem szereti, hogy csak így berontok de, sose hallgattam úgy igazán rá. Amikor benyitok a szokásossal ellentétben most valaki más is ott volt. Chiara már a szobában volt kettesben Byakurannal. Kicsit megrökönyödtem a dolgon, hisz Byakurannak ő lenne a segéd támasza a magán életben. Már belegondolni is vicces volt. Valahogy a bátyóról nehezen képzelem el, hogy csajozik. Meglepően rosszul érintett a gondolat, hogy pont Chiara lehetne ez a támasz. De végül megnyugtató válaszként jött az, hogy:
- Lenne számodra egy küldetés, amire Chiarával kellene menned. A te képességed megfelelő ahhoz, hogy védelmet tudj neki nyújtani. A részleteket majd ő elmondja. – én erre csak egy kisebb morgásként annyit válaszolok.
- Pont engem kell ezzel zaklatni. – mondjuk igazából, nagyon örültem a dolognak, hisz régen találkoztam már Chiarával. Végre itt van egy alkalom, hogy sokat együtt lehessünk. Amikor indultunk a lifthez ő gyorsan oda szólt, hogy:
- Gyorsan pakolj össze, mert nem sokára indulunk? Lent foglak várni a hallban. Ha kész vagy, megyünk hozzám! – szó nélkül elindulok a lakosztályomhoz, és gyorsan betrappolok. Rukia-chan nagyon meg is ijedt tőle, hogy ilyen hevesen közlekedtem. Elmagyaráztam gyorsan neki, hogy a bátyó adott nekem egy küldetést, amit el kell végeznem és, hogy nem tudom, mikor jövök és, hogy az istenért se merjen megvárni engem ébren, mert tuti sokáig oda leszek. A roboton végig futtattam egy gyors rendszer ellenőrzést. Minden készen állt. A kis bőröndöm, ami mindig készen állt, ha hirtelen kellett mennem valahova hosszabb időre mennem azt is gyorsan előkapartam én bele ugrottam a robotomba felkaptam a bőröndömet és a robothoz tartozó fegyvert az elektromágnessel gyorsan a kezembe vonzottam, és uzsgyi ki a nyitott ablakon leugrottam az utcára. Szerencsére a szobám pont úgy esett, hogy a bejárat fölötti néhány száz emelet magasságából kellett kiugranom. Azért a biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy senki nem tartózkodik alattam, nehogy véletlen ráugorjak valakire. Végül, mint egy szuperheró megérkeztem pont a bejárathoz. Azonnal kipattantam a robotból és elkezdtem megbütykölni, hogy a robot kövesse rendszám szerint a taxit, amivel utazni fogunk. A legjobb, hogy ha robotnak sikerül úgy adnom a parancsokat, hogy a következtetések is, összejöjjenek a több parancsból akkor a robot különállóan is majdhogynem képes gondolkodni. Legalábbis azt a látszatot kelti. Amikor végeztem vele, gyorsan oda mentem a taxihoz és én is bemásztam Chiara után. Végül, mint bizonyíték, ahogy elindul a taxi a robot is, elkezd utánunk szaladni.
- Nem feltűnő ez egy kicsit? – kérdezi kicsit fúrcsálkodva a dolgon. Közbe hátra-hátra pislog szegény robotocskámra.
- Csak nem kell foglalkozni vele és kész. – mondom neki teljesen nyugodtan miközben én a kinti embereket bámulom, akik csak úgy tátják a szájukat a szaladgáló robotra.
- Hát elég nehéz nem foglalkozni vele. – feleli kicsit gúnyosan.
- Pedig hozzá szokhatsz! – mondom kicsi huncutsággal a hangomban. - De rég láttalak már. – mondom kicsit szomorkás hanggal. Kicsit, mint ha olyan lenne, hogy nem is nagyon törődik velem. Mondjuk, mit várok tőle? De a második mondatomra végül rám mosolyog. Ugyan a mosolya elég furcsa de ez is már valami. Ritka az ilyen pillanat szóval csak örülni tudok neki.
- De most bepótolhatjuk, nem igaz? – mondja még mindig ezzel a furi mosollyal az arcán.
- Bepótolni? Ilyen kevés idő alatt, hogyan gondolod, hogy be tudnánk pótolni? – kérdezem tőle kíváncsiskodva. Tényleg fúrja az oldalamat, hogy hogyan gondolta, hogy ilyen kevéske idő alatt be tudnánk pótolni pár hónap kihagyást.
- Nem tudom. De már azt is pótoljuk, h együtt lógunk. Nem hiszem, hogy olyan gyorsan megoldódna az ügy, hisz még csak el elkapandó személy kilétét se tudjuk. – komorodik végül el. Mondjuk ez az arca valahogy olyan érzéketlen. De valahogy így akkor is szebb, mint a hamis mosolyokkal.
- Értem. Akkor hát egy darabig egybe leszünk úgymond zárva? Mondjuk akkor pláne nincs okom elkapni a személyt. – mondom kicsit bóknak szánva, bár nem nagyon foghatta ezt a részét fel.
- Ezzel nem épp hülyéskedni kéne! – tol le végül, azért mert utaltam rá, hogy többet akarok lenni. - Egy ismeretlen alak gyilkolássza a maffia tagjait és két millefiore-st is megölt már. Ha nem vigyázol, lehet te, leszel a következő. – vágja a fejemhez egy aprócska kis bók miatt. - Azért is kell gyorsan végeznünk, hogy a későbbiekben semmi para ne legyen. – erre én is teljesen elkomorodok, és ismét kitör belőlem a depressziósabb énem.
- Következő? És akkor mi van? A halál csak egy a sok kihívás közül. – felelem végül szinte már, hogy magamba roskadva. Sokszor gondolkodtam már el rajta, hogy mi a francot akarhat tőlem az élet. Sosem tudtam eldönteni. Valahogy olyan furcsa volt minden. Mondjuk még most is az.
- Lehet... de nem most. – mondja végül kicsit elmerengve.
- Kitudhatja azt. – morgom végül ezt az orrom alá. Pár perccel később oda is érünk a házához. Ő gyorsan kiszáll a kocsiból és elindul a ház felé. Én ellenőrzöm a robotocskám teljesítményét, hogy mennyi idő volt neki engemet követni. Boldogan nyugtázom, hogy egy pillanatot sem késett. Elkezdem nézegetni a láb és a végtagok állását és hajlási pontjait de, semmi kivetni valót nem találok.
- Bejössz vagy sem? – kiált végül vissza hozzám. Én csak egy vállrándítással válaszolok és elindulok utána. Amikor beérünk ő, azonnal elkezd fel alá rohangálni és minden félét összedobálni egy bőröndbe. A ruhákat összehajtatlanul oda hajítja csak és mindent teljes káoszban, pakol csak bele. Én közben igyekszem a ház minden szegletét megjegyezni, hogy ha véletlen máskor is jövök, akkor már kicsivel otthonosabban mozogjak.
- Amúgy. A helyzet a következő... – kiabál át egy másik szobából. - Van egy sorozatgyilkos, aki a Maffia Családok embereit gyilkolássza. Mindegyik áldozattal, áramütéssel végzett. A mi családunkból kettővel is. Szóval így már mi is érintettek vagyunk az ügyben és Byakuran-sama arra, kér minket, hogy kapjuk el a tettest.
- Értem. És ehhez pont nekem mi közöm van? Miért nekem kellett jönnöm? – kérdezem tőle azt a kérdést, amire a leginkább választ szeretnék kapni.
- Én ajánlottalak Byakuran-samanak! – mondja, mint ha teljesen természetes lenne ez így. Mondjuk még mindig nem értem, hogy ő miért pont engem ajánlott be.
- Ohh. És miért pont engem? – kérdezem végül, meg amire még mindig nem kaptam sehogyan sem választ.
- Mert téged ismerlek, megbízom benned és nem akartam egy idegesítő valakivel együtt lenni. – mondjuk szívem mélyén azt reméltem, hogy azért kérte Byakurant, hogy vele mehessek, mert kedvel engem vagy valami hasonló.
- Áh. Gondoltam. Mondjuk reméltem, hogy más is játszik a dologban. – mondom kicsit szomorkás hangon.
- Tessék? – Kérdez végül Chiara is rá, mivel nem hiszem, hogy halhatta. Bár nem is nagy baj. Csak gond lenne, ha meghallotta volna.
- Semmi, semmi. – mondom kicsit hamiskás vigyorral a számon. - Esetleg segítsek a pakolásban? – kérdezem végül, meg amit már akkor illett volna megkérdeznem, amikor bejöttem. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam ezért.
- Nem kell! – kiabál át végül a másik szobából. Végül a hang tulajdonosa is megjelenik egy kisebb bőrönddel a hóna alatt. –Már végeztem is. Irány a reptér.

Az autóban, amikor már majdnem oda értünk az utolsó tett helyszínére, pontosabban Szicíliába, Kouy hozzám szólt:
- Egyébként engem Kyou-nak hívnak. A másik oldaladon Tsuna tesója, Takayuki. És téged hogy hívnak?
~ Tsuna tesója? Lehet, hogy majd vele is meg kell küzdenem. Bár nem biztos, mert nem halottam még róla, és akkor nem lehet olyan erős, ha Mukuro meg sem említette.
- Engem Demon-nak hívnak. - gondoltam magamba majd válaszoltam a kérdésre.
- Demon? Ez elég furcsa név.
Ekkor hirtelen, Kyou egy sms-t kapott Tsunától amiben a következő állt:

"Hello, Kyou azért kapod most ezt az üzenetet, mert megvan a szállásotok Szicíliában, mindenki külön szállodába lesz, a sofőr oda adja a lapot, amin a szálloda címe van, amikor ki szálltok. Sok szerencsét a küldetéshez.

Üdv:
Tsuna"

Pár perc múlva, miután elolvastuk az üzenetet megérkeztünk és ki szálltunk. Oda adta nekem is a sofőr a lapot, aztán szétváltunk. Amikor oda értem a szállodához meglepődve láttam, hogy a "öt csillagos" szálloda egy széjjelrombolt, egy személyes faház. És mikor rá néztem a csillagokra észrevettem valamit.
~ A-az ott egy mínuszjel, a csillagok előtt?- Gondoltam.
Ezután megfordultam és inkább bementem a mellette lévő öt csillagos szállodába, amiben volt söröző, játékterem uszoda...stb. Miután bejelentkeztem, és ki pakoltam, lezuhanyoztam. Aztán ki mentem, hogy körülnézzek, az ügy után. Sajnos a tett helyen nem találtam semmi gyanúsat, de máshol sem. Aztán visszatértem a szállodába, levettem a pulcsim és ledőltem egy kicsit, majd nem sokára szólt a porta hogy menjek le, mert van egy üzenetem. Lementem és át adták az üzenetet. Az üzenet Tsunától jött:

" Kedves Demon. A CEDEF elküldte a rendelkezésükre álló információkat. Kiderült hogy az emberekkel áramütés végzett. Az emberünk elég képzett lehetett, mert ennek igen minimális roncsolódásai voltak csak a szívben. Az utóbbi időben nem történt újabb haláleset, és az előzőeknél szemtanú sem volt. Az emberünk sajnos továbbra is ismeretlen. Ne menjetek egyedül sehová. Ha kiszimatolja, hogy nyomozunk utána, lehet, hogy mindenkivel végezne.
Sawada Tsunayoshi. "

Aztán gyorsan felvittem, a levelet a szobámba, magamra kaptam egy pulcsit, és el indultam. Lehet hogy Tsuna azt írta hogy dolgozzunk csapatban, engem nem érdekelt és egyedül álltam neki, a nyomozásnak. Viszont út közben összefutottam Gary Sadohw-al, ha jól emlékszem így hívták, de nem biztos. Ő se nagyon örült annak, hogy együtt kell dolgoznia velem, de mindig ezt mondta:
- Figyelj, engem nem érdekel, hogy te nem akarsz velem dolgozni, igazából én se veled, viszont ha Tsuna azt mondta, hogy csapatba kell lennünk akkor abba leszünk.
~ Chh. Beképzelt barom. Úgy látszik megint rajtam ragadt valami barom. - Gondoltam, majd szétnéztünk ismét a tett helyen, hátha találunk valamit. De ha nem is abban mindketten egyet értettünk, hogy a nyomozást nem hagyjuk abba, ameddig a tettes meg nem nincs.

Mivel úgysem volt más dolgom, a napot a városban sétálgatva töltöttem. Mikor késő délután hazaértem, a lakás ajtaja előtt, a délelőtti férfi várt rám. Nem mondott semmit, csak a kezembe nyomott egy vaskos borítékot és távozott. Bementem a lakásba, leültem kedvenc és egyben egyetlen fotelomba, majd kibontottam a borítékot. A nagy halom papír tetején egy kis levél volt
mindössze ennyi állt benne:
„Ez minden információ, amit a rendelkezésére tudunk bocsájtani. A repülőjegyet és a szállást mi már elintéztük. Reméljük sikerrel jár.”
És tényleg, a repülőjegy ott volt a borítékban, és gémkapoccsal hozzá volt tűzve a szálloda címe. Egy másodosztályú jegy Szicíliába. A gép....
-Ma este indul!? - na ez aztán a meglepetés.
Majd gyors az órámra nézek. Huhh, még van pár órám indulásig, a többit majd a gépen átnézem, majd elmegyek zuhanyozni és összepakolni.
Nem is annyira rossz ez a másodosztály – gondolom magamban- , majd átnézem a borítékban tartalmát. Néhány halottkémi jelentés, helyszíni fotók, így elég nehéz lesz bármit is kinyomozni, de hát ezért fizetnek. Az út további részét pihenéssel töltöm, hogy minél előbb neki tudjak állni nyomozni.
A gép a reggeli órákban landolt, innen egyenesen a szállásomhoz mentem. Mit ne mondjak, nem számítottam egy luxus szállodára. Igaz nem is kellett volna, az túl feltűnő, de azért ennél valamivel többre. A szálloda eléggé szegényes volt, de a célnak pont megfelelt, úgyse akartam itt sok időt tölteni. Miután lepakoltam a holmim, elindultam, hogy szétnézzek a tetthelyeken.
Elég alapos munkát végzett a gyilkos, vagy csak a gyilkosságok óta minden nyom, ami esetleg maradt is, eltűnt. Az egyetlen furcsaság az az ember volt, kit a legtöbb helyen észrevettem. Úgy öltözött mintha helyi lenne, elég jól beleolvadt a tömegbe, de hogy mindenhol ott legyen.... Talán köze van a gyilkosságokhoz. Sajnos a férfi eltűnt az esti tömegben. Akkor mára ennyi, visszatérek a szállásomra, majd beülök a szálloda éttermébe. Pár perccel később a pincér egy férfit kísér az asztalomhoz.
-Jó estét. Elnézést kérek ezért a bonyodalomért, de azt mondták üljek ide, mivel nincs üres asztal.
-Jó estét, semmi gond. - ez az a fickó aki ott volt mindenhol, talán ha jó pofizok vele egy kicsit, hátha köze van a gyilkosságokhoz.
-Köszönöm, igazán sajnálom, tényleg. Elnézést, nem önt láttam ma a téren?
-Meglehet. Egész nap a várost jártam, sok helyen megfordultam.
-Akkor bizonyára önt láttam. Hogyhogy ilyenkor itt tartózkodik a városban? Netán idevalósi?-kérdezi japánul
-Nem, dehogy is. Pihenni jöttem ide. Gondolom ön is e célból van itt, hisz nem tűnik helybélinek. - felelem, szintén japánul.
-Nos, igazándiból itt születtem, de tény, hogy életem nagy részét nem itt éltem le, hanem japánban. ahogy hallom ön is járt arra.-ezt már ismét olaszul mondja- Mindazonáltal jólesik néha visszajönni a szülőföldre.
-Igen, jelenleg Japánban élek.
-És hogyhogy beszél olaszul? -kérdezi mosolyogva.
-Anyám miatt tanultam meg olaszul, de erről nem szívesen beszélek, ha nem haragszik. -még jó, hogy nem, semmi köze sincs hozzá.
-Bocsásson meg, nem akartam személyes területre tévedni. - kihozzák az ételét és két falat között beszél tovább- Hogyhogy ilyenkor jött egyébként? Nyáron sokkalta jobb a klíma, ezt bizonyára ön is tudja. reggelente elég hideg van, akár még ködös is lehet az idő.
-Semmi gond. A munkám miatt alakult úgy, hogy most tudtam eljönni. Viszont ezek a pletykák a gyilkosságokról jobban aggasztanak, mint az időjárás. Ön is hallott róluk?
-Igen, természetesen hallottam, de hát mit van tenni... Sajnos ezen a szigeten egyik maffia sem szed védelmi pénzt, tehát mindenki szabadon terrorizálja a népet. De hát japánban is vannak csúnya esetek, nem igazán aggasztanak ezek. Hallotta hogy az áldozatokon nincs külső sérülés? Ez is arra utal, hogy itt bizony az alvilág keveri a szart. Ön talán nem hallott semmit odaát a világító fegyveres őrültekről? Na ezek a maffiatagok.
- Áhh! Badarság, de ahogy látom ön igazán képben van az ilyesmivel.
-Nos, bevallom szeretem az ilyen pletykákat. de ha önt ezek ennyire aggasztják, akkor pláne nem értem miért pont ide jött. van sok más szép hely Olaszországban. és nyugodtak is.
-Maga, a gyilkosság nem igazán zavar, hisz a munkám révén már úgy-ahogy hozzá szoktam az ilyesmihez. És csak itt jutott a tudomásomra, hogy mostanában egyre több titokzatos haláleset volt a környéken.
-Mi a munkája? És miért tartózkodott a gyilkosságok helyszínein? -kérdi, miközben tovább eszik
-Hogy is mondjam, egyfajta magán nyomozó vagyok. Amúgy honnan veszi, hogy a gyilkosságok helyszínein voltam? - kérdem gyanakvóan.
-Mint mondtam idevalósi vagyok. Az öreg Ted bácsi mondta a kocsmában, hogy hol voltak. Na persze kíváncsi voltam, és megnéztem őket magamnak. És majdnem mindegyiknél ott volt maga is. Hogy szokták a krimikben mondani? A tettes mindig visszatér a helyszínre? Na persze -mondja nevetve- ha tényleg ön lenne az nem élném meg a holnapot. De csak hogy tudja -súgja oda nekem- amennyiben elhalálozok a főnököm utánanéz magának. Tudja nem tűröm, hogy a szülőföldemen gyilkoljanak.
-Mi ez a nagy gyanusítgatás? Nem igazán tűnik rendőrnek. Talán ön is az egyik maffia család tagja lenne? Vagy csak egy újabb áldozatot keres? - Majd felnevetek, hogy leplezzem feszültségemet.
-Nos -suttogja- nem tagadom, hogy van közöm a maffiákhoz. tudja egy család megbízásából vagyok itt. na nem mintha hű de nagy ismeretségem lenne a maffiák között, de idevalósi vagyok, és emellett értek néhány harcművészethez. De szavaiból arra kell következtetnem, hogy ön is hasonló cipőben jár. Igazam van? - kérdi, miközben valamit láthatóan titkol.
-Igen, valami hasonló.
-Értem. ebben az esetben mit szólna, ha már úgyis egy szállodában szállunk meg, ha megosztanánk egymással az infókat? Így több helyen lehetnénk egyszerre, és nem maradnánk le a többiektől. Szabad megtudnom hogy melyik családtól van?
- Rendben. De, hogy kinek dolgozom, azt nem árulhatom el. Viszont annyit tudok, hogy az emberünk áramütéssel végzett áldozataival. A gyilkos kilétéről és képességeiről nem tudunk semmit. Annyit tudunk hogy, elég képzett ahhoz, hogy több erős maffiataggal is könnyedén végezzen. Szóval óvatosnak kell lennünk.
-Én sem. Az áramütésest sejtettem. Nem szabad elvetni a lehetőséget, hogy egy erős sokkoló végzett vele, mert ez sem kizárt. Én szerintem elmondhatom hogy Dino megbízásából vagyok itt.
-Dino jó ember, kissé esetlen, de jó ember. Az erős sokkolót kizárhatjuk, mert az hagyott volna külső sérülést is. Szóval, vagy valami egyedi készítésű eszközt használ, ami magas fokú technikai tudást von maga után, vagy pedig villám láng használó, ez esetben viszont feltételezhetjük, hogy igen képzett.
-Honnan tud ennyit Dinoról? Na mindegy, ezt most hagyjuk. Nos legyen, de mindenképp lehetett láng használat nélkül. Amennyiben tud még valamit kérem szóljon. Én végeztem. -majd feláll az asztaltól.
-Rendben. Kérem ön is szóljon ha megtud valamit.
Majd én is rendelek valamit, és megeszem.

Fáradtan ültem a reptér kávézójában. Elégé levert voltam és a szokásosnál egy kicsit ingerültebb. Natsu csak nyikorogtatja, azt a rohadt széket.
- Befejeznéd végre, mert hanyatt esel, baszod. – kiabáltam rá, de nem nagyon figyelt rám, csak bámult. Szerencsétlen félnótás, azt se tudja, hogy mi fog rávárni az elkövetkezendő napokban és előrelátható edzéseken, amit jó előre kiterveltem. Már csak azt kellett volna megtudnom, kitől szerzek cápákat és acél golyókat.
Ez az ügy egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet. Hogy ki és miért öl meg maffiatagokat, egyre jobban elgondolkoztatott. Hirtelen megcsörrent a telefonom. De hirtelen elhallgatott.
- Csörög a telefonod – mondta Natsu. Elégé unatkozott., de nem bírta ki szó nélkül.
- Na akkor most? Kényelmes a seggemnek ez a szék, meg a kóla is finom, de nem randira hoztál!
- Több tiszteletet vagy eláslak az erdőben.
- Hát te mekkora fasz vagy- dünnyögte, mire megint megcsörrent a telefonom.
- Semmit se tudok róla, azt várhatod, hogy majd tisztelni is foglak, megint csörög a mobilod. Tetszik ez a csengőhang. Belemászik a fülembe.
- Hali Gray, Milan vagyok. Kösz, hogy szóltál, valóban, az én embereimet is valószínűleg ez az ismeretlen ölte meg. Na figyelj. Több családból haltak meg emberek ezzel a módszerrel, de nem többet nem tudok. Sokan vannak a nyomában és még többen lesznek, mert tegnap éjjel újra lecsapott. Úgyhogy vigyázz magadra, csáó.
Kicsit megörültem a hírnek. Kicsit meguntam a várakozást, ezért felhívtam a főnökjelöltemet, Kyout.
- Főnök, örülök, hogy elértelek. Újabb áldozatokról kaptam hírt. Sürgősen találkoznunk kellene valahol.
- Na az jó. Oké találkozzunk. Hol vagytok?
- A reptér kávézójában.
- Mi már a hotelnél. Siessetek ide, itt várunk.
- Rendben.
Fölálltam és szó nélkül elráncigáltam Natsut. Utcákon, sikátorok mentünk át mire eljutottunk a hotelig. Találkoztunk Kyouval és Takaval. Hosszasan elbeszélgettünk egyről, másról. Kibéreltünk egy lakosztályt. Hatalmas szobákkal és hatalmas hűtőszekrénnyel. Kyou külön kérésére felügyelni kezdtem egy Demon nevű srácra is. Ezen kívül megosztottunk mindent, amit megtudtunk és elolvastam Tsuna levelét:

" Kedves Gray!
A CEDEF elküldte a rendelkezésükre álló információkat. Kiderült hogy az emberekkel áramütés végzett. Az emberünk elég képzett lehetett, mert ennek igen minimális roncsolódásai voltak csak a szívben. Az utóbbi időben nem történt újabb haláleset, és az előzőeknél szemtanú sem volt. Az emberünk sajnos továbbra is ismeretlen. Ne menjetek egyedül sehová. Ha kiszimatolja, hogy nyomozunk utána, lehet hogy mindenkivel végezne.
Sawada Tsunayoshi"

Másnap reggel Demon után indultam. Korán elkezdtem figyelni a szállodájában, ahol egyedül szállt meg. Nagyon óvatlan és figyelmetlen. Mikor elindult a tetthelyre egyedül könnyűszerrel követtem, mintha egy sétáló jelzőfényt követnék. Mikor rájöttem, hogy egyedül jött a helyszínre felfedtem magam és leszóltam:
- Figyelj, engem nem érdekel, hogy te nem akarsz velünk dolgozni, igazából én se veled, viszont ha Tsuna azt mondta, hogy csapatba kell lennünk, akkor abba leszünk.
Aztán csatlakoztam Kyou-ékhoz.
(Még távolról sincs kész a poszt, de nem hiszem, hogy ma este lesz rá időm, ezért ezt a fél kész posztot tudom felmutatni, hogy még játékban vagyok. Ha megbeszéltem Kyouval a maradékot, kibővítem)

(Flan engedélyével!(NAGYON KÖSZÖNÖÖÖÖÖ~M!!!)

A taxizás alatt majd nem elszundítottam. Már hosszú ideje nem aludtam rendesen, hisz munka volt munka hátán és egyik küldetés követte a másikat. Jó volt, ha egy adat bevitel közben pár percre el tudtam aludni a billentyűzeten. Most is már épp lehunytam volna a szemem és elhelyezkedtem volna, mikor a kocsi fékezett egyet és a sofőr hátra szólt, hogy megérkeztünk a reptérre. Kiszálltam hát, de egyedül. Kinget Byakuran-sama visszahívta, hogy egy nagyobb küldetést bízzon rá. Nagy vigyorral közölte a hírt vele, hogy akadt fontosabb feladata és hogy biztos el fogok boldogulni egyedül is. Csak egy hirtelen fellángolásból gondolta úgy, hogy védelemre szorulok. De ez már hosszú évek óta nem mondtató el rólam. Felnőttem, erősebb lettem és meg tudom védeni magam ha, kell puszta kézzel is.
A kis reptéren nem volt nagy a forgalom. Egy országon belüli járatokat indító repülőtér volt ez, így talán érthető is, hogy mért nem nyüzsögtek annyian, mint mondjuk egy nemzetközin. De mit érdekelt ez engem? Elvegyültem az emberek között és miután a család egyik embere sikeresen átjutatott az ellenőrző ponton, felszálltam a Szicíliai járatra. Kényelmesen elhelyezkedtem az ablak mellett, majd nem sokkal felszállás után végre elaludtam. Bár nincs messze a sziget az országtól, de így is tudtam aludni olyan 3-4 órát. Egy női stewardess hangjára ébredtem fel.
- Signora! – ütötte meg a fülem egy lágy hang, majd finom rázást éreztem, mitől már végképp kiment az álom a szememből.
- Che costa? (Tessék?) – kérdeztem álmatagon, szememet törölgetve, majd nagyot ásítottam.
- Megérkeztünk, Signora! – nézett rám egy nyugodt mosollyal. Olyannal, mint általában a stewardess-ek szoktak. Hisz ezt tanították nekik. Mosolyogj! Mert az utast, míg a céggel utazik, addig ki kell szolgálni és kellemessé kell tenni az útját. Ha csak egy mosollyal is.
- Tényleg! – pislogtam nagyokat, mégis laposakat, mert még nem igen sikerült teljesen felébrednek. Kinéztem a repülő ablakán, és ami fogadott, az igazat adott a nőnek. Már nem a fehér, úszó habfelhőket láttam. Nem a kék tengert és nem láttam semmilyen úszó szigetet. Csak a szürke aszfaltot és pár repülőgépet.
- Köszönöm, hogy felébresztett! – fordultam vissza a kék egyenruhás hölgy felé, aki még mindig ugyan azzal a mosolyával nézett le rám. Akarva akaratlanul, de Byakuran-sama jutott róla az eszembe. Ugyan úgy nem tudja arcáról levakarni a vigyorát. ~ Mondjuk ennek a nőnek kellemesebb a mosolya. ~ néztem Őt fürkésző tekintettel, mitől a stewardess egy „ Mit néz engem? Van valami rajtam?” fejet vágott. Aztán levettem tekintetem róla és elkezdtem összecuccolni. Kivettem a felső csomagtartóból a táskám, azt a vállamra akasztottam, majd elköszönve az utaskísérőtől, elindultam a folyosón, hogy végre lelépjek Szicília földjére.
Itt már némiképp többen lézengtek. Nem gondoltam volna, hogy Szicíliába ennyi turista jár. Hisz vannak nála sokkal tömegvonzóbb helységek. Alig fértem oda a futószalaghoz, amiről levettem körbe- körbe forgó piros bőröndömet, majd kimentem a reptér elé fogni egy taxit.
- Hova vihetem, Signora? – kérdezte a sofőr, mihelyst beültem az autóba.
- A legközelebbi szállodába, legyen szíves! – mondtam, s azzal elindult alattunk a négykerekű jármű. Sose jártam még Szicíliában, de a szállodáig vezető út során, az utcák ugyan olyannak tűntek, mint az otthoniak. Nem igazán nyújtottak semmi újat. ~ Vagy csak gondolom, hogy nem nyújtanak semmi újat.~ merült fel bennem a gondolat. ~ Talán ha jobban körülnéznék, még akadna egy két érdekes hely. ~ nézek ki jobb oldalt az ablakon, miközben hátradőlök az ülésen. Egy-két épület feltűnik szemem előtt, mit emberek szorgosan fotózgatnak. Egyik olyannyira megtetszett, hogy sokáig követtem tekintetemmel, míg el nem tűnt a láthatáron. Végül aztán megérkeztünk a hotelhez. Nem látszott túl fényűzőnek, de nem is baj. Nem engedhettem volna meg magamnak. Kiszállva a kocsiból megfizettem az utat a sofőrnek, majd elindultam a szálloda felé. Az ajtót egy egyenruhás férfi nyitotta ki előttem.
- Hmmm. Azért a személyzet az megvan! – mormogom magam elé, visszafordulva a férfira, ki észrevéve azt, hogy bámulom, integetett nekem egyet. Én mondjuk ekkor gyorsan elfordítottam fejemet és meggyorsítottam a lépteimet. ~ Ez most cikinek számít, vagy bunkóságnak, hogy bámultam? ~ gondoltam, miközben a pult elé értem és megszólaltattam a rajta álló csengőt. Hangjára egy fiatal, világosbarna hajú, erősen kikent nő jött elő egy hátsó szobából, megigazítva a haját és a rúzsát. Furcsálkodva néztem rajta végig, de csak akkor fogalmazódtak meg bennem igazán hozzászólások, mikor egy szobapincér szerű, magas férfi surrant ki ugyan abból a helyiségből. ~ Hát gratulálok! Remélem élvezted. ~ néztem rá rosszallóan a nőre, aki úgy látszik, hogy vette a lapot, mert szinte alig akart a szemembe nézni.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek?
- Szobát szeretnék! – mondtam lekezelően.
- Hány éjszakára? – tette fel újabb kérdését.
- Nem tudom.
- Ammm…… - gondolkozott el a recepciós, miközben pötyörészett a számítógépén valamit. Nem tudom, hogy mit, de eltartott egy ideig, mire adott végre egy szobakulcsot.
- Az Ön szobája a 16-os. Érezze jól magát! – ejtett egy halvány, betanult mosolyt. Én erre nem reagáltam semmit. Csak fogtam magam és felmentem a kijelölt szobámba. Táskámat ledobtam az ágyra, bőröndömet mellé, majd elterültem a rugalmas matracon.
- Nem is olyan rossz! – fúrtam magam bele a puha takaróba, elégetett vigyorral az arcomon. Egy ideig élvezkedtem a kényelmes fekhelyemen, de aztán eszembe jutott a taxiban tett elhatározásom. „Lehet, találok itt valami érdekeset.” Kipattantam hát az ágyból, válltáskámat magamra vettem, majd mielőtt távoztam volna, bőröndöm aljáról előkapartam fegyveremet, mit felerősítettem az oldalamra a ruháim alá.
Az utca kellemesen telt volt. Nem volt túl nagy tömeg. Olyan, mint egy szombat késő délutáni nap, mikor a fiatalok a barátaikkal mennek el valahova vagy épp a szerelmes párok randizgatnak. Nagyon nem is voltak olyan emberek, akik egyedül sétálgattak volna a környéken. Rajtam kívül csak egy-két személy volt talán. De a legtöbbje inkább várt valakire. Belevetettem magam az emberek közé és nézelődtem. Néztem az épületeket, a kirakatokat, a parkokban fel-alá totyogó madarakat, majd betértem egy pékségbe és vettem egy jó nagy adag pogácsát. A gyomrom szinte kiabált, hogy etessem meg, Én pedig hallgatok rá. Teli szájjal róttam tovább az utakat, de nem találtam semmi érdekfeszítőt. ~ Lehet csak nekem rossz a szemem?~ tettem fel magamban a kérdést, ám ekkor egy hármas csoportot véltem felfedezni, akik egy ismerős képet mutogattak egymásnak. Majd kihullott a kaja a számból mikor megláttam a fotót. Azonnal el kezdtem turkálni a táskámban, hogy igazam van e. Elővettem a barna borítékot és előhúztam belőle a családunk két áldozatának fényképes adatait. Hol az Én kezemben lévő képeket, hol pedig a három fickó képét néztem a távolból. Ugyan az volt.
- Többen is kutatnak. – mondtam ki hangosan magamnak észrevételemet, teli szájjal. Csak akkor hagytam abba a bámulást, mikor a három kigyúrt férfi felém nézett. Ekkor rögtönözve eljátszottam, hogy turista vagyok. Térképként használtam a kezemben lévő dokumentumokat, jobbra-balra néztek/ forogtam, mialatt kajával a számban ámuldozok. Úgy nézhettem ki, mint egy hörcsög vagy mókus és a beszédem sem volt érhető a pogácsától. De úgy tűnt sikeres volt előadásom. A három alak elment. Gyorsan visszatömködtem a papírokat a táskába és mivel nem találtam semmilyen lenyűgöző helyet, visszamentem a szállodába. Azaz visszatrappoltam. Olyan voltam, mint egy buldózer.
Mire visszaértem szálláshelyemre már vacsoraidő volt. Jól elteketóriáztam az időt az városban való nézelődéssel, így este lévén és egy szobalány hívására, megvacsoráztam a hotel éttermében. Levest ettem, másikfélének pedig rizst, rántott húst és valami köretet. Hamar végezni akartam az evéssel, így szinte faltam az ételt. Mikor végeztem kimentem a recepcióshoz. Ugyan az a nő volt, mint délután.
- Miben segíthetek? – tette fel ugyan azt a kérdést.
- Van itt internet?
- Ömm…. nem mindegyik szobában van számítógép…..
- Akkor engedjen ide! – kerültem meg sietősen a pultot és ültem le a recepció számítógépe elé, félbeszakítva ezzel Őt.
- De Signora, ezt…
- Tsss! – csitteltem le a recepciós lányt, aki már éles, visító hangjával ellenkezett volna tettemmel. – Biztos várja az a szobapincér. Foglalkozzon addig vele. – hesegettem el, aki sértődött képpel szót is fogadott nekem, mert otthagyott. Nem akartam, hogy lássa, mit csinálok. Felmentem az internetre és valami kitalált szóval rákerestem arra az ügyre, mivel éppen foglakkozom.
- Milyen hasznos az internet! Napaság mindent feltesznek rá! – ütöttem le a betűket a billentyűzeten, majd némi olvasgatás után, rákattintottam az egyik linkre. Az oldal az aktuális hírekkel foglalkozott, mik izgalmasak lehetnek az nagyvilágban.
„ Tizenhárom embert ölt meg egy ismeretlen tettes, a rendőrség feltételezései szerint, elektromos sokkolóval. Az áldozatok nagy része férfi, de akad közöttük két nő is. Az áldozatokban közös, hogy mind gyűrűt viseletek.”
- Gyűrűt viseltek! – ismételtem meg az írás utolsó két szavát, elhaló hangon és azon nyomban a három férfi jutott eszembe az utcán, akik a képeket mutogattak egymásnak.